Drága Laci!

„Nemsokára leszek sajnos...” – hallottam Tőled oly sokszor, egyre növekvő évszámmal, egyre nagyobb öniróniával és ahogy ismerlek, még a 9-est is meg fogod kockáztatni, mert „úton lenni boldogság”. A megérkezést még hagyjuk…

Volt abban valami sorsszerű, hogy 1986. augusztusában azon a napon váltottunk először szót a Pecsa egyik oldaltermében, amikor „apánkat”, Allen Ginsberget mutattad be. És abban is, hogy aktív újságíróként Veled készítettem utolsó interjúmat az Utcazenész premierje előtt. A kettő közötti közel 40 évből úgy hullanak elő egy hajnali órán agyamból a közös pillanatok, mint hirtelen hordalékok egy hömpölygő emlékezet-tengerből. Az „alvadt vérdarabok” hasonlatot már lelőtte a Költő, akit mindketten szégyenletesen túléltünk.

Igen, Ginsberg. Láttuk nemzedékeink legjobb elméit az őrület romjaiban, de nem mentünk utánuk. Azt tudtad, hogy Orbán Ottó és Édesapám együtt nevelkedtek Sztehlo Gábor Gaudiopolisában? Mindkettőjüket félárván hagyta a II. világháború. A Leples bitang még egyszer eljön, a Lágymányosiban versel, énekel, mantrázik kis harmóniumával.
Valahol őrzök egy fotót, ahol együtt vagyunk vele és Eörsi Istvánnal, akivel hét évvel korábban kétnyelvű előadással fakasztottak bennünket keserű röhögésre: „Tyúkagy uralja a világot”.  Ha Donald J. Trumpot megérhette volna….

1988 decembere. Újra a Pecsa. Egy nagy égő gyertyával jössz be a közönség közé, odaadod két lánynak, hogy őrizzék a lángot. Jimet idézed meg.

Utána beszélgetünk, felvetem, hogy a Stones után őt is megírhatnád, mire Te rám testálod ezt az iszonyú feladatot, de minden segítséget megadsz hozzá. A Gyorskocsi utcában mondatról mondatra haladunk, hallgatjuk a zenéket, a kísértetiesen kiejtett szavakat, aztán röhögünk egymáson, ahogyan bal kézzel kenjük a kenyeret.
A könyvbe így is majdnem belepusztulok, de mielőtt ezt tenném, Te leordítod a fejemet. A rádióban, amelyet azóta leromboltak, két óra hosszat beszélgetünk az Ajtókról, innen és túl, majd elindulunk Kapolcsra, ahol Te éjfélkor a szabad ég alá hívod József Attilát.

Ott lehetek a Ferenciek terén, amikor a nemnihilista, ám exhibicionista-specialista Mártapista táplálja beléd arcpirító dallamait, hogy légy ostoba. A Költő újabb és újabb oldalát nyitod meg nekem is. Azt tudtad, hogy kisebbik Fiam érettségin előadta, hogy József Attila ma rapper lenne és ilyen felfogásban adta elő, hogy Nincsen apám, sem anyám? Hányszor üvöltöttem sokadmagammal, hogy „a hetedik te magad légy”, de megjegyeztem egy életre, hogy „Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz” és hogy „ne csatlakozz a hadhoz”.

Sínek a Katonában, egy szék az Új Színházban, majd a Nemzetiben. Önkéntelen szemkontaktus, nekünk játszol, de biztosan más is így érzi - nem irigyeljük.
„Uram, nem látta Magyarországot?” A Hármasoltárhoz már csak Viszockij hiányzik. Ahogy orosz önsorsrontóként együtt lélegzel a hajszolt anyafarkassal és adsz a kutyának húst. „Tegnap szabadságot kaptam/mihez kezdek ma vele?” – kérdezhetnénk 36 évvel a nagy kelet-európai összeomlás után. A triptichon három alakja átlényegíti a Te fizikai valóságodat, majd eggyé válnak Veled.

Aztán egy villanás megint a már csak emlékeinkben élő Pecsából, 1992-ből: Faludy Gyurka bácsi mesél pokolbéli víg napjairól – „megáldva és leköpve mindenütt” – Te pedig egyszer s mindenkorra öntudatunk részévé teszed, hogy „csak én, csak én fogjam be a pofámat?”  Együtt vagyunk egy kötetlen esten a csobánkai művelődési házban is. Tíz év múlva még találkozunk a Mesterrel a Vörösmarty téren a Könyvhéten, Életem Párja túrós rétest süt neki.

