A Halál nyugodtan megvacsorázott a konyhában, míg a Költő csak dolgozószobája zárt ajtaján keresztül hallotta az evőeszközök csattogását. A Halál udvarias volt, nem akarta őt egy pillanatra sem megzavarni éjszakai elmélkedéseiben, de azért jelezte hideg jelenlétét.

Egyetlen, kivehetetlenül vékony barázdás, végtelenített lemezre sűrítették mindazoknak a Zenéknek néhány hangját, amelyeket valaha hallott és szeretett. Soha nem hitte volna, hogy mindaz, amely gyerekkora óta behatolt az agyába és bármikor képes volt őket belülről megszólaltatni, egyszer egyetlen lejátszható harmóniába olvadnak össze és elcsendesítik a Föld négy sarkában őrt álló angyalok atonális harsonakvartettjét.

Anya és a Fiú a repülőtéren várják Apát, mint oly sokszor, de a találkozás ezúttal nem örömteli. Apát, bár már régen túlvan a hadkötelezettségen, leszállás után azonnal méretvételre viszik, mert hamarosan indulnia kell egységparancsnokként egy háborúba, ami ki tudja, hol és kinek az érdekében robbant ki valahol a nagyvilágban. Hiába ülnek le utána együtt ebédelni, a közelgő elválást semmi nem oldja fel. A Fiú, szintén régen túl a hadkötelezettségen, visszatartaná és közben rettegve gondol saját gyermekeire. Elhatározza hát, hogy ő, aki gyűlöl minden fegyvert, kész akár embert is ölni, hogy megóvja e gazságoktól Családját.

Gyöngyházkörmök alól télkék festmények figurái kelnek életre fájdalommentesen.

Apád a kocsmában szed fel az utolsó pillanatban, és kihív egy futóversenyre az eltűnt gyermekkor házai között, amelyeknek sem ajtajuk, sem ablakuk.

Anyád felkel a halottas ágyából, és még egyszer utoljára szépen felöltözik, hogy rendet tegyen a család békétlenjei között.

Az Apa egy garázsból bukkan fel, mintha mi sem történt volna, mélykék sapkájában, amelyet a néhai német kancellártól kapott és kirándulásra hívja a családot egy szökőárral fenyegető folyó mellett. Aztán egy romos lakásban újra összeköltözik Anyával és ott folytatják megszokássá vált életüket.

Szóhalmazok. Mondathalmazok. Történethalmazok. Minden összefüggés nélkül kavarognak az agyadban, megadásra kényszerítve felülmúlhatatlannak hitt asszociációs képességedet.

Kimázolt kamaszlány kacagja ki öregedő csókodat. A bronzmosolyú csábítás egy emelettel feljebb lakik, magához szólít,  pedig csak elfelejtetted a saját liftgombokat megnyomni és csak olykor-olykor gondolsz a rejtélyére. Az ékszerrablót nem érdekelték többé a gyémántok, a brilliánsok és az aranyak, amikor megpillantotta a pánikba esett eladónő termékenységre termett telt csípőjét, és néhány perc múlva a hölgy rettegését Stockholm-szindromává szelídítette. Egy férfiember soha nem tudhatja, hogy egy nőnél mikor törnek a tabuk apró darabokra.

Valakit a felszállás előtti pillanatokban legyint meg a Kaszás. Mintha az utolsó aktus csúcspontja veszne a semmibe. Könnyebb egy köteléket saját akaratból elszakítani, mint végig nézni egy nem várt, nem kívánt elszakadást. Minden utazással egyre fogy a honvágy és eljön a pillanat, amikor nem veszel retúrjegyet.

Az iszákos világcsavargó író, akit csak elpusztítani lehetett, legyőzni nem, hanyagul ledobta zsákját egy Szajna-parti diákétterem magányos sarkába és egy rozoga tollal nekilátott befejezetlen kézirata mondatról mondatra való átírásának. Csodabogárnak tank helyett néhány megzöldült ágyú is megteszi. A Diadalív árnyékában egymásnak rendelt szerelmesek teste csillan össze a calvados bíborcseppjeivel. A hibakusák gyermekrajzokban idézik fel évtizedekkel később Hirosimát és Nagaszakit, mert a fentről jött pokol tüze megállította számukra az időt. Boldogok a bolondok, az ajtókon, falakon, egeken, földeken, tengereken is túl látók, akiknek szívükben szétfolynak a percek, az órák, az évszázadok, és annyit élnek meg belőlük, amennyi jól esik nekik. Dominique Bretodeau és Amélie egy dobozban hálnak egy város emlékei között.

A Messzikedvű az utolsó reggelen belenézett egy fekete drágakő szemébe, hogy elmondja neki forró hazája költőjének versét a nőről, akinek sötét bőre maga az élet, formája pedig a megtestesült szépség, de a szavakat feleslegessé tette egy ártatlan nevetés.

Oedipus egy kiégett zongorán követi el szörnyű vérfertőzését, hogy beteljesedjék az írás, mielőtt az istenek végleg bealkonyulnak. Ujjlenyomat-asszonyok voltak a tettestársaim.

Hová tart a Halott ember és Életért küzdő asszony leszakadt lélekkel Kharon ladikján? Meglátják-e valaha kívülről legbensőbb lényüket, megtalálják-e valaha azt a hajszálat, amelyen az életük függött? Hallotta-e valaki rajtuk kívül az utolsó gondolatot, amely agyukban megszületett, mielőtt kezükbe vették végső bőröndjüket?

Szelfi a pokolban. Mi lesz velem, ha nem leszek?

(Óbuda-Párizs)

A fotó Párizsban, a Grand-Palais-ban Shiota Chiharu kiállításán készült. 

Rikító ruhás keleti boncok szívükig érő aranykereszttel a nyakukban ommoznak és közben szaporán Nyugat felé hajlonganak.

A bevagonírozás előtt mindenki azt vehette magához, ami számára a legfontosabb: könyvek, plüssállatok, családi fotógyűjtemény, kibontatlan porcelánkészletek, régi, értéktelen pénzek. Még az sem érdekelte az embereket, hogy minden egyes tárgy a saját életterükből vett el egy darabot. A vonat egy kis horgásztó mellett haladt el, amelynek partján a hajdan volt férfiideál sétáltatta vadászkutyáját. A szerelvény váratlanul fékezni kezdett, végül annyira lelassult, hogy aki egy kis bátorságot érzett magában, könnyedén kiugorhatott és még attól sem kellett tartania, hogy utána kap vagy utána lő valaki. Az emberek azonban egy kivétellel mind ragaszkodtak tárgyaikhoz és inkább a bizonytalan úticélt választották.

A hajdan volt férfiideál mintha várta volna a szökevényt, egy útlevelet nyomott a markába és megmutatta neki a horgásztó túlpartján azokat a földszintes házakat, ahol észrevétlenné válhat.

A szökevény, amikor a házakhoz ért, lelassította lépteit, és közben a szeme sarkából vizslatta a kapualjakat. Az egyik végül bizalmat ébresztett benne, és be is nyitott az udvarról nyíló ajtón. Egy ünnepi lakomába csöppent, ahol azonnal hellyel és étellel kínálták, holott senki sem tudta, ki ő, mint ahogyan ő sem ismert senkit. Már mindenki jól lakott, amikor belépett egy idősebb és egy fiatalabb fekete ruhás, szakállas, kalapos férfi, kezükben aranytálakkal, amelyekre tortaszerűen tornyoztak fel sokszínű gyümölcsöket és zöldségeket. A két férfi szó nélkül leült az asztal végére, enni kezdtek, senkit sem kínáltak, de hamarosan az egész asztaltársaság köréjük állt, és néhány perc múlva már csak az üres aranytálak maradtak. fekete ruhás, szakállas, kalapos férfiak fogták a tálat és ugyanolyan szótlanul távoztak, ahogy jöttek.

A szökevény körülnézett és az asztaltársaság tagjaiban felismerni vélte azokat, akikkel egy nappal korábban beszálltak a vagonba, de mintha húsz évet öregedtek volna…

Quasimodo törzsfőnöki elefántcsont botjára támaszkodva kiereszti hangját, hogy beleremegjenek a Templom falai. Gólem önkezével törli le homlokáról a Jelet, mert nem akar többé más akaratából ember lenni.

