04.19.

Utazunk haza jól megérdemelt néhány napos wellness- és élménytúránkról. Már szállnánk fel kis gurulós bőröndjeinkkel a vonatra, amikor egy enyhén idegen akcentussal beszélő nyurga fiatalember felajánlja segítségét a nem éppen idősbarát felszállásnak, hogy feladja cókmókunkat. Három és fél órás útunk végén leszálláshoz készülődünk, amikor egy kissé dülöngélő fiatalember felajánlja, hogy segít levenni a bőröndjeinket, mert ő tiszteli az időseket. Még fel sem ocsúdunk, már kapja fel őket és lehozza az állomásra utánunk. Épp csak megköszönjük neki, de már tovább dülöngél valami angol dalt dúdolva, majd hirtelen odaszól nekünk: „Dícsértessék a Jézus Krisztus”. „Mindörökké” – szól vissza Párom. Mit tetszettek mondani a generációs szakadékról?

A vezérlő olyant tett, amit már régen nem – írta az egyik portál. Talán igazat mondott, gondoltam, de aztán kiderült, hogy csupán a közösségi oldalának profilképét változtatta meg két és fél év után. No, lett is mindjárt haddelhadd, mert néhány órával később már 400 feletti árfolyamot ért el az euró.

04.20.

Nagy meglepetés ért a Vörösvári úti MDF-piacon: kedvenc tavaszi lekváromhoz való rebarbarát találtunk. Nosza, meg is vettük a maradék két kilót – mások frissebbek voltak – és amikor délután neki akartunk állni a befőzésnek, döbbenten tapasztaltuk, hogy tavaly elfogyasztottuk az összes celofánunkat. Körbejártam a környék összes boltját, de úgy jártam, mint Freddie a Pygmalionban, aki elment a Charing Crosstól a Trafalgar Square-ig taxiért – lásd még Hofi halhatatlan sztoriját – és sehol nem kaptam. „Majd ha  befőzési szezon lesz” – közölte velem a legközelebbi szupermarket eladója. Igaz is, gondoltam, az epernek sincs szezonja, meg a szőlőnek és a körtének sem, mégis ott van a pulton…

De valójában minek is van szezonja? Épp a minap fotográfus testvérbarátom, aki néhány évvel ezelőtt tanúja volt annak, hogy Fokvárosban elfogyott a víz, írt egy bejegyzést blogjában arról, hogy pitypangot fényképezett, itt valahol Európában, de lehet, hogy néhány év múlva már csak Izlandon talál. Gyerekkoromban Nagymamám révén „kutyatejnek” ismertem, meg franciásan „piszálinak” (pisse-en-lit), ott éltek ugyanis 10 évig, Édesanyám arrafelé született, ahol az Isten hozott az isten háta mögött című film játszódik, később hallottam csak a gyermekláncfű nevet a Rolling Stones Dandelion című dala révén (így hívják Keith Richards lányát). Életem Párjával kezdtünk általában május elején a Hajógyári Szigeten zöld leveleiből szedni friss salátának. Most, amikor április közepén kint jártunk, már nemcsak sárga virága borította el a tisztást, hanem azok a kerek fejek is, amelyeket gyerekként oly lelkesen fújtunk szét a szélben. Apámmal annak idején versengtünk, hogy Anyám melyikünktől kap először gyöngyvirágot Anyák Napja körül (nem szerette a „hivatalos” ünnepeket, ezért gyakran megkerültük őket, hogy azért adjunk a hagyomány-tiszteletnek is), ha még élne, már hetekkel ezelőtt meg kellett volna kapnia a csokrát. Életem arra emlékszik, hogy május 22-én, a névnapján mindig kapott íriszt – most jó, ha az április végét megéri, az orgona talán már azt sem….Azt már alig merem megemlíteni, hogy amikor életemben először ettem friss, erdei medvehagymát, április második felében jártunk. Az idén először február végén jelent meg a piacon. Az árus esküdözött, hogy nem melegházi és tartok tőle, hogy nem hazudott…

Aminek viszont biztosan szezonja van, az a választási kampány. A már említett MDF-piacon – tudja még valaki, mi volt az MDF? – gyűjtötték az aláírásokat ide is, oda is, maga az aktív polgármester is megjelent személyesen, az arra járók pedig tették a megjegyzéseket – szintén ide is, oda is. Aztán láttuk, hogy megint mindent elborítanak a plakátok, soha nem látott arcokkal. Ha már nem veszünk tudomást a klímaváltozásról, legalább ne terheljük Földünket felesleges hulladékokkal, égéstermékekkel. Már megbocsásson mindenki, de a digitális korszakban ki az a hülye, aki a plakátok és a szórólapok hatására szavaz?  

4. 21.

Belenéztünk a Mephistóba és ott ragadtunk.  Ilyen tökéletes rajz a hatalom és kegyenceinek viszonyáról azóta sem készült. A két abszolút kulcsjelenet: a Tábornagy és Höfgen „privát” beszélgetése a színházról, a színészmesterségről, ahogyan az élet és halál ura a saját sikervágyától elvakított művész hiúságát legyezgeti, és Höfgen nem hallja meg, vagy nem akarja meghallani azt a bizonyos kibiztosított pisztolyt, majd az a fényképezésben is zseniális képsor, amikor a Tábornagy helyreteszi a színészt sokadik „okvetetlenkedése” után. A jovális, barátságos pártfogó egyszerre elérhetetlen távolságba kerül és a megalázkodás is hiábavaló. Először csak egy kis kompromisszum, vagy nevezzük nevén: megalkuvás, egy kis árulás, aztán egyre több és több, és még akkor is mentségeket keres, amikor már régen nem ő irányítja a sorsát, csak egy eszköz, egy látványelem, divatos szóval biodíszlet, aki bármikor eldobható és lecserélhető. És van a vége felé egy rövid, ám annál fontosabb jelenet, amikor az egykori színésztársát sirató Höfgent a felesége vigasztalja – akinek szinte olyan a kozmetikai maszkja, mint Mephistónak. Csakhogy azt könnyedén le lehet mosni, Höfgen viszont már azt sem tudja, hogy éppen milyen maszkot visel – színpadon kívül is…az egészben az a kellemetlen, hogy a hatalom által „kilóra megvettek” ma ugyanúgy köztünk vannak, mint 40, 80, 100 évvel ezelőtt, és amikor egy új korszak jön, ők is meg fogják magyarázni, hogy mit miért tettek és másokra fognak ujjal mutogatni. És akkor újra belenézünk a Mephistóba és megint ott ragadunk…

04.22

Lehetett valami sorsszerű abban, hogy az egyik korai gyerekkori zenei élményem Louis Armstrong Go Down, Moses - Let My People Go-ja volt. Édesapám szenvedélyes zenegyűjtő volt, tán ötéves lehettem, amikor már volt egy Terta szalagos magnója, és volt egy szalagja, amelyet soha nem törölt le, azt írta rá: "Marad a régi". Amikor már nem volt szalagos magnója, ezzel a címmel vettük át kazettára, majd CD-re. Még a dalok sorrendje is a fejemben van, ha meghallom az egyik dalt, furcsa lenne, ha más következne utána, mint az eredeti szalagon.

A vezérlő, akinek közösségi oldalát állítólag 12,5 millióan követik – hallottak már a hívek  csodás szaporításáról? – legújabb bejegyzésének első öt sorában nyolcszor használja a „háború” kifejezést. Ebben az égvilágon semmi meglepő nincsen. Abban már annál inkább, hogy a hozsannázások enyhén szólva csökkenő tendenciát mutatnak az anyázásokkal szemben….

Minden hatalom és minden istenhit alapja a félelem – ébredtem rá ismét, most, hogy Pészah bejövetelére újra olvastam Mózes II. könyvét. Ezért nem leszek soha egyetlen tételes vallás híve sem: hogyan lehet szeretni egy istent, akitől félünk? Hacsak nem vagyunk Stockholm-szindrómások…

Tudják, milyen finom a macesz humusszal és almával?

04.23.

Csuti emberünk berúgta a kampányt, mint Jean, az inas a motort az árokba. Egy magtárban szónokolt a gazdáknak, emlékeztetve arra, hogy ő az egyetlen falusi magyar miniszterelnök, (a hír igaz, csak nem első és nem falusi – teszi hozzá a jereváni rádió) tehát kihanemő, aki a magyar gazdák sorsát szívén viseli. Neki is elmondhatta volna rajongva-bőgve a Megint tanú pártelnöke: „Te, parasztok eleje, te, nagy magyar paraszt!”.

