Hanyas vagy? 56-os? Nem úgy gondoltam, a születési évedet kérdezem. Mi sokszor egész mondatokból sem értjük meg egymást. Talán azért, mert a nagy generáció és a kis generáció két széke között a pad alá estünk?  A mi családunkban azt mondták: ellenforradalom, a tiédben azt, hogy forradalom, nagymamám egyszerűen felfordulásnak nevezte, én pedig egyszer az iskolában megpróbáltam párhuzamot vonni a nagy októberivel, de hamar felvilágosítottak hibás nézetemről.  Apám, aki végigélte a vészkorszakot, családját, köztünk engem, a három hónapos csecsemőt, levitt a pincébe és azon törte a fejét, hogy elmenekülünk abba a faluba, ahová őt a felszabadulás után levitték feltáplálni több hónapos éhezés után. Az események után egy ideig a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány titkárságán dolgozott, soha nem szégyellte. Apai nagyapám ismeretlen, Apám nevelőapja soha nem jött vissza a munkaszolgálatból. Anyai nagyapámat, aki négy év orosz fogság, majd 20 év franciaországi emigráció után tért haza Magyarországra és vált földműves gazdává, zalai falujában kis híján meglincselték, azt állították, hogy ő vitte oda a kommunizmust. Fél év múlva elege lett és felakasztotta magát háza padlásán, de legalább még láthatott engem. Téged megkereszteltek, engem nem, de azért jutott nekem egy szerető, játékos keresztapa. Szüleim Istent legfeljebb káromkodásokban emlegették, nagyanyám néha este csendesen imádkozott, templomba nem járt, de elmesélte nekem, hogy Krisztus olyan okos ember volt, mint Hruscsov és Petőfin tanított írni-olvasni.

Hanyas vagy? 56-os? Mi lekéstük a Fényes szeleket, Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványát, és a rock and roll születését is. Magát a szót óvodás koromban hallottam először, Rokkendrónak csúfolták az óvónők egyik társamat, aki Rokettinek hívtak, lehet, hogy olasz ősei voltak, és valójában Rochetti volt a neve. Vörös zászlót festettünk, az egyik fiú, Dömötör, addig mázolt, amíg teljesen átázott a papírja. A sarokba állítás, a pofon bemondásra született, tülekedtek az árulkodók, erőszakkal jobbkezest akartam belőlem faragni, bennem pedig párhuzamosan fejlődött ki a nők végtelen szeretete és az ellenük irányuló látens szadizmus, amelyet később egy lány által arcomba dobott macska élménye csak elmélyített. Szerencsére e titkomat csak néhány vállaltan perverz partnerem érezte a saját bőrén. És valahol itt született meg bennem az arctalan közösségek elutasítása, a szabad gondolkodás jogához való ragaszkodás.

Kilenc hónapra születtünk, anyánknak végig volt teje, iskolába is beírattak, s kék volt a füzet fedele.
Hanyas vagy? 56-os? Még iskolába se jártunk, amikor Gagarint fellőtték az űrbe, legfeljebb másodikosok voltunk, amikor megölték Kennedyt. A kettő között ellátogatott a sulinkba Kekkonen elnök. Vastag postairónnal rajzoltuk a betűket az újsághasábokra, aki kifutott a vonalból, már nem kaphatott ötöst. Brumin, Kóbor Mukin, Misimókuson, a mozgókép-szerűen kinyitható mesekönyveken gyakoroltuk az olvasást, hallottuk a történeteket az igazságos Mátyás királyról, a tévéből váltak hőseinkké Robin Hood, Tell Vilmos, majd a Tenkes kapitánya. Te nézhetted az Angyalt? Nekem nem engedték, mégis felnőttem. A moziban rajongtunk Norman Pitkinért, akkor még nem sejtettem, hogy Nemo kapitány egy életen át elkísér, de negyedikes korunkban már beengedtek minket a Kőszívű ember fiaira és a Tizedes meg a többiekre is. Puskást csak egyszer láthattuk az Anglia-Világválogatott meccsen, de mit bántuk, ha rajonghattunk Mészölyért, Farkasért, Albertért, Fenyvesiért, Göröcsért, Benéért. Első osztályos tanítónénink a nagyhangú, de aranyszívű Óriástyúkanyó Editnéni volt, akitől megtanultuk, hogy szigorúan is lehet szeretni. Katonatiszt férje éppen a Szovjetunióban tanult, Editnéni pedig megsiratta a leveleit. Vali néni mindenki hófehér hajú nagymamája lett. Később az úttörőcsapat ritkán mosolygó, szögletes jellemű vezetőjét kaptuk meg, aki már felosztotta gyermekvilágunkat jókra és rosszakra, én persze a rosszak közé soroltattam. A tanárnő három évtizeddel később a neonáci párt soraiban bukkant fel. Minket nem érdekelt, ki honnan jött, milyen származású, vallású, volt az osztályban költő, akadémikus, vezérigazgató, cipész és kocsmáros fia, egyikünknek volt amerikai nagybácsija, de a barátságok nem így köttettek. Én aztán diplomatacsalád gyermekeként öt évre Nyugatra mentem, ott telibe kaptam 68-at és az ellenkultúrát, - láttam a Prágai Tavasz leverését, ahogyan a másik oldal látta, osztálytársaim Maót, Dubceket és Svobodát éltették - de a régi haverokkal sem szakadtak el a szálak, találkoztunk minden nyáron, bár az itthoni változásokat csak később fogtam fel igazán. Még hazaértem egy csillebérci úttörőtáborra, de onnan kirúgtak, ekkor rendült meg először a bizalmam a szocialista erkölcsnek nevezett ideálban, cserébe megtapasztaltam a női szépség mibenlétét és túléltem első szerelmi csalódásomat.

Hanyas vagy? 56-os? Mi lemaradtunk a magyar beat hőskoráról, nem járhattunk még sem az E-klubba, se Bosch-ba, de a Tabán, a Bemrockpart, hol meleg volt, nyugalom és fény, már a miénk lett, részesei voltunk a több éves késéssel begyűrűző Woodstock-érzésnek. Nekünk már nem vágta le a hajunkat a rendőrségi fodrász, a felnőttek beletörődtek a miniszoknyába, a trapéznadrágba, a farmerbe, a cicifixnixbe, tanáraink félretették a hivatalos tankönyveket és gondolkodni tanítottak bennünket.

Hanyas vagy? 56-os? A magyar hetvenes évek első felét Hódmezővásárhelyen, a Bethlen Gábor Gimnáziumban, mint Kánaánban éltem meg. Beléptünk a KISZ-be, de többnyire nem hagyott rajtunk mély nyomot. Hogy mázlista vagyok? Tudom, mondták már mások is. Március 15-én honvédelmi gyakorlaton 48-as puskákkal lőttünk, már Kossuth apánk is ezekkel vesztette el a szabadságharcot. Én nem voltam tüntetni, nem kiabáltam, hogy ruszkik haza, és Erdélyt sem követeltem vissza, de a seregben, amikor esténként énekléssel, gitározással lelkesítettük a többieket a bakancspucolásban, gyakran ordítottuk teli torokból: „El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra.” Keveseknek tűnt fel, hogy a jognak asztalánál lopnak.