A labdaszedő felé aranypénzeket dobnak, de ő visszadobja azokat a Bajnoknak, aki minden szerváját elrontja.

A család legbékésebb, legrendszeretőbb tagja papírpohárban kever valamit, majd tőle szokatlan mozdulattal kihajítja az ablakon a 7. emeletről. „Mit dobtál ki?” – kérdezi az apja. „Egy kis folyékony plasztikot” – feleli a fiú magától értetődően. „Megőrültél, fel fog robbanni a ház!”. „Nem, már a levegőben szét fog oszlani a plasztik, mire földet ér a pohár, semmi nem marad belőle”. „És ha a levegő robban fel?” – kérdi sápadtan az apa.

Felszabadulnak a lágerek, tódulnak ki belőle az üldözöttek, csontsoványan, kimerülten, de boldogan. Vannak, akiknek még énekelni is van kedvük. Mintha összebeszéltek volna, mindannyian az ország főterére igyekeznek, ahol úgy tornyosodnak az ünnepi díszbe öltözött épületek és szobrok, mintha soha nem lett volna háború. Már megtelik a tér a felszabadultakkal, amikor ki tudja honnan, megszólal egy hangosbeszélő, amely aznap délutánra mindenkit egy másik térre, egy ismeretlen toronyházba hív, hogy megkaphassák az új élethez szükséges sorszámaikat. Hát soha nem lesz vége?

A nőfaló, minél tovább nézte kártyalapjait, annál inkább olyan érzése támadt, hogy a dámák hűtlenül elhagyott szeretőire emlékeztetnek, azokra a nőkre, akik jobban szerették őt, mint ahogyan megérdemelte. A pikk dámát azonban sosem osztották le neki.

Az őrültnek nyilvánított költőnek, amikor tudatára ébredt annak, hogy egy ablaktalan fehér szobába zárták, az volt az első gondolata, hogy teleírja a falakat a fejében még meglévő versekkel, csak azt nem tudta még, hogy mivel, mert egy ceruzát sem hagytak meg nála őrei. Aztán körülnézett és az egyik sarokban tollak, kréták, ecsetek, akvarell-, akril és olajfestékek egész készleteit vette észre. Ösztönösen bal kézzel nyúlt az egyik ecsethez, hiszen született balkezes volt, de gonosz óvónői erőszakkal jobbkezessé kényszerítették, és ezért soha nem tanult meg sem szépen írni, sem rajzolni. Most, amikor már senki sem látta, újra megpróbálkozott azóta is ügyesebb balkezével. Nem is gondolkodott az első képen, egy mocskos, csúf arcú hajléktalan volt, aki egyik kedvenc együttese leghíresebb lemezének borítóján szerepelt. Először csak a nyomorult csövest festette le, aztán emlékezetből felidézte az egész képet. Néhány nap múlva már készen állt a tökéletes másolat, miközben fejében megszólalt az ezerszer hallott Zene. A költő leült, élvezte művét, majd újra felvette az ecsetet és belefogott a következő képbe, egy rőzsehordó öregemberbe. És már az első vonások előhívták agyából a hozzá tartozó hangokat és innentől kezdve ezek vezették játszi könnyedséggel festő balkezét…

„Bocs, inkább én, félek, hogy meggyullad a hajam” – utasította el kedves mosollyal a vad loboncú lány a férfit, aki sietett volna neki tüzet adni. A lánglobbanás elfojtásával azonban abban a pillanatban elkéstek.

Egy régi ház felé igyekezett, amely valamikor biztonságot nyújtott neki. A ház ugyanott áll, mint hajdanában, de a kapuját romba döntötte valami, csak törmelékeken átvergődve lehetett bejutni. A költő megpróbált felmászni a kőhalomra, de közben egy félig elszáradt bokor percekre foglyul ejtette, alig tudta magát kifejteni belőle. Végtagjai kiszabadítása közben felborított egy fehér Madonna-szobrot, és csak szeme sarkából mert ránézni, amikor a szobor kinyújtotta az egyik kezét, és összeszedte saját darabjait.

Összeterelték valamennyiüket és közölték velük: választhatnak az öngyilkosság és a kivégzés között. Egyiküket saját szerelme ütötte meg úgy, hogy az nekiesett a falnak, mert nem volt hajlandó választani. Kemény volt a fal, de a férfinak ennél sokkal jobban fájt, hogy az ütötte meg, akiben a legjobban bízott életében. Eközben a költő álmában egy indulót énekelt beazonosíthatatlan nyelven és kezével úgy hadonászott, mintha zászlót vagy kardot lengetne, pedig mindkettő idegen volt minden idegsejtjétől.

A másik lator nem üdvözült. A Megváltó és az első lator ezért a közelében maradtak, hátha mégis meggondolja magát ez a megátalkodott.

Depressziós brooklyni emberünk végre helyet kapott harmadhegedűsként egy kamarazenekarban és pizzicatóval játssza Liszt II. Magyar Rapszódiájából a zongorás kislány témáját.

Kötelező vérvételre küldenek szét több ezer felszólítást, pontos helyszínnel, időponttal. Okáról csak találgatni tud mindenki. Van, aki szerint kifogyott az ország vérkészlete és már nem vonzó az önkéntes véradás. Van, aki szerint egy újabb világjárvány előtt tesztelik, hogy a fejlesztés harmadik stádiumában lévő oltás melyik vércsoportra hogyan hat. És van, aki szerint egy általános DNS-mintavétel kezdetén vagyunk, amely alapján kiszűrik azok, akiknek nincs helye e hazában. A költő is kap egy levelet, nem bánja, mert az utóbbi években rejtélyes tünetek jelentkeznek nála, ideje hát egy alapos kontrollnak, mert még túl sok dolga van ahhoz, hogy itthagyja e földi létet. Megérkezik a megadott helyszínre, elirányítják egy fényes, zajos nagyteremhez, ahol már rengetegen állnak egy hosszú folyosóig nyúló sorban. A világításból, a hangokból hamar rájön, hogy valamikor hosszú éveken át itt dolgozott és ma is pontosan emlékszik mindenkire. És ahogy bekukkant a várakozó fejek felett, meg is látja a régi kollégákat, élőket és holtakat egyaránt. Beáll a sorba, amely pillanatok alatt már mögötte is kígyózik. Sokan már teljesen készen állnak a vérvételre, feltűrt ingujjal. Hősünk is szabaddá akarná tenni a jobb karját – mindig innen ad vért, mivel balkezes – de ráébred, hogy indulás előtt elfelejtett felöltözni, de már késő visszafordulni. Körülötte csak egy valaki teljesen meztelen, mint ő, egy apró termetű, formás lány, aki pontosan ő előtte áll. A költő gyorsan elhessegeti első zavarát és a tolongó sorban próbál hozzásimulni a másik csupasz testhez, hogy összeadhassák erejüket a tömeggel szemben. A lány, akinek az arcát sem látja, érzékeli a férfi érintését és átadja magát neki…

Holdnővér önző fényével elűzte álmunk Testhajnalcsillagát.