Hatalmas orosz szponzora lesz a legmagyarabb csapatnak. A nemzeti érzelmű zöld-fehér B-közép helyében én azt kiabáltám: „Ruszkik, haza!” Lehet, hogy még visszasírják néhai Torgyán Bubut?

04.24.

Van a Vörösvári úti piacon egy virágárus nő, akit mindenki mogorvának, utálatosnak tart, aki ki nem állhatja a vevőket. Tegnap nála vettem egy csokrot, miközben kötötte, morogni kezdett, hogy a jövő héten egyszerre lesz ballagás és anyák napja, jól kiszúrtak velük. Én csak felidéztem, hogy jövőre lesz 50 éve, hogy a gimiben elballagtunk, és rögtön kinyílt. Kiderült, hogy ő két évvel később, és olyan jó volt az osztályközösség, meg az énekkar, hogy a mai napig összejárnak, törődnek egymással. Innen már csak egy lépés volt a kertészkedés, a tavaszi légúti betegségek, a természetgyógyászat, a fitoterápia, a büki füves Gyuri bácsi, Életem hivatása. Mire a mogorva virágárusnő végzett a csokorral, egészen összebarátkoztunk…

Nem rajongok az önjelölt váteszekért, ettől persze még lehetnek hitelesek, miként attól is, hogy korábban másképpen éltek és másban hittek. Ha Paulus Saulus maradt volna, ma senki sem tudna róla, mint ahogyan arról az umbriai fiatalemberről sem, aki annyira elborzadt az itáliai városok közti háborútól, hogy megtagadta családját, rangját, majd kivonult a pusztába és megpróbálta visszaadni a kereszténység értelmét. De mehetünk még messzebbre: Mózes apánkat is a fáraó leánya nevelte fel saját gyermekeként…

„Ez a bűnhöző?” – kérdezte félálomban néhai Nagymamám, miközben kedvenc műsorát, a Kék fényt nézte, és a képernyőn megjelent a Kádár-korszak legrettegettebb újságíróinak egyike és minden bűnesetből levonta a kötelező erkölcsi tanulságot. Vajon mit mondana ma a drága öregasszony, ha meglátná korunk „hőseit?”

Április 12.

Egy kérdés, kettő lesz belőle:  vajon a folyamatos háborús uszítás és hisztériakeltés nem számít háborús bűnnek? Vagy legalábbis rémhírterjesztésnek, amiről ha jól emlékszem, még a pandémia idején fogadtak el törvényt?

Akárcsak Woody Allen, én is sokszor sajnáltam, hogy nem vagyok valaki más, de az biztos, hogy jelen pillanatban nem szeretnék Szoboszlai lenni. Egyfelől az egekbe magasztalják, egy reklámban már "magyar Beckhamnek" nevezik, másfelől pedig sárba tiporják az Atalanta elleni bénázása nyomán. Nincs nap, hogy valahol ne írnának róla, nem szerepelne valamilyen minőségben. Vajon kibírja-e ezt a stresszt, nem omlik-e össze, mire valóban be kéne bizonyítani, hogy klasszis?

Tekintettel a klímaváltozás okozta felgyorsult tavaszra, jó két héttel előbbre hoztuk a hagyományos befőzési szezonunk nyitányát, amely több mint 20 éve az óbudai Hajógyári-szigeti csalánszedést jelenti. Elindultunk kosarunkkal és egy ollóval (azért csak eggyel, mert én puszta kézzel szeretem szedni a csalánt, kellemesen megbizserget) a gyönyörű délutáni napsütésben, aztán földbe gyökerezett a lábunk, mert a szigeti bejárónál óriási felfordulást, rengeteg szemetet láttunk és arab betűs óriásplakátokat. Először azt hittük, hogy a hidat restaurálja valami Öböl-menti cég – ráférne, az egész csupa rozsda, már jó ideje csak az imádság tartja össze – aztán, ahogy beértünk, gyanús lett, hogy barikádra emlékeztető homokzsákok, meg félig leomlott faldarabok fogadnak minket. Hamarosan megtudtuk, hogy filmet forgatnak, de azért tovább mehettünk. Ha nem is könnyen, hiszen számos árnyas ligetet kivágtak már korábban a fesztivál miatt, mégis sikerült kosarunkat megtölteni ezekkel a csodás, haragos zöld illatú, csípős levelekkel. Ahogyan kifelé igyekeztünk, még riasztóbb kép fogadott minket: egy egész sor iraki zászlós harcjármű állt az úton, annak a tisztásnak közelében, ahol minden évben mennyei illatot árasztanak a bodzabokrok és csak a mi kezünkre várnak. A biztonságiak nem árulták el, hogy pontosan mit forgatnak, állítólag benne volt a híradóban is – így jár, aki nem néz híradót – de hazaérve a neten hamarosan megtudtam, hogy egy akciófilmsorozat új évadját veszik fel e természetvédelmi terület peremén, általam sosem hallott világsztárokkal. Aztán azt is megtudtam, hogy az elmúlt napokban égnek a telefonok az óbudai és angyalföldi hatóságoknál, mert sokan pánikba estek a lövésektől, a robbanásoktól, már voltak, akik azt hitték, hogy ideért hozzánk az orosz-ukrán háború. Ez úton szeretnék gratulálni a fent említett hisztériakeltőknek, elérték céljukat. Csak mellesleg: éppen két nappal korábban szavazta meg a „bátrak csapata” a „veszélyhelyzet” újabb féléves meghosszabbítását…

A házunk elé 19 éve kiültetett fánk a végét járja, de azért még mindig élni akar. Ágainak egy része haldoklik, mások pedig gyönyörűen rügyeznek. Húsvétkor kidíszítettük néhány színes tojással, egy hét után valaki eltüntette őket…

04.01.

Micsoda országban élünk, amikor azon az ünnepen, amelynek nem lenne szabad másról szólnia, mint a szeretetről, a megbocsátásról, az együttérzésről, ugyanúgy folyik a sárdobálás, a gyűlöletkeltés, a háborús hisztéria, mint az év többi napján? Micsoda országban élünk, ahol nem hallgathatjuk meg a Youtube-ról Mascagni Húsvéti kórusát anélkül, hogy előtte ne vágjanak be hazug kormánypropagandát, amelyen még át sem lehet ugrani?

Elment a legkisebb Baradlay. Mivel is emlékezett volna másra a köztv Tordy Gézára, mint ezzel a megunhatatlan filmmel? Nekem a filmszerepei , a knédlis Vándordiák mellett néhány Vígszínházas alakítása maradt meg nagyon mélyen. Remek Willy Loman volt az Ügynök halálában, ő volt Salieri az Amadeusban, és a Pisti a vérzivatarban nagy túlélő Pistipistipistije. Amikor Rómában voltunk a 60-as években, még a Madách társulatával volt ott vendégszereplésen. Édesapám volt a nagykövetségen a kulturális ügyek felelőse, így ő kalauzolta a színészeket szabadidejükben. Sok-sok évvel később éppen egy családi ebédre mentünk a Horgásztanyába, amikor találkoztunk Tordyval, aki 40 év után is jó szívvel emlékezett Édesapámra. Most már odaát beszélgethetnek..

04.02.

Egy őstörténész szabadkőművességről szóló előadás-sorozatáról kapok híradást, amelyből megtudom, hogy az illetőnek attól van akkora hatalma, hogy nagyapja balkézről Habsburg-ivadék volt – így jutott örökösödés jogán Hatvanpusztához – és rokoni kapcsolatban áll a Rócsildokkal is, akik tudvalevőleg a világ urai. Így már minden világos. Akkor már csak a neocár és a KGB családfáját kellene kinyomozni.

Úgy tűnik, mégsem lesz ingyenkonyha a környékünkön, hanem „közösségi tér”, amely fölöttébb tág fogalom a játszóháztól a kocsmáig.  De Húsvét után egy nappal fél tucat hajléktalan várta a vietnami bolt előtt az ünnepi maradékokat. És kaptak. Egyikük a kalács mellé még egy kis pénzt kért kakaóra. És kapott.

04.05.

Ezerrel folyik a megafondiplomácia a NATO és Moszkva között. Szerencsére azt, aki átélt több évtizedes hidegháborút, kubai rakétaválságot, Prágai Tavaszt, lengyel szükségállapotot, dél-koreai géplelövést, 9/11-et, több rendbeli közel- és közép-keleti konfliktusokat, már elég nehéz háborús hisztériával megijeszteni.

