Kitört a forradalom. Az emberek az utcára özönlöttek és hangyamódra tömegesen keresték a rég várt szabadságot. A kiürült házakban egymásra találtak az örök szerelmek, amelyek 40-50 év után sem hunytak ki és ott folytatódtak, ahol az idők kezdetén elszakadtak.

A doktornő, aki az első telefonbeszélgetéstől kezdve vonzódott az iszákos költőhöz, azt a terápiás feladatot adta neki, hogy írja le minden nap az italtól a megtisztulásig vezető útját. Az első napokban a költőnek nehezére esett józannak maradni, tehetetlen düh munkált benne a doktornő iránt, és mire eljött az este, írásában szabadon engedte legsötétebb vágyait. E sorok még a tapasztalt doktornőt is szó nélkül hagyták, és ahogyan újra meg újra elolvasta a naplóbejegyzéseket, úgy bukkantak fel az ő testében, lelkében ezek a sötét vágyak. Aztán elérkezett az a pillanat, amikor úgy érezte: mindezt számon kell kérnie az iszákos költőtől, hogy mindketten a tilalmakat megélve szabaduljanak meg  démonjaiktól. A költő csak erre várt…

Egy mindenre képes szuperproducer kitalálta, hogy új változatban forgatja le a bosszúszomjas, végül megtérő és megbocsátó zsidó herceg történetét. Az ő látomásában nem került volna sor a végzetes kocsiversenyre, mert a herceget, mielőtt megküzdött volna hajdani kenyeres pajtásával, egy dzsinn menekíti ki és repíti el egészen a Mindent Látó Szemig. Odáig azonban nem jutott, hogy a herceg e szemen lássa meg anyja és nővére szomorú sorsát, mert a mindenre képes szuperproducert elszabadult lovak taposták halálra.

A szelíden markáns arcú lány, amikor meglátta a medencében ellazuló férfit, hirtelen megkeményítette vonásait, majd beúszott a betolakodó idegen és az ő leszboszi kedvese közé, a víz alatt alig észrevehetően meg is rúgta őt.  A férfinak nem is tűnt fel először az elhárító mozdulat, csak amikor a szelíden markáns arcú visszanézett rá és haragos tekintettel végigmérte őt. A másik lány ugyanis teljesen hidegen hagyta a női nem örök és feltétlen tisztelőjét.

Kispályás futball-világbajnoki elődöntőt játszik egymás ellen a költő hazája és édesanyja szülőföldje. A helyszín egy kiskocsma, a költő csapattársai ismeretlenek, de az ellenfél tele van a múlt csillagaival. Hősünk a rendes játékidőben csatárként jeleskedik, majd amikor a büntetőrúgásokra kerül sor, beáll a kapunak kinevezett kocsmaajtóba.4-4-ig senki nem talál be, a költőn a sor, hogy legyőzze a háromszoros aranylabdást. Miután rájön, hogy mellette nem tudja a szűk hely miatt elrúgni, a panenkázást választja, amire a hajdani világsztár nem számít. Így jut a költő hazája a világbajnoki döntőbe, neki pedig teljesül egy régi gyerekkori álma.

Az élőhalott írástudók társaságának közép-kelet-európai, rabbiktól származó, nőbolond elnöke nagysebességű vonaton érkezik odaadó rosszféle hívével és írástudó társával a találkozó szedett-vedetten fényűző helyszínére, ahol mindenki szót kaphat ismeretségi körükből, aki valaha leírt néhány versnek tekinthető sort. Míg a szervezők a napirenden veszekednek, az elnök és odaadó híve kimennek egy sokat látott, gyakran átnevezett térre, ahol a hideg napsütésben csak általuk ismert kártyajátékba kezdenek.  Rajongók, kibicek és irigyek veszik őket körül és G-L-O-R-I-Át zengenek, egyenesen a Vad Oldalról, ahol minden temetés egy végítélet.

Vajon mi vihet rá egy gyönyörű, törékeny, mesés arcú lányt arra, hogy egyenruhát öltsön és fegyvert viseljen? – tette fel magának a kérdést a vénülő nőbolond, akit mindig taszítottak azok a szebbikneműek, akik katonásdit játszottak. Életében egyszer futott bele egybe, de az első percek után mindketten tudták, hogy találkozásuk tévedés volt.

Soha nem tudott teniszezni, legfeljebb egy kicsit tollasozni. Meg pinpongozni, azt elég jól, balkezes fonákja különösen erős volt. Amikor végre megengedték neki, hogy teniszpályára lépjen, kopott fából készült pingpongütőjével próbálkozott. Persze egyetlen labdát sem tudott átütni a hálón, így hamar elzavarták. Még szerencse, hogy a kosárlabda-csapat befogadta legalább szertárosnak.

A plátói szerelmek örök álmodója azt hitte, hogy vágyainak semmi és senki nem parancsolhat megálljt. Aztán eljött az az álom, amely tilalmasabb volt még gondolatban is mindazoknál, amelyeket lelke mélyén többször is könnyedén áthágott. Eszébe jutott egy japán regény, amelyet valamikor még ifjú korában olvasott, és próbálta elhitetni magával, hogy soha nem lesz az a hibbant vénember, aki belepusztul a teljesülhetetlenbe. És ezzel kissé alábbhagyott mélységes szégyenérzete is.

A város végső stádiumban van, menthetetlen – sürgönyözték a muszáj-megváltónak, hogy feleslegesen ne erőlködjön.

Az egymás mellé kikötött kutyák, amint magukra hagyták őket, egymásnak estek. Az erősebbik torkon ragadta a kisebbiket, a dühödt morgásra és kétségbeesett hörgésre előfutó gazdák tehetetlenül nézték, ahogy kutyáik halálra marják egymást.