A férfi, ahogyan minden héten legalább egyszer, szorgalmasan rótta a hosszokat az uszodában és közben igyekezett nem gondolni semmire, legfeljebb a megtett távot számolta. Aztán feltűnt a medence szélén az az érett nő. Már nem először és ezúttal is abban a fehér tangás bikiniben, amelyből a teltnél egy fokkal teltebb teste szinte kicsattant, de csak annyira, hogy még izgatóbb legyen. A férfi még soha nem látta, hogy bement volna akár egy pillanatra is az úszómedencébe, a szauna, a jacuzzi és a zuhanyzó között ingázott. Macskaléptei, feszes idomai azonban így is magukra vonzotta a tekintetett. Ezen a napon azonban váratlan dolog történt. Amikor a férfi éppen egy kitűzött táv teljesítésének a végére ért, a nő kényelmesen letelepedett a medence peremére, éppen ott, ahol az úszónak meg kellett érintenie a falat. A férfi nem tudott nem a szemébe nézni, de azonnal fordult az újabb hosszokra. Amikor azonban visszaért, a nő még mindig ott ült és újra egymás szemébe néztek. A következő pillanatban a férfi arra ocsúdott fel, hogy az úszómester és a mentősök próbálják újraéleszteni a medencéből kihúzott eszméletlen nőt. A mentősök kérdezgetésére a férfi egy ócska történetet adott elő: a nő megkérdezte tőle, hogy tetszik-e neki, mire a férfi bevallotta, hogy nagyon kívánatosnak tartja, erre a nő azt követelte tőle, hogy itt, most, mindenki előtt csókolja meg, de úgy, hogy ő a parton marad, a férfi azonban nem jöhet ki a vízből. És akkor a férfi csók helyett magával rántotta a felhevült nőt a hideg vízbe, majd, tovább rótta a maga penzumát egyedül…

Feketerigó kering kétségbeesetten feszületek és menórák, könyvespolcot és íróasztalok között. Szédülten nekem ütközik, hagyja, hogy óvatosan a markomba vegyem. Verdeső szárnyai lassan lecsitulnak, szívverése is lenyugszik. Előbb éneke szabadul ki, majd utána repül és csak egy árnyéknyi hangos űrt hagy maga után.

Egyedül egy lakásban, amelynek valamikor minden zugát ismerte. Most azonban, hogy csak a puszta falak maradtak, és már azokat is fehérre meszelték, úgy érezte, hogy soha életében nem járt itt és azt sem tudja, hogy juthat ki innen.

A titok háttal állt neki, feltűzött mahagóni hajával és a férfi gondolatban lerajzolt egy háromszöget a rózsaszín fülcimpák vége és a negyedik nyakcsigolya között, hogy aztán ujja hegyével megérintse annak izgató mértani középpontját. Észre sem vette, hogy egy áthatolhatatlan üvegfal áll közéjük, amelyet se áttörni, sem odébb helyezni nem lehet.

A csónak partot ért, miután bejártuk egy tengeröböl összes barlangját, ahol ember még sem úszva, sem száraz lábban nem járt. Magamra maradtam mélykék gondolataimmal a lármás kikötőben és csak annyit tudtam, hogy mindig dél felé kell haladnom a tengerparton, városokon, falvakon keresztül, hogy rátaláljak szeretteimre. Nem törődtem azzal, hogy mennyit kell mennem, elvégre itt a földön végtelen utak nincsenek. Már amennyiben itt a földön vagyok.

Csak a rossz hír a hír – vélték a farizeusok és ezért mindent elkövettek, hogy elveszejtsék Jézust és tanítvány

Zsúfolásig telt vörös bársonyos, aranyozott színházban vagyunk. Nemcsak a nézőtéren nincs egy szabad hely, hanem szinte a színpadon sem. Egy kórusra és szólóhangokra írt drámában egy nép felett ítélkeznek, védővel, vádlóval, tanúkkal, de azt senki nem tudja, hogy ki a bíró, aki a döntő szót kimondja. Talán a híres tenor, aki messze zengő, férfiasan érzelmes hangján a nép történelmét idézi fel ezúttal prózában és szigorúan a tényeket követve. A szünetben szeretnénk vele néhány szót váltani, ha már ilyen közel kerültünk hozzá, de Életem Párja nem meri elhagyni a helyünket a tömegben. Elindulok a színház folyosóin, de csak egy végeláthatatlan labirintusban kötök ki, tétova emberek és videójáték-hősök között bolyongva. Mire nagy nehezen visszavergődöm Életem Párja mellé, már folytatódott az előadás. Egy pillanatnyi csend után a színpadon egy fiatal, szakállas férfi Káddist kezd énekelni, erre a közönség egy része pánikszerűen rohanni kezd a kijáratok felé, másik része pedig a színpadot lepi el. A távozók között egyetlen ember van, aki nem siet, a Holokauszt-túlélő törékeny filozófusnő. „Már vége?” – kérdezem tőle. „Remélem” – feleli.

Egy pár jó állapotban lévő fehér edzőcipő, benne sötétszürke sportzoknival a Duna-parton. Három lépcsőfokkal a víztől. Felette félig üres ásványvizes palack, benne tea színű folyadékkal. A füves rakparton, a parkoló mögötti egyik pad támláján két amerikai zászlós fehér póló gondosan kiterítve. Ennyi lehetett egy élet?

Hajdan volt szerelmek, szeretők, kétéjszakás kalandok szereplői lepik el otthonomat és saját nyomaik után kutatnak. Könyveket, lemezeket, leveleket, borítékba zárt erotikus üzeneteket, kóbor ruhadarabokat keresnek és találnak, hogy egyszer s mindenkorra magukhoz vegyék, mert ezekre már épp úgy nincsen szükségem, mint rájuk. Még egy fotóst is magukkal hoztak, hogy pontos leltárt készíthessenek e lommá vált ereklyékről. Ki tudja, nem lesz-e egyszer újra nagy értékük.

Levélládák libasorban, növekvő sorrendben a kijárat felé. Kulcs egyiken sincsen, a legnagyobb nyílásába már egy kisgyermek keze se férne be.

Az Apát Fia tudta nélkül szállították be egy intézetbe, ott kopaszra nyírták és összezárták magatehetetlenekkel. De még csodájára jártak, hogy mennyire őrizte méltóságát. A Fiú, amint megtudta a borzalmas hírt, azonnal Apjához sietett, és amikor az orvosoknak nevezett őrök éppen saját magukkal voltak elfoglalva, kimenekítette. Elhatározta, hogy magához veszi, és a világtól elvonulva, a sakktörténet legjobb partijaival, köztük saját közös ötven évnyi játszmájukkal élik le hátralévő életüket.

Ágnes asszony magára vette a világ szennyesét és örökre bemocskolta vele a szentelt vizek patakját.

A Költő és Egyetlenje egy derűs napon hegyen-völgyön sétált, ahol minden a Kerek Szemüveges Lázadó Dalnokról és Felkelőnap Múzsájáról szólt. A végén az ő egyetlen ősfából faragott menedékházukba tértek be megpihenni és négyen együtt dúdoltak egy ismeretlen dalt, hogy nőjön az emberek szívében a szeretet, a megértés, az együttérzés.  

„Halálos beteg vagy” – mondta az orvos a betegnek. „Mi bajom?” – kérdezte egykedvűen a beteg. „Majd kitalálod” – felelte az orvos, mire a betegből kiszakadt egy életmentő nevetés.

Utazunk, csomagolunk. Mindent, azt is, amire már nincsen is igazán szükségünk. Ránézek a könyvtárunkra, a Nagy Utaztató csak annyit mond: kezdd el bepakolni, mind elfér. Csak azt nem árulja el, hogy mikor indul a repülőnk.

Utazunk, valahová megérkezünk, egyesek egy kaukázusi országot emlegetnek, de semmi nem bizonyítja, hogy valóban ott is vagyunk. Rozsdaszínű sikátorban sétálunk, felettünk körös-körül magas, fehéren csillámló hegyek. A ragyogás azonban nem hótól való, hanem sok ezernyi kristálytól, amelyek egyetlen vakító hegylánccá állnak össze.

Atyai pofon egy előre be nem jelentett orgia miatt. Még egy hínáros, medúzás tengerben is megtaláljuk a tiszta, türkízkék áramlatot, amelyen kijuthatunk a nyílt vizekre.

A hajdan iszákos költő két napon belül másodszor találkozott egykori ivócimborájával, akivel egyaránt szerették a jó zenét és az irodalmat. A cimbora, aki évek óta nem ivott, most második napja részeg volt és ugyanazokat a moslékokat itta, mint amiket annak idején együtt. Miközben rögeszmésen hajtogatta, hogy írnia kell, azt állította, hogy az egyik italt egy hajléktalan barátjának viszi, és három nap után ugyanúgy le fog állni, mint eddig. Egy pillanatra mintha kivilágosodott volna, amikor megemlékeztek a többi régi kocsmatöltelékről, akik között volt, aki meghalt, volt, aki meghülyült, és olyan is akadt, aki megtért. Ez utóbbin jót nevetett, pedig akkoriban együtt énekeltek Elvist, bluesokat és spirituálékat. A költő számára ez nem volt nevetséges, pedig neki csak Élete Párjának végtelen szeretete és saját akarata kellett, hogy ne igya magát halálra, de úgy vélte: ha a havernak ez volt az útja, hát legyen. Azzal búcsúztak el, hogy a költő figyelmeztette a magáról alig tudó fickót: utál temetésekre járni és csak reménykedett, hogy utoljára látja őt ilyen állapotban.

