Bedobozoljuk, majd miszlikbe aprítjuk adatvédelmi paranoiánkat, pedig még Őrnagyunk sincsen.

A megöregedett Medve álmában új hazát választott, mint világcsavargó költő példaképe, pedig magyarul álmodik, magyarul fél. Ott, az isten háta mögött még egyszer fogadta fiatalabb, de már szintén megöregedett barátját, felfedte olyan titkait, amelyeket ő maga sem tudott magáról, hiszen sosem jutott el odáig, hogy átnézze a történelmi emlékezet róla készült dossziéit. Ezek lapozása közben az utolsó pillanatban indult el a szigetre telepített repülőtérre, de az öreg Medve ragaszkodott hozzá, hogy a duty free-ben vegyen neki két plüsskutyát, valamint két három ágú korbácsot, amelyeknek használatát fiatalabb barátjára bízta. Már búcsút intettek egymásnak, amikor az utazó, aki 125 repülőgép-felszállással dicsekedett, rutinmozdulattal mellénye belső zsebéhez nyúlt, ahol útlevelét és beszálló kártyáját, valamint telefonját tartotta, de csak az üres zsebet tapogatta. És elkezdett foglalkozni a gondolattal, hogy ő is új hazát választ, pedig magyarul álmodik és magyarul fél.  

A púpos ministráns ritmustalanul rázza csengőjét. A kántor átkomponálja a Gloriát, amitől nemcsak a hívek zavarodnak meg, hanem ő maga is, mert félelmetes falsokat fog az orgonán. Az Isten kegyelmében kételkedők belülről fáznak a jéghideg templomban. Pedig nem is kellene más, csak hogy felharsanjon a G-L-O-R-I-A….

Vincent otthagyta bakancsát a postaládák alatt egy üres Tokaji Édes Szamorodni üveg kíséretében. Egy óra múlva valaki mindent elvitt.

A költő harminc évet ment vissza saját életében, egy kocsmában felszedett egy bolondos nőt, ahogyan akkortájt többször is megtette, majd felment vele szülei kiürített lakásába, hogy a gyerekkorából megmaradt heverőn keféljenek egy egészségeset. Csakhogy a két idősík nem volt hajlandó összemosódni.

Katonai hadoszlop foglalja el a Scrabble-tábla függőleges középső sorát. Egyetlen értelmes emberi szót sem lehet hozzájuk csatlakoztatni, mert a harcosok mindannyian ugyanazt a senki által nem ismert betűtípust képviselik. A játékosok megpróbálják a táblát függőlegesen felállítani, hátha akkor  felbomlik a hadoszlop, de valami mágneses erő fenntartja őket, míg az értelmes, emberi szavak betűi mind lepotyognak körülöttük.

A költő az első sorban ült A Mélyfolyókmagashegyek Királynőjének koncertjén, és az járt az eszében, mi lenne, ha a Csúzliszájú megjelenne és megint eljátszanák azt a nyíltszíni szexet, mint hajdan a jótékonysági világbulin. Szinte végig sem gondolta, amikor megjelent a megidézett, de nem egyedül, hanem a Kapcarongy-kövek mind egy szálig kockás skótszoknyában, hogy vokálozzanak a Királynőnek. A szünetben a költő észrevette, hogy a színpad szélén is vannak ülőhelyek és az egyik éppen üresen maradt egy magas, szőke amerikai katonatiszt mellett, akiben kedvenc háborús filmje legundorítóbb figurájának szédületes alakítóját vélte felismerni. Rögtön felszaladt a színpadra, autogramot kért tőle, mire a színész bevallotta: azért jár a gyűlölt géhástiszt ruhájában, mert ez volt élete legkedvesebb szerepe.  Innentől együtt élvezték végig a Mélyfolyókmagashegyek Királynőjének és a Kapcarongy-köveknek blues-zal teljes előadását, majd udvarias búcsút vettek egymástól. A költő még várt a színpadi fények kihunyása után, szerette volna még közelebbről látni a Királynőt, akinek imádta rekedt, buja hangját, de még sosem találkoztak. Egyszer csak egy oldallépcsőn megjelent, és a költő meglepve fedezte fel mellette elsőszülött fiát. „Egy csinos magyar fiút kértem kísérőnek” – árulta el 18 éven felülieknek szóló mosollyal a Királynő, majd egy-egy cuppanós puszit nyomott apa és fia fejére.  

A fiú 11 éves volt, amikor egy vele egykorú lány macskát dobot az arcába és hajszálon múlt, hogy a szeme ép maradt. Ez volt a harmadik trauma, a gyűlölködő tekintetű óvónő pofonja, majd a kulcscsomóját dobáló tanárnő után, amelyek nyomán látens szadizmus alakult ki benne a nők után, miközben egész életében rajongott a másik nemért, és már idős férfi lett, mire megszabadult ettől a démonjától. Aztán egy délután azt álmodta, hogy egy fiatal nő egy kölyökmacskát dobott az arcába, és az ártatlan állat ösztönösen végigkarmolta a fejét.

Egy táguló falú terembe vonultak be a költő valaha volt tanárai, osztálytársai, az élen néhai osztályfőnöke férjével. A férfi részvétét nyilvánította neki, holott valójában ő halt meg előbb és osztályfőnöke, aki még hetven felett is mutatós nő volt, az ő elvesztésébe halt bele.

A Szülők kihalt otthonában generációk feletti klubok nyitnak. A fellépőknek még csak játszaniuk sem kell, elég, ha meghallják a falakban őrzött zenéket, és verseket, hogy azok mindenki örömére megszólaljanak.

Az iszákos testőrt, miután kiürítette szívébe utolsó üvegét, egy óriás almához láncolva lőtték ki az űrbe. A detonáció helyén hatalmas csiliszósz folt maradt.

A költő és az elgázolt fiú együtt árulják nyitott végű életüket, de becsületüket megtartják maguknak. Valaki poháralátétekké aprított egy réges-régi falvédő perzsaszőnyeget.

A búskomor ember pénz és iratok nélkül sétált ki a házból, pedig aznap rengeteg dolga lett volna, elindult toronyiránt, mígnem egy pályaudvarra érkezett, és felszállt az első vonatra. Csak azután tért magához alvajáró állapotából, amikor a vonat elindult és megtudta, hogy egy kedvenc városa felé tart. Amikor megérkezett, rögtön azt nézte, hogy mikor indul vissza vonat, mert nem szerette semmilyen dolgát elhalasztani, de közben úgy érezte, ha már itt van, felhívja itt élő barátait, ki tudja, találkozhat-e még velük valaha.

„Piros és zöld láb a szurdokban” – mondta álmában a Férfi, de azt nem árulta el, kinek a lába és hol van az a meredély.

Az öregedő üvegtörő sosem volt punk, mégis előbb egy régi jénai edény vált ketté kezében, majd teáskannának alátétje és egy lázmérő, végül a kamra polcáról vert le egy őrölt csilivel teli kis üveget. Néha úgy érezte, hogy mozdulatai nem érzik a tárgyak közti távolságot, elvétette az ajtófélfát, vagy amikor kivett valamit a szekrényből, vagy amikor asztalt terített, gyakran összekoccantotta őket. Rettegett minden leépüléstől és ezeket rossz jelként élte meg, de még hitt Élete megnyugtató szavaiban és nem utolsósorban végtelen szeretetében.

Párducok őrzik a betondzsungel almáskertjét. A költő végre szemébe nézhet gyerekkori szerelmének, a félelmetesen doromboló Bagirának, aki pillantásaik kereszteződésétől átváltozhat álmai napfény-talpú fekete nőjévé.

Fotó: Centrál Színház/Horváth Judit

A 20. századi amerikai drámákban folyamatosan isznak. Talán még mindig a szesztilalom okozta össznépi frusztráció hatása, igyunk, amíg lehet, amíg valami elmebetegnek eszébe nem jut egy újabb prohibíció. Edward Albee Nem félünk a farkastól című darabja alighanem mindegyiken túltesz. Még vízben is sok, amennyit a színészek a nyílt színen elkortyolnak – vagy még inkább felhajtanak, vedelnek – és, mint egykori túlzott alkoholfogyasztó, belegondoltam, hogy mindez „igaziból” hová vezetne. Elszörnyedtem, hiszen valószínűleg már egyik figura sem tudna magáról, nemhogy képesek lennének ezekre a halálpontosan kiszámított „játszmákra”. Másfelől viszont – ismét csak saját magamon és az akkoriban hasonló állapotban lévő környezetemből leszűrt tapasztalatokból kiindulva – meggyőződésem, egy „normális” ember atomrészegen is „normális” marad, mert a szesz csak azt hozza ki belőle, ami benne van, lehet, hogy nagyon mélyen eltemetve, de ha megszabadul a gátlásaitól, akkor Isten legyen irgalmas mindenkinek körülötte. Talán ezért is van, hogy az alkoholos befolyásoltság a világon mindenütt nem enyhítő, hanem súlyosbító körülmény.