Friss holttestekkel teli koporsókkal és életvidám gyászolókkal száguld a kirabolt taxisofőr kamionja. Fedélzetén nem tűri sem a szelfizést, sem pedig a lopást, pedig amikor egy piacon hajtanak keresztül, mindenki számára kéznyújtásra hevernek az illatozó eperrel megrakott ládák. Szabályainak megszegőit veréssel fenyegeti és el lehet róla hinni, hogy szavatartó ember. A halottak közé rejtettek egy titkos menekültet is, akinek kényelmetlen a szemfedő és allergiás a balzsamra is. Őrzője azonban, a Trevi-kút irgalmas nővérnek  öltözött buja fürdőzője igyekszik őt sakkban tartani, ha mással nem, mélyre hajló imádságnak álcázott csókkal. Közben gyászolók és friss özvegyek kölcsönösen kikezdenek egymással. A kirabolt taxisofőr kamionjának úticélja ismeretlen. Az út mentén humanoid állatpárok, továbbá életre keltett képregényhősök és plüssök kacagva szemlélik a baljós menetet.

A költő és Élete Párja egy erdőben sétáltak kéz a kézben. Egy tisztáson egy nagy, sima felületű követ találtak, amelyre az Asszony rögtön rajzolni kezdett életnagyságú falevél-csokrot. Amikor elkészült vele, észrevették, hogy a rajzok életre kelnek és lassan beborítják a környék összes köveit.

Földrengés van a fejemben. A virágok is érzik, mert az asztalon, az ablakpárkányon csak általam láthatóan beleremegnek.

A megöregedett költő egy padon ült, amikor melléje telepedett egy csupa szeplő, nagy szájú, kíváncsian kék szemű,  éppen csak felserdült gyereklány és nevén szólítva megkérdezte tőle, hogy megtalálta-e már önmagát és tudja-e, hogy kicsoda? A költő mesélni kezdett jobbik énjéről és a lány nagy megnyugvással vette tudomásul, hogy nem azonos azzal az iszákos poétával, aki a városszéli kocsmákban egy-egy liter olcsó borért írta műveit. Belé karolt és elindultak egy csendes kertvárosi utcán, ahol egy apró házikóban egy mesebeli, hófehér hajú nagyanyó várta őt frissen illatozó vaníliás-mandulás hókiflivel és szilvalekváros-hájas süteménnyel, a költő kedvenceivel, amelyeket még az ő Nagymamája sütött neki valamikor réges-régen.

A szubnő, mielőtt úgy döntött, hogy családot alapít, felhívta az összes korábbi rabtartóját, hogy megbizonyosodjon:: már nem vonzódik ahhoz a létformához, és nem fél attól sem, hogy másképpen képtelen lesz kielégülni. Az utolsó szám előtt azonban megremegett a keze…

Anya és fia szomorúan néztek körül a csaknem teljesen kiürített lakásban, majd megölelték egymást és azzal vigasztalódtak, hogy ők örökre megmaradnak egymásnak. Békéjüket, amelyben a Fiú Nagyanyja is osztozott, váratlan látogatók zavarták meg, akik, se szó, se beszéd, nekiláttak feltúrni a nagyszoba szekrényét, amelyről azt hitték, hogy semmi nem maradt benne. Több évtizedes dossziék, levelek, számlák, még a hajdani nehéz időket idéző békekölcsön-szelvények is előkerültek, miközben a két látogató, egy férfi és egy nő,  egyre gorombább lett a háziakkal és csak nagy nehezen voltak hajlandók bevallani, hogy az adóhatóságtól jöttek – igazolni persze nem tudták magukat – és az évekkel ezelőtt elhunyt Apát hatalmas tartozásokkal vádolták. „Szégyelljék magukat” – fakadt ki végül a Fiú, aki valósággal bálványozta Apját, aki túlságosan is becsületes és törvénytisztelő volt a mai világhoz, de úgy tűnt, nem hatotta meg az állítólagos ellenőröket, akik egy idő után megunták a kutatást és közölték, hogy három nap múlva, este 10 órakor visszajönnek. A Fiú tettetett udvariassággal lekísérte őket a buszmegállóhoz, de közben átkok özönét zúdította rájuk, amiért így bánnak két idős nővel, akik még a gyászukat sem emésztették meg. Csatlakozott hozzájuk egy harmadik társuk is, akinek azonban egyetlen szavát sem lehetett érteni, olyan részeg volt. Őt a Fiú két erőteljes pofonnal józanította ki, pedig mindig utálta a verekedést. Ekkor a látogatók is összébb húzták magukat, féltek, hogy ők is megkapják a magukét és már szó sem volt a három nap múlva esedékes késői vizitről. A Fiú elégedetten lökdöste fel mindegyiküket az érkező első buszra, majd elindult hazafelé. Egy virágos kertbe keveredett, amely néhány perccel korábban még nem volt ott a házuk előtt és a Fiú nem találta belőle a kiutat….

A szabad motoros az óráját dobta el a sivatag peremén, hogy megszabaduljon egy felesleges tehertől. A költő azokat a kulcsokat szerelte le, amelyek már semmilyen számára nyíló ajtókat nem nyitottak.

Apa és Anya egy ágyban haldokolnak egy kórházban. Anya már megbékélt, Apa még tiltakozik az elmúlás ellen, jajkiáltását egyetlen fiúk képtelen hallgatni. Fájdalmát csak az csillapítja, hogy Anyával az utolsó percekben is együtt vannak, ahogyan 70 éven át és megfoghatják egymás kezét.