Miénk volt az Easy Rider, a Zabriskie Point, az Eper és vér, belógtunk a 18 éven felülieknek szóló Szindbádra és a 22-es csapdájára, beleszerettünk a mozivásznakról ránk harangozó mellekre, a ringó csupasz csípőkre, amikor még tabuk voltak számunkra a Vénuszdombi Mesék.  És kellett egy csapat, Szeretteim. Szerelmeink csakis Gyöngyhajú lányok és Kék Asszonyok voltak, esetleg Katák. Elképzeltük és óvtuk a békét John Lennonnal, a Ringasd el magaddal ajkunkon haltunk meg mesebeli barikádjainkon. Olvastunk Adyt és Karinthy-t, hallgattuk őket Latinovitstól, adott az Isten éveket, temető helyett fényeket Nagy László hangján, csak férfikoromban ébredtem rá, hogy a Szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából a mi Üvöltésünk. Rajongtunk Márquezért, Hemingway-ért, Rejtő a Delfin-könyvek kiadásában pompásan elfért a matekkönyvben, egymás kezéből kapkodtuk ki az amerikai háborús regényeket – így megy ez – belőlük és a Svejkből készültünk fel a dolgozó nép fegyveres szolgálatára, amit két esztendő vagy alig egy év bohócbalhé aktív tagjaként teljesítettünk. Nem is tudtuk, hogy hiányérzetünknek kellene lennie Szolzsenyicin, Orwell és a Mechanikus narancs miatt. 

Akinek két jó keze, esetleg jó torka és két jó füle volt, zenekart alapított. Nyomtuk a Beatlest, a Stones-t, a Kredencet, a merészebbek még Zepet és Purple-t is. Már nem szorultunk rá Csekére is Luxira, de a lemez- és magnószalag-cserebere közösségi életformánk volt.

Hanyas vagy? 56-os? Még szűkek voltak az egyetemi keretek, de legalább ingyen tanulhattunk. Nekem 19,5 pontom volt a húszból a felvételin és szabad bölcsészként ittam tovább élvezettel a tudás feneketlen kútjából. És második otthonunkká vált az Egyetemi Színpad: követtük útjukon Jánost és Tamást, osztoztunk Antoine és Désiré, majd Vízi és Ecsédi sorsában. Te talán táncházba jártál, én csak a nézőtérről hallgattam, hogy hol jártál az éjjel, cönögemadár és izzik a galagonya ruhája. Csütörtök délutánonként és esténként végignéztük a mozi teljes történetét, szerelmesek lehettünk Lillian Gish szomorúan ártatlan szemeibe, fázósan fürödtünk Anita Ekberggel a Trevi-kútban és borotvaéles látást kaptunk egy sosem volt kutyától. Eközben felsőkáderek gyermekei a Rémy Martinben és az Anna bárban szidták a rendszert.

A jegyüzérek is sorban álltak a színházi pénztár előtt a Marat-Sade-hoz, borzongtunk a Kakukkfészken, az Equuson, a Marión, röhögtünk a Koldusoperán, a Vérzivataron és a Tangón, pedig magunkon röhögtünk. És a nemzetközi helyzet egyre csak fokozódott, mígnem Washingtonban egy kiszolgált westernszínész lett az elnök, Moszkvában pedig tort ült a gerontokrácia.  A Szent Koronával egyidőben nem érkezett meg a másik irányból Kun Béla kalapja, de kötelékben repkedtek szájról szájra a Brezsnyev-viccek – a legsúlyosabb amerikai szankció: nem adnak hozzá több alkatrészt – és a Népstadionban 80 ezer néző előtt úgy megvertük az oroszt, mint szódás a lovát. A mezőtúri őrtornyok éjszakájában géppisztoly-sorozattal üdvözöltük Tonó, Dudi, Pisti és társai olimpiai bajnokságát. Tizenhat órát repültünk Havannába a VIT-re, hogy még egyszer, utoljára megéljenezzük a két Comandantét, és példát mutattunk a világ ifjúproletárjainak egyesülésére Dulceával, Leonorával és a többi éjfekete, mulatt és mesztic gyönyörűséggel. Kár letagadnod, Te is velünk voltál, mint oly sokan mások…

Hanyas vagy? 56-os? A 70-es évek vége felé álltunk munkába. Úgy nőttünk fel, hogy egy életre választunk szakmát, és talán első munkahelyünkről megyünk nyugdíjba. És abban is a biztosak voltunk, különösen Helsinki után, ahol megerősítették az európai határok sérthetetlenségét, hogy a kétpólusú világ örök. Pedig történelmi tanulmányainkból is tudhattuk volna, hogy az idők előrehaladtával a nagy birodalmak egyre rövidebb ideig állnak fenn, de ahogyan az egész emberiség, mi is iskolát kerültünk a történelem tanítómesterénél. Már nem lelkesedtünk, hogy veled vagyunk, Vietnam, amikor megszállták Kambodzsát és elűzték a népírtó Pol Potot, nem értettük az Afganisztán körül kialakult helyzetet, megúsztuk Lengyelországot és a koreai gép lelövése után sem tört ki a harmadik világháború, amit akkor senki sem mert kiejteni a száján. A megmerényelt Wojtyla pápa és az internált Walesa (a franciáknak csak Walewska) hangfogós hősök voltak e tájon. Lemaradtunk a Los Angeles-i olimpiáról, mert Amerikában percenként megölnek egy embert és verik a négereket. Amúgy jól elvoltunk a magunk kisjóléti társadalmában, fogalmunk sem volt ennek áráról, csak keveseknek hiányzott a Szabadság. Akarod, hogy felsoroljam őket név szerint? Aztán jött Gorbi, akiről a majdnemvilágsztár együttes hízelgő slágert is harsogott, Tavaszi széllel vizet árasztott a parlamentünkkel szemező Higany Frédi, a Moszkva térig járó 56-os busz azonban tiltott gyümölcs maradt. Fura módon néhány évvel korábban átcsúszott a cenzúrán „az oly hosszú volt a 23 év”, pedig csak utána kellett volna számolniuk. Az alternatívok ellenben csak szájhagyomány és sokszorosan másolt kazetták útján terjedtek.

A „másképp gondolkodók” – micsoda marhaság, hiszen nincs két ember, aki egyformán gondolkodna, amennyiben gondolkodnak – még csak szűk körben mondhatták ki, hogy Kádárnak mennie kell. Én ott voltam fordítóként azon a kongresszuson, ahol elhangzottak az utolsó nagy ígéretek és a résztvevők azt hihették, vagy úgy tettek, mintha elhinnék, hogy minden rendben van. Aztán felgyorsultak az események: előbb az oroszok kullogtak haza szégyenszemre Afganisztánból, kitermelve maguk után a világ legsötétebb terrorszervezetét, kimondták a Berlini Fal halálos ítéletét, újra éledt a prágai tavasz, megmozdult a föld a Kárpátok Géniusza alatt, a lengyel választópolgárok a Délidőre készültek, Budapesten pedig a telt házas Népstadionban követelték rock-szóra, hogy „emberi jogokat, most!”.

