08.02.

Már megvolt a 200 hát döntője Kós Hubert csodálatos úszásával és az első magyar párizsi aranyéremmel, amikor a 2. számú állami sportcsatornán a vízilabda-meccs szünetében bevágott egyperces vezető híre az előző napi két ezüstérem volt. Másnap reggel látom az ingyenes nyomtatott zöldségpucoló címlapját, amelyen szintén Milák amúgy minden elismerést megérdemlő ezüstérme szerepel, Kósról egy szó sem esik. Boldogult újságíró gyakornok koromból emlékszem, hogy a hírügynökség szerkesztőségében – jó 20 évvel az internet előtt – ki volt írva minden hírszerkesztő egyik legfőbb parancsolata: „A tegnapi hír már történelem”. Sőt, napilapos koromból még olyasmire is emlékszem, hogy ha fontos esemény volt, akkor – a nyomdával egyeztetve – eltolták a lapzártát, akár 1-2 órával is….

Másfél éve nem volt a kezemben Élet és Irodalom. Családunk évtizedeken át volt a lapnak előfizetője és lelkes olvasója, aztán Szüleim halála után lemondtam, mert az utóbbi években minden alkalommal rossz kedvem lett, mire végigolvastam az első felét a címlaptól a Páratlan oldalig. Ezen nem segítettek az olyan zseniális, szarkasztikus humorú és éleslátású publicisták sem, mint Váncsa István vagy Parti Nagy Lajos, hogy a korábban elhunyt Esterházy Péterről és Megyesi Gusztávról ne is beszéljek. Most ismét belenéztem az ÉS-be, amelynek címoldalán ezúttal is Váncsa adta elő akasztófahumorral meglátásait kis hazánk állapotáról. Semmit nem változott, sem ő, sem az ország, sem az én kedvem…

Egy hete már, hogy elkezdődött az olimpia és pártállamunk, híveivel és a szolgálatában álló közösségi médiával egyetemben még mindig a megnyitón rugózik. Ennek két oka lehet a hatalom részéről: 1. tudatosítani akarja az alattvalókkal, hogy nem tűrnek el semmiféle másságot (hangsúlyozom, semmifelét…). 2. Ezzel a műbalhéval valami nagy disznóságot akarnak elleplezni, amit hamarosan elkövetnek, vagy már el is követtek, csak szokás szerint nem vettük észre…

Még 1992-ben, a barcelonai olimpia idején történt. A Kurír sportrovata éjt nappallá téve dolgozott – ráadásul akkor még két lapot csináltunk, egy reggelit és egy estit – az én fő feladatom a kis színesek, az aranyköpések gyűjtése, továbbá egy napi glossza, amelyben abszolút szabad kezet kaptam. Már a vége felé jártunk, amikor elhatároztam, hogy írok egy kis ironikus szösszenetet arról, hogy a tv-ben ki hogyan közvetít. Az írás címe „Vitamindarázs” volt, és mindenki megkapta benne a maga néhány mondatos portréját a legnagyobb ászoktól a feltörekvő leendő sztárokig. Csupán egyetlen ember sértődött meg, aki az érmesek szeretteit hívogatta, folyamatosan jópofizott és bizalmaskodott – ezzel ki is rítt a profi mezőnyből. Én hülye, nem tudtam, hogy az illetőnek tulajdonosi érdekeltsége van, de a főszerkesztői intelem után is kitartottam a véleményem mellett és még további hat évig szolgáltam a lapot. Most arról jutott eszembe ez a több mint 30 éves eset, hogy a mai tévés utódok szinte versengenek a kínosan erőltetett szellemeskedésben – körülbelül azon a színvonalon, ahogyan egyes bulvárshow-ban a szereplők szórakoztatják önmagukat és közben jókat röhögnek egymás közt. Hogy közben zajlik egy pattanásig feszült küzdelem, a legkevésbé sem érdekli őket…

08.03.

„Borzasztó, hogy minden milyen drága. Még jó, hogy már öreg vagyok és nem vagyok annyira kívánós. Legfeljebb kolbászt szeretnék” – mondja a piacon egy idős hölgy.  Vajon a hajdan „kétforintosnak” csúfolt „lecsókolbászra” gondolt?

A másik rugótéma az algériai bunyós, aki állítólag férfiként indul a nők között. Nekem nem ez a gondom, hanem az, hogy egyáltalán minek kell nőknek olyan sportágakat űzni, mint a boksz, a kalapácsvetés vagy a súlyemelés? Volt idő, amikor nők közötti bokszot legfeljebb perverz ösztönöket serkentő lokálok színpadán lehetett látni…Ezek ugyanolyan bűntettek a nők ellen, mint amikor serdületlen gyereklányok jelentették a „női tornát”, ma már tudjuk, milyen módszerekkel „nevelték” őket…

A nagy genderharcosok esetében pedig motoszkál bennem a kisördög: nem lehet, hogy némelyik olyan, mint az Amerikai szépségben a kőkemény tengerészgyalogos szomszéd, aki puhánynak és melegnek tartja pacifista fiát?