Egy zsúfolt nagyteremben a nagyvárosi Indián énekel a tarpai grófné mindenkire végzetet hozó szép szőke lányáról, míg a pisztolygolyónak szaladt zászlós és az elvadult rác fuvaros féltékenységüket legyőzve leisszák magukat Ferkó cigányprímás hegedűszavára.  A költőt szomorúság tölti el, hogy nem veheti át tőle a stafétát, pedig nagyon szeretne ő is énekelni, leginkább az elegáns fekete zakójú vadnyugati hősről, aki már négy napja nem evett, de több mint egy hónapja Párja iránti együttérzésből beteg és teljesen elment a hangja. „Hiszen te nem is énekeltél soha” – jegyzi meg a nála néhány évvel idősebb férfi, pedig éppen ő volt az, akinek a zenekarával a költő életében először színpadra lépett. Talán csak az irigység beszélt belőle, mert sok-sok évvel ezelőtt egy füstölgő autóroncsban lelte halálát, a költő pedig, akinek sokan megjósolták korai végzetét, túlélte őt, és szinte valamennyi egykori bálványát.

A férfi, aki a bujaság bűnében élte le életét, elment egy ünnepi misére, mert bár megrögzött hitetlensége miatt esélye sem volt a gyónásra, abban reménykedett, hogy az általános bűnbocsánatból rá is hullhat néhány morzsa. Vesztére azonban az előtte ülő sorban éppen eléje ült egy fiatal nő, akinek kívánatos tarkója és apró fülei a hely szentsége ellenére valósággal csábították őt. Nem kellett volna neki mást tennie, mint egy kicsit előre hajolnia. Ő mégis inkább a hívők tiszteletét választotta, bár tudta, hogy ez kevés lesz az állítólagos kárhozat elkerüléséhez.

Emberek egy sakktáblán, patt-állásban. Emberek egy kiszáradt méhkaptár alján, kiút nélkül. Betűjátékok értelmetlen szavakból. Ha jól megnézzük, mindegyikből csak egyetlen betű hiányzik, vagy az elejéből vagy a végéből, ennyin múlik az elfogadható megoldás, mint az életben sok minden másban. Levél egy titokzatos, világjáró nőtől, aki ideiglenesen kikötött valahol és követeli egy harminc évvel korábbi csók és a blúza alatti érintések folytatását, mielőtt újra hajóra száll.

Az álmatlanságban szenvedő, megszállottan imponálni akaró taxisofőr kezdő bűnözőket tanít sorsukra valahol, ezerféle zöldben pompázó hegyek között. Majd előre küldi a legnyuszibbat a legsötétebb börtönbe, ahol az egyetlen közös WC-ben vén fogatlan koldusasszonyok és szteroidok nélkül kigyúrt nehézfiúk ultiznak tízfilléres alapon. Két lépésnyi távolságra követi tanítványát, aki feladja őt, de adatait már maga diktálja be az őröknek és önként vonul be a fogda-reterátba. Mielőtt azonban magára hagyja a reménytelenségben a tanítványt, elmond neki egy rövid verset egy fecskefarkú Mercedesről, amely élesen veszi be a kanyart a szerpentinúton és utána soha többé nem látja senki. Követője ebből érti meg, hogy az álmatlanságban szenvedő, megszállottan imponálni akaró taxisofőr egy könnyed mozdulattal átveti magát a három embernyi, szögesdrótos falon, melyen túl az örök szabadság vár rá. Most már csak neki kell kijutnia, és a mélységben kanyargó, lassan alkonyba boruló szerpentin nem is tűnik olyan elérhetetlennek….

Bedobozoljuk, majd miszlikbe aprítjuk adatvédelmi paranoiánkat, pedig még Őrnagyunk sincsen.

A megöregedett Medve álmában új hazát választott, mint világcsavargó költő példaképe, pedig magyarul álmodik, magyarul fél. Ott, az isten háta mögött még egyszer fogadta fiatalabb, de már szintén megöregedett barátját, felfedte olyan titkait, amelyeket ő maga sem tudott magáról, hiszen sosem jutott el odáig, hogy átnézze a történelmi emlékezet róla készült dossziéit. Ezek lapozása közben az utolsó pillanatban indult el a szigetre telepített repülőtérre, de az öreg Medve ragaszkodott hozzá, hogy a duty free-ben vegyen neki két plüsskutyát, valamint két három ágú korbácsot, amelyeknek használatát fiatalabb barátjára bízta. Már búcsút intettek egymásnak, amikor az utazó, aki 125 repülőgép-felszállással dicsekedett, rutinmozdulattal mellénye belső zsebéhez nyúlt, ahol útlevelét és beszálló kártyáját, valamint telefonját tartotta, de csak az üres zsebet tapogatta. És elkezdett foglalkozni a gondolattal, hogy ő is új hazát választ, pedig magyarul álmodik és magyarul fél.  

A púpos ministráns ritmustalanul rázza csengőjét. A kántor átkomponálja a Gloriát, amitől nemcsak a hívek zavarodnak meg, hanem ő maga is, mert félelmetes falsokat fog az orgonán. Az Isten kegyelmében kételkedők belülről fáznak a jéghideg templomban. Pedig nem is kellene más, csak hogy felharsanjon a G-L-O-R-I-A….

Vincent otthagyta bakancsát a postaládák alatt egy üres Tokaji Édes Szamorodni üveg kíséretében. Egy óra múlva valaki mindent elvitt.

A költő harminc évet ment vissza saját életében, egy kocsmában felszedett egy bolondos nőt, ahogyan akkortájt többször is megtette, majd felment vele szülei kiürített lakásába, hogy a gyerekkorából megmaradt heverőn keféljenek egy egészségeset. Csakhogy a két idősík nem volt hajlandó összemosódni.