Hanyas vagy? 56-os? Elértük a krisztusinak mondott kort, és addigra születési évünk történései előbb „októberi sajnálatos események” lettek, majd „népfelkés”, végül forradalom és szabadságharc”. És akkor újratemettek, eltemettek és kikiáltottak. Kint voltál? Én egyiken sem, mindhármat csak a tévéből követtem. Az elsőnél és a harmadiknál féltem. Az elsőnél azért, ahogyan és akik újratemettek, a harmadiknál azért, ahogyan és akik kikiáltottak. Addigra megtelt a damaszkuszi út forradalmárokkal, ellenzékiekkel, a rendszert belülről bomlasztókkal, mint egykor a partizánokkal és antifasisztákkal. A múlt tisztázása helyett inkább sunnyogtunk, szekértáboroztunk, kirekesztettünk, a szabadságszeretőnek mondott népet újabb szakadékokkal osztottuk meg, hogy aztán legyen, aki uralkodjon rajtunk. És csak gyűltek a születésük pillanatában elveszett illúziók, de tapsoltunk az illuzionistáknak, akik kilopták a fél szemünket. És egyre kevesebbeknek tűnt fel, hogy a jognak asztalánál megint lopnak, lettünk játékai mindenféle szélnek, azt sem bánjuk, ha holnap a szellem napvilágát roppantják ránk a kétszer gyávák, azt sem, hogy megint hányan elrohantak és nem épp a rohadtak….maradunk itt vagy egyszer majd továbbmegyünk?

Hanyas vagy? 56-os? Ma már egész mondatokból sem értjük meg egymást. Pedig lassan örülhetünk mi, akik megértük a 21.század harmadik évtizedét, egyre kevesebben leszünk. Ha másból nem, abból észrevesszük az idő múlását, hogy egymás után mennek el még megmaradt példaképeink, akikre felnéztünk, bálványaink, akikért rajongtunk. Már nem hallgatjuk kedvenc zenéinket az egykor felszabadítónak hitt hangerőn és féltjük utódainkat a levegő, fény-, zaj- és hírszennyezéstől. Azt mondják, a halálunk percében lepereg előttünk egész életünk. Vajon melyik lesz az a pillanatunk, amelyről elmondhatjuk, ezért érdemes volt élni? És lesznek-e olyan pillanataink, amelyek megmaradnak belőlünk az utánunk következőkben?

(A szerző köszönetet mond nem múló jelenlétükért mindazoknak, akiknek szavait kölcsön vette. Idézőjelek nélkül, mert benne élnek.)

Rikító ruhás keleti boncok szívükig érő aranykereszttel a nyakukban ommoznak és közben szaporán Nyugat felé hajlonganak.

A bevagonírozás előtt mindenki azt vehette magához, ami számára a legfontosabb: könyvek, plüssállatok, családi fotógyűjtemény, kibontatlan porcelánkészletek, régi, értéktelen pénzek. Még az sem érdekelte az embereket, hogy minden egyes tárgy a saját életterükből vett el egy darabot. A vonat egy kis horgásztó mellett haladt el, amelynek partján a hajdan volt férfiideál sétáltatta vadászkutyáját. A szerelvény váratlanul fékezni kezdett, végül annyira lelassult, hogy aki egy kis bátorságot érzett magában, könnyedén kiugorhatott és még attól sem kellett tartania, hogy utána kap vagy utána lő valaki. Az emberek azonban egy kivétellel mind ragaszkodtak tárgyaikhoz és inkább a bizonytalan úticélt választották.

A hajdan volt férfiideál mintha várta volna a szökevényt, egy útlevelet nyomott a markába és megmutatta neki a horgásztó túlpartján azokat a földszintes házakat, ahol észrevétlenné válhat.

A szökevény, amikor a házakhoz ért, lelassította lépteit, és közben a szeme sarkából vizslatta a kapualjakat. Az egyik végül bizalmat ébresztett benne, és be is nyitott az udvarról nyíló ajtón. Egy ünnepi lakomába csöppent, ahol azonnal hellyel és étellel kínálták, holott senki sem tudta, ki ő, mint ahogyan ő sem ismert senkit. Már mindenki jól lakott, amikor belépett egy idősebb és egy fiatalabb fekete ruhás, szakállas, kalapos férfi, kezükben aranytálakkal, amelyekre tortaszerűen tornyoztak fel sokszínű gyümölcsöket és zöldségeket. A két férfi szó nélkül leült az asztal végére, enni kezdtek, senkit sem kínáltak, de hamarosan az egész asztaltársaság köréjük állt, és néhány perc múlva már csak az üres aranytálak maradtak. fekete ruhás, szakállas, kalapos férfiak fogták a tálat és ugyanolyan szótlanul távoztak, ahogy jöttek.

A szökevény körülnézett és az asztaltársaság tagjaiban felismerni vélte azokat, akikkel egy nappal korábban beszálltak a vagonba, de mintha húsz évet öregedtek volna…

Quasimodo törzsfőnöki elefántcsont botjára támaszkodva kiereszti hangját, hogy beleremegjenek a Templom falai. Gólem önkezével törli le homlokáról a Jelet, mert nem akar többé más akaratából ember lenni.

A labdaszedő felé aranypénzeket dobnak, de ő visszadobja azokat a Bajnoknak, aki minden szerváját elrontja.

A család legbékésebb, legrendszeretőbb tagja papírpohárban kever valamit, majd tőle szokatlan mozdulattal kihajítja az ablakon a 7. emeletről. „Mit dobtál ki?” – kérdezi az apja. „Egy kis folyékony plasztikot” – feleli a fiú magától értetődően. „Megőrültél, fel fog robbanni a ház!”. „Nem, már a levegőben szét fog oszlani a plasztik, mire földet ér a pohár, semmi nem marad belőle”. „És ha a levegő robban fel?” – kérdi sápadtan az apa.

Felszabadulnak a lágerek, tódulnak ki belőle az üldözöttek, csontsoványan, kimerülten, de boldogan. Vannak, akiknek még énekelni is van kedvük. Mintha összebeszéltek volna, mindannyian az ország főterére igyekeznek, ahol úgy tornyosodnak az ünnepi díszbe öltözött épületek és szobrok, mintha soha nem lett volna háború. Már megtelik a tér a felszabadultakkal, amikor ki tudja honnan, megszólal egy hangosbeszélő, amely aznap délutánra mindenkit egy másik térre, egy ismeretlen toronyházba hív, hogy megkaphassák az új élethez szükséges sorszámaikat. Hát soha nem lesz vége?

A nőfaló, minél tovább nézte kártyalapjait, annál inkább olyan érzése támadt, hogy a dámák hűtlenül elhagyott szeretőire emlékeztetnek, azokra a nőkre, akik jobban szerették őt, mint ahogyan megérdemelte. A pikk dámát azonban sosem osztották le neki.