Az ingyenes nyomtatott manipulátor felháborodva közli, hogy a főpolgármester közpénzből kampányol. Azért belenéznék a másik fél hiteles – mondom, hiteles – könyvelésébe, hogy honnan szedik az ellenség lejáratása szánt milliárdokat…

04.06.

Láttunk egy alig 20 éves japán filmet az elszakíthatatlan szerelmek boldogtalanságától. Kitano Takesi Bábok című alkotása, amelynek az elején egy ősi bábjáték mutatja be az alaphelyzetet. kikerülhetetlennek látszó sorstragédiák: egy fiatalember karriervágyból elárulja jövendőbelijét, aki öngyilkosságot kísérel meg, és bár túléli, egy-egy világos pillanattól eltekintve önmagába zárkózik. A fiú bűntudatból szó szerint önmagához köti, és együtt indulnak a vakvilágba cseresznyevirágzástól hóolvadásig, míg végül meg nem nyugszanak a halálban; egy fiatalember, aki minden szombaton egy kerti padon ebédel szerelmével, gazdagságra és hatalomra vágyik, ezért jakuza lesz, egy nagyúr bérgyilkosa, mígnem belőle is nagyúr válik. Csak a kerti pad ebédeit nem tudja egyikük sem elfelejteni. A lány 50 évig várja minden szombaton, mire a már haldokló öregember egyszer megérkezik egy utolsó találkozásra, hogy aztán úgy végezze, mint az ő korábbi áldozatai; a könnyelmű popsztár nem veszi észre egy rajongója őszinte szerelmét, aki, miután imádottját autóbaleset éri, önkéntes vakságba menekül. Így találkozhatnak évekkel később, mert az eltorzult arcú, fél szemére megvakult énekesnő nem akarja, hogy egykori hívei így lássák, de egy vak ember az más. Valamennyien tehát sorsuk bábjai, amiből nincsen kiút, mert a döntő pillanatban gyengének vagy felelőtlennek bizonyultak.  E kiúttalanságot mutatja az első pár végtelen útja, a hosszú néma képsorok, a magány csendje. Jó, hogy a mi szerelmünk nem ilyen – mondta Életem Párja. Igen, mert mi elég bátrak voltunk ahhoz, hogy szembe menjünk kijelöltnek látszó sorsunkkal, hittünk egymásban és önmagunkban…

Ott voltunk, közel 70 évesen, ki tudja, lesz-e még ilyen alkalom. Miénk volt a tér, mondta a vezérszónok. Ha ezt a Gyöngyhajú Költőnő hallotta volna… Már 30 évvel ezelőtt is kikérte magának, hogy az ő sorait politikai célokra akarják felhasználni. A telt ház megvolt, de valahogy az a sokat emlegetett karizma nekünk nem jött le. Vagy csak azért, mert pocsék volt a hangosítás? A 100 ezer pluszos sokadalom pedig még mindig nem elég dühös. Az unalomig ismételt „nem hagyjuk”, meg „mondjon le” helyett inkább azt vártam volna, hogy „börtönbe”. Ugyanannyi szótag, ugyanaz a hangsúlyozás, akkor? Ennyi emberrel egy Petőfi világra szóló forradalmat csinált volna. Pláne ennyi fiatallal. Vajon mit vártak ők, és azok, akik direkt erre a tüntetésre jöttek haza külföldről? De Petőfi csak egy volt. Vajon mi lett volna, ha a vezérszónok beszéde végén kiadja a jelszót, hogy foglaljuk el a Karmelitát és a Sándor palotát, vajon elindult volna a nép, vagy akkor is hazament volna békésen? A Körút sarki törökök mindenesetre örülhettek, hosszú sorokban érkeztek oda a résztvevők felüdülni, könnyíteni… Mi egy-egy tiramisura fizettünk be, miután a téren 1400-ért vesztegettek egy darab perecet…

És csoda történt: igaz, két órás késéssel, és az egész teret mutató fotók nélkül, de a közmédia mégiscsak beszámolt az eseményről…Erről egy pontosan 40 évvel ezelőtti esemény jutott eszembe: Kádár János hivatalos látogatásra Párizsba utazott. Első este François Mitterrand francia köztársasági elnök, aki két évvel korábban Budapesten járt, díszvacsorát adott a tiszteletére. Az ilyenkor szokásos pohárköszöntő szövegét előre leadták az MTI-nek, amelytől aztán a többi médiumnak át kellett vennie. A hírügynökség tudósítója a pohárköszöntő elhangzása után feloldotta az „embargót” egyben közölte azt a néhány eltérést, ami elhangzott az előre leadotthoz képest. Ekkor megjelent a szerkesztőségben egy PB-tag, aki három órán keresztül molyolt a mindenki által jóváhagyott Kádár-szövegen és lett éjfél, mire kimehetett.

04.07.

"Ne azt kérdezd, hogy mit tesz érted a haza, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazáért". Kérdés: ki mondta ezt, hol és mikor?

03.20

Lájkvadász hírportál: O.V. elhagyta az országot - így a cím. Aztán a lead lehervasztja a várakozásokat - Brüsszelbe utazott az EU-csúcsra. Itt tart ma az egykor szebb napokat látott magyar média.

És ezek után meg sem lepődöm azon, hogy ha véletlenül belenézek egy közhíradóba, az ott elhangzott nemzetközi vonatkozású híreknek nyomát sem találom a hiteles európai sajtóban, vagy ha igen, akkor nem úgy, nem akkor, nem ott, és nem olyan összefüggésben, mint azt a köznépnek tálalják.

Már nincs hírértéke annak sem, hogy „minden idők legmocskosabb választási kampánya következik.” Már csak azért sem, mert a legmocskosabb választási kampányok gyakorlatilag folyamatosan folynak, amióta a békepárt gyűlöletbeszélőé minden hatalom. Liftreklámunk is tartja ezzel a lépést, megjelent benne baloldali kerületi polgármesterünk gyalázása. Itt biztosan látjuk nap, mint nap. Amikor szóvá tettem a ház közösségi oldalán, az egyik lakótárs, miközben maga is tett egy mocskolódó megjegyzést az egyik ismert ellenzéki politikusnőre, így válaszolt: „A liftnek van másik három oldala még a plafont és a padlót nem számolva, ahová nézni lehet.” A stílus maga az ember – mondta Buffon. Nem a nagy Gigi, minden idők tán legkiválóbb kapusa, hanem a felvilágosodáskori francia természettudós mondta akadémiai székfoglalójában. Persze, lakótársnak igaza van. Belenézhetek a tükörbe is, gyönyörködhetek magamban, vagy vághatok pofákat. Mi több, nem kell tv-t néznem, internetet olvasnom, még az utcán is járhatok behunyt szemmel, hogy ne lássam a mi pénzünkből finanszírozott, újabb és újabb hazug és gyűlölködő óriásplakátokat. El is költözhetünk egy lakatlan görög szigetre vagy egy toszkán hegyi faluba, ahol minden harmadik ember 100 éves és ahová nem kell, hogy eljussanak a nagyvilág hírei….Észrevételemet elküldtem a közös képviselőnek is, ő válaszra sem méltatott…

Az elmúlt napokban többször is megkérdezték tőlem, hogy hol élek? Sajnos tudom, bár néha jó lenne elfelejteni, de valahogy mindig emlékeztetnek rá.

03.21.

Arról, ami Budapest egyik legszebb és legnemesebb hagyományú épületében hetek óta zajlik, nekem a Marx-fivérek pimaszul zseniális filmje, a Botrány az operában jut eszembe. Ennek hősei, Groucho, Chico és Harpo, miután a szűk látókörű impresszáriónak nem kell a szegény, de nagytehetségű tenor és a sztárénekes kidobatja az előadásból riválisa szerelmét is, a legelképesztőbb ötletekkel teszik tönkre a Metropolitan évadnyitóját. Végül a szerelmespár menti meg az előadást és az impresszárió is jobb belátásra tér. Vajon a magyar Operaház fantomjának megjön-e az esze, vagy ostobább és szolgalelkűbb, mint Mr. Gottlieb?

03.22.

A szomszédos szupermarket, szombat 11 óra. Riadt tekintetű, szemüveges fiatalember szerencsétlenkedik a zöldség- és gyümölcspultok között, egy ládát kis híján ráejt a kezemre, meg az előttem lévő mandarinokra. Egy középkorú eladónő ordítja le szegénynek a fejét, aki ettől még jobban elbizonytalanodik, nem is csoda, hiszen egy hete még mindent máshová kellett rakni. Lelki szemeimmel láttam a legfőbb keresztapát, vagy valamelyik stróman-rokonát, amint árufeltöltőként tengeti itt az életét.