Történelemkönyvek dalban, prózában, dühvel és gúnnyal. Az Esztrádtól a Gulagig. Nem hamisítasz, nem írsz át, nem tagadsz le, nem szépítesz. A megfigyelt megfigyel, a te dossziéd nyitott könyv.

És koncertek itt, koncertek ott. A Tabántól a Kobuciig. Amikor éveken át úgy éreztem, rólam szól a „teérted hajtok, hogy mindened meglegyen”. Amikor még azt hittük, hogy a „másik Magyarország” okafogyottá válik, miként a „Zöld-sárga” is és csak a múltban létezhetnek Magyar Joe-k.  De Te figyelmeztettél a vadászok kivonulásakor: „Ne aludj el még! – Az árnyék visszatérhet”, mert nem gondoltuk, hogy egyszer még mindenki emigráns lehet, kívül vagy belül.

Lágymányosi közösségi, karácsonyi buli, Nagyfiam a színpadon több gyerekkel énekli: Hull a pelyhes fehér hó. Kérhet Tőled egy számot, mire nagy megrökönyödésedre a hétéves kölyök a Rock and Roll doktort választja. Múzeumkert, kiszúrsz a tömegből és odaszólsz: „És tiéd, Lacikám, a Doors!” Utána bemutatlak Életem Párjának, aki megdöbben, hogy még annál is nagyobb vagy, mint gondolta. Néhány évvel később megtiszteled egyik kiállítását. Jut eszembe: hogy lehet, hogy mindkettőnknek a Gimme Shelter a kedvenc Stones-száma?  És hogy lehet, hogy mindketten negyvenes éveinkben találtunk rá az igaz szerelemre?

Aréna. Egyszer csak eltűnsz a színpadról, már aggódunk érted, oly hosszúnak tűnik távolléted, ám hirtelen felbukkansz a küzdőtér sűrűjében. „E világon, ha ütsz tanyát…” Pokoli energiaáramlás oda-vissza, ezt csak az tudja igazán, mit jelent, aki valaha kiállt közönség elé. És mindegy, hogy tíz, vagy tízezer emberrel kerülsz egy hullámhosszra.

„Nem akartam más, csak bohóc lenni” – így dedikáltad sok-sok évvel ezelőtt a Hobo Sapienst.  „Szeretettel egy útitársnak” – írtad bele a Csavargók tízparancsolatába. Amikor először készültél a Költőre, elárultad: azokat a verseket választod, amelyek Téged szólítanak meg. Hát így vagyok én ezzel a tízparancsolattal. Nagyjából tiszteletben tartom a régit is, de ezek rólam szólnak, életelveim voltak, mielőtt Te leírtad volna őket. „Hagyj jeleket az úton” – hangzik a kilencedik. Talán nekem is sikerül néhányat. Ezt is köszönöm Neked.

Vesd még ránk vigyázó lényed. „Nemsokára leszek, sajnos, hetvenéves”, de remélem, hogy az a 11 év korkülönbség még sokáig megmarad közöttünk.

Ölellek sok szeretettel,

GNL

Egész életemben tiszteltem Szüleim tudását, szellemi igényességüket, amelyet úgy tápláltak belém kisgyerek korom óta, hogy észre sem vettem és véremmé vált. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy örökölhettem nyelvtudásomat, aminek az egész újságírói karrieremet köszönhetem és abban is, hogy hagyták, hogy a magam útját járjam, még akkor is, ha az rögösebb volt, mint amit korábban közösen elterveztünk.