Az „ellentmondásos” Milák Kristóf ugyanolyan pompás, taktikus versenyzéssel nyerte meg a 100 pillangót, mint két nappal korábban Kós Hubert a 200-at. Ehhez képest, miután győztesen, immár kétszeres olimpiai bajnokként kijött a vízből, a kommentátorok semmi mással nem foglalkoztak, mint a körülötte lévő „rejtélyekkel”. Ha már egy olimpiai győzelemnek sem tudunk szívből örülni, mi lesz velünk? Vagy esetleg az a baj vele, hogy „más” és nem áll be a sorba, ahogyan az manapság elvárható? Érthető-e, hogy elmegy a  kedvem attól, hogy tiszta szívemből szurkoljak a hazámat képviselő sportolóinak? Pedig milyen jó lenne ezekben a pillanatokban (is) magyarnak lenni…

08.04.

Minden idők legnagyobb nyerőeséllyel kecsegtető kaparós sorsjegyét reklámozza az illetékes, azt már nem, hogy ez minden idők legdrágább kaparósa. Nem készítettem statisztikát, hogy az idén már hányadik új sorsjegynél tartunk, de lehet, hogy már túl vagyunk a tucatnyin. Most megint belevág majd sok naiv szerencsétlen, abban bízva, hogy a sokféle játék közül valamelyik bejön, de a korábbi „sokféle” tapasztalatából kiindulva állítom, hogy ez még áttekinthetetlenebb lesz a földi halandó számára, mint az eddigiek. Kell a pénz Európa legnagyobb tűzijátékára, az istenadta még nagyobb kábítására….

08.05.

A hasbeszélő kakadu szerint Brüsszel összejátszik Kijevvel. Ő csak tudja, hiszen ő a küldönc Budapest és Moszkva összejátszásában. A rezsicsökkentés pankrátora 12. évadját futja, és még mindig van nézettsége, mert olyan pocsék, hogy az már szinte jó. Az euró pedig a hónap eleje óta állandóan 400 forint körül jár.

08.06.

Napról napra közelebb az atomháború - fokozza a rettegést a királyi híradó, éppen Hirosima emléknapján. De ne féljünk, a világ egyetlen békepárti kormánya csodás diplomáciával megoldja és Brösszel sem veheti el tőlünk a Nobel-békedíjat.

08.07.

Megnéztük a The Post című Spielberg-filmet. Egy amerikai szinten „helyi lap” azzal vált az Egyesült Államok sajtószabadságának zászlós hajójává, mert tulajdonosának és főszerkesztőjének volt bátorsága szembeszállni a Fehér Házzal és a Legfelsőbb Bírósággal, hogy ne tartsák hazugságban az amerikai népet a vietnami szennyes háború valódi céljait illetően. Nemhogy nem tudták megsemmisíteni, de a Washington Post előbb rászámolt Nixon elnökre a Pentagon-ügyirattal, majd kiütötte a Watergate-üggyel. A lapnak ma is ez a mottója: „A demokrácia meghal a sötétségben” és alapelvük, hogy ne a kormány irányítsa a sajtót, hanem a sajtó tartsa kordában a kormányt. Nálunk is lenne néhány „Pentagon-ügyirat”, már csak egy magyar Daniel Ellsberg kellene hozzá, aki illetékes helyről kilopja – ma már nem kellene nehéz csomagokat cipelnie, egy pendrive is elég lenne -  és egy semmitől meg nem riadó laptulajdonos meg főszerkesztő kellene, aki minden fenyegetés, zsarolás ellenére ezeket publikálni merné és elterjesztené az interneten a szélrózsa minden irányába. És a Post esetében az sem volt mindegy, hogy pillanatok alatt kialakult egy erős szakmai szolidaritás, amit nálunk jószerével a rendszerváltás pillanatában sikerült szétverni.

08.08.

Isten és összes államalapítónk kegyelméből az össznépnemzeti gerincünnepen az első szent királyunkról elnevezett bisztrókban 380 forint lesz a sör. Ennyiért utoljára 1972-ben Hódmezővásárhelyen a Zrínyi utcai Ifjúsági Házban ittam csapolt Kőbányait. Tehát most a panem folyékony lesz. Inni kell, ha meghalunk is, az legalább meglátszik rajtunk.