03.23.

A közelünkben lévő Godot Galéria mindig izgalmas élményeket nyújt. Néha elég nyomasztó tárlatokat látunk, mint most az It’s Fine csoport képeit és installációit a „tehetetlenség kiállításán”.  Még egy kiáltványt is közzétettek, idézem: „Nem támogatjuk a valóságnak ellentmondó pozitivitás-kényszer termelését”, majd „követeljük a médiáktól, hogy hagyjanak minket békén a folyamatosan özönlő rossz hírekkel, hatásvadászfelvezetés-híreikkel, hülyeségeikkel és félinformációikkal”. Az egésznek volt egy neopunk „no future” hangulata a bomba-szobroktól a 9/11-es fotómontázsokig, a WC-graffitiktől az istentagadásig. Engem a legjobban az a mű fogott meg, amely egy homokból készült Bábeltornyot ábrázolt és amelyhez elvileg a néző is hozzátehetett, mert volt hozzá egy kis műanyag homokozó lapát. A címe pedig különösen tetszett: „Homokvármegye”.

03.25.

No és azt hogy értsük, hogy lehet, hogy nincsenek is oldalak, csak magyarok vannak? Az utcai harcosból hirtelen Bagarja uram lett, a béke barátja?

03.26.

Napok óta zajlik a lépcsőházban a tacepaózás egy, a közelünkben nyitandó ingyenkonyha miatt. A kezdeti józanabb hangok után már azt kezdik vizsgálni, hogy kinek az érdeke a „hajléktalanokat vonzó” intézmény miatt, ami „biztosan le fogja vinni a ház lakásainak az árát”. A fent említett szupermarketet is megjelölték, mint titkos haszonélvezőt, no és persze Mr. Soros hitközségét, elvégre az ő szociális hálójuk osztaná az ebédet. Helyben vagyunk…

Az emberhez méltó élet kutatására és annak biztosítására kellene azt a rengeteg pénzt fordítani, amely most például az űrkutatásra megy el – mondta egy tekintélyes orvos magánbeszélgetésünkben. És nem az űrkutatás a legnagyobb pazarlás, bár ki tudna elmenekülni egy másik bolygóra, ha beütne az apokalipszis?

Még mindig kiakadok azon, hogy a tv-szinkronokban mekkora hülyeségeket fordítanak. Jó lenne a magyar szövegek íróit felvilágosítani arról, hogy „gyereklány”, ahogyan gyakran a bébiszittert emlegetik, a mi nyelvünkön serdületlen nőnemű gyermeket jelent. Igaz, ez még mindig semmi ahhoz képest, amit egyszer egy francia Maigret-film magyar változatában hallottunk szüleimmel. Állandóan egy „énekmesterről” beszéltek, holott a történetben még csak utalás sem volt semmilyen zenei tevékenységre. Aztán, mint a francia nyelvben jártasak, rájöttünk arra, hogy a „maitre-chanteur-t” fordították így, amely, ha különválasztjuk a két szót, valóban jelenthet énekmestert, egyben azonban zsarolót jelent. Hogy miért pont ezen a napon jutott eszembe?

A sajátos szó- (és jog) értelmezésért állampártkormányunk sem megy a szomszédba. Ezúttal a hatóságoknak a médiára való nyomása elleni EU-határozatot nem szavazták meg, arra való hivatkozással, hogy ez cenzúra. Vagyis elutasítják, hogy a cenzorokat cenzúrázzák. Újabb érdekes egybeesése ez a mai napnak…

Még szerencse, hogy a nap végén felgerjedhetett szittya vérünk egy újabb fantasztikus futballgyőzelem után….

03.27.

A legfőbb nyomtatott ingyenes manipulátor szerint manipulált az a bizonyos hangfelvétel. Nagypéntek közeledtével osztódással szaporodnak a farizeusok.

Rég láttam már az Aranypolgárt – amikor médiaegyetemen tanítottam, minden évben megnéztem, mert úgy gondoltam, enélkül senkinek nem szabadna erre a pályára mennie – de lelki szemeim előtt ott vannak a nyitó képek, a „belépni tilos” táblától, a végtelen gazdagság egy-egy villanása, majd a haldokló nagyúr, aki bár övé volt a fél világ és azt vásárolta meg, amit és akit akart, úgy halt meg kastélya szobájában magányosan, mint egy kivert kutya….

03.10.

Módosítani kellene a társasági alaptörvényt és a köztársaságinak mondott elnök címét részvénytársasági elnökké változtatni. Hallottam távolról néhány mondatot beiktatási beszédéből. Lehet, hogy romlik a hallásom, de mintha valaki másnak a hangját hallottam volna…

Adyt olvasok már megint. Margita élni akar. A szatírarcú költő szerelmes volt kortársa, Molnár Ferenc első feleségébe, Vészi Margitba, ebből az érzésből is született ez a mű. Volt jobb, de azért vannak itt is remek sorok.

„Van egy másfajta, ősi álmú ember,

Ki csupa-cél és Cél felé rohan

s kit fejbe sujt mégis minden elérés,

Mert célhoz érni vagy ostoba látszat,

Vagy névkártyája a gálás Halálnak.”

Nem ezt  mondta Kerouac is? „Úton lenni boldogság, megérkezni Halál”?

A túlsó Duna-parton találták meg a Fuvolalovag ellopott szobrát. Szerencsére a megmaradt kultúrlények egyike bukkant rá és juttatta vissza alkotójához. Akkor miért lopták el? Hogy ne legyen?

Új szerencsejátékra csábítanak. Amikor meghallottam, hogy éjfélkor húzzák ki, lemondtam róla. Túlságosan emlékeztetett a parlamenti beterjesztésekre és a hivatalos közlönyre.

03.12.

Egy hete nem süt a nap. Lehet, hogy megszüntették közvagyon jellegét?

Az Álmok álmodói tv-sorozatban láttam egy rövid portrét Albert Flóriánról. Bár a szívem mindig a Vasasért dobogott, a Fradi Császárát minden hibája és allűrje ellenére nem lehetett nem tisztelni. Ma sincsen sok olyan játékos, aki egyszerre gólkirály és a csapat karmestere. Még hat éves Unokám is, aki a Fradiba jár tornászni,  tudja, hogy ő az egyetlen  magyar Aranylabdás. Amikor 1966-ban Olaszországban izgultam végig a foci vb-t, és életre szóló élményt kaptam a magyar-brazilon, a Panini képsorozatot a világ akkori legjobbjaival kezdték és Flóri is köztük volt. Én egyszer találkoztam vele személyesen, a ferihegyi repülőtéren. Már hófehér volt a haja. Egyszerűen odamentem hozzá és autogramot kértem tőle. Most pedig elgondolkodtam azon, hogy miközben – nagyon helyesen – az összes nagy fővárosi csapat stadionja egykori legendáinak nevét viseli – vajon miért nem maradhatott a zöld-fehérek otthona Albert Flórián stadion? Épp a „legmagyarabbnak” tartott csapatnál fontosabb a szponzor, mint a hagyomány?

E szép márciusi napon maga Keith Richards jelölt meg ismerősnek eme fórumon. Szegény öreg, nem tudja, hogy én Jim Morrison vagyok.

03.13.

A szigor után jön a vasszigor – mondta ő. Mi lenne, ha nem lenne ő, akkor hány gazember járna elnöki kegyelemmel szabadlábon? A választási kampány pedig várhatóan arról fog szólni, hogy melyik fél tud majd több pedofilt felmutatni az ellenség soraiban.

Chaplint nézünk. A nagy nevettető időnként egyáltalán nem vicces, csak annak látszik. Az egyik leghíresebb filmje, az Easy Street, amelyben a szegény csavargó, hogy megélhessen, beáll rendőrnek egy rossz hírű környéken, a nyomor, az ököljog, a családi erőszak élethű rajza. Bár a végén a kis ember, akaraterejének és ügyességének, meg némi szerencsének köszönhetően hőssé válik, a legrosszabbak is jó útra térnek, mi több, megtérnek, azért Chaplin pontosan tudta, hogy ez csak egy édes álom, amiből gyorsan fel fogunk ébredni. Vagy gondoljunk a Bevándorlóra, ahol a Szabadság Hazájában rendőrök szorítják vissza kordonnal a viszontagságos hajóúttól a végkimerülés szélén állókat…

03.14.