George, Martha, Nick és Honey számára mégis úgy tűnik, az alkoholizmus nemcsak állapot, hanem ürügy arra, hogy élve felboncolják egymást és saját magukat. Poharuk, üvegjeik mögé rejtőzve adják ki legféltettebb titkaikat, saját tehetetlenségüket, csődtömeg életüket, egyre durvábban adagolva a kölcsönös megalázásokat. Mert ezek nélkül még elviselhetetlenebb lenne a létük. És ki tudja, hogy az egyes „játszmákban”, amelyekben mindig az hozza a „szabályokat”, aki elkezdi, mennyi az igazság és mennyi a fantázia, ami egy inkvizítornak is becsületére válna. Ez a nagy kérdés akkor merül fel a nézőben, amikor George előadja a születésnapra hazavárt fiúk halálhírét, Martha összeomlik és csak ezután válik világossá, hogy az asszony nem gyermeke elvesztésébe őrül kishíján bele, hanem abba, hogy férje „elrontotta” az ő játszmáját, amely a soha nem létezett fiúról, a család büszkeségéről szólt. Ezek után ki tudja, hogy George valóban írt e regényt, hogy Honey valóban álterhességével vetette-e el magát Nick-kel, aki apjától „Isten pénzét” örökölte, hogy Martha valóban imádja-e rektor apját, vagy őt is gyűlöli a „nagy jövő előtt álló” George-dzsal való házassága miatt. „Nem félünk a farkastól, nem esz meg, csak megkóstol” – dalolgatja George, de miután kettesben maradnak Marthával, az asszony csak annyit ismételget: „De én félek”. Albee azzal magyarázta annak idején a címet, hogy a három kismalac e dalból merít magának bátorságot, holott rettegnek az ordastól, de egy kis hamis illúzió mindig jól jön. És Martha éppen ettől fél: most, hogy a „játszmák” mindent a felszínre hoztak, mi marad nekik? 

Talán még egyetemista voltam, amikor láttam Mike Nichols 1966-os filmremekművét, akkor úgy éreztem, hogy a Richard Burton-Elisabeth Taylor kettősnél és a fiatalokat játszó George Segal-Sandy Dennis párosnál tökéletesebben nem játszhatják el ezt az iszonyú tragikomédiát. Burtonék, mint szinte valamennyi közös filmjükben, szinte saját életük egy szeletét tették közszemlére.

A Centrál Színház előadása azonban felülírta ezt az élményt.

Nem premierről, még csak nem is viszonylag új előadásról van szó, hiszen 2016 márciusában került először színre. Akkor és az azt követő években azonban, ha nem is tudatosan, „kikerültük”, nem ilyen színházi estével akartuk amúgy is nyomott hangulatunkat tetézni.  Most is szinte véletlenül futottunk bele, de úgy éreztük: a két főszereplővel nem tévedhetünk.

Amikor e sorokat írom, már eltelt egy teljes nap, és még mindig a hatása alatt vagyunk.

Básti Juli és Rudolf Péter pályafutását a kezdetektől követem, tudom, hogy bármilyen figurává át tudnak lényegülni, még olyanokká is, amelyek látszólag idegenek tőlük. Idézzük csak fel a Sztálin menyasszonya fogyatékos lányát, vagy az 1945 dölyfös, ám végtelenül gyáva falusi jegyzőjét, miközben mindketten jártasak Shakespeare-ben, Csehovban, klasszikus és modern vígjátékokban és abszurdokban egyaránt. És mégis Életem Párjával, aki nem ismerte a darabot, lélegzetvisszafojtva figyeltük, ahogyan kivetkőznek önmagukból, ahogyan a sudár, izgalmas szépségű Juliból a szemünk láttára lesz egy agresszív, közönséges, de lelke mélyéig sebzett Martha, ahogyan a rokonszenves, egészséges derűt sugárzó Rudi magára ölti a frusztrációit cinizmusba, kis stílű, de annál gyilkosabb élű gonoszságokba fojtó George alakját (Schmied Zoltán Nick-je és Pálfi Kata Honey-je állja velük szemben a sarat, ami önmagában nem kis teljesítmény). A gyerek-jelenet volt az, ahol Életemnél elszakadt a cérna, hosszú percekig sírt, tán még akkor is, amikor rájött, hogy valójában miről van szó.

A függöny legördülésétől hazáig meg sem szólaltunk... nekem a csendben az jutott eszembe, hogy hazatérve ki kéne nyitni a bárszekrényt, de aztán arra gondoltam, hogy mégse: örüljünk annak, hogy a mi életünk értelme a szeretet, a harmónia, egymás megbecsülése, nincsenek lelkünk szekrényeiben csontvázak, amelyek bármikor kihullhatnak. Lehet, hogy egy korty Sógorom isteni pálinkájából oldotta volna a bennünk lévő feszültséget, de mégsem tettük. Magához az élményhez sem lett volna méltó. Mert nekünk az együtt töltött 20 év után sem kell félnünk a farkastól. És legyen így mindazoknál, akiket szeretünk és akik szeretnek minket.

Nincs olyan ember, aki, amikor lezár egy szakaszt az életében, ne érezne valamilyen hiányérzetet. Bár egyetértek azokkal a bölcsekkel, akik azt mondják: az út végén azt nézd, amit véghez vittél és ne azt, amit nem, azért maradtak néhányan újságírói bakancslistámon, akikkel nem sikerült interjút készítenem. Közéjük tartozik az elmúlt több mint fél évszázad egyik legnagyobb magyar filmrendező egyénisége, Makk Károly.

Pedig vele már majdnem összejött. Egy kedves Kolléganőm, Baróti Éva, aki portréfilmet is forgatott róla, egy óbudai filmklub-est után, ahol a Megszállottak című alkotását vetítették, be is mutatott a 90 éves Tanár úrnak, de akkor nem volt idő a beszélgetésre és többé nem találkoztunk.  Hallottam viszont, hogy megjelent önéletírása, és mivel Édesapám is nagy tisztelője volt, ráadásul többször is találkozott vele annak idején párizsi diplomáciai kiküldetése idején, megvettem neki ezt a könyvet. Hogy végül elolvasta-e vagy sem, nem tudom, de amikor Szüleim halála után felszámoltam könyvtárukat, a Szeretni kell azok közé tartozott, amelyeket elhoztam elárvult otthonukból. Most jött el az idő, hogy elolvassam e memoárt, amely egyszerre volt számomra élmény és csalódás.

Élmény, hiszen valamennyi jelentős filmjét láttam a Liliomfitól (amit már kezdek unni, hiszen nincs olyan hónap, hogy ne adná le többször is valamelyik tv-csatorna és ha már belefut az ember, nem lehet otthagyni…) egészen az Egy hét Pesten és Budánig. Izgalmas pályát futott be az a rendező, akinek legelső filmjét mindjárt betiltották (Az Úttörők címűt, mert az utcagyerekek rokonszenvesebbek voltak benne, mint az ifjú kommunista kispajtások). Remek korrajzokkal szolgál a felszabadulástól a rendszerváltásig, helyreteszi a művészet és a politika viszonyát, külön színfolt több évtizedes kapcsolata a „rettegett” hírű Aczél Györggyel, a kádári kultúrpolitika mindenható fejével, párbeszédeikből szinte le lehet szűrni az éppen aktuális légkört, azt, hogy a legfőbb vezetésnek milyen „gondot” okoztak olyan „56-os” írók, mint Déry Tibor vagy Örkény István és hogyan lehetett ezeken mégis túllépni.   Az Azok a hatvanas évek című fejezetének elején olyan tökéletes képet fest a „konszolidáció” éveiről, amely tán még egyetlen történésznek sem sikerült:

„Ránézve egy Noé bárkája, azzal a különbséggel, hogy neki csak a keleti szél jár, amely nagy erővel segíti őt egy irányba. A kapitány okos, jó hajós, a keleti szelet csak úgy használja, hogy legyen lehetősége szinte észrevétlen kormánymozdulatokkal – akár az orvul, nem a reprezentatív kormányt elfordítva, hanem egy, a hátsó kormánylapát fogója mellé ültetett megbízható emberének egy csipővakarásnyi mozdulatával – az irányt korrigálni… Itt a fedélzeten a védőernyő, alája beférünk mindannyian. Igaz, hogy a téglalap alakú ernyő oldalán áznak az utasok, még akkor is, ha a kifelé állók behúzzák a hasukat… Hosszú spárgaszárakat kötünk a színes, még nem élő léggömb-embriókra, mélyet lélegzünk, és már repülnek is az ismert táncrend szerint, játszva a levegővel, játszva egymással, bennünket társsá fogadva. Minél több meleg levegőt kapnak tőlünk, annál nagyobbak lesznek, de annyival közelebb is kerülnek a kipukkadáshoz… Siklik a hajó – az irány rendben – a kormányzás azzal a kis csalafintasággal működik. Ha valaki a magasból nézi, egy vidám menyegző, vagy akár keresztelő is lehetne, ahogy fújják a duzzadó vitorlák felé igyekvő léggömböket, melyeket komoly kezek szorítanak és tartják, fékezik a zsinórját… Ha közben ezek a kis táncoló színes gömböcskék játékos kedvüknek eleget téve mégis magasabbra kívánkoznak – meg kell tőlük vonni a levegőt. Hogyan? Ez az illetékesek rutinmunkája. Egy jel a nagy erőtől, egy másik jel a mi kapitányunktól, és ezek a mi kis színes hőseink már le is vannak vezényelve a fedélzetre…”

Betekinthetünk a Makk-filmek kulisszatitkaiba, legendás színészekről kapunk karcolatportrékat Darvas Ivántól Dayka Margitig, Pécsi Sándortól Psota Irénig. És máris ott vagyunk a Tanár úr lételemeinél, a Nőknél. Bár ifjú korában sem volt „szépfiú”, mindig körüldongták az izgalmasabbnál izgalmasabb nők. Négyszer nősült, kétszer vett el színésznőt, miközben reménytelenül szerelmes volt Törőcsik Mariba és Marina Vlady-ba. Ahogyan leírja nagy reményekkel várt kirándulását Törőcsikkel az Elveszett paradicsom forgatása idején, szinte látjuk e csodálatos művésznő utánozhatatlan, hamiskás mosolyát, amely egyszerre kihívó és távolságtartó, de a rendező úgy mutatja be az orosz-francia világsztárt, mintha plátói szerelmük egy hajszálnyira lett volna a beteljesüléstól. Nem csoda, hogy mélyen hallgat arról, ahogyan Psotával elbánt, de a közös munkák során csakis „a drága Irénként” emlegeti, és lelki szemeink előtt látjuk, ahogyan Psota szinte kiverekszi magának a Ház a sziklák alatt-ban a púpos Tera szerepét, vagy ahogyan Madámmá lényegül át az Egy erkölcsös éjszakában. Makk becsületére legyen mondva, hogy minden nőről a legnagyobb tisztelet hangján beszél és kerüli az intimitásokat.