Az őrültnek nyilvánított költőnek, amikor tudatára ébredt annak, hogy egy ablaktalan fehér szobába zárták, az volt az első gondolata, hogy teleírja a falakat a fejében még meglévő versekkel, csak azt nem tudta még, hogy mivel, mert egy ceruzát sem hagytak meg nála őrei. Aztán körülnézett és az egyik sarokban tollak, kréták, ecsetek, akvarell-, akril és olajfestékek egész készleteit vette észre. Ösztönösen bal kézzel nyúlt az egyik ecsethez, hiszen született balkezes volt, de gonosz óvónői erőszakkal jobbkezessé kényszerítették, és ezért soha nem tanult meg sem szépen írni, sem rajzolni. Most, amikor már senki sem látta, újra megpróbálkozott azóta is ügyesebb balkezével. Nem is gondolkodott az első képen, egy mocskos, csúf arcú hajléktalan volt, aki egyik kedvenc együttese leghíresebb lemezének borítóján szerepelt. Először csak a nyomorult csövest festette le, aztán emlékezetből felidézte az egész képet. Néhány nap múlva már készen állt a tökéletes másolat, miközben fejében megszólalt az ezerszer hallott Zene. A költő leült, élvezte művét, majd újra felvette az ecsetet és belefogott a következő képbe, egy rőzsehordó öregemberbe. És már az első vonások előhívták agyából a hozzá tartozó hangokat és innentől kezdve ezek vezették játszi könnyedséggel festő balkezét…

Fotó: Steiner Máté/MÁV-szimfónikusok, Facebook

Minden zenéről, zenészről, akik hozzám valaha is közel álltak, tudnék mondani egy történetet, akár egy egész életrajzot is kitennének ezek a sztorifüzérek. Ez járt az eszemben akkor is, amikor október 27-re egy Mendelssohn-Mahler koncertre kaptunk meghívást a Pesti Vigadó meseszép dísztermébe.

Felix Mendelssohnnal még kisiskolásként találkoztam először. Énektanárnőnk, Márti néni jó hangúnak talált és mindenáron be akart venni az iskolai kórusba, amihez nekem egyáltalán nem volt kedvem, mert bár énekelni szerettem, már akkor is túlságosan individualista voltam és nem szerettem eltűnni a tömegben. Aztán a Szülőknél tett látogatásával Márta néni meggyőzte őket, és még egy budapesti versenyen is felléptünk. Programunkban főleg másodosztályú úttörődalok szerepeltek, de volt egy nagyon szép rövid kórusmű, Búcsú az erdőktől címmel. Ez nagyon tetszett, nemcsak azért, mert a szerzőt először svédnek hittem (akkoriban egy kedvenc gyerekkönyvem, a Kóbor Muki miatt valóságos svéd-mániás voltam), hanem maga a dal, a kórus zengése, amelyről el lehetett hinni, hogy az erdő hangja. Aztán hogy Olaszországba költöztünk, kóruskarrierem megszakadt, a zene iránti érdeklődésem azonban egyre nőtt és szélesedett, megismertem Mendelssohn közkedvelt szimfóniáit, a Skótot, az Olaszt – a kedvencemet – és Reformációt, a Szentivánéji Álmot, de azért maradtak jócskán restanciáim.

Gustav Mahlerrel sokáig elkerültük egymást, legalábbis azt hiszem. Rémlik, hogy még tán nem voltam 10 éves, amikor Leonard Bernstein zeneóráit néztem a tv-ben, és egy alkalommal a zenei tréfáról beszélt. A Frére Jacques francia népdalt játszották groteszk fúvósokkal, ráadásul mollban. Tényleg vicces volt. Aztán meghallottam egy másik változatot, vonósokra, nagybőgőre és az egyáltalán nem volt vicces. Aztán legközelebb Szabó István Apa című filmjében hallottam részletet ebből a különleges zenéből, amelyben a gyermekdal, a klezmer és a vásári ricsajok egymásba úsztak. A nagy felfedezés azonban a Magyar Távirati Iroda külpolitikai Főszerkesztőségében ért. Ennyi zenerajongót egy helyen összezárva még sosem láttam. Megvoltak itt a rock és a blues különböző stílusainak hívei, azok, akik a klasszikus és azok, akik a legmodernebb jazzben találták meg önmagukat, az egyik idősebb kolléga, Barabás Miklós, aki pályafutását a normandiai partraszállás hírével kezdte, minden nap a rádióújsággal érkezett, és abból kereste ki az aznapi szimfonikus és operaközvetítéseket. Az egyik fiatalabb szerkesztő, Fazekas Laci, sajnos már ő sincs köztünk, ellenben Mahlerre esküdött, ki nem hagyott volna egy koncertet és aztán másnap áradozott nekünk a zenekar nagyszerűségéről, holott Mahlert játszani (és bizony hallgatni) embert próbáló feladat. Mivel én kiskorom óta nyitott vagyok szinte minden jó zenére, gondoltam, őt kérem meg, hogy Mahlert bevezethessem lemezgyűjteményembe. És az I. szimfónia - amelyben a fent említett finomságok megszólaltak – a kedvencem lett.

A Pesti Vigadó első sorába úgy ültünk be, hogy sem Mendelssohn kettős concertóját, sem Mahler 1. szimfóniáját még nem hallottuk élőben. Bevallom, ritkán nézzük a Virtuózokat (túl sok a körítés…), így még nem volt alkalmunk Abuozahta Amira hegedűjátékát hallani. Hát ha Mendelssohn 14 éves zseni volt, aki a 19 éves Amira legalább olyan Isten áldotta tehetség, minden porcikával zenélő lényét az egész alkata, elegáns átszellemülése tette még izgalmasabbá, folyamatos párbajra kihívva Fejérvári Zoltánt, hogy végül a nagy unisonókban egymásra találjanak. A hatalmas siker végén még egy ráadással is tisztelegtek a szerző előtt, ezt a dalt már mindketten hallottuk valahol, de nem az én ősélményem volt.

Óriási várakozás volt bennem a Mahler-előadással, és mindenen túltett. Már az első tétel is a számtalan erdei hanggal, zajjal, az állatok, a növények, a vizek összhangjával. Persze a 3. tételt vártam nagyon és amikor egy fiatal bőgős elkezdte a Frére Jacques-témát, bennem maradt a lélegzet, és most figyeltem fel, hogy az egyes, látszólag egymásnak idegen motívumok hogyan beszélnek bele egymásba, és hogyan fűzik tovább a mondanivalót. És hogyan beszéltetik a csendet! Ahogy Woody Allen mondaná, ez a tétel is egyike azoknak a dolgoknak, amelyekért érdemes élni… Aztán a 4. tételnél Hitchcock és a Dream Theater jutott eszembe. Hogy jönnek ezek ide? Az ember, aki túl sokat tudott című filmben egy koncert során meg akarnak ölni valakit, amikor a cintányéros váratlanul belecsap hangszerébe – mi is összerezzentünk egy pillanatra – a Dream Theaternek pedig számos olyan darabja van, amelyről már azt hisszük, hogy befejeződött, de egy újabb csavarral folytatódik és egész más irányban halad tovább. És tetten érhettük többször a 20.századot, a bartóki disszonanciáktól egy olyan bőgő-futamig, amely a szeriális zenét előlegezte meg, miközben oboa simogatott, fagott gúnyolódott és vadászkürtök vezényeljék a hajtókat – de csak azért, hogy bevezessenek bennünket egy kozmikus viharzónába…

A Zene maga az Élet – ezt vallhatja Christoph Eschenbach karmester is, aki csupán addig volt fáradt, gyenge, 84 éves öregember, amíg fel nem állt a pulpitusra. Onnantól kezdve hihetetlen energiával, testbeszéddel, mosolyokkal, elkomorodásokkal tartotta egyben ezt folytonosan mozgásban lévő hangzó univerzumot.