„Nem láttad a magad útját,

úgy gubbadtál hallgatagon.

Csak a jászol kellett néked,

hogy légy mindig boldog barom.

Minden jó volt, ahogyan volt,

nem kellett más egyéb néked:

csak a mázsás szónoklatok

s legyen borod, eleséged” –

írta Berda József, a szegények költője, aki egy liter bor áráért mérte verseinek kéziratát. E műve, a Nemzetsirató 1944 született, de csak 30 évvel később jelent meg, 8 évvel halála után, a Száguldj, szabadság című kötetében.  Azóta megint eltelt 50 év…

„A haza minden előtt” – hirdették meg az ünnepi programot, benne az ünnepi beszédet, amelynek előadójáról a plakáton csak a puszta név szerepel. Úgy kell annak, aki nem tudja, hogy kiről van szó. A mottó értelmezéséről pedig ajánljuk a feledékenyek figyelmébe nevezett 22 évvel ezelőtti kijelentését, mely szerint „a haza nem lehet ellenzékben”. A hon pedig olyan szinten virágzik, hogy az euró árfolyama kevesebb, mint egy hónap alatt 15 forintot esett…

03.15.

Ha Petőfi élne és brüsszeli lenne, minden bizonnyal azt üzenné az első számú pszichopatásnak (kösz,Hepepe, legyen Neked könnyű odaát…), az eszme röghöz kötöttjéhez, amit anno a németnek: „foglalod a….”.  Erre az új „vátesz” meg azzal jön, hogy „csapataink harcban állnak”. Hát már sosem lesz vége?

Érdekes színfoltja – már nem először - az ünnepi tv-programnak, hogy ismét elővették az 1953-ban készült Föltámadott a tenger…című látványos filmet, amelyben a kor kiváló művészei vettek részt és hozták a korszellemet. Igaz, Görbe János negyven feletti Petőfi volt, de megkapta Szendrey Júliának az ábrándos tekintetű Ferrari Vilcsikét, Básti Lajos azonban Kossuthként mennydöröghetett, Maklári Zoltánnak elhittük, hogy ő Bem apó, (főleg apó)  Szakáts Miklós ezúttal is egy „gaz árulót” alakított, hiszen Görgey Artúrt akkor annak tekintették. Arra pedig bizonyára kevesen figyelnek fel, pedig a főcímben is szerepel, hogy „tanácsadóként” jelen van a sztálini korszak amúgy kiváló rendezője, Vszevolod Pudovkin, akit a magyar „négyek bandájának” tagja, Révai főkultúros hívott meg személyesen, hogy a magyar rendezők megfelelhessenek az „elvárásoknak”. Persze a történet nem ment el a cári intervencióig, befejeződött az erdélyi hadjáratnál és Gábor Áron „rézá-gyujánál”…

Húsz éves fiú és lány ülnek egy padon a közeli iskola előtt. A lány „szituációban lévő diszkomfortságról” beszél. „Nem baj” – mondta volna erre néhai orvos Barátom.

03.16.

„Éhezők viadala” – jegyzi meg az egyik eladó a szomszédos szupermarketben az egy napos bezárás utáni roham láttán. A szomszédságban egyesek szerint ingyenkonyha készül, ezt onnan tudtuk meg, hogy az egyik lakó közzétett a lépcsőházban egy tiltakozásra buzdító levelet, mivel állítólag erről senkivel nem egyeztettek és most félhetünk a hajléktalanok szemetétől, ürülékétől, hangoskodásától. Közben mindenütt mennek fel az árak, az eladók a forgalmazókra, itt-ott a kormányra fogják, ezalatt a kormánypárt aktivistái szorgalmasan gyűjtik az aláírásokat a piac sarkán, ki tudja, mire, nem is érdekel. A közösségi médiában pedig elindult a gyűlölködés a Múzeumkertben éneklő vietnami tenor kapcsán, az élvonalban azokkal, akik úgy tesznek, mintha nem értenék egy másképp gondolkodó véleményét.

03.17.

Innen-onnan jönnek naponta a hírek, hogy közeleg az összecsapás a NATO és Oroszország között. Biztosan a fegyvergyárak terjesztik, mert kevésnek találják a megrendeléseket. Akkor sem ijedek meg. Ezeknek ennyiért?

Leendő színészek, filmesek megnézhetik az új Petőfi-filmet, de nem kommentelhetik nyilvánosan. Amióta már a 2000-es években az akkor még ellenzékben lévők sajtótájékoztatóin nem lehetett kérdezni, és ezt a média munkatársai nem kérték ki maguknak, semmin sem csodálkozom, ami a véleményszabadság megsértését illeti.

03.18.

A vezérlő kiválthatná a fél Saint-Tropez-i csendőrörsöt: egyszemélyben Pacuha, Agykár és Beléndek.

03.01.

A Sándor-palota új lakója beismerte, hogy egykor MLM-hálózatot vezetett, de „jogszerűen senkinek sem okozott veszteséget” Hát persze, jól tudjuk, hogy az MLM-ben csak a felső szint jár jól, a „cseresznyék” csak gürcölnek. Az a bizonyos salamoni „vaj” tehát nála is megvan, nyilván ezért költözhetett be a Várba, hogy ha esetleg kedve szottyanna túlságosan jogvédeni, akkor legyen mivel zsarolni.

Villamos végállomás Óbudán, este 8 óra után. Nagyhangú, nagydarab vezető rivall rá egy alvó emberre. „Ébresztő föl, leszállás! Megmondtam, hogy ne szállj fel többet. Sajnálom, hogy nem jöttem előbb hátra! Na, nyomás lefelé!” Az ember lassan magához tér, kínkeservesen belekapaszkodik két mankójába és leszáll. Arcát nem látjuk, öltözete egy fokkal jobb, mint a hajléktalanoké. A vezető elégedetten száll le ugyanannál az ajtónál, hogy előre menjen a vezetői fülkébe, kishíján fellöki intézkedése tárgyát.

03.02.

A vezér Floridába készül, hogy meglátogassa a narancshajú bukottat. És közben minden fórrumot felhasznál, hogy dicsőítse. Lehet, hogy el is dönti ezzel az amerikai elnökválasztás sorsát? Az utazás bejelentésének másnapján a narancshajú máris elvesztette első előválasztását.

A legújabb szupermarket-trükk: akcióként hirdetnek meg egy terméket az eredeti áron, majd emelnek rajta egy jókorát. Az akció rég lejárt, de a gyengébb látásúak ezt nem tudják, mert a dátumot kellően apró betűkkel és számokkal írják. Amikor megjegyzem az egyik eladónak, hogy ez az akció 10 napja lejárt, először kétszer az új akciót kezdi ecsetelni, de kitartásomra azt mondja, hogy az előzőt nem lehet levenni, mert egy sínen van valamennyi árkód. Akkor, lenne a következő kérdésem, de már nem hallja meg, hogyan tették rá a sínre az új akciót?

Nálunk még a bukott politikusnak is bőségesen emelik a fizetését. Mert az jár neki. Inkább élnék Opátijában, ahová Nagyanyám pesztonka korában járt gazdáival, mint Apátijában.

03.03.