Katonai hadoszlop foglalja el a Scrabble-tábla függőleges középső sorát. Egyetlen értelmes emberi szót sem lehet hozzájuk csatlakoztatni, mert a harcosok mindannyian ugyanazt a senki által nem ismert betűtípust képviselik. A játékosok megpróbálják a táblát függőlegesen felállítani, hátha akkor  felbomlik a hadoszlop, de valami mágneses erő fenntartja őket, míg az értelmes, emberi szavak betűi mind lepotyognak körülöttük.

A költő az első sorban ült A Mélyfolyókmagashegyek Királynőjének koncertjén, és az járt az eszében, mi lenne, ha a Csúzliszájú megjelenne és megint eljátszanák azt a nyíltszíni szexet, mint hajdan a jótékonysági világbulin. Szinte végig sem gondolta, amikor megjelent a megidézett, de nem egyedül, hanem a Kapcarongy-kövek mind egy szálig kockás skótszoknyában, hogy vokálozzanak a Királynőnek. A szünetben a költő észrevette, hogy a színpad szélén is vannak ülőhelyek és az egyik éppen üresen maradt egy magas, szőke amerikai katonatiszt mellett, akiben kedvenc háborús filmje legundorítóbb figurájának szédületes alakítóját vélte felismerni. Rögtön felszaladt a színpadra, autogramot kért tőle, mire a színész bevallotta: azért jár a gyűlölt géhástiszt ruhájában, mert ez volt élete legkedvesebb szerepe.  Innentől együtt élvezték végig a Mélyfolyókmagashegyek Királynőjének és a Kapcarongy-köveknek blues-zal teljes előadását, majd udvarias búcsút vettek egymástól. A költő még várt a színpadi fények kihunyása után, szerette volna még közelebbről látni a Királynőt, akinek imádta rekedt, buja hangját, de még sosem találkoztak. Egyszer csak egy oldallépcsőn megjelent, és a költő meglepve fedezte fel mellette elsőszülött fiát. „Egy csinos magyar fiút kértem kísérőnek” – árulta el 18 éven felülieknek szóló mosollyal a Királynő, majd egy-egy cuppanós puszit nyomott apa és fia fejére.  

A fiú 11 éves volt, amikor egy vele egykorú lány macskát dobot az arcába és hajszálon múlt, hogy a szeme ép maradt. Ez volt a harmadik trauma, a gyűlölködő tekintetű óvónő pofonja, majd a kulcscsomóját dobáló tanárnő után, amelyek nyomán látens szadizmus alakult ki benne a nők után, miközben egész életében rajongott a másik nemért, és már idős férfi lett, mire megszabadult ettől a démonjától. Aztán egy délután azt álmodta, hogy egy fiatal nő egy kölyökmacskát dobott az arcába, és az ártatlan állat ösztönösen végigkarmolta a fejét.

Egy táguló falú terembe vonultak be a költő valaha volt tanárai, osztálytársai, az élen néhai osztályfőnöke férjével. A férfi részvétét nyilvánította neki, holott valójában ő halt meg előbb és osztályfőnöke, aki még hetven felett is mutatós nő volt, az ő elvesztésébe halt bele.

A Szülők kihalt otthonában generációk feletti klubok nyitnak. A fellépőknek még csak játszaniuk sem kell, elég, ha meghallják a falakban őrzött zenéket, és verseket, hogy azok mindenki örömére megszólaljanak.

Az iszákos testőrt, miután kiürítette szívébe utolsó üvegét, egy óriás almához láncolva lőtték ki az űrbe. A detonáció helyén hatalmas csiliszósz folt maradt.

A költő és az elgázolt fiú együtt árulják nyitott végű életüket, de becsületüket megtartják maguknak. Valaki poháralátétekké aprított egy réges-régi falvédő perzsaszőnyeget.

A búskomor ember pénz és iratok nélkül sétált ki a házból, pedig aznap rengeteg dolga lett volna, elindult toronyiránt, mígnem egy pályaudvarra érkezett, és felszállt az első vonatra. Csak azután tért magához alvajáró állapotából, amikor a vonat elindult és megtudta, hogy egy kedvenc városa felé tart. Amikor megérkezett, rögtön azt nézte, hogy mikor indul vissza vonat, mert nem szerette semmilyen dolgát elhalasztani, de közben úgy érezte, ha már itt van, felhívja itt élő barátait, ki tudja, találkozhat-e még velük valaha.

„Piros és zöld láb a szurdokban” – mondta álmában a Férfi, de azt nem árulta el, kinek a lába és hol van az a meredély.

Az öregedő üvegtörő sosem volt punk, mégis előbb egy régi jénai edény vált ketté kezében, majd teáskannának alátétje és egy lázmérő, végül a kamra polcáról vert le egy őrölt csilivel teli kis üveget. Néha úgy érezte, hogy mozdulatai nem érzik a tárgyak közti távolságot, elvétette az ajtófélfát, vagy amikor kivett valamit a szekrényből, vagy amikor asztalt terített, gyakran összekoccantotta őket. Rettegett minden leépüléstől és ezeket rossz jelként élte meg, de még hitt Élete megnyugtató szavaiban és nem utolsósorban végtelen szeretetében.

Párducok őrzik a betondzsungel almáskertjét. A költő végre szemébe nézhet gyerekkori szerelmének, a félelmetesen doromboló Bagirának, aki pillantásaik kereszteződésétől átváltozhat álmai napfény-talpú fekete nőjévé.