Akadnak viszont gyenge pontjai is a könyvnek. Makk részletesen beszámol különböző fesztiválélményeiről, különösen Cannes-ról beszél szívesen, és sosem mulasztja el felidézni az olyankor Párizsban töltött napokat. A harmadik után már sok belőlük. Megtudjuk, hogy mennyire fontos volt számára, talán a körülmények miatt is, a Szerelem és a Macskajáték elkészülte, de például egy fél mondattal elintézi az Egy nap Pesten és Budánt, pedig kíváncsi lettem volna arra, hogy milyen volt újra együtt dolgozni Darvassal és Törőcsikkel közel 40 év után, miként csak utal utolsó filmjére, az Így, ahogy vagytokra, amely lehet, hogy egyszer még kortörténeti dokumentum lesz a rendszerváltás utáni Magyarországról. Még ennyi sem jut annak a jutalomjátéknak, amelyet a 90-es években Jancsó Miklóssal és Sándor Pállal alkottak Szeressük egymást, gyerekek címmel. Ha létrejött volna az az interjú, én ezekre biztosan rákérdeztem volna. Közben hosszú oldalakat szentel egyes meg nem valósult külföldi terveinek. Különös, hogy azt a rendezőt, akinek legjobb alkotásaiban nincs egy felesleges kocka, önéletírásában mennyire elhagyta az arányérzéke. És vajon hogyan képzelte a kiadó, hogy egy filmes karriert egyetlen fotó, filmsnitt, vagy forgatási jelenet nélkül jelentessen meg? Vagy arra gondoltak, hogy akik megveszik, azoknak úgyis ott van a fejükben kitörölhetetlenül az összes képsor?

A napokban a köztv újra műsorra tűzi néhány filmjét vasárnap, kései főműsoridőben. Úgysem találják ki, melyikkel kezdték…

Ugyanazon a könyvespolcon ötlöttek szemembe Jack Kerouac könyvei. Az úton természetesen régóta megvolt - sok évvel ezelőtt ismertem egy kedves, érzékeny lelkű fiatal lányt, aki hímzett zsákjában mindig magával hordta ezt a könyvet  -    néhány éve elolvastam magyarul az „eredeti tekercset” is - a nagy kihívás azonban az maradt, hogy angolul olvassam annak az amerikai „beat” (vagy még inkább „bebop”) írónak a műveit, aki nélkül nem születhetett volna meg a 60-as évek életérzése, nem lett volna rock-költészet, nem lett volna Bob Dylan, Lou Reed és Jim Morrison és tán az Easy Rider sem készül el. Legjobb barátja, költőtársa, Allen Ginsberg egyik budapesti beszélgetésünk során hívta fel a figyelmemet arra, hogy Kerouacot „látni és hallani” kell ahhoz, hogy megértsük. Én magam is rájöttem arra, hogy nem az a szerző, akit csak úgy „elő lehet kapni”, ha éppen van öt percem olvasni, szerencsére visszavonulásom óta nem kell önmagamtól rabolni az időt erre a nemes tevékenységre. Így mertem elővenni különleges szerelmes regényét, a The Subterraneans-t, amely számomra érthetetlenül magyarul Senkiháziak címen jelent meg a 2000-es évek elején és nem voltam rest egy-egy mondatot újra olvasni, sőt, hogy a szavak erejét, zenéjét élvezzem, időnként félhangosan, hogy legalább magam halljam ezt a spontán, ritmikus prózát.

„A legjobban az maradt meg belőle, hogy mindig szerelemből írt. Azért rajongtunk mindketten Charlie Parkerért, mert úgy, olyan ritmusban tudta fújni a szaxofonját, ahogyan az emberek az utcasarkon beszélnek. A zene és a beszéd ritmusa összeolvadt számunkra” – mondta Kerouacról Ginsberg, és kézfogásunkkor vele is átéltem a „közvetítő” érintést, ahogyan Yoko Onónál John Lennon, Noel Reddingnél Jimi Hendrix, vagy Steve Croppernél Otis Redding felé.

Régóta meggyőződésem, hogy azok a minden skatulyán felül emelkedő zsenik, akiknek az életét szűkre szabta a sors, azért voltak képesek gyakran olyan életművet létrehozni, amelyhez két élet is kevés lenne, mert tudták, érezték, hogy nincs sok idejük, és ezért mindent belezsúfoltak abba a néhány évtizedbe. Kezdhetnénk a sort Petőfi Sándorral, folytathatnánk Vincent Van Gogh-gal és Ady Endrével, és elmehetnénk egészen John Coltrane-ig. Jack Kerouac is közéjük tartozott, a The Subterraneans több mint 100 oldalát alig három nap és három éjszaka alatt írta meg, és ez még akkor is pokoli teljesítmény, ha ő maga volt könyvének hőse, Leo, és félig fekete, félig cherokee indián szerelmében, Mardouban is egyik kedvesét, Alene Lee-t mintázta meg, aki később más alakokban is megjelent az író műveiben. Még akkor is, ha a többi figurán sem kellett sokat gondolkodnia, hiszen közöttük élt, és az „éjszaka élő földalattiak” között felbukkannak – persze álneveken - a beat-nemzedék legjobbjai, Ginsberg, William S. Borroughs, Gregory Corso és Neal Cassady, az Úton főhőse, aki az „eredeti tekercsben” még saját nevén szerepel, majd az 1957-es változatban ő lesz Dean Moriarty. Az ő világukban „nincsenek szabályok, csak vágyak és szenvedélyek”.

Az író Leo és Mardou szerelmüket a végtelen érzékiség, az ital, a drogok, a zene, a jazz-klubok körforgásában élik meg San Franciscóban, amely már az 1950-es években is a legszabadabb légkörű városnak számított. A fiatalember egy időre még családja „déli gondolkodású” tagjaival is konfliktusba kerül a faji előítéletek miatt.  Mint nagyravágyó író és irodalmi rajongó, egyik ihletett pillanatában úgy látja magukat, mint Baudelaire-t és félvér szerelmét, rajong a lányban rejtőző gyermekért, épp úgy, mint sötét bőréért, amellyel csodálatos kontrasztot alkotnak keze és lába gyöngyház-körmei.

„Ezt a lányt kerestem, hogy belezúgjak, mintha nem lenne épp elég bajom, vagy más régi románcok nem tanították volna meg nekem a fájdalom üzenetét” – írja Kerouac, aki szerint az ember akkor jön rá, hogy kezd megőrülni, amikor „a lélek elhallgat és testében semmi sem történik.” Mardout valójában Frisco és Berkeley „különös, aszkéta értelmiségei” érdeklik, és nem egy olyan paranoiás fickó, mint Leo, és mivel tíz évvel fiatalabb nála, nem látja meg az ő erényeit, amelyek „régen belefulladtak az évek óta tartó drogozásba és halálvágyba…”, de „az ember mindig azok után fut, akiknek nem kell”. Közben rájön arra, hogy valójában mindketten önmagukat keresik és démonjaiktól szabadulnának, csak ez éppen együtt nem megy. „Nincsen más szerelem, csak a most szerelme”.

A ragaszkodás, a féltékenység és a hűtlenség hullámvasútja azonban végül oda vezet, hogy Leo megretten e „se vele, se nélküle” kapcsolattól, a szakítást azonban, amelyet szinte azonnal megbán, csak úgy viseli el, hogy mintegy bűntudatból, nekilát megírni a történetet.

„Két tűz voltunk, amelyek összeolvadva és összeütközve a szenvedély poklát teremtették meg… Vakmerőek voltunk és gyönyörűek, mint a hullócsillagok az éjszakai égen… Az éjszaka ritmusa susogott a lelkünkben, és arra késztetett minket, hogy adjuk meg magunkat a pillanatnak… A sötétségben megtaláltuk a fényt, a káoszban megtaláltuk a szépséget… Minden lélegzet egy szimfónia, minden érintés egy felismerés volt… A mélyben, ahol áll az idő, egymás karjában megtaláltuk az örökkévalóságot”.  

Aki mindezeket a mondatokat leírta, arról elhisszük, hogy élete az érzékelés, a tapasztalás, az utazásért való utazás volt. De ebbe hamar bele lehet pusztulni, ahogyan ezt Jack Kerouac is tette, alig 47 évesen. Sirassuk, vagy irigyeljük? Eldönthetetlen…

A költő egy mesés öbölben ébredt fel, ahol a tenger árnyalatai a haragos kékes-szürkétől a derűs türkízig terjedtek a napfény és a felhők váltakozásában. Nem tudta, hogyan került oda, csak sejtette, hogy az öblön túl a Csendes-óceán van, ahová mindig vágyott, de eddig még a közelébe sem jutott. Egy dús fűvel benőtt sziklán feküdt, alatta jókedvű emberek jártak-keltek. „Mi ez a hely?” – kiáltott le nekik, válaszoltak, de csak annyit értett, hogy „beach”, ezt maga is gondolta, de ezzel nem volt kisegítve.