Kétszáz napig nem volt telitalálat az ötöslottón. Aztán egyszer csak két egymást követő héten lett. Milyen érdekes…

És újra csak elérhetetlen filmes ideálom, Orson Welles. Videó-archívumomban megtaláltam egy 1955-ös három epizódból álló filmet. A gyilkosságok három szólamra harmadik részében egy nagyhatalmú külügyminisztert alakít, aki egy idő után betegesen rettegni kezd egyik politikai ellenfelétől, rémálmok gyötrik, amelyben a pimasz fiatalember, akinek állítólag ő tette tönkre a karrierjét, ahol csak teheti, nevetségessé teszi. Hihetetlen, ahogyan ez a nagyhangú, magabiztos figura fokozatosan összeomlik – Welles minden arcrándulása, testbeszéde zseniális – pszichiáterhez készül, akinek végső kétségbeesésében elárulja, hogy meg fogja ölni ellenfelét. Utolsó parlamenti fellépését azonban megzavarja, hogy a fiatalember széke üres, be sem fejezi beszédét, kitántorog, leesik a lépcsőn és összetöri magát. Utolsó pillanataiban tudja meg, hogy kísértőjét holtan találták egy vasúti alagútban. „Akkor mégsem szabadultam meg tőle” – mondja, mielőtt kileheli a lelkét, hiszen nem ő végzett vele, hanem valaki más, egy vétlen baleset, esetleg öngyilkosság és abban a tudatban hal meg, örökre nevetségessé vált. Ha visszamegyünk az időben 15 évet, valóságos példát is tudunk idézni: Amikor Hitler megnézte Chaplin Diktátorát, dührohamot kapott, mert minden idők legnagyobb bohóca ország-világ előtt nevetségessé tette őt és parancsot adott Chaplin ölésére. Nincs nagyobb félelme egy rettegett embernek, hogy egyszer csak elkezdenek tőle nem rettegni, hanem kinevetik és minden csak azon múlik, mikor merik először kinevetni…

Belenéztünk A Dal utolsó selejtezőjébe. És nem értettem, hogy a zsűri tagjai – köztük három kiváló zenész – mitől ájultak el. Az egy Roy volt az, aki valóban  nyújtott valami őszintét, ami megfogja az embert. Tudom, hogy elfogult vagyok, de a 2000-es évek végén leálltam azzal, hogy új zenéket hallgassak, mert egy idő óta semmit nem találtam bennük. És ez sajnos azóta is így van. Szerencsére az előző évtizedekből van mit hallgatnom, akár életem végéig, nem is szólva a klasszikusokig…És egy csendes vasárnap délutánon viszont a Classicán élvezhettük egy Kanadából élő koreai lányokból álló zongorás kvartettet, remekül vegyítették a kortárs zenei elemeket rock-riffekkel és blues-motívumokkal.

„Nem volt éj, nem veszett ki szeme világa,
Hanem hogy ez volt a sötétség országa”

– mondhatnánk Petőfivel, csak éppen a János vitézek hiányoznak, meg az óriások, akik a segítségére sietnek.

03.04.

Évtizedek óta nem született két nap alatt annyi politikai töltetű vicc/mém kis hazánkban, mint az operabüfé-ügyben. Jellemző, hogy mi veri ki nálunk a biztosítékot. Nálam már el is érte az unalom küszöbét. Pedig ez a többi affér mellett valóban „műbalhé”, ahogy a direktor úr mondani méltóztatott. És az sem kizárt, mivel abban a hatalom urai zseniálisak, hogy az egészet arra találták ki, hogy legyen min felháborodnia az istenadtának, miközben valami sokkal nagyobb gazságra készülnek a háttérben. Egy vazallust legalább sikerült nevetségessé tenni, de ő csak egy lépcsőfok ama magaslathoz, még csak középtájon sem.

03.05

Újabb tanulságos filmet láttunk, A csalót, az elmúlt 40 év legnagyobb amerikai pénzügyi csalásainak kitervelőjéről, Barry Minkow-ról. Valójában kezdettől fogva mindenki, aki üzleti kapcsolatba kerül vele, tudja, vagy legalábbis sejti, hogy minden lépése mögött van valami „kis csalás”, de saját hasznukat nézve elfogadják, így a fiatalember egyre nagyobb dobásokat hajt végre, nem létező cégekkel, munkákkal és befektetésekkel. Végül saját nagyravágyásának áldozata lesz, túl nagyot akar kaszálni a tőzsdén. Barry-t, akit felnőttként maga a reflektorfényt imádó férfi alakítja, bebörtönzik, ott megtér, végül 25 év helyett csak nyolcat kell lehúznia (ő az időt az évenként rendezett Superbowlokban méri), lelkész lesz, közben az FBI-nál előadásokat tart a különböző csalástechnikákról, de amint megszagolja újra a nagy pénz lehetőségét, ugyanott folytatja, ahol abbahagyja és újra börtönben végzi. Kíváncsi lennék, hogy egy olyan országban, ahol a pénzügyi- és adóhatóságok könnyebben szemet hunynak az ilyen nagystílű csalók felett, mint az Államokban, mennyi Barry Minkow sütögetheti háborítatlanul luxuspecsenyéjét sok-sok, soha ki nem fizetett károsulttal, esetleg állami támogatással…

03.06.

A szívem megszakad, amikor azt olvasom, hogy a főközösségiportálos milliárdokat veszített két óra alatt, amikor összeomlottak oldalai. Arról nem szól a fáma, hogy mennyi maradt neki, és mennyit vesztettek azok – esetleg az anyagiakon túl is – akik az egész életüket ezekre az oldalakra alapozták.

Hallgattunk egy csodaszép portréfilmet Horváth Terivel, akit volt szerencsém látni színpadon is a Kalevalában Ilmatár anyaként. Vajon a „nagy magyarok” értették volna az anyanyelvünket gyönyörű tisztasággal beszélő színésznő minden mondatát, szívből jövő népi hasonlatait? Amikor ilyent hallok, mindig eszembe jut, hogy számomra magyarnak lenni éppen e nyelv adományát jelenti, amelyre egész pályámat rátettem, kozmopolitika lelkemmel és világképemmel összhangban, és nem azzal ellentétben.

Szörnyű, mennyire aktuálisak ötvenéves vagy még régebbi filmek: a Keselyű három napját, amely 1975-ben készült, napjainkban is elkészíthették volna a világ bármelyik titkos szolgálatáról, amelyen belül újabb szolgálatok léteznek, és ezekről csak a legbeavatottabbnak tudnak, és jaj azoknak, akik a körön kívül esnek és többet tudnak a kelleténél…És az is elgondolkodtató, hogy hányszor jelent meg már a filmvásznon a minden érzelem nélküli, csak a „munkáját” végző bérgyilkos: Alain Delon és Lee van Cleef még csak hagyján, belőlük „kinézzük”, de a mindig elegáns Edward Foxból vagy a tépelődő Bergman-hősből, Max von Sydow-ból?...

Csak ne szidjuk Operaházunk fantomját. A 20. századi rock egyik legszebb művét 24 perce alatt 2x szakították félbe reklámmal. a Youtube-on. Jut eszembe, ugye már köztudott, hogy a Fantom szerzője éppen az Echoes-ból "vette kölcsön" főtémáját?

02.25

„Háromféle gazember van a világon. Van naiv gazember, tudniillik olyan, aki szentül hiszi, hogy gazsága fennkölten nemes cselekedet; van szemérmes gazember, aki szégyelli gazságát, de azért eltökélt szándéka, hogy véghez viszi, s végül van az igazi, vérbeli gazember” – írta Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij úgy 150 éve A kamasz című regényében. Ugyanő, ugyanott, néhány oldallal később: „A mai kor az arany középszer és az érzéketlenség kora, a lustaságnak, a tudatlanság dicsőítésének, a munkára való alkalmatlanságnak, a készen kapott eszmék és eszmények fogyasztásának kora. Senki sem gondolkodik, ritka az olyan ember, aki valamiféle eszmét termel ki magából.”

„Agazigazagazigazság” – hadarja az egyik fiatal stand-up-jelölt Griffith: Komédiások című darabjában.

„A nők miatt lettem gazember” – énekelte Hobo, Willie Dixon és Jim Morrison után szabadon (Backdoor Man).

És ha már klasszikusok és kortárs remekművek: Orson Welles 1947-ben készült krimije, A sanghaji asszony, amelyben csak a végén derül ki, hogy a nő a legfőbb bestia, Rita Hayworth remek megszemélyesítésében aki akkortájt épp Welles felesége volt. A többszörösen megcsavart sztori fő tanulsága: a gazdagok mindent megengedhetnek maguknak emberek megvásárlásától egészen addig, hogy saját aljas játékaik miatt ártatlanok bűnhődjenek, miközben semmi más nem érdekli őket, mint a pénz és a még több pénz. Sajnos az élet nem szolgáltat mindig olyan igazságot, mint a film, hogy a gazemberek végül egymást nyírják ki.  

„Ezek az én elveim, de ha Önnek nem tetszenek, vannak más elveim is” – mondta Groucho Marx. Ez jutott eszembe arról az emberről, akinek legújabb árfolyama 4 Gripen.

Ha mindazok előtt leróná az ország a kegyeletét, akik az elmúlt 100 évben valamelyik magyar rendszer áldozatai voltak, naptárunk nem állna másból, csak emléknapokból. A kommunizmus áldozatainak emléknapja pedig nem más, mint egy elterelő hadművelet egy neokommunista egyeduralmi rendszerről.