Szinte utolsóknak hagytuk el a Pesti Vigadó Dísztermét. Pedig a színpadon már csak a boldog zenészek ölelkeztek, akik maguk is érezték, hogy ezen az estén olyan csodát teremtettek, amely napokig töltést adhat korán esteledő őszünkben.

„Bocs, inkább én, félek, hogy meggyullad a hajam” – utasította el kedves mosollyal a vad loboncú lány a férfit, aki sietett volna neki tüzet adni. A lánglobbanás elfojtásával azonban abban a pillanatban elkéstek.

Egy régi ház felé igyekezett, amely valamikor biztonságot nyújtott neki. A ház ugyanott áll, mint hajdanában, de a kapuját romba döntötte valami, csak törmelékeken átvergődve lehetett bejutni. A költő megpróbált felmászni a kőhalomra, de közben egy félig elszáradt bokor percekre foglyul ejtette, alig tudta magát kifejteni belőle. Végtagjai kiszabadítása közben felborított egy fehér Madonna-szobrot, és csak szeme sarkából mert ránézni, amikor a szobor kinyújtotta az egyik kezét, és összeszedte saját darabjait.

Összeterelték valamennyiüket és közölték velük: választhatnak az öngyilkosság és a kivégzés között. Egyiküket saját szerelme ütötte meg úgy, hogy az nekiesett a falnak, mert nem volt hajlandó választani. Kemény volt a fal, de a férfinak ennél sokkal jobban fájt, hogy az ütötte meg, akiben a legjobban bízott életében. Eközben a költő álmában egy indulót énekelt beazonosíthatatlan nyelven és kezével úgy hadonászott, mintha zászlót vagy kardot lengetne, pedig mindkettő idegen volt minden idegsejtjétől.

A másik lator nem üdvözült. A Megváltó és az első lator ezért a közelében maradtak, hátha mégis meggondolja magát ez a megátalkodott.

Depressziós brooklyni emberünk végre helyet kapott harmadhegedűsként egy kamarazenekarban és pizzicatóval játssza Liszt II. Magyar Rapszódiájából a zongorás kislány témáját.

Kötelező vérvételre küldenek szét több ezer felszólítást, pontos helyszínnel, időponttal. Okáról csak találgatni tud mindenki. Van, aki szerint kifogyott az ország vérkészlete és már nem vonzó az önkéntes véradás. Van, aki szerint egy újabb világjárvány előtt tesztelik, hogy a fejlesztés harmadik stádiumában lévő oltás melyik vércsoportra hogyan hat. És van, aki szerint egy általános DNS-mintavétel kezdetén vagyunk, amely alapján kiszűrik azok, akiknek nincs helye e hazában. A költő is kap egy levelet, nem bánja, mert az utóbbi években rejtélyes tünetek jelentkeznek nála, ideje hát egy alapos kontrollnak, mert még túl sok dolga van ahhoz, hogy itthagyja e földi létet. Megérkezik a megadott helyszínre, elirányítják egy fényes, zajos nagyteremhez, ahol már rengetegen állnak egy hosszú folyosóig nyúló sorban. A világításból, a hangokból hamar rájön, hogy valamikor hosszú éveken át itt dolgozott és ma is pontosan emlékszik mindenkire. És ahogy bekukkant a várakozó fejek felett, meg is látja a régi kollégákat, élőket és holtakat egyaránt. Beáll a sorba, amely pillanatok alatt már mögötte is kígyózik. Sokan már teljesen készen állnak a vérvételre, feltűrt ingujjal. Hősünk is szabaddá akarná tenni a jobb karját – mindig innen ad vért, mivel balkezes – de ráébred, hogy indulás előtt elfelejtett felöltözni, de már késő visszafordulni. Körülötte csak egy valaki teljesen meztelen, mint ő, egy apró termetű, formás lány, aki pontosan ő előtte áll. A költő gyorsan elhessegeti első zavarát és a tolongó sorban próbál hozzásimulni a másik csupasz testhez, hogy összeadhassák erejüket a tömeggel szemben. A lány, akinek az arcát sem látja, érzékeli a férfi érintését és átadja magát neki…

Holdnővér önző fényével elűzte álmunk Testhajnalcsillagát.

A férfi, ahogyan minden héten legalább egyszer, szorgalmasan rótta a hosszokat az uszodában és közben igyekezett nem gondolni semmire, legfeljebb a megtett távot számolta. Aztán feltűnt a medence szélén az az érett nő. Már nem először és ezúttal is abban a fehér tangás bikiniben, amelyből a teltnél egy fokkal teltebb teste szinte kicsattant, de csak annyira, hogy még izgatóbb legyen. A férfi még soha nem látta, hogy bement volna akár egy pillanatra is az úszómedencébe, a szauna, a jacuzzi és a zuhanyzó között ingázott. Macskaléptei, feszes idomai azonban így is magukra vonzotta a tekintetett. Ezen a napon azonban váratlan dolog történt. Amikor a férfi éppen egy kitűzött táv teljesítésének a végére ért, a nő kényelmesen letelepedett a medence peremére, éppen ott, ahol az úszónak meg kellett érintenie a falat. A férfi nem tudott nem a szemébe nézni, de azonnal fordult az újabb hosszokra. Amikor azonban visszaért, a nő még mindig ott ült és újra egymás szemébe néztek. A következő pillanatban a férfi arra ocsúdott fel, hogy az úszómester és a mentősök próbálják újraéleszteni a medencéből kihúzott eszméletlen nőt. A mentősök kérdezgetésére a férfi egy ócska történetet adott elő: a nő megkérdezte tőle, hogy tetszik-e neki, mire a férfi bevallotta, hogy nagyon kívánatosnak tartja, erre a nő azt követelte tőle, hogy itt, most, mindenki előtt csókolja meg, de úgy, hogy ő a parton marad, a férfi azonban nem jöhet ki a vízből. És akkor a férfi csók helyett magával rántotta a felhevült nőt a hideg vízbe, majd, tovább rótta a maga penzumát egyedül…

Feketerigó kering kétségbeesetten feszületek és menórák, könyvespolcot és íróasztalok között. Szédülten nekem ütközik, hagyja, hogy óvatosan a markomba vegyem. Verdeső szárnyai lassan lecsitulnak, szívverése is lenyugszik. Előbb éneke szabadul ki, majd utána repül és csak egy árnyéknyi hangos űrt hagy maga után.

Egyedül egy lakásban, amelynek valamikor minden zugát ismerte. Most azonban, hogy csak a puszta falak maradtak, és már azokat is fehérre meszelték, úgy érezte, hogy soha életében nem járt itt és azt sem tudja, hogy juthat ki innen.

A titok háttal állt neki, feltűzött mahagóni hajával és a férfi gondolatban lerajzolt egy háromszöget a rózsaszín fülcimpák vége és a negyedik nyakcsigolya között, hogy aztán ujja hegyével megérintse annak izgató mértani középpontját. Észre sem vette, hogy egy áthatolhatatlan üvegfal áll közéjük, amelyet se áttörni, sem odébb helyezni nem lehet.