Ugyancsak nagy tisztelettel éltem meg Szüleim idős éveit, amikor még 80 felett is mindent megtettek szellemi frissességük ébren tartására és a sors kegyeltje vagyok, hogy nem kellett részese lennem semmiféle mentális leépülésüknek, és családunk sem került olyan választás elé, hogy saját életünket áldozzuk-e fel az ő jóllétükért, vagy pedig bízzuk sorsukat „szakszerű” gondozókra. Remélem, az örökkévaló a mi gyermekeinket is meg fogja kímélni ilyen élménytől és ilyen döntéstől.  És amikor Szüleim halála után eljött a „titkos” fiókok, naplók feltárása, ért néhány meglepetés, amelyek arra utaltak, hogy nemcsak választott hivatásukban, hanem más területen is megállták volna a helyüket. De vannak olyan emlékek, amelyeknek megnyitásához még mindig nem érzem elérkezettnek az időt. De lehet, hogy nem is lesz rájuk szükségem. Miközben azon töprengek, hogy a demencia, vagy kevésbé tudományosan az őrültség nem lehet-e a következménye annak, hogy valakinek folyamatosan jár az agya, még akkor is, amikor erre már sem a munka, sem más kötelezettség nem hajtja? Teszem mindezt annak ellenére, hogy tudomásom szerint komolyabb agyi leépülésre felmenőim között még oldalágon sem volt példa. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy egy matematikai képlet levezetésébe akár bele is lehet őrülni, talán azért is, mert számomra ez a tudomány mindig is a misztikumok sorába tartozott.

Mindezek az Egy bizonyítás körvonalai című kamaradráma előadása után jutottak eszembe. Évekkel ezelőtt láttuk a David Auburn darabjából készült filmet, amely Anthony Hopkins és Gwyneth Paltrow alakítása miatt maradt emlékezetes, de korántsem volt olyan szívszorító élmény, mint a Centrál Színház bemutatója, Puskás Tamás rendezésében. És ez a négy szereplő teljes összhangban való átélésének volt köszönhető. Nem sokszor éreztük, hogy egy darab már a nyilvános főpróbán is ennyire egyben lenne, és a végén láthatóan a színészeket is meglepte a hosszan tartó vastaps.

Szász Júlia Cathy-jének kisugárzása az első pillanattól kezdve rabul ejti a nézőt. Gyönyörűen átható tekintete, amelyben egyszerre látunk erőt, elszántságot, odaadást és félelmeket érzékeny testbeszédével párosulva egy olyan embert jelenít meg, aki tisztában van saját értékeivel, nőiségével, amely ezúttal szellemi síkon hívja ki a férfiakat, miközben úgy próbálja élhetővé tenni apjának az elborult éveket, hogy lemond saját kiteljesedéséről is. Ő maga is védelemre szorulna, de olyanra, amely nem korlátozná az ő szabadságvágyát. Agresszívnak tűnő stílusával, „mocskos szájával” éppen ezt a bizonytalanságot próbálja leplezni.  

Balla Eszter az anyáskodó nővér, Claire szerepében szintén telitalálat, a maga módján mindig jót akar, csak éppen nem érti meg húga indítékait. Puskás Dávid életörömmel teli, de saját korlátaival tisztában lévő Tomjának meg kell küzdenie egykori professzorának legendájával, és még akkor is valami csodában bízik, amikor rájön, hogy a mester jegyzetfüzetei csupán az elmebaj dokumentumai. Talán ezért is kételkedik Cathy zseniális felfedezésében, kockára téve születő szerelmüket, a köztük kialakult bizalmat. És végül Horváth Lajos Ottó professzora amolyan „csendes őrült”, aki világos pillanataiban tudja ugyan, hogy ő már „nem csinál semmit”, de azért nem szűnő buzgalommal és precizitással folytatja feljegyzéseit, amelyek az állapotát tükröző naplókként maradnak utána. Azzal azonban aligha van tisztában, hogy tehetséges lánya mekkora áldozatot hoz érte. E figurának van a legkevesebb jelenése, már a nyitó képben tudjuk, hogy meghalt, mégis ott lebeg megfejthetetlen kísértetként a többiek felett, akkor is, ha nem látjuk.

A darab másfél óra szünet nélküli feszültség, és bár a végén Cathy talán eljut a belső megnyugvásig, mégsem emlékszem katartikus zárójelenetre, vagy utolsó mondatra. Talán éppen ez az, amiért az előadás napokkal később sem hagy nyugodni.

Egy dologban azonban biztos vagyok. A tudomány- és a művészettörténet számos olyan zsenit ismer, akik főművüket 30 éves koruk előtt alkották meg, mégsem hiszek Tomnak, aki többször is felemlegeti, hogy 28 éves korban elindul a szellemi hanyatlás, és ha valaki addig nem hozott létre semmi maradandót, az már nem is fog. A maradandóság megítélését rábízom a „hálás” utókorra, de a szellemi hanyatlás időpontja ellen 69 évesen is határozottan tiltakozom.

Fotó: Sárosi Zoltán, Centrál Színház