Amikor felocsúdott a tenger gyönyörétől, belé hasított: nemcsak azt nem tudja, hogy hol van, de azt sem, hogy hová lett a holmija, ruhái, iratai, pénze, telefonja. Elindult toronyiránt, hátha eljut egy településre, ahol útba igazítják egy kikötő, egy repülőtér felé, bár abba sem volt biztos, hogy mivel érkezett ide. Végül felbukkant egy benzinkút, mellette egy szokásos kis bevásárló központtal, ahol egy asztal mögött néhány barátságos fiatalember ült. A költő elmondta, hogy jutott el idáig, hogy semmije sincsen és segítséget kér. Az egyik fiatalember kezébe nyomott egy nagy szatyrot tele a tengeren túliak kedvenc ételével és italával, amelyekkel hősünk soha nem élt, de most elfogadta, mintegy túlélő csomagot. Arról azonban egy szó sem esett, hogy hol van, még egy térképet sem kapott, és már elindult tovább toronyiránt, amikor eszébe jutott: fel kellett volna hívatni a telefonját, hátha a helymeghatározóból kiderül, hogy hol hagyta. Visszafordult volna, de már sehol nem látta a benzinkutat, sem pedig a kis bevásárló központot, még a tenger is eltűnt, csak egy egyenes, kihalt út állt előtte.

A plébánia iszákos koldusa két marékkal szórta az ezüstpénzeket a miséről kitóduló hívek elé, akik rávetették magukat az áldatlan kincsekre, és csak a földharc közben vették észre, hogy mindegyiket kettévágták, és egyik félérme sem ér semmit a másik fele nélkül. És nem lehetett bármelyiket összepárosítani, mert mindegyiket máskor, máshol, más arcképpel és más nyelven verték.

A Kapcarongy-kövek, a Csúzliszájú, a Múmiajelölt, a Szőke Lepke, a Nagy Hallgatag és Lóképű egy külvárosi metróaluljáróban készülődtek első lemezfelvételükre. Egy ismeretlen közép-európai rajongójuk is csatlakozott hozzájuk, mert ott akart lenni a történelmi pillanatban, amelyről még senki nem tudott. Súlyos kopogással bicegett oda a féllábú Mennydörgés és kérte a rajongót: beszéljen a Kapcarongy-kövekkel, hogy legalább egy háttérvokál-lehetőséget adjanak neki. Ez lehetetlen kívánság lett volna, hiszen ha csak suttog, hangja akkor is elnyomta volna a többieket. Az öt fiatalember mégis lelkesen fogadta őt, azt hitték, egyenesen a Mississippi Deltából érkezett, és egyike a tanítómestereiknek. A stúdiószalagok azonban már az indulás pillanatában elszakadtak a Zene erejétől és csak a külvárosi metróaluljáró falai őrizték meg ezt a lassú blues-t.

A férfi és a színésznő, akik között minden vágy beteljesületlen maradt, egyetlen éjszakára újra fiatal testet öltöttek, holott mindketten tudták, hogy már túl vannak életük nagyobbik felén, de szemtől szembe, félszavakkal betöltötték az űrt, amelyet évtizedeken át egymásban hagytak.

A késeléses gyilkosság vádja megdőlni látszott, amikor az ügyvéd felhívta a figyelmet a vádlott balkezességére. Az ügyész szerint azonban a tettet jobb kézzel, hátrafelé nyúlva, mintegy svédcsavarral is elkövethette.

Az Eperajkú Lány közel 50 évvel később jött rá, hogy nem a város legmenőbb srácát szerette, hanem annak a legjobb barátját, de ekkor már csak egy virtuális csókban reménykedhetett, mert a kegyetlen téridő immár örökre elválasztotta őket egymástól.  

A szabadgondolkodás történelem-tanára élete utolsó órájára meghívta hosszú pályafutásának legkedvesebb tanítványait, majd „éljen az anarchia’” felkiáltással fél kézzel szétdobálta a katedrát és a padokat, majd diákjaival együtt belevágott egy büdös lábú rock and rollba.

Egyetemes ünnepre érkezett egy égföldi városba a költő, ahol templomok, zsinagógák, mecsetek és buddhista kolostorok nyíltak egymásba és olvasztották egybe imádságaikat. Itt kellett volna találkoznia azokkal, akik csak a Békében, a Szeretetben és az a Zenében hittek. A találkozó pontos helyét azonban elfelejtette, és ahogyan körbe-körbe járta a szentély-utcákat egyre jobban eltévedt. Végül egy több ezer éves katakomba bejáratához ért, ahol egy földön túli lány nyújtotta felé a kezét, mintha öröktől fogva ismerte volna őt. Fehér bőrénél csak glóriás arany haja vakított jobban. „Te hozod el nekem a Gyermeket, akire valamennyien várunk” – mondta a lány a költőnek, aki valósággal megrémült e küldetéstől, hiszen rögtön ráébredt, bár férfivágyai még idősödvén is éltek benne, hogy ezúttal nem egy folytatás és következmények nélküli néhány órás együttlét vár rá. Kétségbeesetten keresett tekintetével a romok között egy másik férfit, hogy átruházhassa rá a parancsot, de a glóriás aranyhajú ellentmondást nem tűrően őt akarta. Kézen fogta őt, és elindultak egy kibombázott gangos ház felé, amelyet véletlenül vagy akarattal ott felejtettek a szentélyutcák között, és a költő úgy érezte, hogy a lába alatt valamikor az Édenkert virágozhatott és hogy ők lehetnek az utolsó emberpár…  

Valahol a távolban megfogant egy rég várt magzat, világra jöttének helye és ideje még titok.

Kép: Benke Rita

Az év végi ünnepek sem tántorítottak el olvasási szenvedélyemtől, hiszen ki tudja, meddig olvashatok még és annyi mindent jó lenne, túl az újra olvasandókon. És ezúttal sem maradtam élmények híján.

Még prágai utunkhoz kötődve folytattam Franz Kafka novelláinak kötetét, így jutottam el A fegyencgyarmaton című horrorhoz, amelyet, ha valakinek elég erős a vizuális képzelőereje, nem kis erőfeszítés kell ahhoz, hogy rosszullét nélkül végig olvassa. Még azokat is próbára teszi, akik szemében banalizálódtak az emberiség által több ezer év alatt kitalált kínzási és kivégzési módszerek. Talán ilyen iszonyat akkor fogott el utoljára, amikor a Peter Brook rendezte Marat-Sade filmben a baljós figurákra szakosodott Patrick Magee, mint Sade márki hosszasan meséli el XV. Lajos merénylője, Robert Damiens kínhalálát. (Ez volt az a nyilvános kivégzés, amely után Giacomo Casanova a világon elsőként emelt szót a halálbüntetések ellen). Kafka persze nem lenne Kafka, ha – túl azon, hogy az elítélt nem tudja, mi a bűne és védekezni sincs lehetősége a bíróság előtt – nem játszana el azzal a gondolattal, hogy bármikor lehet a bíróból vagy akár a hóhérból is áldozat, ha rosszkor van rossz helyen.

Ehhez képest Charles Dickens Karácsonyi éneke már-már hollywood-i érzelmességű történet. Ezzel a sokszor, sokféleképpen feldolgozott művel még gyerekkoromban találkoztam egy tv-filmben, amelyben Pécsi Sándor alakította nagyszerűen a szívtelen öreg uzsorást, majd néhány év múlva el is olvastam, de akkor nem tett rám olyan mély benyomást, mint a film. Most, túl a hatvanon Scrooge számomra inkább szerencsétlen, mint gyűlöletes figura, hiszen, mint a szellemidézésekből kiderül, gyerekkori nyomorúságáért, elhagyatottságáért próbál bosszút állni a világon azzal, hogy rögeszméje lesz a pénz és amikor jómódba kerül, többé más nem érdekli. Csak éppen azt nem veszi észre, hogy ezáltal ugyanolyan magányos és szeretetlen maradt, mint amilyen gyerekkorában volt. Lassan tárul fel előtte egész sivár élete, és az utolsó, néma szellem mutatja meg előtte a végzetét: úgy tűnik el a világból, mintha nem is létezett volna, senkinek sem fog hiányozni. Ezek az élmények vezetik oda, hogy élete hátralevő idejében csupa jót tegyen az emberekkel. Szép, megható a történet, az a gondolat, hogy még egy ilyen rideg, gonosz embernek is van lelkiismerete, csak kell valaki, vagy valami, ami felébreszti benne. Nem véletlen, hogy a kisregény 180 éve folyamatos siker, hogy maga Dickens is több száz felolvasó estet tartott belőle annak idején. Scrooge-okból van éppen elég napjainkban is, a viktoriánus korszak sokszorosa. Csak éppen a szellemekből van hiány. De minden romantikus naivitása ellenére érdemes ma is kézbe venni a Karácsonyi éneket, ha másért nem, azért, hogy elgondolkodjunk azon: értelmes, emberi életet élünk-e, és hagyunk-e magunk után olyan nyomot, amelyre az utódok szeretettel és tisztelettel emlékeznek majd.