Egyetlen zenekarban egyesült összes kibékíthetetlen ellenségem. Mielőtt színpadra lépnek, mindegyiknek békejobbot nyújtok és megkérdezem tőlük: „Akkor nincs harag?” Mindannyian néma biccentéssel válaszolnak, de azt sem tudják, ki vagyok.

225 gyászoló érkezik a búcsúztatóra. Valamennyien tetovált fehér iskolaköpenyt viselnek. Partra vetett vízi liliomokkal bástyázzák körül a szerelmi fészekből lett kápolna oltárán felállított névtelen urnát.

Bronzos hajzuhataga tűnt fel legelőször, márványbőrére csak később figyeltünk fel. A gimnáziumban zárkózottságát rátartiságnak éreztük, és ahogy teltek az évek, és egymást követték az osztálytalálkozók úgy nyílt ki előttünk rejtélyes szépsége, ragyogó szelleme, bőven túl az egykori eminensen, és humorért sem ment a szomszédba. Egy szép napon ismét feltűnt, felvett autójába, hogy együtt menjünk az Alma Materbe. Út közben hosszan szabadkozott, hogy nem tartott nekünk idegenvezetést Prágában Löw rabbi és a Gólem-legenda körül, de megígérte, hogy egyszer még sort kerítünk rá, ha újra egy dimenzióban leszünk.

Színes hangyaboly-körforgalom egy aranykeretbe zárt, kijáratok nélküli labirintusban. Ezeréves fákat vágnak ki a gazdagság megszállottjai, hogy felgyorsítsák a gyémántok születését.

Hajnali szirénák sem fojthatják el az álomillatú lélegzetet.

Macskaarcú nő áldozza fel magát férfiérzékeimen.

Elektromos vihar járja át meztelen testem, hogy elszakadhassak a valóságnak hazudott hullámoktól. A sírkövön és a villamosszékben  véghez vitt aktus még hiányzik életemből.

A Szülők kijöttek a halottasházból, mert rosszul bántak velük, visszatértek otthonukba és ott folytatták civódásukat, ahol fél évvel korábban abbahagyták. Csupán abban értettek egyet, hogy nincs feltámadás.

A felséges csinos kislány végighajtat nyitott autóban a zebrán, ahol a költő eddigi utolsó születésnapját ünnepelte, alattvalói és tisztelői ölelik-csókolják őt, a bobby-k sorfalat állnak nekik és nem avatkoznak közbe.

A költő nem vágyott az odaátra, még akkor sem, ha gyakran nem  érezte jól magát saját dimenziójában. Egy zaklatott nap után mégis másutt ébredt önmagára és mindig nagyobb és nagyobb hajókra kellett volna átszállnia. Az utolsó pillanatban azonban újra és újra visszafordult valami haszontalan tárgyért, amit akkor, ott nélkülözhetetlennek tartott és lekéste a Nagy Utazást. Egy másik zaklatott nap után ráköszöntött a magány, amelyben már hosszú ideje nem volt része és nem hitte, hogy még valaha hiányozni fog neki. De a nősténydémonok, akik nélkül egykor egy lépést sem tett, azonnal megérezték ezt a váratlanul támadt űrt, és, testet öltve a szuperügynök tengerből felbukkanó szeretőjében, majd egy soha nem létezett bűnbánó asszonyban, rögtön felhangosították csendjét és örökre vele akartak maradni. A költő úgy tett, mintha beletörődne, majd egy szemvillanás alatt léggé vált, hogy visszaszállhasson Élete Párjához, akivel álmukban sem engedték el soha egymást.

Jöhet-e a Teremtés és a Végítélet között egyetlen pillanat, amikor a ki nem mondott vágyak magukra zárhatják az ajtót a legfőbb együttlétre?

A tengerszemmel is rövidlátó színésznő kora reggeli intim interjúra hívta otthonába kedvenc riporterét, aki ezúttal is pontosan érkezett. Az ajtóhoz érve azonban szörnyű kiabálást és törés-zúzást hallott bentről. Mivel a bejáratot nyitva találta, vette magának  a bátorságot, hogy belépjen és elhűlt attól, amit látott. A színésznő egy sarokban összekuporodva zokogott, párja pedig, akinek elege lett szerelme szeszélyeiből, darabokra tört-tépett mindent, ami a keze ügyébe került és éppen egy könyvespolcot készült ledönteni. Ekkor vette észre a gyökeret vert lábú riportert. Egy pillanatra maga is megmerevedett, végigmérte a betolakodót, majd se szó, se beszéd, eloldalgott, és becsapta maga után a bejárati autót. A tengerszemmel is rövidlátó színésznő és a riporter percekig némán nézték egymást, majd a férfi magához ölelte a még mindig minden ízében reszkető nőt, aki csak nagysokára nyelte le könnyeit. Akkor ismét néma szemezés következett közöttük. „Most menj el és ne keress többé, mert úgy jársz, mint ő…” – suttogta szomorúan a színésznő és a riporter szíve szerint maradt volna, de önkéntelenül hátrált a kijárat felé…

Lódobogás a mennyei lépcsőúton. Eladósorba került lányok vetkőznek a számkivetettek barlangjában. Az aranyhajú király és a csavargók tízparancsolója négykezest játszanak, hogy elnyomják az erősödő csatazajt.

Tömegnyomor a buszon, amely végigaraszol a gyermekkor utcáján, ott, ahol sohasem járt. A költő megpillantja nemrég elhunyt iskolai barátjának házát, ablakában egykori játékaival, könyveivel és le szeretne szállni. A busz megáll, de a költő sehol nem lát rajta ajtót. Újraindulnak, a tömeg egyre sűrűbb, pedig nem szállt fel senki. Megérkeznek a hajdani iskola elé, a költő újra le akar szállni, most meg is pillant egy ajtót, de a tömeg visszafelé nyomja…

A szabadgondolkodó Írástudó néhány nap után észrevette, hogy bármerre jár, egy nővé vált sziámi macska mindenhová követi. Egyik este saját otthona ajtaja előtt találta őt, és mivel furdalta a kíváncsiság és a kívánság, behívta egy kávéra. A nő azt állította, hogy a szabadgondolkodó Írástudó feltétlen rajongója és nincs olyan sora, amit ne olvasott volna. A Férfi próbára tette, egymás után idézett saját műveiből és a sziámi nőstény mindre hibátlanul vágta a folytatást, miközben mindegyik válasz után megszabadult egy-egy ruhadarabjától. Az Írástudó, ahogyan egész életében, most sem volt képes ellenállni a selymesen dörgölőző kísértésnek. Csak a mocskosan izgalmas együttlét tetőpontján villant belé, hogy hódolója valójában legbelsőbb gondolatainak magas szinten kiképzett kémje. Máris kész volt a terve: elkészíti azt a különleges halpástétomot, amit még gyerekkorában tanult egy katonai attasénak álcázott hírszerző tiszttől, és hozzákever egy fűszert, amely a macskákra gyilkos hatást gyakorol. Miután az ínyencségből alaposan belakmároztak, a sziámi nőstény sóvár ölelések közepette távozott és megígérte, hogy még találkoznak.

Hetekkel később a Férfi egy író-olvasó találkozóra utazott vonattal az utolsó tanítási napon. Minden kupé zsúfolásig megtelt diákokkal, csupán egyet hagytak üresen. Alighogy leült, megjelent a rajongó kémnő. „Túléltem, de nem menekülhetsz megérdemelt sorsod elől” – dorombolta kéjesen gonosz mosollyal. A szabadgondolkodó Írástudó most már tudta, hogy semmi sem maradhat titokban üldözője előtt, azt is kiolvassa belőle, hogy itt, a vonaton fogja őt megölni, miközben a rendőrök már lesben állnak a folyosón és alig várják, hogy letartóztathassák….

