Egész életemben tiszteltem Szüleim tudását, szellemi igényességüket, amelyet úgy tápláltak belém kisgyerek korom óta, hogy észre sem vettem és véremmé vált. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy örökölhettem nyelvtudásomat, aminek az egész újságírói karrieremet köszönhetem és abban is, hogy hagyták, hogy a magam útját járjam, még akkor is, ha az rögösebb volt, mint amit korábban közösen elterveztünk.

Ugyancsak nagy tisztelettel éltem meg Szüleim idős éveit, amikor még 80 felett is mindent megtettek szellemi frissességük ébren tartására és a sors kegyeltje vagyok, hogy nem kellett részese lennem semmiféle mentális leépülésüknek, és családunk sem került olyan választás elé, hogy saját életünket áldozzuk-e fel az ő jóllétükért, vagy pedig bízzuk sorsukat „szakszerű” gondozókra. Remélem, az örökkévaló a mi gyermekeinket is meg fogja kímélni ilyen élménytől és ilyen döntéstől.  És amikor Szüleim halála után eljött a „titkos” fiókok, naplók feltárása, ért néhány meglepetés, amelyek arra utaltak, hogy nemcsak választott hivatásukban, hanem más területen is megállták volna a helyüket. De vannak olyan emlékek, amelyeknek megnyitásához még mindig nem érzem elérkezettnek az időt. De lehet, hogy nem is lesz rájuk szükségem. Miközben azon töprengek, hogy a demencia, vagy kevésbé tudományosan az őrültség nem lehet-e a következménye annak, hogy valakinek folyamatosan jár az agya, még akkor is, amikor erre már sem a munka, sem más kötelezettség nem hajtja? Teszem mindezt annak ellenére, hogy tudomásom szerint komolyabb agyi leépülésre felmenőim között még oldalágon sem volt példa. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy egy matematikai képlet levezetésébe akár bele is lehet őrülni, talán azért is, mert számomra ez a tudomány mindig is a misztikumok sorába tartozott.

Mindezek az Egy bizonyítás körvonalai című kamaradráma előadása után jutottak eszembe. Évekkel ezelőtt láttuk a David Auburn darabjából készült filmet, amely Anthony Hopkins és Gwyneth Paltrow alakítása miatt maradt emlékezetes, de korántsem volt olyan szívszorító élmény, mint a Centrál Színház bemutatója, Puskás Tamás rendezésében. És ez a négy szereplő teljes összhangban való átélésének volt köszönhető. Nem sokszor éreztük, hogy egy darab már a nyilvános főpróbán is ennyire egyben lenne, és a végén láthatóan a színészeket is meglepte a hosszan tartó vastaps.

Szász Júlia Cathy-jének kisugárzása az első pillanattól kezdve rabul ejti a nézőt. Gyönyörűen átható tekintete, amelyben egyszerre látunk erőt, elszántságot, odaadást és félelmeket érzékeny testbeszédével párosulva egy olyan embert jelenít meg, aki tisztában van saját értékeivel, nőiségével, amely ezúttal szellemi síkon hívja ki a férfiakat, miközben úgy próbálja élhetővé tenni apjának az elborult éveket, hogy lemond saját kiteljesedéséről is. Ő maga is védelemre szorulna, de olyanra, amely nem korlátozná az ő szabadságvágyát. Agresszívnak tűnő stílusával, „mocskos szájával” éppen ezt a bizonytalanságot próbálja leplezni.  

Balla Eszter az anyáskodó nővér, Claire szerepében szintén telitalálat, a maga módján mindig jót akar, csak éppen nem érti meg húga indítékait. Puskás Dávid életörömmel teli, de saját korlátaival tisztában lévő Tomjának meg kell küzdenie egykori professzorának legendájával, és még akkor is valami csodában bízik, amikor rájön, hogy a mester jegyzetfüzetei csupán az elmebaj dokumentumai. Talán ezért is kételkedik Cathy zseniális felfedezésében, kockára téve születő szerelmüket, a köztük kialakult bizalmat. És végül Horváth Lajos Ottó professzora amolyan „csendes őrült”, aki világos pillanataiban tudja ugyan, hogy ő már „nem csinál semmit”, de azért nem szűnő buzgalommal és precizitással folytatja feljegyzéseit, amelyek az állapotát tükröző naplókként maradnak utána. Azzal azonban aligha van tisztában, hogy tehetséges lánya mekkora áldozatot hoz érte. E figurának van a legkevesebb jelenése, már a nyitó képben tudjuk, hogy meghalt, mégis ott lebeg megfejthetetlen kísértetként a többiek felett, akkor is, ha nem látjuk.

A darab másfél óra szünet nélküli feszültség, és bár a végén Cathy talán eljut a belső megnyugvásig, mégsem emlékszem katartikus zárójelenetre, vagy utolsó mondatra. Talán éppen ez az, amiért az előadás napokkal később sem hagy nyugodni.

Egy dologban azonban biztos vagyok. A tudomány- és a művészettörténet számos olyan zsenit ismer, akik főművüket 30 éves koruk előtt alkották meg, mégsem hiszek Tomnak, aki többször is felemlegeti, hogy 28 éves korban elindul a szellemi hanyatlás, és ha valaki addig nem hozott létre semmi maradandót, az már nem is fog. A maradandóság megítélését rábízom a „hálás” utókorra, de a szellemi hanyatlás időpontja ellen 69 évesen is határozottan tiltakozom.

Fotó: Sárosi Zoltán, Centrál Színház