Az újságíró szokásával ellentétben késésben volt, egy holokausztról szóló film forgatására igyekezett, leintette az első taxit, amelyben két idősödő férfi ült. Ikertestvéreknek látszottak. Az újságíró örömmel ismerte fel az egyikben a számára oly kedves színészt, a kiváló versmondót és Júdás alakítóját egy passióban, a szappanopera morgós, de aranyszívű doktorát, az Élet Menetének egyik hazai alapítóját és az öröm kölcsönös volt. A színész maga is szerepelt a filmben, és útközben saját túlélési élményeiről mesélt. Neki is munkaszolgálatban pusztult el az apja, mint az újságíró nagyapja.

A forgatás az első híd körforgalmánál zajlott, ott építettek fel egy pályaudvart, ahol bevagonírozzák a deportáltakat. Amikor kiszálltak, az eddig hallgató ikertestvér elnevette magát, levette parókáját, és megrótta az újságírót, hogy 60 évi barátság után nem ismerte fel. És ott állt előtte a sokleleményű ügyvéd, aki valójában egyáltalán nem hasonlított a színészhez, ráadásul kétszer akkora volt, mint ő.

Az újságíró követte barátait, sebtében elvállalt egy statisztaszerepet is a nagy tömegjelenetben. Már éppen leállították a kamerákat, amikor megjelent egy nárcisztikus mosolyú idegen producer, aki azt javasolta, hogy a gyermekek gázkamra-jelenetét musicalben adják elő, olyan stílusban, mint a Zene hangjai. Az újságíró, a színész és az ügyvéd döbbenten néztek egymásra, de még nagyobb iszonyattal figyelték, ahogyan a szereplők egyre szorosabb, egyre fenyegetőbb gyűrűt fonnak a nárcisztikus mosolyú idegen producer köré…

Babaarcú bikinis termékenység-istennő lebegett el az uszodában a költő mellett, majd súlyos termetét meghazudtolva könnyedén lépett ki valószínűtlenül kicsi lábain a medencéből. Domborulatai a Grande Maestrót is lenyűgözték volna, bőrén egyetlen ránc, vagy hájnyom sem látszott. A költő képzeletében Ginának hívták, és a középiskolában Gigabájnak csúfolták, de ő túltette magát ezen, mert tudta, hogy egyszer lesz valaki, aki felismeri az ő nem mindennapi szépségét.

Eljött a nagy találkozás napja a lángbőrű, sudáran is buja testű festőnővel, aki a Tahiti Remetétől és a Vámostól fogantatott aktönarcképein jáspisszemekkel követi a nézőt. És megjelent egy ördögszínekbe öltözött Madonna-arcú nő, akinek áldott méhének gyümölcse.

A költőnek sok-sok év után ismét kedve támadt gitározni és énekelni. Mivel már nagyon régóta nem pengette a húrokat, úgy gondolta, hogy az odesszai-minnesotai bárd hatvan évvel ezelőtti békedalával kezdi. Leült hangszerével egy belvárosi téren egy gimnázium és egy templom közötti buszmegállóban, és nem jutottak eszébe az akkordok. Egy hajléktalan ült le mellé, aki megmutatta neki azt a néhány fogást. Akkor meg a szöveg esett ki az emlékezetéből. Jött egy másik hajléktalan és felidézte neki a sorokat. Végre nekikezdhetett a dalnak, de ekkor a szemközti ház ablakában megjelent teljes létszámban őfelsége kvartettje és egy több szólamú dalt adtak elő csak úgy a capella a maguk összetéveszthetetlen stílusában. A költő nem adta fel, járta a várost a piacoktól a templomokig, de amint belekezdett a dalba, valami erős ének, vagy ordenáré zene mindig elnyomta. Végül egy parkban ült le, ahol hajléktalanok aludtak a gyenge őszi napfényben. Gondolta, majd halkan játszik, halkan énekel, de amint elkezdte az első sort, csak hamis hangok jöttek ki a torkán. Feladta. Szomorúan hazament, kinyitotta hűtőszekrénye fagyasztóját, mert úgy rémlett, még valamikor iszákos korában ott felejtett egy üveg vodkát. A fagyasztóból azonban csak megdermedt hangjegyek potyogtak ki kopogva a lába elé.

Az élete virágjában lévő Pirkadat Doktornő és az öregedő Szindbád meglátták egymást egy nagy üvegfalon keresztül, és az asszony rögtön elhatározta, hogy megünneplik plátói szerelmük tizedik évfordulóját. Mivel azonban mindketten hűségesek voltak Életük Párjához, titkukat ezután is megőrizték. A korai téli naplementekor találkoztak, egy szót sem szóltak, csak tekintetük beszélt, majd kézen fogva elindultak, csak ők tudták, melyik háztetőt választják, ahonnan magukénak mondhatták az egész várost. Amikor felértek, kitárták kabátjukat, amely alatt csak meztelen lelkük lapult, hogy még tisztábbra mossa őket az év első hóesése.

Az igazmondó politikus magasított cipőben járja az utcákat, rikkancsként kínálja programját, de a járókelők rá se hederítenek. Egy békés otthon éjszakai csendjét olasz neorealista perpatvar veri fel, de csak a falak visszhangja szól. Egy házibuliban, miután kifogytak a zenékből, az egyik vendég a Kalinkát kezdi ordítani egy másik vendég harmonika-kíséretével, a társaság bohóca azonban ráveszi, hogy kornyikálása közben mindenféle akrobatikus tánclépéseket mutasson be, így aztán hamarosan elhallgat és restelkedve meghúzza magát egy sarokban. A Nagy Vizsgálóbírónő magáévá teszi a köztes lét hajléktalan-szállóján az összes gyanúsítottat, a magukat bűntelennek vallók nem kis irigységére, de őket feltartóztatja felhúzott fogínnyel Rex felügyelő.  