A panelrengeteg árnyas játszóterét ezerszínű gombamező borítja el. Több tucatnyian gyönyörködnek a soha nem látott gombákban, de úgy tűnik, senki sem mer hozzájuk nyúlni, hiszen ki tudja, melyik az ehető, melyik a mérgező, esetleg nincs-e közöttük kiszámíthatatlan hatású szent lény. A költő azonban nem törődik a veszélyekkel, és lenvászon zsákjában találomra szedni akar belőlük, de bármelyikhez nyúl hozzá, valaki a bámészkodók közül megszólal: „Az az enyém!”

Rímbe szedett nevű barátja sugallatára egy hajóra jelentkezett a Messzikedvű. Egy félbe tört ropogós cipóval és üres hátizsákjával szállt fel, a hajó szinte azonnal indul is. Joviális csíkos pólós kapitány fogadta, de nem árult semmit sem a hajóról, sem annak úticéljáról, sem pedig a munkáról, amelyre a Messzikedvű jelentkezett. Elindultak észak felé a nagy európai folyón, majd letértek egy kisebb csatornára, hogy egy idő után ismét a főmederben haladjanak tovább. A folyó azonban elapadt, kifutottak a homokos partra, ahol egy fiatalember egyetlen kötéllel átemelte a hajót egy erdei vasúti sínre, hogy eljussanak a szélesebb, mélyebb vizekhez. Ekkor a kapitány és a Messzikedvű felmentek a fedélzetre, és gyönyörködtek egy ódon városban, amelynek partján újabb és újabb mesés kőszobrok, totemek és szent épületek emelkedtek közeledtükre. A Messzikedvű ekkor fedezte fel, hogy a hajó szinte végeláthatatlanul hosszú, mégis könnyedén fordul a folyó kanyarulataiban. Abban a pillanatban eszébe jutott, hogy a sietségben még útlevelét sem hozta magával. „Ne is törődj vele – mondta a kapitány – majd csináltatunk ott, ahová megyünk” . De csak sejtetni engedte, hogy a végállomás a végtelenen is túl van…

06.09.

Mára virradóra azt álmodtam, hogy egy katonai aktatáskát kell átvennem, ami jóval nagyobb, mint egy hagyományos diplomatatáska, de megnyugtattak, hogy minden bele fog férni, ami kell. Aztán kiderült, hogy mégsem, mert egész fegyverdobozokat kellene belerakni, amelyeket amúgy sem tennék el, mert ellenkeznek több évtizedes meggyőződésemmel. Ébredés után viszont olyan morajokat hallottam hosszú percekig, amelyekben még soha nem volt részem, és a kora reggeli misére hívó harangozás is egészen másképpen szólt, mint ahogyan megszoktuk vasárnaponként. Aztán szerencsére megszólaltak a fecskék, és az ő csivitelésük mellett bújtunk össze Életemmel. Talán soha nem tudjuk meg, hogy mik voltak ezek a morajok, mint ahogyan azt sem, hogy hová tűnt hirtelen laptop-képernyőm háttérképe a Sorrentói-öbölről, két választási zaklatás között.

Aztán a délután régi-régi barátainknál töltöttünk, egykori zenésztársammal meghallgattuk közös kedvencünket, a Uriah Heep July Morningját, és ez a júniusi reggel már nem is volt érdekes.

Kitört a forradalom. Az emberek az utcára özönlöttek és hangyamódra tömegesen keresték a rég várt szabadságot. A kiürült házakban egymásra találtak az örök szerelmek, amelyek 40-50 év után sem hunytak ki és ott folytatódtak, ahol az idők kezdetén elszakadtak.

A doktornő, aki az első telefonbeszélgetéstől kezdve vonzódott az iszákos költőhöz, azt a terápiás feladatot adta neki, hogy írja le minden nap az italtól a megtisztulásig vezető útját. Az első napokban a költőnek nehezére esett józannak maradni, tehetetlen düh munkált benne a doktornő iránt, és mire eljött az este, írásában szabadon engedte legsötétebb vágyait. E sorok még a tapasztalt doktornőt is szó nélkül hagyták, és ahogyan újra meg újra elolvasta a naplóbejegyzéseket, úgy bukkantak fel az ő testében, lelkében ezek a sötét vágyak. Aztán elérkezett az a pillanat, amikor úgy érezte: mindezt számon kell kérnie az iszákos költőtől, hogy mindketten a tilalmakat megélve szabaduljanak meg  démonjaiktól. A költő csak erre várt…

Egy mindenre képes szuperproducer kitalálta, hogy új változatban forgatja le a bosszúszomjas, végül megtérő és megbocsátó zsidó herceg történetét. Az ő látomásában nem került volna sor a végzetes kocsiversenyre, mert a herceget, mielőtt megküzdött volna hajdani kenyeres pajtásával, egy dzsinn menekíti ki és repíti el egészen a Mindent Látó Szemig. Odáig azonban nem jutott, hogy a herceg e szemen lássa meg anyja és nővére szomorú sorsát, mert a mindenre képes szuperproducert elszabadult lovak taposták halálra.

A szelíden markáns arcú lány, amikor meglátta a medencében ellazuló férfit, hirtelen megkeményítette vonásait, majd beúszott a betolakodó idegen és az ő leszboszi kedvese közé, a víz alatt alig észrevehetően meg is rúgta őt.  A férfinak nem is tűnt fel először az elhárító mozdulat, csak amikor a szelíden markáns arcú visszanézett rá és haragos tekintettel végigmérte őt. A másik lány ugyanis teljesen hidegen hagyta a női nem örök és feltétlen tisztelőjét.

Kispályás futball-világbajnoki elődöntőt játszik egymás ellen a költő hazája és édesanyja szülőföldje. A helyszín egy kiskocsma, a költő csapattársai ismeretlenek, de az ellenfél tele van a múlt csillagaival. Hősünk a rendes játékidőben csatárként jeleskedik, majd amikor a büntetőrúgásokra kerül sor, beáll a kapunak kinevezett kocsmaajtóba.4-4-ig senki nem talál be, a költőn a sor, hogy legyőzze a háromszoros aranylabdást. Miután rájön, hogy mellette nem tudja a szűk hely miatt elrúgni, a panenkázást választja, amire a hajdani világsztár nem számít. Így jut a költő hazája a világbajnoki döntőbe, neki pedig teljesül egy régi gyerekkori álma.

Az élőhalott írástudók társaságának közép-kelet-európai, rabbiktól származó, nőbolond elnöke nagysebességű vonaton érkezik odaadó rosszféle hívével és írástudó társával a találkozó szedett-vedetten fényűző helyszínére, ahol mindenki szót kaphat ismeretségi körükből, aki valaha leírt néhány versnek tekinthető sort. Míg a szervezők a napirenden veszekednek, az elnök és odaadó híve kimennek egy sokat látott, gyakran átnevezett térre, ahol a hideg napsütésben csak általuk ismert kártyajátékba kezdenek.  Rajongók, kibicek és irigyek veszik őket körül és G-L-O-R-I-Át zengenek, egyenesen a Vad Oldalról, ahol minden temetés egy végítélet.

Vajon mi vihet rá egy gyönyörű, törékeny, mesés arcú lányt arra, hogy egyenruhát öltsön és fegyvert viseljen? – tette fel magának a kérdést a vénülő nőbolond, akit mindig taszítottak azok a szebbikneműek, akik katonásdit játszottak. Életében egyszer futott bele egybe, de az első percek után mindketten tudták, hogy találkozásuk tévedés volt.

Soha nem tudott teniszezni, legfeljebb egy kicsit tollasozni. Meg pinpongozni, azt elég jól, balkezes fonákja különösen erős volt. Amikor végre megengedték neki, hogy teniszpályára lépjen, kopott fából készült pingpongütőjével próbálkozott. Persze egyetlen labdát sem tudott átütni a hálón, így hamar elzavarták. Még szerencse, hogy a kosárlabda-csapat befogadta legalább szertárosnak.