Szüleim hagyatékából maradt egy Csehov-összes, régi biblia-papíron közel 6000 oldal apró betűs nyomtatás. A novelláit veszem elő időről időre, többnyire két nagyobb olvasmány között, és mindig eszembe jut, hogy a nagy orosz író drámáit vígjátékoknak nevezte, hiszen gyakran valóban megmosolyogtató, máskor egyszerűen nevetséges az a testi-lelki tunyaság, tehetetlenség, amelyben hősei élnek. A novellákban pedig tökéletes pontossággal írja le a kisvárosi-falusi élet figuráit a szabályok rabjaként élő hivatalnoktól a vándorprédikátoron át a szegény tolvajig, a szinte eseménytelen történetekben valósággal láthatóvá válnak az esendő emberek, akiknek ábrázolása nem nélkülözi a hol szeretetteljes, hol a kegyetlen humort. Most éppen az 1887-es évnél tartok. A titok című novella például akár egy 20.századi abszurd is lenne, egy mindenütt felbukkanó aláírásról, amelyről végül kiderül, hogy egy sokfelé járó küldöncé, aki, ha elé kerül egy névjegyzék, vagy egy vendéglista, nem bírja ki, hogy ne írja alá. A sorsjegy akár napjainkban is játszódhatna: egy házaspár egy napig abban a hiszemben él, hogy nagy nyeremény üti a markukat, mindketten álmodozni kezdenek, új életet kezdenének, miközben egyre utálatosabbnak látják egymást, és a hirtelen jött pénztől várnák a másiktól való megszabadulást. Mondani sem kell, hogy a sorsjegy számát félrenézték…

Életemtől Karácsonyra nagy meglepetést kaptam: egy általam eddig nem ismert fiatal dalszerző, költő verseit, amelynek már a címe is meghökkentő: Féyn. Szendrői Csabáról megtudtam, hogy a harmincas éveinek közepén jár és az Elefánt együttes frontembere, amelyről eddig még nem hallottam, pedig egy Youtube-on látott koncertfelvétel és néhány klipjük látogatottsága alapján elég jelentős táboruk lehet. (Be kell vallanom, hogy a magyar pop/rock világ fejleményeit az ezredforduló óta nem követem). Ez a kis kötet azonban – Csaba harmadik könyve – nagyon megfogott. Már a borítója is tetszik: Rebák Tamás címképe arra utal, hogy bármit is mondott Einstein, Isten nagyon is szerencsejátékos. A versek pedig amolyan „szabad ötletek jegyzékeként” állnak össze, hol hagyományosabb formákban, hol szinte odavetett sorokként, találomra kipattant gondolatokként, ahogyan például Jim Morrison művelte, mégis kerek egészet képeznek: egy, az ifjúság és az érett férfikor közötti mezsgyén  egyensúlyozó írástudóét, aki belső monológban kérdez és válaszolni próbál életről, halálról, Istenről, földi létről, a költészet korlátlanságáról vagy lehetetlenségéről -  egyszerre pimasz humorral és véresen komolyan. És gyakran van az olvasónak olyan érzése, hogy hiszen ezek a gondolatok bárkiben megszülethetnének, csak nem mindenki képes azokat kimondani, vagy általában szavakba önteni.

 Melyik kétkedő énünkben nem merült fel, hogy „Az Isten az ember nélkül kinek adhatna kegyelmet. Ha mi nem látnánk a művét és nem haragudnánk és nem lennénk hálásak neki, mondd, honnan tudhatnánk, hogy létezik.” Vagy meg lehet-e fogalmazni eképp az örökkévalóságot? „Gyerek még az idő/Most egy mózeskosárban vízre teszem/Nevelje fel az óceán.” Az elmúlást megragadni, akár a sajátunkat, akár a másét, a legsúlyosabb feladatok egyike, de talán segíthetnek az ilyen mondatok: „egy elhagyott bezárt lakat/-próbálj meg lélegezni-/szétpattan egy pillanat alatt.” 

Az egész alig 69 oldalas A6-os méretű könyvet egyetlen lendülettel is végig lehet olvasni, de csak úgy érdemes, ha néhány nappal később újra elővesszük, és elölről kezdjük, vagy szemezgetünk belőle. És tesszük fel tovább Szendrői Csabával, vagy az ő ösztönzésére a kérdéseket: valóban tőlünk függ a megélt idő sebessége, és mi lesz azután, hogy mindennek vége….

Az újságíró szokásával ellentétben késésben volt, egy holokausztról szóló film forgatására igyekezett, leintette az első taxit, amelyben két idősödő férfi ült. Ikertestvéreknek látszottak. Az újságíró örömmel ismerte fel az egyikben a számára oly kedves színészt, a kiváló versmondót és Júdás alakítóját egy passióban, a szappanopera morgós, de aranyszívű doktorát, az Élet Menetének egyik hazai alapítóját és az öröm kölcsönös volt. A színész maga is szerepelt a filmben, és útközben saját túlélési élményeiről mesélt. Neki is munkaszolgálatban pusztult el az apja, mint az újságíró nagyapja.

A forgatás az első híd körforgalmánál zajlott, ott építettek fel egy pályaudvart, ahol bevagonírozzák a deportáltakat. Amikor kiszálltak, az eddig hallgató ikertestvér elnevette magát, levette parókáját, és megrótta az újságírót, hogy 60 évi barátság után nem ismerte fel. És ott állt előtte a sokleleményű ügyvéd, aki valójában egyáltalán nem hasonlított a színészhez, ráadásul kétszer akkora volt, mint ő.

Az újságíró követte barátait, sebtében elvállalt egy statisztaszerepet is a nagy tömegjelenetben. Már éppen leállították a kamerákat, amikor megjelent egy nárcisztikus mosolyú idegen producer, aki azt javasolta, hogy a gyermekek gázkamra-jelenetét musicalben adják elő, olyan stílusban, mint a Zene hangjai. Az újságíró, a színész és az ügyvéd döbbenten néztek egymásra, de még nagyobb iszonyattal figyelték, ahogyan a szereplők egyre szorosabb, egyre fenyegetőbb gyűrűt fonnak a nárcisztikus mosolyú idegen producer köré…

Babaarcú bikinis termékenység-istennő lebegett el az uszodában a költő mellett, majd súlyos termetét meghazudtolva könnyedén lépett ki valószínűtlenül kicsi lábain a medencéből. Domborulatai a Grande Maestrót is lenyűgözték volna, bőrén egyetlen ránc, vagy hájnyom sem látszott. A költő képzeletében Ginának hívták, és a középiskolában Gigabájnak csúfolták, de ő túltette magát ezen, mert tudta, hogy egyszer lesz valaki, aki felismeri az ő nem mindennapi szépségét.

Eljött a nagy találkozás napja a lángbőrű, sudáran is buja testű festőnővel, aki a Tahiti Remetétől és a Vámostól fogantatott aktönarcképein jáspisszemekkel követi a nézőt. És megjelent egy ördögszínekbe öltözött Madonna-arcú nő, akinek áldott méhének gyümölcse.

A költőnek sok-sok év után ismét kedve támadt gitározni és énekelni. Mivel már nagyon régóta nem pengette a húrokat, úgy gondolta, hogy az odesszai-minnesotai bárd hatvan évvel ezelőtti békedalával kezdi. Leült hangszerével egy belvárosi téren egy gimnázium és egy templom közötti buszmegállóban, és nem jutottak eszébe az akkordok. Egy hajléktalan ült le mellé, aki megmutatta neki azt a néhány fogást. Akkor meg a szöveg esett ki az emlékezetéből. Jött egy másik hajléktalan és felidézte neki a sorokat. Végre nekikezdhetett a dalnak, de ekkor a szemközti ház ablakában megjelent teljes létszámban őfelsége kvartettje és egy több szólamú dalt adtak elő csak úgy a capella a maguk összetéveszthetetlen stílusában. A költő nem adta fel, járta a várost a piacoktól a templomokig, de amint belekezdett a dalba, valami erős ének, vagy ordenáré zene mindig elnyomta. Végül egy parkban ült le, ahol hajléktalanok aludtak a gyenge őszi napfényben. Gondolta, majd halkan játszik, halkan énekel, de amint elkezdte az első sort, csak hamis hangok jöttek ki a torkán. Feladta. Szomorúan hazament, kinyitotta hűtőszekrénye fagyasztóját, mert úgy rémlett, még valamikor iszákos korában ott felejtett egy üveg vodkát. A fagyasztóból azonban csak megdermedt hangjegyek potyogtak ki kopogva a lába elé.

Az élete virágjában lévő Pirkadat Doktornő és az öregedő Szindbád meglátták egymást egy nagy üvegfalon keresztül, és az asszony rögtön elhatározta, hogy megünneplik plátói szerelmük tizedik évfordulóját. Mivel azonban mindketten hűségesek voltak Életük Párjához, titkukat ezután is megőrizték. A korai téli naplementekor találkoztak, egy szót sem szóltak, csak tekintetük beszélt, majd kézen fogva elindultak, csak ők tudták, melyik háztetőt választják, ahonnan magukénak mondhatták az egész várost. Amikor felértek, kitárták kabátjukat, amely alatt csak meztelen lelkük lapult, hogy még tisztábbra mossa őket az év első hóesése.

Az igazmondó politikus magasított cipőben járja az utcákat, rikkancsként kínálja programját, de a járókelők rá se hederítenek. Egy békés otthon éjszakai csendjét olasz neorealista perpatvar veri fel, de csak a falak visszhangja szól. Egy házibuliban, miután kifogytak a zenékből, az egyik vendég a Kalinkát kezdi ordítani egy másik vendég harmonika-kíséretével, a társaság bohóca azonban ráveszi, hogy kornyikálása közben mindenféle akrobatikus tánclépéseket mutasson be, így aztán hamarosan elhallgat és restelkedve meghúzza magát egy sarokban. A Nagy Vizsgálóbírónő magáévá teszi a köztes lét hajléktalan-szállóján az összes gyanúsítottat, a magukat bűntelennek vallók nem kis irigységére, de őket feltartóztatja felhúzott fogínnyel Rex felügyelő.  

Újra forgatták az együgyűen bölcs futóbolond történetét, de ezúttal a költő hazájában. Mivel tudták róla, hogy igencsak jártas annak a korszaknak a zenéjében, őt kérték fel, hogy válassza ki a legjellemzőbb dalokat, nem törődve az eredeti változattal. Bár a költő nem értette, hogy miért van erre szükség, vállalta a feladatot. A hajdan volt egyetemi színpadon, diákok körében nézte a már elkészült új felvételeket, és agyában megszólaltak a beköszöntő Vízöntő-korszak dallamai. Ekkor lépett be a terembe a Gyöngyhajú Asszony ifjúsága teljes tündöklésében, de a költőn kívül senki sem ismerte őt fel. A Gyöngyhajú azonnal hősünkhöz sietett, leült mellé, megfogták egymás kezét és szinte egymásnak adták a dalok címeit és szövegét, hol angolul, hol magyarul. Ahogyan ezeket kimondták, már a többiek is ott hallották a vágatlan filmjelenetek alatt és még meglepődni is elfelejtettek. Ekkor a Gyöngyhajú átadott a költőnek egy kulcsot, amelyre az ő nevét vésték. „Mindent nyit, csak a zárat ne keresd” – mondta a maga éteri hangján, és úgy tűnt el, mintha soha nem is lett volna ott.