Újra forgatták az együgyűen bölcs futóbolond történetét, de ezúttal a költő hazájában. Mivel tudták róla, hogy igencsak jártas annak a korszaknak a zenéjében, őt kérték fel, hogy válassza ki a legjellemzőbb dalokat, nem törődve az eredeti változattal. Bár a költő nem értette, hogy miért van erre szükség, vállalta a feladatot. A hajdan volt egyetemi színpadon, diákok körében nézte a már elkészült új felvételeket, és agyában megszólaltak a beköszöntő Vízöntő-korszak dallamai. Ekkor lépett be a terembe a Gyöngyhajú Asszony ifjúsága teljes tündöklésében, de a költőn kívül senki sem ismerte őt fel. A Gyöngyhajú azonnal hősünkhöz sietett, leült mellé, megfogták egymás kezét és szinte egymásnak adták a dalok címeit és szövegét, hol angolul, hol magyarul. Ahogyan ezeket kimondták, már a többiek is ott hallották a vágatlan filmjelenetek alatt és még meglepődni is elfelejtettek. Ekkor a Gyöngyhajú átadott a költőnek egy kulcsot, amelyre az ő nevét vésték. „Mindent nyit, csak a zárat ne keresd” – mondta a maga éteri hangján, és úgy tűnt el, mintha soha nem is lett volna ott.

Kép: GNL

A költő megírta végső számadását egy vékony kötetben, amelynek kemény fedelű zöld borítót készíttetett és rajta egy ismeretlen szó foszforeszkált arany betűkkel, mint az a bizonyos írás a falon. Elhatározta, hogy valamennyi hajdan volt szerelmének ad belőle egy dedikált példányt. El is jöttek mind a lányok, asszonyok, aki egymást soha nem látták, mind nagyon örültek, hogy a költő egyiküket sem felejtette el, csak akkor tört ki a haddelhadd, amikor megnézték az ajánlásokat és azonnal mindegyikükön a féltékenység lett úrrá. Haragjuk végül együttesen az ellen fordult, akinek véletlenül a mű kéziratos változata jutott. Magának a költőnek sem volt tudomása arról, hogy a magánjellegű megjegyzésekkel teli kézirat hogyan került a nyomdába, azt pedig végképp nem értette, hogy ő miért nem vette észre ezt a súlyos tévedést, ráadásul éppen ebbe írta a legszebb sorokat. Alig tudta kimenteni sorstársnői karmai közül az áldozatot, aki egy hosszú, fullasztó csókkal hálálta meg jótettét. És a költő múltjából nem emlékezett e lány nevére, de még az arcára sem. Lehet, hogy csak a képzelete szülte. Vagy a lelkiismerete?

Egy cinke belekeveredett egy hálóba, ezért le kellett vágni a szárnya tövét. De így is azonnal felreppent, kihussant az ablakon, majd egyenesen nekiment az erkélyen forgó ventilátornak és sértetlenül suhant át a gyilkosan forgó kerekek között.

Óriás vadászok üldöztek végig a Szerelmesek Lagunáinak hídjain, vérszomjasnak hitt  kutyáik azonban érintésemre megszelídültek és többé semmilyen parancsnak nem engedelmeskedtek.

A költőt egykor egy rajongóvá vált gyógyító Asszony Szindbádnak nevezte. Ebből csupán az álmatlanság maradt.

Egy városnyi szókirakós játék állt előttünk. Kezünkben volt a teljes ábécé, és mégsem jött ki a szabadon hagyott szóvégekből egyetlen értelmes kifejezés.

A vese órája ébresztett fel, és nem találtam a szoba kijáratát. Mintha Életem Párjának helyéről keltem volna fel és ez felborította az automatikussá vált útvonalat, pedig csak a félig nyitott ajtón beszűrődő éjszakai világosságot kellett volna követni, de egy pillanatra ez is eltűnt. Lehet, hogy egy új gyógyszer felborította a térérzékelésemet?

Egy elmegyógyintézetből szabadult orvos mindenáron rá akarta bizonyítani a költőre, hogy szodomita, holott ordított róla, hogy neki vannak ilyen, nem is titkolt vágyai.

A család egy békebeli előkelő szálloda halljában kártyázott, de lapok helyett törött porcelán csészealjakat tartottak a kezükben. Apa nyert, a Fiú hiába jött el a piros ultijával, nem versenyezhetett a húszszáz-redurchmarssal.

A költő, ahogyan ezt ifjú korában megálmodta, feláldozott életéből tíz évet azért, hogy tökéletesen megtanuljon basszusgitározni, és énekéről is messze földön híres legyen. Egy buzgó menedzser el is hívta mellé a rövidlátó szerelmes bolondot és a pudingképű balkezest, hogy közös koncertet adjanak a költő otthonának erkélyén, és a két kikötővárosi legenda csak kísérte hősünket. De ő még ennél is többre vágyott: el akarta énekelni egy nagy koncerten azt a dalt, amelynek riffje kétszer két hangból áll, és amelytől a hard-rockot eredeztetik. A buzgó menedzser szerint azonban ezt a költő nem tudná elénekelni, és későn derült ki, hogy összetévesztette az egyenváltóáramos banda egyik számával, ami pedig még nyomokban sem hasonlított a költő régi kedvencére…

Egy óceánjáró fedélzetén látom magunkat. Lehet, hogy a Titanic, de lehet, hogy a Bolondok vagy az Elátkozottak Hajója. Körülöttünk nagy tömeg, de minden arc és alak homályban marad, csak mi ketten látszunk tisztán és világosan.

Azt tudtad, hogy tabunak nyilvánított személyről még rosszat álmodni sem szabad?