A plátói szerelmek örök álmodója azt hitte, hogy vágyainak semmi és senki nem parancsolhat megálljt. Aztán eljött az az álom, amely tilalmasabb volt még gondolatban is mindazoknál, amelyeket lelke mélyén többször is könnyedén áthágott. Eszébe jutott egy japán regény, amelyet valamikor még ifjú korában olvasott, és próbálta elhitetni magával, hogy soha nem lesz az a hibbant vénember, aki belepusztul a teljesülhetetlenbe. És ezzel kissé alábbhagyott mélységes szégyenérzete is.

A város végső stádiumban van, menthetetlen – sürgönyözték a muszáj-megváltónak, hogy feleslegesen ne erőlködjön.

Az egymás mellé kikötött kutyák, amint magukra hagyták őket, egymásnak estek. Az erősebbik torkon ragadta a kisebbiket, a dühödt morgásra és kétségbeesett hörgésre előfutó gazdák tehetetlenül nézték, ahogy kutyáik halálra marják egymást.

Friss holttestekkel teli koporsókkal és életvidám gyászolókkal száguld a kirabolt taxisofőr kamionja. Fedélzetén nem tűri sem a szelfizést, sem pedig a lopást, pedig amikor egy piacon hajtanak keresztül, mindenki számára kéznyújtásra hevernek az illatozó eperrel megrakott ládák. Szabályainak megszegőit veréssel fenyegeti és el lehet róla hinni, hogy szavatartó ember. A halottak közé rejtettek egy titkos menekültet is, akinek kényelmetlen a szemfedő és allergiás a balzsamra is. Őrzője azonban, a Trevi-kút irgalmas nővérnek  öltözött buja fürdőzője igyekszik őt sakkban tartani, ha mással nem, mélyre hajló imádságnak álcázott csókkal. Közben gyászolók és friss özvegyek kölcsönösen kikezdenek egymással. A kirabolt taxisofőr kamionjának úticélja ismeretlen. Az út mentén humanoid állatpárok, továbbá életre keltett képregényhősök és plüssök kacagva szemlélik a baljós menetet.

A költő és Élete Párja egy erdőben sétáltak kéz a kézben. Egy tisztáson egy nagy, sima felületű követ találtak, amelyre az Asszony rögtön rajzolni kezdett életnagyságú falevél-csokrot. Amikor elkészült vele, észrevették, hogy a rajzok életre kelnek és lassan beborítják a környék összes köveit.

Földrengés van a fejemben. A virágok is érzik, mert az asztalon, az ablakpárkányon csak általam láthatóan beleremegnek.

A megöregedett költő egy padon ült, amikor melléje telepedett egy csupa szeplő, nagy szájú, kíváncsian kék szemű,  éppen csak felserdült gyereklány és nevén szólítva megkérdezte tőle, hogy megtalálta-e már önmagát és tudja-e, hogy kicsoda? A költő mesélni kezdett jobbik énjéről és a lány nagy megnyugvással vette tudomásul, hogy nem azonos azzal az iszákos poétával, aki a városszéli kocsmákban egy-egy liter olcsó borért írta műveit. Belé karolt és elindultak egy csendes kertvárosi utcán, ahol egy apró házikóban egy mesebeli, hófehér hajú nagyanyó várta őt frissen illatozó vaníliás-mandulás hókiflivel és szilvalekváros-hájas süteménnyel, a költő kedvenceivel, amelyeket még az ő Nagymamája sütött neki valamikor réges-régen.

A szubnő, mielőtt úgy döntött, hogy családot alapít, felhívta az összes korábbi rabtartóját, hogy megbizonyosodjon:: már nem vonzódik ahhoz a létformához, és nem fél attól sem, hogy másképpen képtelen lesz kielégülni. Az utolsó szám előtt azonban megremegett a keze…

Anya és fia szomorúan néztek körül a csaknem teljesen kiürített lakásban, majd megölelték egymást és azzal vigasztalódtak, hogy ők örökre megmaradnak egymásnak. Békéjüket, amelyben a Fiú Nagyanyja is osztozott, váratlan látogatók zavarták meg, akik, se szó, se beszéd, nekiláttak feltúrni a nagyszoba szekrényét, amelyről azt hitték, hogy semmi nem maradt benne. Több évtizedes dossziék, levelek, számlák, még a hajdani nehéz időket idéző békekölcsön-szelvények is előkerültek, miközben a két látogató, egy férfi és egy nő,  egyre gorombább lett a háziakkal és csak nagy nehezen voltak hajlandók bevallani, hogy az adóhatóságtól jöttek – igazolni persze nem tudták magukat – és az évekkel ezelőtt elhunyt Apát hatalmas tartozásokkal vádolták. „Szégyelljék magukat” – fakadt ki végül a Fiú, aki valósággal bálványozta Apját, aki túlságosan is becsületes és törvénytisztelő volt a mai világhoz, de úgy tűnt, nem hatotta meg az állítólagos ellenőröket, akik egy idő után megunták a kutatást és közölték, hogy három nap múlva, este 10 órakor visszajönnek. A Fiú tettetett udvariassággal lekísérte őket a buszmegállóhoz, de közben átkok özönét zúdította rájuk, amiért így bánnak két idős nővel, akik még a gyászukat sem emésztették meg. Csatlakozott hozzájuk egy harmadik társuk is, akinek azonban egyetlen szavát sem lehetett érteni, olyan részeg volt. Őt a Fiú két erőteljes pofonnal józanította ki, pedig mindig utálta a verekedést. Ekkor a látogatók is összébb húzták magukat, féltek, hogy ők is megkapják a magukét és már szó sem volt a három nap múlva esedékes késői vizitről. A Fiú elégedetten lökdöste fel mindegyiküket az érkező első buszra, majd elindult hazafelé. Egy virágos kertbe keveredett, amely néhány perccel korábban még nem volt ott a házuk előtt és a Fiú nem találta belőle a kiutat….

A szabad motoros az óráját dobta el a sivatag peremén, hogy megszabaduljon egy felesleges tehertől. A költő azokat a kulcsokat szerelte le, amelyek már semmilyen számára nyíló ajtókat nem nyitottak.

Apa és Anya egy ágyban haldokolnak egy kórházban. Anya már megbékélt, Apa még tiltakozik az elmúlás ellen, jajkiáltását egyetlen fiúk képtelen hallgatni. Fájdalmát csak az csillapítja, hogy Anyával az utolsó percekben is együtt vannak, ahogyan 70 éven át és megfoghatják egymás kezét.

Egy zsúfolt nagyteremben a nagyvárosi Indián énekel a tarpai grófné mindenkire végzetet hozó szép szőke lányáról, míg a pisztolygolyónak szaladt zászlós és az elvadult rác fuvaros féltékenységüket legyőzve leisszák magukat Ferkó cigányprímás hegedűszavára.  A költőt szomorúság tölti el, hogy nem veheti át tőle a stafétát, pedig nagyon szeretne ő is énekelni, leginkább az elegáns fekete zakójú vadnyugati hősről, aki már négy napja nem evett, de több mint egy hónapja Párja iránti együttérzésből beteg és teljesen elment a hangja. „Hiszen te nem is énekeltél soha” – jegyzi meg a nála néhány évvel idősebb férfi, pedig éppen ő volt az, akinek a zenekarával a költő életében először színpadra lépett. Talán csak az irigység beszélt belőle, mert sok-sok évvel ezelőtt egy füstölgő autóroncsban lelte halálát, a költő pedig, akinek sokan megjósolták korai végzetét, túlélte őt, és szinte valamennyi egykori bálványát.

A férfi, aki a bujaság bűnében élte le életét, elment egy ünnepi misére, mert bár megrögzött hitetlensége miatt esélye sem volt a gyónásra, abban reménykedett, hogy az általános bűnbocsánatból rá is hullhat néhány morzsa. Vesztére azonban az előtte ülő sorban éppen eléje ült egy fiatal nő, akinek kívánatos tarkója és apró fülei a hely szentsége ellenére valósággal csábították őt. Nem kellett volna neki mást tennie, mint egy kicsit előre hajolnia. Ő mégis inkább a hívők tiszteletét választotta, bár tudta, hogy ez kevés lesz az állítólagos kárhozat elkerüléséhez.