Egy szebb napokat látott politikus szerint a vezér remek formában van, akár még 30 is benne lehet. Ha jól számolom, akkor 91 éves lesz. Csak nem veri ennyire az a bizonyos a magyart..vagy tán a szebb napokat látott politikusnak is ígértek valamit, hogy ilyen szépeket mond? De eszembe jutott az a szinte mindig elfelejtett történelmi tanulság, mely szerint egy-egy birodalom, vagy uralom, a legritkább esetben tartott addig, amíg meghirdették…

02.27.

“Magyarságom emberi létem alapvető mozgásformája” – mondotta volna a Sándor-palota új lakója. Akkor jöhet a hazafias csárdás és a csűrdöngölő.

Az influencerek legalább kétszer annyi embert vittek az utcára, mint az ellenzékinek mondott, lassan másfél évtizede egymással marakodó pártok. Most sem telt tőlük többre, mint egy „elegáns” kivonulásra az úgynevezett államfő megválasztásáról. Nem ártana, ha ezen mindenki elgondolkodna. Csak nehogy az influencerek pártba akarjanak tömörülni…

Meghalt egy régi-régi barátom, általános iskolai osztálytársam, a költő fia, a tűztáncosé, akinek a Villa Negrát is köszönhetjük. Tragédiák övezték életét, kétévesen gyermekbénulás sújtotta – apja egyik legszebb, „ráolvasó” versét írta neki – harmincas éveinek elején vesztette el Édesapját – gyönyörű Édesanyjáról semmit sem tudok -  bölcs életkedve azonban soha nem hagyta el. Gyerekkorunkból is emlékszem szelíd humorára, játékos verseire Mazsoláról és a doktorságról – egyszer farsangon annak is öltözött – és a hatalmas gombfoci-csatákra. Tőle kaptam kedvet a képes gombfocikhoz, amelyekkel aztán Apámmal éveken át komoly bajnokságokat rendeztünk. Attilának már a 60-as évek első felében olyan Real Madridja volt, amelyben látható volt Puskás is, de a legnagyobb becsben a Fradit tartotta, de nem a Császár volt a kedvence, hanem a Doktor, aki a közelünkben lakott, és rendszeresen láttuk a játszótéren tanulni. Kiskamasz korunkban, amikor külföldi éveim során hazalátogattam, hatalmas lórum-partikat vívtunk náluk. Nagyanyáink jó barátságba kerültek mindjárt elsőben, az ő nagyanyja, Eta néni, hajdan előadóművész, kirítt az iskolához járó nagymamák közül sminkjével, kis tokkalapjaival, de máig emlékszem eleven mozgására, beszédére és azokra a fájdalmas versekre, amelyeket a Költő írt halálakor az őt egyedül felnevelő asszonyról. Végül biológus lett, a veganizmus egyik hazai hirdetője, költészetből csak az olvasás tisztelete maradt meg, míg az én poétai utamat egy ideig Apja próbálta egyengetni, de aztán elvesztettük egymást.  Attilával is nagyon régen találkoztunk utoljára személyesen, a FB-on azonban rendszeresen beszélgettünk, a covid idején nagyon hasznos szakmai tanácsokkal látott el. Most, hogy ő is elment, találomra elővettem Apja egyik kötetét, amit talán 40 éve olvastam, és magam is meglepődtem, hogy sorai mennyire megmaradtak bennem.

02.28.

Régen nem fordult elő, hogy két filmet is megnéztünk egyetlen este. Én 42 év után láttam újra A Koncertet. Akkoriban a szenzáció erejével hatott – a buli harangozása volt az első olyan reklám Magyarországon, amelynek indító plakátjáról csak a beavatottak tudták, hogy miről van szó -  most hatalmas csalódás volt. És erről Illésék tehetnek a legkevésbé. Sohasem tartoztam a nagy rajongói körbe, egyetlen koncertjükön sem voltam – Életem Párja legalább ott volt a 2001 Népstadion-beli nagy hármas bulin, néhány hónappal azelőtt, hogy egymásra találtunk - valahogy engem kamaszkoromban inkább az Omega, majd a korai LGT és a Mini tudott megszólítani, nem tagadom, hogy bár voltak számomra már akkor is nagyon kedves dalaik, igazi jelentőségüket csak később fogtam fel.  Például akkor, amikor a seregben esti bakancspucolás közben énekeltük, hogy „el ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra”. A szereplőkkel, a teljes Fonográffal, mindkét Tolcsvay-val és Koncz Zsuzsával volt szerencsém együtt lelkesedni 1978-ban a havannai VIT-en a kubai forradalomért, (Csak Illés Lajos és Pásztory Zoltán nem voltak ott), később bejáratos voltam szegény Németh Oszi és Tolcsvay Béla lemezboltjába egyaránt.  Koltay Gábor egyszerre próbált egy dokumentum-portré-riportfilmet és egy koncertfilmet csinálni. Egyik sem sikerült. Nyilván meg akarta csinálni a magyar Woodstock-filmet (bár annak  első változatával szintén vannak fenntartásaim)....Mint említettem, magán az eseményen nem voltam jelen, de szívesen megnézném egyszer az egész koncertet az elejétől a végéig, vágatlanul, minden hűhó és „művészkedés” nélkül. Biztosan megvan az eredeti felvétel valahol. A zenék, a szövegek túlélték őket.  És, ahogyan a Vadászat40 kapcsán is leírtam, mennyire jó lenne, ha nem kellene a mában gondolkodnunk amikor azt halljuk, hogy „miért hagytuk, hogy így legyen”, hogy „mások dolgoznak helyetted, míg szerepedet játszod”, hogy „nem lennék játéka mindenféle szélnek”, vagy az itt el nem hangzottak közül, hogy „nem akarok állni, ha fordul a Föld” vagy hogy „szemétládák egy új kor hajnalán”. És miért voltak áthallásaim, amikor Tolcsvay Laca azt üvöltötte, hogy „sehonnai bitang ember…”? Mondjam még?

Rögtön utána megnéztük Szász Attila Örök tél című filmjét. A Saul fia méltó párja, szikárságával, szűkszavúságával, az érzelmek és a vizuális atrocitások visszafogásával hat. És tökéletes a befejezése: vannak olyan történelmi helyzetek, amikor egy túlélés kevés egy élethez.  És amikor a film elején az elhurcolt nők egy dombon vonulnak egy orosz lovaskatona mögött, mindkettőnknek Bergman Hetedik pecsétjének haláltánca jutott eszébe…

„Az idő a legjobb kritikus” – hangzott el az Amikor Galéria Pozsonyi úti új kiállítótermének megnyitóján, ahol a 20. század második felének egyik legeredetibb alkotója, Percz János képzőművész hatalmas életművébe tekinthettünk be.

A tárlat, amellyel a műgyűjtőként ismert, napjainkban a TV2 Kincsvadászok című antikvitás-értékmentő műsorának egyik állandó résztvevőjeként a széles nyilvánosság előtt is bemutatkozó Molnár Viktor megindította az elmúlt 80 év és napjaink művészete zárt ajtóinak kinyitását, ismét bebizonyította a fenti régi igazságot: bár egy alkotót, legyen az író, zenész, filmes vagy képzőművész, meghatározza a kor és annak társadalmi-politikai viszonyai, közízlése, elvárásai és szellemi befogadóképessége, az igazi értékek fennmaradnak a kor elmúlásával és mondanivalójuk van a későbbi nemzedékek számára is.

Percz János műveivel először 1968-ban találkoztam a római Magyar Akadémián. Akkoriban az Örök Városban éltünk, Édesapám a nagykövetségen dolgozott, és az Akadémián laktunk, amelynek egyik szárnyán rendszeresen ösztöndíjas magyar művészek tartózkodtak. Egy másik kiváló szobrászművésszel, Mészáros Dezsővel közeli barátságba is kerültünk. Percz alkotásai talán csak 12 éves tudatalattimat ragadták meg, a mostani kiállításon azonban néhány kisebb darabnál előjött az a bizonyos „dézsávü” érzés.

A művész élete utolsó két évtizedében visszavonultan élt, 2000-ben bekövetkezett halála óta életműve feledésbe merült. Molnár Viktor 2020-ban fedezte fel műtermét és eltökélt szándéka volt, hogy ismét megmutatja ezeket a különleges, többségükben fémből készült alkotásokat.