A csónak partot ért, miután bejártuk egy tengeröböl összes barlangját, ahol ember még sem úszva, sem száraz lábban nem járt. Magamra maradtam mélykék gondolataimmal a lármás kikötőben és csak annyit tudtam, hogy mindig dél felé kell haladnom a tengerparton, városokon, falvakon keresztül, hogy rátaláljak szeretteimre. Nem törődtem azzal, hogy mennyit kell mennem, elvégre itt a földön végtelen utak nincsenek. Már amennyiben itt a földön vagyok.

Csak a rossz hír a hír – vélték a farizeusok és ezért mindent elkövettek, hogy elveszejtsék Jézust és tanítvány

A menthetetlen nőcsábász és a felszarvazott, vagy Karinthy-val szólva a „marha” férj ugyanúgy nélkülözhetetlen szereplője a 19-20.század fordulóján virágzó bulvárszínháznak, mint a hűséges, ám elhanyagolt és/vagy kikapós feleség. No és persze a „házibarátnak” álcázott szerető. Nem mintha napjainkra ezek az őstípusok kihaltak volna, mert velük együtt tovább élnek az átlátszó hazugságok, amelyek látszólag életben tartják a párkapcsolatot. És ma is dívik – e sorok írójának is volt benne része – hogy a megcsalásra megcsalás a válasz, ha nem is az „első hülyével, aki arra jár”. Ám ez a legritkábban oldja meg a konfliktust, mert vagy valamelyik fél úgy érzi, hogy neki szabad, a másiknak nem, vagy, ami még rosszabb, a megcsalás eszköze, csak akkor jön rá az ő szerepére, amikor az eredeti pár néhány ajtócsapkodás után mégis egymásra talál.

Tehát, ha belegondolunk, Georges Feydeau, a Thália Színházban most bemutatott A hülyéje című, 1907-ben írt bohózatában semmi mást nem talált ki, csak a fenti alapszituációkat keverte össze úgy, hogy lassan már a néző sem bírja követni, hogy éppen ki csal meg kit kivel. A konfliktusba még egy idősebb párt is bedob, egy enyhén szenilis ezredest és a süket feleségét, és épp ez utóbbi asszony, aki rosszkor van rossz helyen, robbantja ki a nyílt háborút az egymást leleplezni próbáló párok között.

Ott vergődik előttünk egy fiatalember, aki gyermekien felelőtlen vágyakozásával az egész lavinát elindítja, de végül ő az, aki a legrövidebbet húzza; a rég nem látott barát,  aki a legkínosabb helyzetből is képes – időnként némi segítséggel – jól kijönni (elvégre ügyvéd);  végül a barát barátja, aki egész jól elvan azzal az állapottal, hogy vágyának titokzatos tárgya helyett más hölgyeket ölelget, a baj akkor jön, amikor más hölgyek ölelgetnék őt félholtra saját vágyuk titokzatos tárgya helyett. A bonyodalmak súlyosbításaként pedig megjelenik a londoni, valójában marseille-i háemcsé (Helyi Menő Csávó), akin ugyanúgy rajta van a kangörcs, mint a másik három fickón és ugyanolyan folyékonyan hazudozik, mintha könyvből olvasná. Persze az érintett hölgyek sem mennek a szomszédba egy kis bujaságért, és egyiküknek sem ajánlanám jó szívvel, hogy dugja be a kezét a római Igazság Szájába…

Magának Feydeau-nak sem lehetett könnyű úgy megkomponálni a három felvonás hihetetlen sebességű félreértés-sorozatát, hogy végül minden és mindenki a helyére kerüljön, miközben a színészek élvezettel pörögnek az egy pillanatra sem lankadó sztoriban.  A szerző annak idején maga volt darabjainak rendezője, díszlettervezője és az előadás szinte minden pillanatát kiszámította matematikai pontossággal. Nem tudom, hogy Kelemen József rendező ismerte-e Feydeau eredeti utasításait, de az író biztosan nem csalódott volna sem a tempóban, sem pedig a jól meghangszerelt kakofónia színre vitelében.

A testbeszédek nem nélkülözik az alpáribb nevettetést sem, de azok sem csalódnak, akik nyelvi humorra vágynak – ahogyan például az ügyvéd magyarázza lerázhatatlan angol szeretőjének a „köröm”, a „karom” és a „karmolni” szavak értelmét (Hamvai Kornél fordítási bravúrjai) – és emlékezetes alakítást nyújtanak az epizódszereplők is.   Vida Péter ezredeséről a magyar nézőnek Rejtő Jenő halhatatlan figurái jutnak eszébe („Rompez, gazemberek!”), Hunyadkürti István, a gazdáját éretlen gyermekként kezelő blazírt inasa, igazi remeklés, akárcsak a még egyetemista Sipőcz András későpubertáskori ejaculatio praecox-szal küzdő londinerfiúja, de imádnivalóan közönséges Rózsa Gabriella Maggie-je is. Nehéz a főszereplők közül bárkit kiemelni, talán Jámbor Nándor adta leghitelesebben figuráját, a mindenki által kihasznált, majd végül „fellázadó” házibarátot, míg Czakó Julianna, mint „bosszúálló” feleség is könnyedén átsiklik jelleme rejtett oldalára, mintha egy ruhaváltás után nem is ő lenne. Nehéz utat jár be álmodozó fiúként Katona Péter Dániel is, aki nem szeretne „a világ hülyéje” lenni, de mégis ez a sors jut neki, ahogy véres tapaszokkal és „monoklival” téblábol a darab utolsó jeleneteiben.

George Feydeaut, akit végül féktelen életmódja vitt alig 58 évesen a sírba, manapság az abszurd műfaj előfutáraként is emlegetik, bohózatait pedig a 20. század eleji polgári társadalom ironikus ábrázolásaként. De ha legsikeresebb darabjai, mint a nálunk is sokszor színre vitt Osztrigás Mici, a Bolha a fülbe vagy éppen A hülyéje csupán felhőtlen kikapcsolódást ad napjaink színházi közönségének, már akkor sem élt hiába.

Fotó: Centrál Színház/Horváth Judit

„York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át” – mondja Shakespeare III. Richárdja. „Nincs mit tenni” – sóhajt fel Beckett Estragonja, amikor nem tudja felhúzni a cipőjét. Két legendás színházi nyitómondat, egymástól 400 év távolságra, egyiküket sem felejtjük el soha. És akkor jön egy zseniálisan pimasz, magyar létére világhírre szert tevő író, aki színpadra állítja saját alteregóját, és így hangzik első mondata: „Azon gondolkozom, hogy tulajdonképpen milyen nehéz egy színdarabot elkezdeni.”

