Drága Laci!
„Nemsokára leszek sajnos...” – hallottam Tőled oly sokszor, egyre növekvő évszámmal, egyre nagyobb öniróniával és ahogy ismerlek, még a 9-est is meg fogod kockáztatni, mert „úton lenni boldogság”. A megérkezést még hagyjuk…
Volt abban valami sorsszerű, hogy 1986. augusztusában azon a napon váltottunk először szót a Pecsa egyik oldaltermében, amikor „apánkat”, Allen Ginsberget mutattad be. És abban is, hogy aktív újságíróként Veled készítettem utolsó interjúmat az Utcazenész premierje előtt. A kettő közötti közel 40 évből úgy hullanak elő egy hajnali órán agyamból a közös pillanatok, mint hirtelen hordalékok egy hömpölygő emlékezet-tengerből. Az „alvadt vérdarabok” hasonlatot már lelőtte a Költő, akit mindketten szégyenletesen túléltünk.
Igen, Ginsberg. Láttuk nemzedékeink legjobb elméit az őrület romjaiban, de nem mentünk utánuk. Azt tudtad, hogy Orbán Ottó és Édesapám együtt nevelkedtek Sztehlo Gábor Gaudiopolisában? Mindkettőjüket félárván hagyta a II. világháború. A Leples bitang még egyszer eljön, a Lágymányosiban versel, énekel, mantrázik kis harmóniumával.
Valahol őrzök egy fotót, ahol együtt vagyunk vele és Eörsi Istvánnal, akivel hét évvel korábban kétnyelvű előadással fakasztottak bennünket keserű röhögésre: „Tyúkagy uralja a világot”. Ha Donald J. Trumpot megérhette volna….
1988 decembere. Újra a Pecsa. Egy nagy égő gyertyával jössz be a közönség közé, odaadod két lánynak, hogy őrizzék a lángot. Jimet idézed meg.
Utána beszélgetünk, felvetem, hogy a Stones után őt is megírhatnád, mire Te rám testálod ezt az iszonyú feladatot, de minden segítséget megadsz hozzá. A Gyorskocsi utcában mondatról mondatra haladunk, hallgatjuk a zenéket, a kísértetiesen kiejtett szavakat, aztán röhögünk egymáson, ahogyan bal kézzel kenjük a kenyeret.
A könyvbe így is majdnem belepusztulok, de mielőtt ezt tenném, Te leordítod a fejemet. A rádióban, amelyet azóta leromboltak, két óra hosszat beszélgetünk az Ajtókról, innen és túl, majd elindulunk Kapolcsra, ahol Te éjfélkor a szabad ég alá hívod József Attilát.
Ott lehetek a Ferenciek terén, amikor a nemnihilista, ám exhibicionista-specialista Mártapista táplálja beléd arcpirító dallamait, hogy légy ostoba. A Költő újabb és újabb oldalát nyitod meg nekem is. Azt tudtad, hogy kisebbik Fiam érettségin előadta, hogy József Attila ma rapper lenne és ilyen felfogásban adta elő, hogy Nincsen apám, sem anyám? Hányszor üvöltöttem sokadmagammal, hogy „a hetedik te magad légy”, de megjegyeztem egy életre, hogy „Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz” és hogy „ne csatlakozz a hadhoz”.
Sínek a Katonában, egy szék az Új Színházban, majd a Nemzetiben. Önkéntelen szemkontaktus, nekünk játszol, de biztosan más is így érzi - nem irigyeljük.
„Uram, nem látta Magyarországot?” A Hármasoltárhoz már csak Viszockij hiányzik. Ahogy orosz önsorsrontóként együtt lélegzel a hajszolt anyafarkassal és adsz a kutyának húst. „Tegnap szabadságot kaptam/mihez kezdek ma vele?” – kérdezhetnénk 36 évvel a nagy kelet-európai összeomlás után. A triptichon három alakja átlényegíti a Te fizikai valóságodat, majd eggyé válnak Veled.
Aztán egy villanás megint a már csak emlékeinkben élő Pecsából, 1992-ből: Faludy Gyurka bácsi mesél pokolbéli víg napjairól – „megáldva és leköpve mindenütt” – Te pedig egyszer s mindenkorra öntudatunk részévé teszed, hogy „csak én, csak én fogjam be a pofámat?” Együtt vagyunk egy kötetlen esten a csobánkai művelődési házban is. Tíz év múlva még találkozunk a Mesterrel a Vörösmarty téren a Könyvhéten, Életem Párja túrós rétest süt neki.
Történelemkönyvek dalban, prózában, dühvel és gúnnyal. Az Esztrádtól a Gulagig. Nem hamisítasz, nem írsz át, nem tagadsz le, nem szépítesz. A megfigyelt megfigyel, a te dossziéd nyitott könyv.
És koncertek itt, koncertek ott. A Tabántól a Kobuciig. Amikor éveken át úgy éreztem, rólam szól a „teérted hajtok, hogy mindened meglegyen”. Amikor még azt hittük, hogy a „másik Magyarország” okafogyottá válik, miként a „Zöld-sárga” is és csak a múltban létezhetnek Magyar Joe-k. De Te figyelmeztettél a vadászok kivonulásakor: „Ne aludj el még! – Az árnyék visszatérhet”, mert nem gondoltuk, hogy egyszer még mindenki emigráns lehet, kívül vagy belül.
Lágymányosi közösségi, karácsonyi buli, Nagyfiam a színpadon több gyerekkel énekli: Hull a pelyhes fehér hó. Kérhet Tőled egy számot, mire nagy megrökönyödésedre a hétéves kölyök a Rock and Roll doktort választja. Múzeumkert, kiszúrsz a tömegből és odaszólsz: „És tiéd, Lacikám, a Doors!” Utána bemutatlak Életem Párjának, aki megdöbben, hogy még annál is nagyobb vagy, mint gondolta. Néhány évvel később megtiszteled egyik kiállítását. Jut eszembe: hogy lehet, hogy mindkettőnknek a Gimme Shelter a kedvenc Stones-száma? És hogy lehet, hogy mindketten negyvenes éveinkben találtunk rá az igaz szerelemre?
Aréna. Egyszer csak eltűnsz a színpadról, már aggódunk érted, oly hosszúnak tűnik távolléted, ám hirtelen felbukkansz a küzdőtér sűrűjében. „E világon, ha ütsz tanyát…” Pokoli energiaáramlás oda-vissza, ezt csak az tudja igazán, mit jelent, aki valaha kiállt közönség elé. És mindegy, hogy tíz, vagy tízezer emberrel kerülsz egy hullámhosszra.
„Nem akartam más, csak bohóc lenni” – így dedikáltad sok-sok évvel ezelőtt a Hobo Sapienst. „Szeretettel egy útitársnak” – írtad bele a Csavargók tízparancsolatába. Amikor először készültél a Költőre, elárultad: azokat a verseket választod, amelyek Téged szólítanak meg. Hát így vagyok én ezzel a tízparancsolattal. Nagyjából tiszteletben tartom a régit is, de ezek rólam szólnak, életelveim voltak, mielőtt Te leírtad volna őket. „Hagyj jeleket az úton” – hangzik a kilencedik. Talán nekem is sikerül néhányat. Ezt is köszönöm Neked.
Vesd még ránk vigyázó lényed. „Nemsokára leszek, sajnos, hetvenéves”, de remélem, hogy az a 11 év korkülönbség még sokáig megmarad közöttünk.
Ölellek sok szeretettel,
GNL