A költő elutazott a városba, ahol annyira szerették a forradalmat, de 55 évvel az utolsó nagy lángba borulás után már ott is csak kis utcai gyülekezések maradtak a haragvóknak. A költő az egyik kávéház teraszán fiatal apját pillantotta meg, akinek mély sebhely volt a homlokán, mert ki tudja, mikor, fejbe dobták egy kővel, de azóta sem törődött vele.

Tanítani hívnának egy iskolába, de már nem akarok semmilyen állandó kötöttséget. Nem is kell, mondják, akkor mennék, amikor akarok, és arról tartanék előadást, amiről akarok. Ez már jobban tetszik, de azért szétnézek egy kicsit. Az iskolának hatalmas füves udvara van, inkább nagy szabad rétnek tűnik, ahol a diákok és a tanárok éppen nagy kört alkotva csi-kungoznak, és körülöttük négy mesés ló köröz a lovasával. Az egyik ló fehér, a másik fekete, a harmadik almásderes, a negyedik pej. Mindegyiknek nyergében egy-egy fiatal lány ül, és mindegyiknek rengeteg, derékig érő haja van, a ló színével ellentétes színű. Tekintetem találkozik a fehér lovon ülő, fekete loboncú lányéval, aki egyszerre gyönyörű és félelmetes.  Lehet, hogy a Végítélet lovasai köröznek előttem?

Múzeumba indulunk Szüleimmel, csak induláskor veszem észre, hogy elfelejtettem felöltözni. Apám huncut mosollyal nyugtázza feledékenységemet, a korral jár, gondolja. A múzeum kertjében nagy színpad várja a látogatókat, és maga Lady Soul lép fel, fiatalon, ereje teljében egy gospel-kórus élén. Nem bírom ki, hogy az előadás után ne rohanjak oda régi nagy kedvencemhez, aki szenvedélyesen magához ölel és valami eddig általam soha nem érzett illata van a bőrének. Lady Soul kézen fog, és én nem törődve családommal, követem őt egy igazi fekete negyedbe, ahol mindenki franciául szólít meg, mígnem egy gangos ház ugyanolyan gospel-kórus fogad, mint a múzeumkertben.

A menekülő útvonalakat szakadékok szabdalták szét, az ösvényeket pedig terepszínű egérfogókkal szórták tele.

Belenéztem testembe és csupa méhviaszba ragadt fogaskereket láttam magamban.

A királynő gonosz tükörképe feldúlta a költő otthonát, hogy megtalálja mind a száz levelét, amellyel egykori szerelmét elkábította és kivetkőztette józanságából. És még mindig nem volt képes elképzelni, hogy valamennyi levél, még a száz oldalasak is, az enyészeté lett.

Kihívnám a süketnémavak Pinball Wizardot egy Klondike-ra, de belőlem akkor sem lenne álhamis próféta, ha elérném a századik aranymesteri fokozatot, mert utálom az arctalan tömeget, még akkor is, ha követőknek hívják őket. És a szemétdombon való tántorgást is meghagyom neki, meg Macieknek. Addig is elértem ezredik győzelmemet egy sokadik álmatlan éjszakán.

A költő egy kánikulai napon betévedt egy hűvös bazilikába, ahol maga a Szentatya kérte fel arra, hogy legyen a klímaváltozás elleni kampányának arca, még attól is tekintett, hogy bepótolja elmulasztott keresztségét. Csupán annyit kért tőle, hogy tegyen egyetemi vizsgát meteorológiából. A költő be is jelentkezett az egyik legnevesebb professzorhoz, aki rögtön neki is szegezte a kérdést, hogy mi a véleménye a 200 év múlva bekövetkezendő jégkorszakról szóló jóslatokról, amelyek szerint az emberek olyanokká válnak, mint a túlfőzött széles metélt.  Hősünk szemrebbenés nélkül kifejtette, hogy ez ugyanolyan ostoba, félelemkeltő elmélet, mint a világjárványok híresztelése, de az embereknek szükségük van arra, hogy valamitől rettegjenek, mert enélkül egyetlen hatalom sem működne, csak az anarchia uralkodna szerte a világon….

Egy rémálom akkor a legszörnyűbb, ha egyetlen mozzanatára sem emlékszel, mégis boldog vagy, hogy felébredtél belőle, és félsz visszaaludni…

 Kép: GNL

Fogalmam sincs, hogyan kerültem oda.

Úgy tűnt, nem lesz semmi gond a mai éjszakámmal. Életemmel ölelésben aludtunk el. Hajnali 2-ig minden rendben volt, akkor telefonom Messengerének csengője ébresztett fel, buta módon elfelejtettem éjjelre kikapcsolni. Pedig nem várok éjjeli csörgést, amióta Szüleim meghaltak, és már vezetékes telefonunk sem volt. Mégsem tudtam visszaaludni, felkeltem, megnéztem az üzenetet, a küldőnek is ráért volna bőven reggelig. Gondoltam, egy kis Klondike-kal újra álomba fárasztom magam, ez be szokott válni. Egy óra után éreztem, hogy nehezül a fejem, visszamentem az ágyba, ahol Életem édesen duruzsolt, talán észre sem vette, hogy kint voltam.

Az álmom azonban nem akart visszatérni. Próbáltam felidézni számomra kedves eseményeket, embereket, aztán az jutott eszembe, hogy nem jó az új regényem címe, amelyből eddig csak két vázlat készült el, és úgy tűnt, megtaláltam az igazit. Akkor úgy éreztem, mintha Életem fogná a kezemet, vagy átölelne, de a párnát szorítottam erősen. Valószínűleg ez volt az elalvásom előtti pillanat.