Molnár Ferenc önironikus aggályát teljes mértékben osztom, csak színdarab helyett cikket mondanák. Közel ötven év alatt több tízezret írtam, és bizony, állíthatom, hogy a legtöbbször éppen a nyitó mondattal bajlódtam. Ha valamilyen kritikát kellett írnom, magamban legalább 5-6 változatot elpróbáltam már az előadás alatt, ahelyett, hogy felhőtlenül élveztem volna a látottakat/hallottakat, mire az elsőt leírtam és a legtöbbször az sem maradt meg. A címről nem beszélek, mert azt többnyire a szerkesztő átírta (szinte kikerülhetetlen szakmai ártalom). Most, hogy már visszavonultam, Párommal együtt hagytam, hogy átitasson bennünket az a békebeli, a férfi és a nő örök kapcsolatát, a színház világát könnyed szeretettel és játékossággal teli humor, amelyben Molnár utolérhetetlen volt, és amiért a színészek is imádják a mai napig a darabjait, mert őt játszani igazi élvezet. És a Játék a kastélyban tele van olyan szituációkkal, amelyekben a színpadi bravúrok szinte tálcán kínálják magukat.

A Centrál Színház új bemutatójának már a főpróbáján felcsattant többször a vastaps egyes jeleneteknél, mert érezhettük, hogy a színészek valósággal lubickolnak a darabban. Amikor Alföldi Róbert kimondja azt a bizonyos első mondatát, egy pillanatra megdermedtem – mintha Márkus László hangján, az ő felejthetetlen hanghordozásával szólalt volna meg. Nyilván, aki látta azt az éppen 40 évvel ezelőtti Madách Színházbeli bemutatót, soha nem felejti el. Aztán egy idő után már csak a minden hájjal megkent írót láttuk, aki nem tud és nem is akar másban gondolkodni, csakis színházban, és ennek köszönhető, hogy megmenti két fiatal szerelmét. És megint csak saját pályám jutott eszembe: nem egyszer, nem kétszer fordult elő velem, hogy az írás nehézségein egy, a környezetemben a valóságban elhangzott szellemes mondat, vagy egy megtörtént szituáció felidézése segített át. Itt az író csap össze a hajnali órákban egy jelenetet, hogy a szerelmesek tisztázhassák a „félreértést”, ő pedig tovább legyezgethesse saját hiúságát.

Alföldi hol szellemesen sziporkázó, hol csupán öntelt és gunyoros, hol szigorú, hol megértő és megbocsátó, nemcsak a hangskálája és gesztusai zseniálisak, hanem a mimikájától is gyakran csattant fel elemi erővel a nevetés. Alakításának egyik csúcspontja, amikor barátaival a felvonásvéget próbálják helyre tenni, és árgus szemekkel figyeli a többiek erőlködését, hogy aztán ledorongolja őket.

 E jutalomjátékban remek partnerei is vannak: László Zsolt megmutathatja karakterének könnyebb oldalait, Schmied Zoltán szerepe szerint pompásan „túljátssza” a móresre tanított hősszerelmes figuráját. Fergeteg hatást váltott ki a közönségben az író nemtelen bosszújával, a francia nemesi nevekkel való küszködése.  Az előadás kacagtató pillanatai Magyar Attila kiváló memóriájú, szolgálatkész, ugyanakkor extravagáns vendégeit méltóságteljesen lenéző lakájának jelenései is. Talán a fiatalok, Puskás Samu és Balla Eszter halványabbak egy árnyalattal a többieknél, igaz, figuráik is még pátyolgatásra szorulnak az „öregek” részéről.

A Játék a kastélyban Puskás Tamás rendezésében közel 100 évvel megszületése után is kellemes görbe tükör mindennapi gyarlóságainkról, miközben arról is szól, hogy egy kis szeretettel, őszinteséggel és találékonysággal enyhíthetünk életünk nehézségein. És minél jobban ráismerünk gondtalan nevetésünk közepette önmagunkra, annál jobb.

09.10.

Illatos, zamatos ősi gyümölcsünk a körte. Édesapám különösen szerette, Nagyfiam szintén, bár ő még akkor, amikor kőkemény. Piacunkon is számos fajtája dívik az Alexandertől a „csúnya, de finomig”. Biokertész Sógoromnak legalább tucatnyi fajtája van, a belőlük készült pálinkákról nem is szólva. Erre mit látok ma a szupermarketben? Valami zöldes-barnás formátlan akármit, körte címén, származási helye Szaúd-Arábia. Ha ezt a szép emlékű Torgyán doktor megérhette volna…

Nemcsak szuverének, akarom mondani szuterének vagyunk, hanem még gazdasági modellünk is semleges lesz, mint azt a kötcsei csodamondótól tudjuk. A nemzetközi pénzpiac azonnal nemtelen módon reagált e zseniális gondolatra: egy nap alatt 5 forintot romlott a hazai euró-árfolyam.

09.11.

Trump Orbán Viktort is említve győzött az elnökjelölti vitán - írja az egyik magyar portál, hozzátéve, hogy nemcsak K.Harrisszel, hanem a két elfogult moderátorral is meg kellett küzdenie. Erre szokták mondani, hogy a tények nem zavarják őket....

A bosnyákok elleni hazai 0-0 után szakértőink keserves erőfeszítésekkel keresik a pozitívumokat. Kétségtelen, nem kaptunk gólt, bár erre is volt esély az utolsó percekben. Igaz, legalább valóban küzdöttek, mint az a viccbeli oroszlán. Ami a tény, hogy két forduló után az utolsó helyen állunk a Nemzetek Ligája csoportkörben, 0-5-ös gólkülönséggel, és valószínűleg ez nem nagyon fog javulni a következő, hollandok elleni meccsel sem…

A vezérlő politikája legnagyobb erényének a hűséget tartja, miként Bástya elvtárs a szerénységet. De említhetném a nagy francia államférfit, Talleyrand-t is, aki valamennyi gazdáját elárulta, élete alkonyán még a hazához való hűségről tartott előadását egy neves tiszti iskolán. Meggyőződése volt, hogy egész életében a haza érdekét tartotta szem előtt. Ilyen alapon a vezérlő is lehet hűséges, saját egójához, a hatalomhoz, valamint ideig-óráig azokhoz, akik feltétel nélkül kiszolgálják őt. Kérdés, hogy ez utóbbiak meddig lesznek hozzá hűségesek.

Közben az egyik főtanácsadó egy BBC-nek adott interjúban kifejtette, hogy a magyar kormány a történelem jó oldalán áll. Ebben volt már részünk az elmúlt évszázadban, és az akkori kormányok is úgy érezték, hogy a történelem jó oldalán álltak. Aztán az idő gyorsan választ adott nekik és nekünk, hogy a fal adta a másikat.

09.13.

Az illető szerint elefánt van a szobában, beszélni kellene róla. Lehet, hogy eddig nem volt tükre a szobájában?

Legjobb amerikai tanítványa jól megtanulta a leckét: miután a kismaccsa sem volt meg Kamala ellen, közölte, hogy nem lesz több vita, mert csak akkor vállalkozna ilyesmire, ha előzőt elvesztette volna, mivel azonban megnyerte, nincs szüksége több megmérettetésre. Ez tanítómesterének 18 évig bejött, de vajon ki tudja-e a kerülni az Európa-parlamenti összecsapást?

Egybehangzó források szerint novemberben nem lesz nyugdíjemelés, sőt, nyugdíjprémium sem, tekintettel arra, hogy a forint inflációja a tervezettnél jóval alacsonyabbra sikerült. A hivatalosan hamisított statisztikák is ezt mondják. Jó nagy bajban lehet a gazdaság, ha már a nyugdíjasokat sem tudják megvenni, akik pedig a rendszer egyik fontos támaszát jelentették.