Kép: GNL

Az idő egyre eszeveszettebben rohan, de vannak napok, amikor kedvünkért lelassít, hogy megéljük, amit megérdemlünk. Testben, lélekben, szellemben és gyakran úton. Amíg mehetünk, amíg már napokkal, hetekkel az indulás előtt érezzük magunkon a zabla szorítását és amíg még napokkal, hetekkel, néha hónapokkal hazatértünk után is ott járunk, ahol beteljesült egy újabb vágyunk.

Ezúttal Prágában.

A Gólem volt az első mesterséges intelligencia. Löw rabbi ma informatikus fejlesztő mérnök lenne, és a teremtményének homlokára írt „igazság” jelet PIN kódnak hívnák, amihez csak ő férne hozzá. Egyedül ő lenne jogosult arra, hogy AI Golemet életre szólítsa és utasításokat adjon neki. Ha hiányzik a kód egyik betűje, a lény tetszhalott állapotban marad.
Csakhogy már az első Gólem is minden ébredés után tanult valamit, és egy szép napon önálló életre kelt, szembefordult alkotójával, majd pusztítani kezdte, ami az útjába került, és megsemmisülése után is félelmet keltett, mert senki nem tudta, milyen erő lakozik a hamvaiban. Ma fakacatokat és süteményt ruháznak fel a nevével, de azért jó lesz vele vigyázni, mert utódai előbb-utóbb maguktól is képesek lesznek helyreállítani az élet-halál urának tartott varázsszót.

De vajon amikor Ladislav Saloun elkészítette bő 100 évvel ezelőtt a Rabbi szobrát, miért egy rá kúszó meztelen lányalakban ábrázolta a halált?

A rettegés azonban korántsem a Gólemben testesült meg, hanem abban a közel 80 ezer névben, amelyet folyamatosan olvasnak fel a Pinkas-zsinagógában, csak időnként szakítja meg egy-egy káddis. Olyan ez, mint amikor egy halomba dobált cipőket, szemüvegeket, játékbabákat látunk, lehetetlen szabadulni egy bűntől, amiért akkor is szégyelljük magukat, még ha nem is volt, már csak korunk miatt sem, közvetlen közünk hozzá. Elválaszthatatlanná válik tőle a behavazott régi temető, pedig ott többszáz évvel ezelőtt elhunytak nyugszanak. Életem hóból gyúr egy kavicsot, én is követem példáját, letesszük e mementókat egy-egy ismeretlen sírkőre.
Hanuka bejövetelének napja van.

Két Prágai Diákról tudok. Az egyik még valamikor a 19. század első felében élt, ha élt, valahol fél úton Faust és Dorian Gray között. Amikor már nem volt egy vasa sem, engedett az Ördög kísértésének, aki egy tekintélyes összegért megvásárolta a tükörképét. Baldouin hiába élhetett ezután fényűző életet, a tükörképe egyik bűnt, a másik után követte el. Így nem maradt más választása, mint lelőni a mását – vagyis önmagát.
Conrad Veidt és Werner Krauss még egyszer eljátszották a Dr. Caligari baljós kettősét. Veidt, magyar zsidó felesége mellett kitartva, Angliába, majd Amerikába emigrált a nácik elől és csupa gonosz figurát tett emlékezetessé Dzsafaar hercegtől Strasser őrnagyig. Krauss viszont lepaktált a nácikkal és a legsötétebb antiszemita filmekben szerepelt.
A másik prágai diákot 1969. január 16-án ismerte meg a világ, miután a Szent Vencel téren, Csehország védőszentjének szobránál felgyújtotta magát, ahogyan a vietnami háború ellen tiltakozó buddhista szerzetesek. Az alig húszéves Jan Palach így akarta felrázni honfitársait a Varsói Szerződés 1968 augusztusi katonai beavatkozása, a „Prágai Tavasz” eltiprása okozta apátiából. Akkoriban Olaszországban éltünk, és a helyi tv, mint az egész akkori nyugati média, vezető helyen számolt be Palach önfeláldozásáról, haláláról, egészen temetéséig, amelyen 750 ezer ember vett részt. Már alkonyodott azon a délutánon, amikor elénk bukkant a Vltava partján John Hejduk két kőtömbje, amelyekből hosszú tüskék (lándzsák) állnak ki, és amelyek az Öngyilkosok házai címet viselik és a Diák emlékét őrzik. Jan Palach nem élt és nem halt meg hiába…

Amikor a békebeli dekadencia és a 60-as évek tudattágítása találkozik. Abszint és cannabis – hirdetik számtalan kis boltban. Egyszer volt szerencsénk megkóstolni Baudelaire és Rimbaud kedvenc italát egy elegáns francia üzleti vacsorán, de nem rohadt ronggyá két öklünk tőle a zsebünkben, így ezúttal is kihagytuk. Inkább kacérkodtunk a mágikus fűvel, még egy olyan teát is kínáltak egy minimarketben, amelyre a „white widow” nevet írták – éppen 20 éve szívtunk ilyent Amsterdamban a The Doors nevű café shopban – végül a polcon hagytuk, nem bízva a magyar hatóságok nagyvonalúságában. Azért hazafelé a duty free-ben vettünk egy állítólag cannabisos fekete csokit, finom volt, de semmilyen kívánt és nem kívánt mellékhatással nem járt. Pedig még túl edzettnek sem vagyunk mondhatók e téren. Néhány nappal később egyik szintén nagy utazó kollégám árulja el, hogy 25 éve próbálják eladni a csehek ezt a nagy kamut, de még mindig bejön.

Bár az 1970-es évek magyar néphadseregében az olvasás nem számított erénynek, e szenvedélyemről ott sem voltam hajlandó lemondani. Akkor, egy őrszolgálat pihenő szakaszában olvastam el Franz Kafka horror-novelláját, Az átváltozást. Ha már perverzek a körülmények, legyenek teljesen azok, attól nem kellett tartani, hogy főbe lövöm magam tőle. Tizenöt évvel később láttam egy ugyancsak dermesztő feldolgozását Brüsszelben egy helyi mozgásszínháztól. Most, utunk előtt újra elővettem ezt az írást és újra iszonyodva tettem le. Soha nem tudtam igazán elképzelni, hogy milyen és mekkora lehetett az a szörnyűséges féreg, amellyé Gregor Samsa vált, de ennek nincs is jelentősége. A novella valójában a mindent felülíró emberi önzés allegóriája. Nem kevésbé volt abszurd prágai Kafka-élményünk. Senki nem tudta megmondani, hogy pontosan hol van a nevezetes „lyukas hasú” szobra, pedig valószínűleg ott volt a közelünkben, egy 500 méteres sugarú körben. Így meg kellett elégednünk az íróról elnevezett téren felállított acélinstallációval, amelynek tükrében kizökkentünk térből és időből és – sok egyéb mellett – lesz miért visszatérni a száztornyúba.

A seregben Svejk a tilalmi lista élén állt, megelőzve Rejtőt és az amerikai háborús regényeket, de én még bevonulás előtt felkészültem mindezekből.  Így aztán nem volt nehéz felismernem az általuk megírt örök pedálokat és sunnyogókat, a rafináltakat és ügyeskedőket, a balekokat és a magukat hülyének tettető túlélőket. Gondoltuk, hogy egyik vacsoránkat a Kehelyben töltjük el, Ferencjóska legyek által leszart portréja alatt, bár még este 6-kor sem volt vége a háborúnak. Csakhogy ez az intézmény valahogy kiesett útvonalainkból, de egyet sem búsultunk: szállásunkhoz közel belefutottunk az U Sadlu nevű tavernába. Mintha a középkorba cseppentünk volna vissza, éppen csak két kézzel kellett volna falni a „hagyományos kétszemélyes cseh tálat”, amiből öt ember is jól lakott volna és mivel nem vagyunk sörivók, ötéves, aranyszínű slivovicével locsoltuk meg. A joviális főúrnak (egyedül volt) a szeme se rebbent, csomagolt, másnap szállodai szobánkban fejeztük be a lakomát.   

A bőségtál után, hogy ne teli hassal feküdjünk le, tettünk egy sétát a környék kis utcáiban. Már két nappal korábban felfedeztünk egy hangulatos teret, öt fiatal platánnal alkotott körrel. Az ünnepre meghitt fényekkel díszítették fel őket, olyanok, mint megannyi menóra gyertyagyújtás után.

Mi a közös Alphons Muchában, Ivan Lendlben és Pierce Brosnanban? A szecesszió mesterének, a 20. századi plakátművészet egyik megteremtőjének alkotásait az egykor világelső, Amerikában élő teniszcsillag gyűjtötte össze, majd nemrégiben eladta egy honfitársának, hogy azt hazájában is kiállíthassák. Így született meg az a multimediális kiállítás, amelyen Mucha művei megelevenednek, még a Mester egyik önarcképe, amely a hajdani James Bond hangján szólítja meg a látogatókat. Én sokáig idegenkedtem a „boldog békeidők” művészetétől, Életem szerettette meg velem Klimtet és Muchát és ez a szeretet most a prágai történelmi városházán teljessé vált. Talán az évszakokat mesés nőalakokban megjelenítő sorozatok fogtak meg a legjobban, talán azért is, mert Életem legújabb pasztellképein szintén női arcok sugározzák a Tavasz, a Nyár, az Ősz és a Tél auráját. Olyannyira átmentünk abba a dimenzióba, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha - miközben a szintén a századelőt idéző kávéházban álomba illő süteményeinket esszük egy kis grog kíséretében-, maga Alphons Mucha is átvonult volna a színen…

Amikor utazunk, számomra az élmény része, hogy magammal viszek egy könyvet, leginkább verseskötetet az illető nép egyik szerzőjétől. Prágához Jaroslav Seifertet választottam, a 20. század egyik legszebb, egész életét betöltő szerelmi lírája az övé. Még a 80-as években vettem meg a Talán rózsát hozok című kötetét, amely nem sokkal halála után jelent meg. Ebből idézek:

„Kezem, amíg nem fogta át

kebled, kitárta üresen.