Együtt voltunk egy hatalmas, zajos csarnokban, valami előadás zajlott, amiből azonban semmit sem lehetett hallani. Egy padsor szélén ültünk, körülöttünk jártak-keltek. Egyszer csak egy ismeretlen odalépett hozzám és ráncigálni kezdett válogatott mocskolódások közepette. Körülöttünk senki sem reagált, mintha Életem sem látott volna semmit, és éppen csak kitéptem magam a gazember kezéből, jött egy másik, aki folytatta az ütlegelést, mígnem a kezem ügyébe került egy azonosítatlan kemény tárgy, amit az arcába vághattam.

Felriadtam, Életem ott volt mellettem, és összemosolyogtunk. „Milyen jó, hogy csak egy rossz álom volt” – mondtam neki, mire ő megrázta a fejét. „Nézz csak körül, nem otthon vagyunk”. És eltűnt az előbb még tisztán látott, biztonságot adó szobánk, újra ott voltunk a hatalmas, zajos csarnokban és mintha mindenki rám szegezte volna rosszindulatú tekintetét, de Életem arcán egy szemernyi félelem sem mutatkozott. „Gyere!” – kiáltottam felé kétségbeesetten, a kezemet is nyújtottam, de elsodort bennünket egymástól a tömeg, őt befelé nyomta, engem a kijárat felé taszított a sokaság.

Egy hajnali ködös, sűrű fák szegélyezte útra keveredtem, fogalmam sem volt, hogy merre vagyok. A homályból egy motor zúgott ki, láttam, hogy egyenesen nekem jön, próbáltam félreugrani, de a kerék pereme elért, amitől nagyot repültem, de a motoros, egy türkízkék bőrruhás fickó is hatalmasat esett. Azonnal felpattant, úgy tűnt, kétszer akkora, mint én – „megöllek” – üvöltötte, már éppen torkon  ragadott, amikor az ellenkező irányból átszáguldott egy másik motor és csak úgy tudott elvetődni előle, hogy engem elengedett.

Nem is néztem hátra, csak a menekülő út járt az agyamban. Egy kis épület derengett fel a pirkadatban. Záróra utáni, nyitás előtti kocsmának tűnt és mintha Életem dúdolását hallottam volna, ahogy beléptem. De egy hatalmas szőke hajkoronát viselő nő volt, akinek túlvilágian sápadt arca sem hasonlított őrá. Nyílt az ajtó, egy ápolatlan, borostás, avítt kockás télikabátot viselő középkorú férfi lépett be, hozzám sietett, elkapta a kezemet, megcsókolta, majd követelte, hogy én is csókoljak neki kezet. „Hagyjon békén, vonja vissza a kézcsókját, aztán húzzon el innen a redvesbe” – fakadt ki belőlem, és ezt nyilván sértésnek vette, mert ököllel az arcomba vágott, és ahogy elestem, rugdosni kezdett. Valaki feltépte az ajtót, egy kopott irhabundát viselő alak rontott be, egyetlen mozdulattal odébb taszította bántalmazómat, de csak azért, hogy ő folytathassa. Ezalatt a dudorászás abbamaradt és szőke hajkoronát viselő nő is eltűnt, pedig az ajtón biztosan nem ment ki.

Felriadtam, de most tényleg, mégis percekbe telt, amíg nyugtáztam, hogy tényleg saját szobánkban vagyok és Életem ott alszik békésen mellettem. Nem kis erőfeszítésembe telt, hogy ne zuhanjak vissza az álomba és felkelhessek, hogy mindezt leírjam.

Néhány perc elteltével Életem megjelent a dolgozószoba ajtajában, majd visszamentünk, összebújtunk és hamarosan visszatért féltve őrzött harmóniánk.

Lehet, hogy a Farkasok Órájában meghaltam, de túléltem. Pedig nem is hiszek a feltámadásban és az utolsó ítélet is csak egy szürreális vízióként él bennem.  

Boldogok a lázálmodók, mert övék a túlélés öröme.

(2023. november 17)

Álmomban a tél kellős közepén szabadon engedtem egy seregnyi munkaszolgálatost, menjenek, amerre látnak. Előtte azonban előállítottam a gyilkosokat és a kegyetlenkedőket, akik közül az egyik még a nevét sem tudta. Utána egy társammal behúzódtunk egy kunyhóba, ahol nekiálltunk bakancsokat készíteni.

Álmomban egy rosszhírű város egyik sötét utcájában jártam, ahová még a késesek is csak kísérettel mernek bemenni. Az egyik kapualjban üdvözöltünk egymást a bostoni rémmel, aki éppen két csábítóan kancsal ikerlány elkábításával volt elfoglalva, de elmulasztottam figyelmeztetni a hölgyeket.

Álmomban vállaltam, hogy egy tv-műsorban vitatkozzam a csillagszemű kopasz énekesnővel a monoteista vallások tarthatatlanságáról, vállalva azt is, hogy ebből a kamerák előtt tett megkésett és felesleges szerelmi vallomás lesz, hiszen ő már odaát van, én még remélem, jó ideig a záróvonal eme oldalán.

Álmomban néhai Szüleimmel együtt pakoltuk ki egykori lakásukat, de akárhogyan igyekeztem, mindig újabb és újabb polcok teltek meg könyvekkel, levelekkel, amelyeket nem tudtam és nem is akartam kidobni. Anyám megunta a sziszifuszi munkát és javasolta, hogy inkább sakkozzunk egyet Apámmal. Csakhogy kedvenc sakktáblánk már haláluk óta az én otthonomban van, miként Apám zsebsakkja is, amelyet kezdetben utazásain, az utolsó időkben pedig az orvosi várókba vitt magával…

(Ami a Másutt című kollázsregényemből kimaradt)

https://gobolyosnlaszlo.hu/masutt-kollazsregeny/