Emberek egy sakktáblán, patt-állásban. Emberek egy kiszáradt méhkaptár alján, kiút nélkül. Betűjátékok értelmetlen szavakból. Ha jól megnézzük, mindegyikből csak egyetlen betű hiányzik, vagy az elejéből vagy a végéből, ennyin múlik az elfogadható megoldás, mint az életben sok minden másban. Levél egy titokzatos, világjáró nőtől, aki ideiglenesen kikötött valahol és követeli egy harminc évvel korábbi csók és a blúza alatti érintések folytatását, mielőtt újra hajóra száll.

Az álmatlanságban szenvedő, megszállottan imponálni akaró taxisofőr kezdő bűnözőket tanít sorsukra valahol, ezerféle zöldben pompázó hegyek között. Majd előre küldi a legnyuszibbat a legsötétebb börtönbe, ahol az egyetlen közös WC-ben vén fogatlan koldusasszonyok és szteroidok nélkül kigyúrt nehézfiúk ultiznak tízfilléres alapon. Két lépésnyi távolságra követi tanítványát, aki feladja őt, de adatait már maga diktálja be az őröknek és önként vonul be a fogda-reterátba. Mielőtt azonban magára hagyja a reménytelenségben a tanítványt, elmond neki egy rövid verset egy fecskefarkú Mercedesről, amely élesen veszi be a kanyart a szerpentinúton és utána soha többé nem látja senki. Követője ebből érti meg, hogy az álmatlanságban szenvedő, megszállottan imponálni akaró taxisofőr egy könnyed mozdulattal átveti magát a három embernyi, szögesdrótos falon, melyen túl az örök szabadság vár rá. Most már csak neki kell kijutnia, és a mélységben kanyargó, lassan alkonyba boruló szerpentin nem is tűnik olyan elérhetetlennek….

Bedobozoljuk, majd miszlikbe aprítjuk adatvédelmi paranoiánkat, pedig még Őrnagyunk sincsen.

A megöregedett Medve álmában új hazát választott, mint világcsavargó költő példaképe, pedig magyarul álmodik, magyarul fél. Ott, az isten háta mögött még egyszer fogadta fiatalabb, de már szintén megöregedett barátját, felfedte olyan titkait, amelyeket ő maga sem tudott magáról, hiszen sosem jutott el odáig, hogy átnézze a történelmi emlékezet róla készült dossziéit. Ezek lapozása közben az utolsó pillanatban indult el a szigetre telepített repülőtérre, de az öreg Medve ragaszkodott hozzá, hogy a duty free-ben vegyen neki két plüsskutyát, valamint két három ágú korbácsot, amelyeknek használatát fiatalabb barátjára bízta. Már búcsút intettek egymásnak, amikor az utazó, aki 125 repülőgép-felszállással dicsekedett, rutinmozdulattal mellénye belső zsebéhez nyúlt, ahol útlevelét és beszálló kártyáját, valamint telefonját tartotta, de csak az üres zsebet tapogatta. És elkezdett foglalkozni a gondolattal, hogy ő is új hazát választ, pedig magyarul álmodik és magyarul fél.  

A púpos ministráns ritmustalanul rázza csengőjét. A kántor átkomponálja a Gloriát, amitől nemcsak a hívek zavarodnak meg, hanem ő maga is, mert félelmetes falsokat fog az orgonán. Az Isten kegyelmében kételkedők belülről fáznak a jéghideg templomban. Pedig nem is kellene más, csak hogy felharsanjon a G-L-O-R-I-A….

Vincent otthagyta bakancsát a postaládák alatt egy üres Tokaji Édes Szamorodni üveg kíséretében. Egy óra múlva valaki mindent elvitt.

A költő harminc évet ment vissza saját életében, egy kocsmában felszedett egy bolondos nőt, ahogyan akkortájt többször is megtette, majd felment vele szülei kiürített lakásába, hogy a gyerekkorából megmaradt heverőn keféljenek egy egészségeset. Csakhogy a két idősík nem volt hajlandó összemosódni.

Katonai hadoszlop foglalja el a Scrabble-tábla függőleges középső sorát. Egyetlen értelmes emberi szót sem lehet hozzájuk csatlakoztatni, mert a harcosok mindannyian ugyanazt a senki által nem ismert betűtípust képviselik. A játékosok megpróbálják a táblát függőlegesen felállítani, hátha akkor  felbomlik a hadoszlop, de valami mágneses erő fenntartja őket, míg az értelmes, emberi szavak betűi mind lepotyognak körülöttük.

A költő az első sorban ült A Mélyfolyókmagashegyek Királynőjének koncertjén, és az járt az eszében, mi lenne, ha a Csúzliszájú megjelenne és megint eljátszanák azt a nyíltszíni szexet, mint hajdan a jótékonysági világbulin. Szinte végig sem gondolta, amikor megjelent a megidézett, de nem egyedül, hanem a Kapcarongy-kövek mind egy szálig kockás skótszoknyában, hogy vokálozzanak a Királynőnek. A szünetben a költő észrevette, hogy a színpad szélén is vannak ülőhelyek és az egyik éppen üresen maradt egy magas, szőke amerikai katonatiszt mellett, akiben kedvenc háborús filmje legundorítóbb figurájának szédületes alakítóját vélte felismerni. Rögtön felszaladt a színpadra, autogramot kért tőle, mire a színész bevallotta: azért jár a gyűlölt géhástiszt ruhájában, mert ez volt élete legkedvesebb szerepe.  Innentől együtt élvezték végig a Mélyfolyókmagashegyek Királynőjének és a Kapcarongy-köveknek blues-zal teljes előadását, majd udvarias búcsút vettek egymástól. A költő még várt a színpadi fények kihunyása után, szerette volna még közelebbről látni a Királynőt, akinek imádta rekedt, buja hangját, de még sosem találkoztak. Egyszer csak egy oldallépcsőn megjelent, és a költő meglepve fedezte fel mellette elsőszülött fiát. „Egy csinos magyar fiút kértem kísérőnek” – árulta el 18 éven felülieknek szóló mosollyal a Királynő, majd egy-egy cuppanós puszit nyomott apa és fia fejére.  

A fiú 11 éves volt, amikor egy vele egykorú lány macskát dobot az arcába és hajszálon múlt, hogy a szeme ép maradt. Ez volt a harmadik trauma, a gyűlölködő tekintetű óvónő pofonja, majd a kulcscsomóját dobáló tanárnő után, amelyek nyomán látens szadizmus alakult ki benne a nők után, miközben egész életében rajongott a másik nemért, és már idős férfi lett, mire megszabadult ettől a démonjától. Aztán egy délután azt álmodta, hogy egy fiatal nő egy kölyökmacskát dobott az arcába, és az ártatlan állat ösztönösen végigkarmolta a fejét.

Egy táguló falú terembe vonultak be a költő valaha volt tanárai, osztálytársai, az élen néhai osztályfőnöke férjével. A férfi részvétét nyilvánította neki, holott valójában ő halt meg előbb és osztályfőnöke, aki még hetven felett is mutatós nő volt, az ő elvesztésébe halt bele.

A Szülők kihalt otthonában generációk feletti klubok nyitnak. A fellépőknek még csak játszaniuk sem kell, elég, ha meghallják a falakban őrzött zenéket, és verseket, hogy azok mindenki örömére megszólaljanak.

Az iszákos testőrt, miután kiürítette szívébe utolsó üvegét, egy óriás almához láncolva lőtték ki az űrbe. A detonáció helyén hatalmas csiliszósz folt maradt.

A költő és az elgázolt fiú együtt árulják nyitott végű életüket, de becsületüket megtartják maguknak. Valaki poháralátétekké aprított egy réges-régi falvédő perzsaszőnyeget.

A búskomor ember pénz és iratok nélkül sétált ki a házból, pedig aznap rengeteg dolga lett volna, elindult toronyiránt, mígnem egy pályaudvarra érkezett, és felszállt az első vonatra. Csak azután tért magához alvajáró állapotából, amikor a vonat elindult és megtudta, hogy egy kedvenc városa felé tart. Amikor megérkezett, rögtön azt nézte, hogy mikor indul vissza vonat, mert nem szerette semmilyen dolgát elhalasztani, de közben úgy érezte, ha már itt van, felhívja itt élő barátait, ki tudja, találkozhat-e még velük valaha.