Csak hidd el, megőrjít a vágy,

hogy szemed mosolygós legyen”

(Ferencz Győző fordítása).

A szerelem és halál elválaszthatatlan kettőssége jelenik meg öregkori verseiben, azokban az éveiben, amelyeket én is ilyen érzékenyen szeretnék megérni. És van két másik közös vonásunk: én is imádom Mozartot és a suhanó szép női lábakat…

A Zene a legjobb – mondta Frank Zappa, aki élete utolsó turnéján meglátogatta a Vasfüggönytől megszabadult országokat. Prágában is járt, ahol nagy kultusza volt a Velvet Undergrounddal együtt. Zappát és Lou Reedet maga Vacláv Hável elnök hívta meg, mint „a nyugti kultúra nagyköveteit”. Mi is rajongtunk diákkorunkban a cseh jazz-rockért, Radim Hladikért, Martin Kratochvillért, Jiri Stivinért. A Cseh Zene Házában mégsem az ő felidézésük a legizgalmasabb, hanem – a számtalan gyönyörű régi hangszer mellett – egy stúdió, amelynek a közepén egy theremin áll. Véletlenül jövök rá, hogy az, amikor túl közel megyek hozzá és megszólal. Próbálok néhány „vezénylő” mozdulatot tenni, ahogyan Jimmy Page-től láttam, Életem azonban valóságos hangvarázslatot ad elő, úgy érzem, a különleges hangszerlény szinte alázatosan engedelmeskedik neki és teljes összhang születik néhány pillanat alatt közöttük.

Az óváros főtere.
Karácsonyi kirakodó vásár, a téli délutánt betölti a fűszeres forralt bor, másutt a pecsenyék és a sült kolbászok illata, de van kürtőskalács és lángos is. Ez utóbbi szinte magyarul írva, csak épp az „s”-nek van egy kis cseh ékezete. A tér egyik sarkán egy étteremre leszek figyelmes: Lippert. Mintha már hallottam volna ezt a nevet. Hát persze, Krúdy Gyula/Szindbád mesél róla az Isten veletek, boldog Vendelinek című novellájában és Huszárik Zoltán filmjének ínycsiklandó jelenetében: miközben a szomorú pincér balszerencsés magánéletét, a Patience nevű állhatatlan nővel való találkozását meséli, a 103 nőt szerető vendég tobzódik az étlap kínálatában, és megemlíti, hogy a Lippert-féle vendéglőbe járt vadnyulat enni, mivel maga a tulajdonos volt a vadász. És a végén bevallja, hogy Vendelin után ő lett Patience második férje, de őt is elhagyta…

Utolsó esténken benézünk a közelünkben álló kis barokk Szent József templomba. Éppen mise van, a prédikációba csöppenünk bele, amiből persze nem értünk semmit, de azért a hagyományos katolikus rituálét tudjuk nagyjából követni. Feltűnik, hogy itt nincs „hiszekegy”, és az áldozás után néhány percig teljes a csend, van egy kis idő a valódi spirituális elmélyülésre. A szentbeszéd közben bejön egy hajléktalan, két nagy táskával, úgy tűnik, inkább melegedni jött. Amikor elhangzik az „Úr békéje legyen veletek”, a jelenlévők kezet nyújtanak egymásnak – nálunk ez már a covid óta nem szokás – majd a csöves felpattan a helyéről, és mindenkivel kezet fog…A templom egyik oldalkápolnájában meglátok egy díszes piros palástba öltöztetett gyermek Jézust. Bambino di Praga. Nem tudok nem gondolni Bohumil Hrabalra és karrierjüket elmegyógyintézetben végző szélhámosaira…

„De ott a magasban gyönyörű lehetett…” – ábrándozott a Sörgyári capriccio poétikus doktora, miután a huszonötöt érdemlő, égetni való asszonyszemély lejött a kéményből és huncut mosollyal összekente korommal a derék férfiú arcát. Bár pontban este hétkor odaértünk az asztrológiai órához, már túl sötét volt ahhoz, hogy lássuk a kis nyíláson megjelenő apostolokat. Kárpótlásul viszont felmentünk a torony tetejére és elénk tárult az egész, karácsony előtti fényekben úszó Prága az óváros forgatagától egészen a sokféle színben pompázó Várig.

Az idő egyre eszeveszettebben rohan, de vannak napok, amikor kedvünkért lelassít, hogy megéljük, amit megérdemlünk. Testben, lélekben, szellemben és gyakran úton. Amíg mehetünk, amíg már napokkal, hetekkel az indulás előtt érezzük magunkon a zabla szorítását és amíg még napokkal, hetekkel, néha hónapokkal hazatértünk után is ott járunk, ahol beteljesült egy újabb vágyunk.

Ezúttal Prágában.

Fotók: Benke Rita, GNL

Jim elővette legjobbik énjét és végtelen türelemmel lenyalogatta Sinéad testéről összes boldogtalan tetoválását, és kicsókolta belőle valamennyi megvallott és elhagyott hitét.

Sinéad méhében a közös örömünnepen megfogant a pokoli mennyek gyönyörű törvénytelen gyermeke, akiért a lány hálából pikkelyenként szedte le Jimről a Sárkánygyík kísértő árnyékát.

A mindenütt árva John itt hagyta nekem szemüvegét, hogy öregedvén és távollétében is láthassak színről színre. A Kedvet és a Vég körhintájában állva küldte üdvözletét a szikrázó Gyémánt-Egektől egészen a szüretre illatozó Eperföldekig.

Örök ébredésünkre vár terített asztalfővel a Barátok Tora.

Prága, 2023. december 8

A költő megírta végső számadását egy vékony kötetben, amelynek kemény fedelű zöld borítót készíttetett és rajta egy ismeretlen szó foszforeszkált arany betűkkel, mint az a bizonyos írás a falon. Elhatározta, hogy valamennyi hajdan volt szerelmének ad belőle egy dedikált példányt. El is jöttek mind a lányok, asszonyok, aki egymást soha nem látták, mind nagyon örültek, hogy a költő egyiküket sem felejtette el, csak akkor tört ki a haddelhadd, amikor megnézték az ajánlásokat és azonnal mindegyikükön a féltékenység lett úrrá. Haragjuk végül együttesen az ellen fordult, akinek véletlenül a mű kéziratos változata jutott. Magának a költőnek sem volt tudomása arról, hogy a magánjellegű megjegyzésekkel teli kézirat hogyan került a nyomdába, azt pedig végképp nem értette, hogy ő miért nem vette észre ezt a súlyos tévedést, ráadásul éppen ebbe írta a legszebb sorokat. Alig tudta kimenteni sorstársnői karmai közül az áldozatot, aki egy hosszú, fullasztó csókkal hálálta meg jótettét. És a költő múltjából nem emlékezett e lány nevére, de még az arcára sem. Lehet, hogy csak a képzelete szülte. Vagy a lelkiismerete?

Egy cinke belekeveredett egy hálóba, ezért le kellett vágni a szárnya tövét. De így is azonnal felreppent, kihussant az ablakon, majd egyenesen nekiment az erkélyen forgó ventilátornak és sértetlenül suhant át a gyilkosan forgó kerekek között.

Óriás vadászok üldöztek végig a Szerelmesek Lagunáinak hídjain, vérszomjasnak hitt  kutyáik azonban érintésemre megszelídültek és többé semmilyen parancsnak nem engedelmeskedtek.

A költőt egykor egy rajongóvá vált gyógyító Asszony Szindbádnak nevezte. Ebből csupán az álmatlanság maradt.

Egy városnyi szókirakós játék állt előttünk. Kezünkben volt a teljes ábécé, és mégsem jött ki a szabadon hagyott szóvégekből egyetlen értelmes kifejezés.

A vese órája ébresztett fel, és nem találtam a szoba kijáratát. Mintha Életem Párjának helyéről keltem volna fel és ez felborította az automatikussá vált útvonalat, pedig csak a félig nyitott ajtón beszűrődő éjszakai világosságot kellett volna követni, de egy pillanatra ez is eltűnt. Lehet, hogy egy új gyógyszer felborította a térérzékelésemet?

Egy elmegyógyintézetből szabadult orvos mindenáron rá akarta bizonyítani a költőre, hogy szodomita, holott ordított róla, hogy neki vannak ilyen, nem is titkolt vágyai.

A család egy békebeli előkelő szálloda halljában kártyázott, de lapok helyett törött porcelán csészealjakat tartottak a kezükben. Apa nyert, a Fiú hiába jött el a piros ultijával, nem versenyezhetett a húszszáz-redurchmarssal.

A költő, ahogyan ezt ifjú korában megálmodta, feláldozott életéből tíz évet azért, hogy tökéletesen megtanuljon basszusgitározni, és énekéről is messze földön híres legyen. Egy buzgó menedzser el is hívta mellé a rövidlátó szerelmes bolondot és a pudingképű balkezest, hogy közös koncertet adjanak a költő otthonának erkélyén, és a két kikötővárosi legenda csak kísérte hősünket. De ő még ennél is többre vágyott: el akarta énekelni egy nagy koncerten azt a dalt, amelynek riffje kétszer két hangból áll, és amelytől a hard-rockot eredeztetik. A buzgó menedzser szerint azonban ezt a költő nem tudná elénekelni, és későn derült ki, hogy összetévesztette az egyenváltóáramos banda egyik számával, ami pedig még nyomokban sem hasonlított a költő régi kedvencére…

Egy óceánjáró fedélzetén látom magunkat. Lehet, hogy a Titanic, de lehet, hogy a Bolondok vagy az Elátkozottak Hajója. Körülöttünk nagy tömeg, de minden arc és alak homályban marad, csak mi ketten látszunk tisztán és világosan.

