Az Édenkertről, ahol az emberiség megszületik és az első emberpár boldogan él, amíg a Tudás Fája el nem csábítja őket, sokféle képzet él bennünk, fantáziánknak és a képzőművészeti világörökségnek köszönhetően. Előttem egy olyan hely jelenik meg, ahol a természet színei, hangjai, illatai és ízei csodás, békés harmóniában élnek, és ahol az embernek nincs is más dolga, mint magába szívni mindezeket, átadni magát a testi-lelki megnyugvásnak.
A mi Édenkertünk nem bibliai tájakon fekszik, hanem a magyar Dunántúlon, a Bakony egyik völgyében, Ajkarendek lankáin. És ha már az ószövetségi hasonlatnál tartunk: megteremtőjének nem egyetlen napra, hanem évekre volt szüksége, és bár, mint ősapánk, „homloka verítékével” dolgozott, a kert minden fája, bokra, cserjéje iránti végtelen, a növények által hálával viszonzott szeretet, e kincsek megosztásának öröme fáradozásainak a jutalma.
A mi édenkertészünknek, Benke Györgynek nem ez az első ilyen műve. Közel negyedszázadig dolgozott egy másikon, Ajka határában, ahol már csodájára jártunk számtalan fajta alma- és körtefáinak, zsenge zöldségeinek. Aztán egy szép napon „kisajátították” ipari területnek (végül parkoló lett belőle). Így vágták tönkre egy ember élete álmát, amit csak részben lehet pénzzel kárpótolni, a beletett munkát, lelkesedést, fantáziát soha. Gyurkánk elkeseredése azonban szerencsére nem tartott sokáig. A kárpótlásból vett Ajkarendeken egy új telket, egy olyan gyönyörű, zölden áradó domboldalon, ahol az ember akár órákat eltölthetne semmi mással, mint a táj szemlélésével, önmagunk beleolvasztásával. A régi kertből átültetett fák jelentették az első lépést, miközben megépítette rá – lévén ács az eredeti szakmája – azt a kis házikót, amelyet a telek előző tulajdonosa félbehagyott.
Gyurka kertje talán nyár végén, ősz elején a leggyönyörűbb, szemnek-szájnak egyaránt, hiszen ilyenkor teljesedik ki a Föld színorgiája. Nem tudom, hogy mekkora területű ez a dombtetőről lefelé terjedő kert, de ennek nincs is jelentősége, hiszen vendéglátónk jószerével minden egyes növényről tud valami történetet, az ültetésétől a termésig, megtudjuk, hogy melyek a számára a legkedvesebbek – sok van ilyen – némelyik kiselőadás felér egy szerelmi vallomással. De ez érthető, hiszen micsoda felemelő érzés lehet, amikor az emberi munka és Természet, a napfény, a szél, az eső, a beporzó rovarok tudása egyesül egy fürt szőlőben, egy mézédes, puha körtében vagy egy vérvörös, lédús, tenyérnyi vagy éppen csak gyűszűnyi paradicsomban.
Azám, paradicsom! Édesanyám, aki Zalában töltötte tizenéveit, még idős korában is gyakran emlegette, hogy nem véletlenül ugyanaz a neve (legalábbis magyarul) az Édenkertnek és a veteményeskert gyöngyének, és hogy Nagyapámmal alig várták, hogy megérjen a kertben és mentek dézsmálni egyenesen a bokrokról. Életem Párjának is van ilyen gyerekkori élménye, most is így szereti a paradicsomot legjobban, napmelegen és sótlanul. Gyurkánk piros, sárga, fekete paradicsomjai nemcsak esztétikailag elégítenek ki mindent igényt, de már felvágatlanul is csábító illatot árasztanak. Ízük pedig olyan, hogy az ember nyersen legszívesebben a legapróbb falatokban enné, hogy minél tovább tartson, de a belőle készült lecsónak vagy olasz mártásnak is egészen más zamata van, mint amit a városi emberrel etetnek a szupermarketek. Lehet, hogy ezzel is úgy leszek majd, mint hajdan a pálinkával: nagyfiúskodásunk idején (az 1970-es évekről beszélek) a „bolti” cseresznyét, barackot, szilvát ittuk, aztán egyszer megkóstoltuk egyik haverunk tanyán élő apjának saját főzését… De ugyanez a rég nem érzett élményt nyújtják a paprikák is, a halványsárgától a haragoszöldig, miközben kéjesen ropog a húsuk a fogunk alatt.
A futó paradicsom is mesés látvány, de Gyurkánk a legbüszkébb talán arra, ahogyan szőlőtőkéi árnyas lugassá nőtték ki magukat háza teraszán. Már csak a középkori lovag hiányzik belőle, amint szíve hölgyét, esetleg magát a királynét várja epekedve… itt könnyű beleesni a torkosság bűnébe a Muskotálytól az Izabelláig (más is van, de ez az kettő, aminek nem tudok ellenállni…) és közben nézni a házigazda arcát, aki a reakcióinkat lesi. És ha már kísértés: a minap egy mennyei szederbokor kínálta magát. Ez az abszolút kedvencem a gyümölcsök között a meggy mellett. Kényelmesen leültem a bokor tövébe, mint egy medve, és csupán a nagy mennyiség metabolikus hatásától tartva tanúsítottam némi mértékletességet. Ha felfelé nézünk, a ház körül, kivik zöldültek, fügék duzzadnak, közben a lábunk előtt egy kis pálmafa élvezi a domboldal mediterrán klímáját. Ha tavaly eltávozott Édesapám ezt látta volna, rögtön idézte volna kedvenc Arany-balladájából, a Szondi két apródjából, hogy „serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs/Mit csak terem a nagy szultán birodalma”.
Megér egy mondatot, vagy fotót, amikor tenyeréből eteti nővérét, Életem Párját, vagy a Kisunokáját.
Jártunkban-keltünkben vendéglátónk felkap néhány uborkát, cukkinit, fénylő padlizsánt és lelki szemeink előtt már e csemegék konyhai sorsa lebeg.
Mind ez idő alatt bográcsban rotyog valami ínyencség, birkagulyás, halászlé, gombapörkölt, mert Gyurkánk a konyhaművészetben is remekel. És koccinthatunk tucatnyi féle pálinkája egyikével, amelyek mind kiállják a „száraz pohár” próbáját, de ha valaki nem él alkohollal, ihat ízes házi almalevet is.
Amikor hosszú ölelések után búcsúzunk, már a következő találkozásra gondolunk, hogy ismét feltöltődjünk mindazzal a szeretettel, amely Gyurkából és kertjéből árad. És visszanézve újra elámulunk azon, hogy országunk csupán e kicsiny szegletének mennyi nekünk szóló árnyalata van, amit nagyon meg kellene becsülni, a benne élő emberekkel együtt.