„Piros és zöld láb a szurdokban” – mondta álmában a Férfi, de azt nem árulta el, kinek a lába és hol van az a meredély.

Az öregedő üvegtörő sosem volt punk, mégis előbb egy régi jénai edény vált ketté kezében, majd teáskannának alátétje és egy lázmérő, végül a kamra polcáról vert le egy őrölt csilivel teli kis üveget. Néha úgy érezte, hogy mozdulatai nem érzik a tárgyak közti távolságot, elvétette az ajtófélfát, vagy amikor kivett valamit a szekrényből, vagy amikor asztalt terített, gyakran összekoccantotta őket. Rettegett minden leépüléstől és ezeket rossz jelként élte meg, de még hitt Élete megnyugtató szavaiban és nem utolsósorban végtelen szeretetében.

Párducok őrzik a betondzsungel almáskertjét. A költő végre szemébe nézhet gyerekkori szerelmének, a félelmetesen doromboló Bagirának, aki pillantásaik kereszteződésétől átváltozhat álmai napfény-talpú fekete nőjévé.

Az újságíró szokásával ellentétben késésben volt, egy holokausztról szóló film forgatására igyekezett, leintette az első taxit, amelyben két idősödő férfi ült. Ikertestvéreknek látszottak. Az újságíró örömmel ismerte fel az egyikben a számára oly kedves színészt, a kiváló versmondót és Júdás alakítóját egy passióban, a szappanopera morgós, de aranyszívű doktorát, az Élet Menetének egyik hazai alapítóját és az öröm kölcsönös volt. A színész maga is szerepelt a filmben, és útközben saját túlélési élményeiről mesélt. Neki is munkaszolgálatban pusztult el az apja, mint az újságíró nagyapja.

A forgatás az első híd körforgalmánál zajlott, ott építettek fel egy pályaudvart, ahol bevagonírozzák a deportáltakat. Amikor kiszálltak, az eddig hallgató ikertestvér elnevette magát, levette parókáját, és megrótta az újságírót, hogy 60 évi barátság után nem ismerte fel. És ott állt előtte a sokleleményű ügyvéd, aki valójában egyáltalán nem hasonlított a színészhez, ráadásul kétszer akkora volt, mint ő.

Az újságíró követte barátait, sebtében elvállalt egy statisztaszerepet is a nagy tömegjelenetben. Már éppen leállították a kamerákat, amikor megjelent egy nárcisztikus mosolyú idegen producer, aki azt javasolta, hogy a gyermekek gázkamra-jelenetét musicalben adják elő, olyan stílusban, mint a Zene hangjai. Az újságíró, a színész és az ügyvéd döbbenten néztek egymásra, de még nagyobb iszonyattal figyelték, ahogyan a szereplők egyre szorosabb, egyre fenyegetőbb gyűrűt fonnak a nárcisztikus mosolyú idegen producer köré…

Babaarcú bikinis termékenység-istennő lebegett el az uszodában a költő mellett, majd súlyos termetét meghazudtolva könnyedén lépett ki valószínűtlenül kicsi lábain a medencéből. Domborulatai a Grande Maestrót is lenyűgözték volna, bőrén egyetlen ránc, vagy hájnyom sem látszott. A költő képzeletében Ginának hívták, és a középiskolában Gigabájnak csúfolták, de ő túltette magát ezen, mert tudta, hogy egyszer lesz valaki, aki felismeri az ő nem mindennapi szépségét.

Eljött a nagy találkozás napja a lángbőrű, sudáran is buja testű festőnővel, aki a Tahiti Remetétől és a Vámostól fogantatott aktönarcképein jáspisszemekkel követi a nézőt. És megjelent egy ördögszínekbe öltözött Madonna-arcú nő, akinek áldott méhének gyümölcse.

A költőnek sok-sok év után ismét kedve támadt gitározni és énekelni. Mivel már nagyon régóta nem pengette a húrokat, úgy gondolta, hogy az odesszai-minnesotai bárd hatvan évvel ezelőtti békedalával kezdi. Leült hangszerével egy belvárosi téren egy gimnázium és egy templom közötti buszmegállóban, és nem jutottak eszébe az akkordok. Egy hajléktalan ült le mellé, aki megmutatta neki azt a néhány fogást. Akkor meg a szöveg esett ki az emlékezetéből. Jött egy másik hajléktalan és felidézte neki a sorokat. Végre nekikezdhetett a dalnak, de ekkor a szemközti ház ablakában megjelent teljes létszámban őfelsége kvartettje és egy több szólamú dalt adtak elő csak úgy a capella a maguk összetéveszthetetlen stílusában. A költő nem adta fel, járta a várost a piacoktól a templomokig, de amint belekezdett a dalba, valami erős ének, vagy ordenáré zene mindig elnyomta. Végül egy parkban ült le, ahol hajléktalanok aludtak a gyenge őszi napfényben. Gondolta, majd halkan játszik, halkan énekel, de amint elkezdte az első sort, csak hamis hangok jöttek ki a torkán. Feladta. Szomorúan hazament, kinyitotta hűtőszekrénye fagyasztóját, mert úgy rémlett, még valamikor iszákos korában ott felejtett egy üveg vodkát. A fagyasztóból azonban csak megdermedt hangjegyek potyogtak ki kopogva a lába elé.

Az élete virágjában lévő Pirkadat Doktornő és az öregedő Szindbád meglátták egymást egy nagy üvegfalon keresztül, és az asszony rögtön elhatározta, hogy megünneplik plátói szerelmük tizedik évfordulóját. Mivel azonban mindketten hűségesek voltak Életük Párjához, titkukat ezután is megőrizték. A korai téli naplementekor találkoztak, egy szót sem szóltak, csak tekintetük beszélt, majd kézen fogva elindultak, csak ők tudták, melyik háztetőt választják, ahonnan magukénak mondhatták az egész várost. Amikor felértek, kitárták kabátjukat, amely alatt csak meztelen lelkük lapult, hogy még tisztábbra mossa őket az év első hóesése.

Az igazmondó politikus magasított cipőben járja az utcákat, rikkancsként kínálja programját, de a járókelők rá se hederítenek. Egy békés otthon éjszakai csendjét olasz neorealista perpatvar veri fel, de csak a falak visszhangja szól. Egy házibuliban, miután kifogytak a zenékből, az egyik vendég a Kalinkát kezdi ordítani egy másik vendég harmonika-kíséretével, a társaság bohóca azonban ráveszi, hogy kornyikálása közben mindenféle akrobatikus tánclépéseket mutasson be, így aztán hamarosan elhallgat és restelkedve meghúzza magát egy sarokban. A Nagy Vizsgálóbírónő magáévá teszi a köztes lét hajléktalan-szállóján az összes gyanúsítottat, a magukat bűntelennek vallók nem kis irigységére, de őket feltartóztatja felhúzott fogínnyel Rex felügyelő.  

Újra forgatták az együgyűen bölcs futóbolond történetét, de ezúttal a költő hazájában. Mivel tudták róla, hogy igencsak jártas annak a korszaknak a zenéjében, őt kérték fel, hogy válassza ki a legjellemzőbb dalokat, nem törődve az eredeti változattal. Bár a költő nem értette, hogy miért van erre szükség, vállalta a feladatot. A hajdan volt egyetemi színpadon, diákok körében nézte a már elkészült új felvételeket, és agyában megszólaltak a beköszöntő Vízöntő-korszak dallamai. Ekkor lépett be a terembe a Gyöngyhajú Asszony ifjúsága teljes tündöklésében, de a költőn kívül senki sem ismerte őt fel. A Gyöngyhajú azonnal hősünkhöz sietett, leült mellé, megfogták egymás kezét és szinte egymásnak adták a dalok címeit és szövegét, hol angolul, hol magyarul. Ahogyan ezeket kimondták, már a többiek is ott hallották a vágatlan filmjelenetek alatt és még meglepődni is elfelejtettek. Ekkor a Gyöngyhajú átadott a költőnek egy kulcsot, amelyre az ő nevét vésték. „Mindent nyit, csak a zárat ne keresd” – mondta a maga éteri hangján, és úgy tűnt el, mintha soha nem is lett volna ott.

Kép: GNL