Azt tudtad, hogy tabunak nyilvánított személyről még rosszat álmodni sem szabad?

A költő elutazott a városba, ahol annyira szerették a forradalmat, de 55 évvel az utolsó nagy lángba borulás után már ott is csak kis utcai gyülekezések maradtak a haragvóknak. A költő az egyik kávéház teraszán fiatal apját pillantotta meg, akinek mély sebhely volt a homlokán, mert ki tudja, mikor, fejbe dobták egy kővel, de azóta sem törődött vele.

Tanítani hívnának egy iskolába, de már nem akarok semmilyen állandó kötöttséget. Nem is kell, mondják, akkor mennék, amikor akarok, és arról tartanék előadást, amiről akarok. Ez már jobban tetszik, de azért szétnézek egy kicsit. Az iskolának hatalmas füves udvara van, inkább nagy szabad rétnek tűnik, ahol a diákok és a tanárok éppen nagy kört alkotva csi-kungoznak, és körülöttük négy mesés ló köröz a lovasával. Az egyik ló fehér, a másik fekete, a harmadik almásderes, a negyedik pej. Mindegyiknek nyergében egy-egy fiatal lány ül, és mindegyiknek rengeteg, derékig érő haja van, a ló színével ellentétes színű. Tekintetem találkozik a fehér lovon ülő, fekete loboncú lányéval, aki egyszerre gyönyörű és félelmetes.  Lehet, hogy a Végítélet lovasai köröznek előttem?

Múzeumba indulunk Szüleimmel, csak induláskor veszem észre, hogy elfelejtettem felöltözni. Apám huncut mosollyal nyugtázza feledékenységemet, a korral jár, gondolja. A múzeum kertjében nagy színpad várja a látogatókat, és maga Lady Soul lép fel, fiatalon, ereje teljében egy gospel-kórus élén. Nem bírom ki, hogy az előadás után ne rohanjak oda régi nagy kedvencemhez, aki szenvedélyesen magához ölel és valami eddig általam soha nem érzett illata van a bőrének. Lady Soul kézen fog, és én nem törődve családommal, követem őt egy igazi fekete negyedbe, ahol mindenki franciául szólít meg, mígnem egy gangos ház ugyanolyan gospel-kórus fogad, mint a múzeumkertben.

A menekülő útvonalakat szakadékok szabdalták szét, az ösvényeket pedig terepszínű egérfogókkal szórták tele.

Belenéztem testembe és csupa méhviaszba ragadt fogaskereket láttam magamban.

A királynő gonosz tükörképe feldúlta a költő otthonát, hogy megtalálja mind a száz levelét, amellyel egykori szerelmét elkábította és kivetkőztette józanságából. És még mindig nem volt képes elképzelni, hogy valamennyi levél, még a száz oldalasak is, az enyészeté lett.

Kihívnám a süketnémavak Pinball Wizardot egy Klondike-ra, de belőlem akkor sem lenne álhamis próféta, ha elérném a századik aranymesteri fokozatot, mert utálom az arctalan tömeget, még akkor is, ha követőknek hívják őket. És a szemétdombon való tántorgást is meghagyom neki, meg Macieknek. Addig is elértem ezredik győzelmemet egy sokadik álmatlan éjszakán.

A költő egy kánikulai napon betévedt egy hűvös bazilikába, ahol maga a Szentatya kérte fel arra, hogy legyen a klímaváltozás elleni kampányának arca, még attól is tekintett, hogy bepótolja elmulasztott keresztségét. Csupán annyit kért tőle, hogy tegyen egyetemi vizsgát meteorológiából. A költő be is jelentkezett az egyik legnevesebb professzorhoz, aki rögtön neki is szegezte a kérdést, hogy mi a véleménye a 200 év múlva bekövetkezendő jégkorszakról szóló jóslatokról, amelyek szerint az emberek olyanokká válnak, mint a túlfőzött széles metélt.  Hősünk szemrebbenés nélkül kifejtette, hogy ez ugyanolyan ostoba, félelemkeltő elmélet, mint a világjárványok híresztelése, de az embereknek szükségük van arra, hogy valamitől rettegjenek, mert enélkül egyetlen hatalom sem működne, csak az anarchia uralkodna szerte a világon….

Egy rémálom akkor a legszörnyűbb, ha egyetlen mozzanatára sem emlékszel, mégis boldog vagy, hogy felébredtél belőle, és félsz visszaaludni…

 Kép: GNL

Fogalmam sincs, hogyan kerültem oda.

Úgy tűnt, nem lesz semmi gond a mai éjszakámmal. Életemmel ölelésben aludtunk el. Hajnali 2-ig minden rendben volt, akkor telefonom Messengerének csengője ébresztett fel, buta módon elfelejtettem éjjelre kikapcsolni. Pedig nem várok éjjeli csörgést, amióta Szüleim meghaltak, és már vezetékes telefonunk sem volt. Mégsem tudtam visszaaludni, felkeltem, megnéztem az üzenetet, a küldőnek is ráért volna bőven reggelig. Gondoltam, egy kis Klondike-kal újra álomba fárasztom magam, ez be szokott válni. Egy óra után éreztem, hogy nehezül a fejem, visszamentem az ágyba, ahol Életem édesen duruzsolt, talán észre sem vette, hogy kint voltam.

Az álmom azonban nem akart visszatérni. Próbáltam felidézni számomra kedves eseményeket, embereket, aztán az jutott eszembe, hogy nem jó az új regényem címe, amelyből eddig csak két vázlat készült el, és úgy tűnt, megtaláltam az igazit. Akkor úgy éreztem, mintha Életem fogná a kezemet, vagy átölelne, de a párnát szorítottam erősen. Valószínűleg ez volt az elalvásom előtti pillanat.

Együtt voltunk egy hatalmas, zajos csarnokban, valami előadás zajlott, amiből azonban semmit sem lehetett hallani. Egy padsor szélén ültünk, körülöttünk jártak-keltek. Egyszer csak egy ismeretlen odalépett hozzám és ráncigálni kezdett válogatott mocskolódások közepette. Körülöttünk senki sem reagált, mintha Életem sem látott volna semmit, és éppen csak kitéptem magam a gazember kezéből, jött egy másik, aki folytatta az ütlegelést, mígnem a kezem ügyébe került egy azonosítatlan kemény tárgy, amit az arcába vághattam.

Felriadtam, Életem ott volt mellettem, és összemosolyogtunk. „Milyen jó, hogy csak egy rossz álom volt” – mondtam neki, mire ő megrázta a fejét. „Nézz csak körül, nem otthon vagyunk”. És eltűnt az előbb még tisztán látott, biztonságot adó szobánk, újra ott voltunk a hatalmas, zajos csarnokban és mintha mindenki rám szegezte volna rosszindulatú tekintetét, de Életem arcán egy szemernyi félelem sem mutatkozott. „Gyere!” – kiáltottam felé kétségbeesetten, a kezemet is nyújtottam, de elsodort bennünket egymástól a tömeg, őt befelé nyomta, engem a kijárat felé taszított a sokaság.

Egy hajnali ködös, sűrű fák szegélyezte útra keveredtem, fogalmam sem volt, hogy merre vagyok. A homályból egy motor zúgott ki, láttam, hogy egyenesen nekem jön, próbáltam félreugrani, de a kerék pereme elért, amitől nagyot repültem, de a motoros, egy türkízkék bőrruhás fickó is hatalmasat esett. Azonnal felpattant, úgy tűnt, kétszer akkora, mint én – „megöllek” – üvöltötte, már éppen torkon  ragadott, amikor az ellenkező irányból átszáguldott egy másik motor és csak úgy tudott elvetődni előle, hogy engem elengedett.

Nem is néztem hátra, csak a menekülő út járt az agyamban. Egy kis épület derengett fel a pirkadatban. Záróra utáni, nyitás előtti kocsmának tűnt és mintha Életem dúdolását hallottam volna, ahogy beléptem. De egy hatalmas szőke hajkoronát viselő nő volt, akinek túlvilágian sápadt arca sem hasonlított őrá. Nyílt az ajtó, egy ápolatlan, borostás, avítt kockás télikabátot viselő középkorú férfi lépett be, hozzám sietett, elkapta a kezemet, megcsókolta, majd követelte, hogy én is csókoljak neki kezet. „Hagyjon békén, vonja vissza a kézcsókját, aztán húzzon el innen a redvesbe” – fakadt ki belőlem, és ezt nyilván sértésnek vette, mert ököllel az arcomba vágott, és ahogy elestem, rugdosni kezdett. Valaki feltépte az ajtót, egy kopott irhabundát viselő alak rontott be, egyetlen mozdulattal odébb taszította bántalmazómat, de csak azért, hogy ő folytathassa. Ezalatt a dudorászás abbamaradt és szőke hajkoronát viselő nő is eltűnt, pedig az ajtón biztosan nem ment ki.

Felriadtam, de most tényleg, mégis percekbe telt, amíg nyugtáztam, hogy tényleg saját szobánkban vagyok és Életem ott alszik békésen mellettem. Nem kis erőfeszítésembe telt, hogy ne zuhanjak vissza az álomba és felkelhessek, hogy mindezt leírjam.

Néhány perc elteltével Életem megjelent a dolgozószoba ajtajában, majd visszamentünk, összebújtunk és hamarosan visszatért féltve őrzött harmóniánk.

Lehet, hogy a Farkasok Órájában meghaltam, de túléltem. Pedig nem is hiszek a feltámadásban és az utolsó ítélet is csak egy szürreális vízióként él bennem.  

Boldogok a lázálmodók, mert övék a túlélés öröme.

(2023. november 17)