És ahogy elnézem, a hivatalosan hamisított statisztikák is előbb-utóbb kénytelenek szembenézni saját manipulációikkal. A legújabb szerint a munkavállalók háromnegyede nem keresi meg az átlagbért. Minden józanul gondolkodó ember eddig is tudta,  hogyan jön ki a bruttó félmillió feletti átlagbér, de most ezt illetékes helyről is elismerték. Fogunk mi még ott sírni, ahol senki sem lát…

Állítólagos erekciós problémáimra kínál megoldást egy kéretlen hirdető, 2025-ös keltezésű e-mailekkel. Vajon honnan tudja, hogy jövőre hogy állok majd e téren, amikor én magam sem tudom?

09.07.

Tények röviden a Spiler tv-n, a francia-olasz meccs szünetében. Előtte felszólítják a nézőket, hogy a következő képek a nyugalom megzavarására alkalmasak. És megjelenik a vezérlő. Erről egy ősi vicc jut eszembe: Brezsnyev horgászik a Moszkva-folyóban és kifogja az aranyhalat. A hal persze könyörög az életért, és három kívánság teljesítését ígéri. Leonyid Iljics megkönyörül rajta, visszadobja. Másnap felébred, nyújtózkodik, és azt mondja, de meginnék egy szto grammát. Nyílik az ajtó, és belibeg egy gyönyörű nő egy szál mosolyban a jeges vodkával. Brezsnyev felhajtja, végignézi a nőt, és felsóhajt: de mesés ez a nő, de hát én már egy öregember vagyok, ide pedig egy jó nagy kemény… kellene. Nyílik az ajtó és belép Erich Honecker.

Még mindig a vezérlő, akiből újfent kitört a futballista véna, és egész pályás letámadást hirdet. Hogy ki ellen, majd még kitalálja. A potenciális ellenségeknek javasoljuk, forduljanak bizalommal Arrigo Sacchihoz vagy Fabio Capellóhoz, akik a Milan tökéletesen működő zónázásával csírájában tudták elfolytatni az ilyen akciókat.

Déli hiradó. Megtudhatjuk, hogy a piros ruhás Adának már 5000 követője van a közösségi médiában, ezért most már teljesülhet a vágya, és ruhát válthat. Mint megtudhattuk, Ada egy egész nőalakos mesterséges intelligencia, a Delta műsorvezetője. Mit mondjak, szép kis pofija van, de azért nem cserélném el a búgó hangú Kudlikra, akinek ugyan a kőkeményre belőtt haja sosem tetszett. Őt volt szerencsém látni egy tengerentúli kommunista fesztiválon az óceán partján, még mielőtt a sminkes és a fodrász kezelésbe vette volna szereplése előtt, nem is hasonlított önmagára, csak a hangjáról lehetett felismerni. No mindegy, most már egy Miss Ai-nak (lásd még minő guminő) vannak rajongói, lehet, hogy lassan mi emberek, kimegyünk a divatból?

Ada után jön a másik előre betáplált robot, Fuccálpeti, aki felhívja a nemzeti érzelmű szurkolókat a válogatott meccs színhelyén tartózkodó konzulokra, forduljanak hozzájuk bizalommal. Nyilván a kábrigádtagok egyike sem visz magával elegendő pénzt az óvadékra. F. szavai monotonul, szaggatottan hangzanak, mint ahogyan a Boris Karloff beszél a klasszikus filmben. Lehet, hogy mégis inkább Adát választom?

„Könnyű a fotelből kijelenteni, hogy milyen drágaság van” – mondja nekem egy idősebb, piacra is jól öltözötten jött hölgy, miközben kedvenc zöldségesünk amúgy egész korrekt árai kapcsán szóba kerül az általános drágulás. Igen, kezitcsókolom, a fotelből sok mindent könnyű kijelenteni. Azt is, hogy minden magyar családnak közel 30 milliós megtakarítása van. Mert ő biztosan nem jár kétnaponta a piacra és az élelmiszerboltba.

09.08.

Manapság egyre több a tűz – az elmúlt napokban Óbudán szinte egyfolytában hallottuk a tűzoltókat, mentőket. Mint kiderült, a hét végén egy rózsadombi autótelepen 9 kocsi vált a tűz martalékává, közben az Árpád híd budai hídfőjénél kiég egy kocsi, majd még egy Fehérvári úti üzletben 8 gázpalacktól csapnak magasra a lángok. Nem sok ez egy kicsit? Tetejében leég a miskolci tavasbarlang, amely egyszerre turista látványosság és gyógyító intézmény is. Nem valami magasabb megrendelésű gyújtogató brigád tevékenykedik egy üzleti leszámolásban, esetleg egy pénzmosással egybekötött biztosítási csalásban?

Ledarálta a Nationalelf nemzeti 11-ünket, sok múlott égi patrónusainkon, hogy nem kaptuk egy tízest. Miközben mi bőszen alibiztünk csapatjáték címén.  Jobb lenne, ha élfocistáink visszatérnének snóblira, vagy az ultira, 10 filléres alapon. Igaz, ez utóbbihoz már némi ész is kellene, de ha ebből kellene megélniük, biztosan meg is jönne hozzá az eszük.

Jövőre békekölcsönvetésünk lesz, akárki meglátja. Hogy miként szűnik meg a háborús vészhelyzet, majd kitalálják, elvégre az első számú kiválóan tudja menedzselni háború és béke kérdését. Kutuzov gyenge dilettáns volt hozzá képest, amúgy is miként tudott volna átlátni a szitán fél szemmel. A pénzügyi egyensúly érdekében pedig javasoljuk, hogy az elsőszámú családja és udvartartása jegyezze békekölcsönként vagyonának 95%-át.

09.09.

Magyarországnak a gazdasági semlegesség politikáját kell képviselnie" – mondja az egyik fő tanácsadó. Ennek ugyan az égvilágon semmi értelme, de a lényeg, hogy a köznép ne is értse, hanem higgye azt, hogy ez valami szakzsargon, ami a felkentek rátermettségét bizonyítja.

„Bekövetkezett az idő, amikor isten világának el kell pusztulnia….Ez persze isten akarata, a világot nem mit teremtettük, de azért mégis kár! Ha csak egyetlen fa kiszárad, vagy mondjuk egyetlen tehén elhullik, az is sajnálkozást kelt bennünk, hát akkor, mondd, jó ember, mit érezzünk, mikor látjuk, hogy az egész világ elpusztul?...A nap, a mennybolt, az erdők, a folyók, a rétek – hisz isten mindezeket azért teremtette, hogy egymás javára szolgáljanak. Mindegyiknek megvan a maga rendeltetése, a maga helye. És most mindnek, az egész világnak el kell pusztulnia” – írta Anton Csehov 1887-ben A tilinkó című novellájában.

A szürkének még annál is több árnyalata borította be egünket, a felhőkben mozdulatlannak tűnő hurrikántölcsérek, kisebb-nagyobb halak sodródtak meg egy nagy, megszegetlen kenyér. Aztán a formák megnyúltak, eltűntek és egy lassú eső indult el, megtöltve a teret az égi vizek felszabadító illatával.