Határátlépés – ez a címe a kiállításnak. Az idősebbeknek ehhez a szóhoz a „tiltott” szó kapcsolódik, és innen már csak egy lépés az a bizonyos „három t” (támogatás, tűrés, tiltás), amellyel az 1956 utáni korszak kultúrpolitikáját jellemezni szokták. Percz János valójában egyikhez sem tartozott, és munkássága jól példázza azt, hogy az igazi tehetségek szocializmusnak nevezett rendszerben is tudtak élni a művészi szabadság lehetőségeivel, sőt, át is tudtak lépni bizonyos határokat. Bár a magyar szobrászt „magyar Giacomettiként” is emlegetik, úgy érzem, hogy a svájci pályatárssal való közös pontokon túl Percz ízig-vérig közép-európai, aki, mint szülőhazája és annak régiója magába szívja számtalan modern és ősi kultúra örökségét.

Megférnek egymás mellett olyan szobrok, amelyekből a keleti Jin-Jang gondolat elválaszthatatlansága vagy a Húsvét-szigeti figurák rejtelmessége tükröződik Dózsa György tragikus magyar mítoszával, vagy a Kisfaludy Strobl Zsigmond Szabadság-szobra által ihletett Ikarusz – az igazi, korlátlan szabadságvágy örök szimbóluma. Ezt látván idéződött fel bennem egy XVI. századi francia költő, Philippe Desportes verse:

„Ikárusz hullt le itt, az ifjú vakmerő,

Ki bátran égre szállt, gátat se nézve hol lát,

S bár teste mélybe dőlt, veszítve gyenge tollát,

A bátorak szívében irigy vágyat ver ő”

(Tóth Árpád fordítása)

Megragadó volt számunkra a Meteor, amelyről nekem Fellini Zenekari próbájának nyomasztó vége jutott eszembe. Életem Párja az egyik rajzon olyan Janus-arcot fedezett fel, mint amilyenek a római Akadémia tetőteraszát díszítik. Rá talán a feszületszerű alakok gyakorolták a legnagyobb benyomást, valamint a kéz, amely hullámok fölé nyúlik. Míg az én kedvencem az a pár, amely hullámok között áll, és együttlétüknek semmi sem árthat. A „határátlépés” egyik kiváló eszköze, hogy a művész számos alkotásának nem adott címet, így mindenki saját énjére fordíthatta le a látványt.

Ahogyan az várható volt, a megnyitóra a Galéria méreteit meghaladó tömeg érkezett és még így is ennyi minden átjött Percz János művészetéből, hogy kerülgetnünk kellett a többieket. Biztosan visszamegyünk még a tárlat egy hónapig tartó nyitvatartása alatt, hogy élményeink letisztulhassanak.

02.14.

Hat hónap letöltendő Nicolas Sarkozy-nek. Nem sok, de az ítélet a lényeg. Egy jogállamban, ráadásul kampányfinanszírozási "lazaság" miatt.

„A kormány dolgozik. Munka van” – üzente a hosszú csendjét megtörve a nagyfőnök. Egyik, hajdan tisztelt, ma már nem emlegetett elődje is azt mondta, hogy „a kormány a helyén van.” Igaz, csak ő áll harcban, nem a csapataink.

Valentin napján láttunk egy szép, visszafogottan érzelmes amerikai filmet, ismeretlen, de hiteles színészekkel. A levélíró egy olyan pillanatot ragad meg, amikor egy, a környezetéből csak értetlenséget vagy irigységet kiváltó tizenéves lány megkapja a kulcsot saját boldogságához. A levélíró nem más, mint egy öregember, egy idősotthon lakója, aki napjait találomra kiválasztott ismeretlen embereknek küldött, szeretetteli szavaival segít másoknak megtalálni útjukat. A történet bennünket Életem gyógyítói munkájára emlékeztetett: mindenki, aki hozzáfordult, a találkozás végén húzhatott egy színes kártyát, amelyen életbölcsességek voltak Senecától Gandhiig, Sri Chinmoy-tól Müller Péterig, de Életem elrejtette közéjük saját életének tapasztalatait, szívből jövő gondolatait. És ahogyan a levélíró üzenetei, az ő kártyái is, amelyeknek kihúzóját korábban nem ismerte, rendre célba találtak. És elgondolkodtunk azon is, hogy vajon a legtöbbször miért csak idősödve ébredünk rá arra, hogy melyek a legfontosabb dolgok számunkra az életben, pedig milyen jó lenne e felismerésekkel még egy teljes életet végig élni.

02.15.

Remek termék párkormányunk ingyenes nyugdíjas újságja, pláne, hogy ketten élvezzük ezt a státust a családban. Műanyag zacskója ugyanis kiválóan alkalmas a papírhulladékok gyűjtésére és reciklálásával még környezetünket is védjük.

Eddig is harsányan röhögnöm kellett, amikor bárki, bárhol az adatvédelmet hozta szóba. Most egy újabb adalék: miután visszavonultunk a munkától, mikrovállalkozásunk megszüntetését kezdeményeztük. Az ügyintézéssel könyvelőm foglalkozik, akivel közel 30 éve dolgozunk együtt. Erre kapok egy levelet egy számomra ismeretlen cégről, amely felajánlja segítségét a cégfelszámoláshoz – persze nem a két szép szememért. Attól, hogy a belügyi, az egészségügyi és az adóhatóságok mindent tudnak rólunk, még azt is, amit mi nem, már a szemem se rebben. De egy ilyen soha nem hallott cég hogyan talált meg? Vagy a tisztelt NAV már akárkinek kiadja a cégadatokat?

Kettőt csengetnek. Így a postásunk szokott. Hozza a február nyugdíjat, és melléje a 13. havit. Mondom neki, hogy négy nappal későbbre vártuk az év elején megkapott menetrend szerint. „Most előbb hozzuk, be is mondták a médiában” – feleli a közel kétméteres, szó szerint „derék” ember.  Ha csak úgy nem, ebből is látszik, hogy csak érintőlegesen követjük a médiát. Biztos, ami biztos, kapják a nyuggerek járandóságukat minél előbb, még mielőtt ők is kinyitják a pofájukat…

02.16.

A történelem folyton ismétli önmagát. Sztálin még a Mexikóba menekült Trockijtól is rettegett, ezért küldte utána a jégcsákányos Ramón Mercadert, aki végül  a Szovjetunió hőseként,  ágyban, párnák között halt meg Havannában. Alekszej Navalnij „vérrög” gyilkosának nem fog ennyi hírnév kijutni… A hír bejelentése után a közmédia egyperces híradója a rendkívüli moszkvai havazást tartotta fontosnak…A történelem ismétlődése adhat reményt arra, hogy még alig volt több ezer év alatt  olyan tömeggyilkos, aki ágyban, párnák közt végezte volna…

Ellopták Török Ádi szobrát, amelynek felavatására alig egy hónapja engem kértek fel. Valaki már az ünnepség előtt megjósolta ezt. A minap, amikor az olaszok ellen játszottunk a vízilabda vb-n, az olasz himnusznál hevesebben dobogott a szívem, mint a magyarnál. Hogy jön ez a kettő össze? Maradjunk annyiban, hogy nekem összejön…

02.18.

A hajdani/mai „hűség házának” vezetőit egyáltalán nem zavarja, akárcsak urukat és parancsolójukat, hogy milyen áldozatok mozgattak meg rég nem látott tömeget Budapesten és másutt is, és könnyen lehet, hogy a harag napjai ezúttal nem csitulnak el könnyen. Ők még mindig a kommunizmus áldozataira emlékező programokkal igyekeznek elterelni a figyelmet napjainkról.

02.19

A már sokat emlegetett videóarchívumom rendezése közben megtaláltam Fritz Lang első hangosfilm-remekművét, az M – egy város keres egy gyilkost című, 1931-es filmjét. Az eredeti alcíme „A gyilkosok köztünk vannak” lett volna, de az akkor már egyre erősödő nácik nyomására ezt nem engedélyezték. A filmben a bűnüldöző szervek tehetetlenek egy pedofil gyilkossal szemben, akit végül Berlin zsebesei, stricijei és egyéb kis stílű bűnözői kerítenek kézre. Vajon le merné-e ezt a filmet a magyar közmédia vetíteni? A film amúgy is kész (nemcsak) kultúrtörténeti arcképcsarnok. A gyilkos Peter Lorre, született Löwenstein László, aki a hitleráj elől Amerikába menekült, ahol krimik és gengszterfilm rosszembereinek egész sorát játszotta el. Ugyanezt az utat választotta a rendező is, Berlinben hagyva a náciknak behódoló forgatókönyvíró feleségét, Thea von Harbout. Az alvilág legfőbb bandavezérét pedig az a Gustav Gründgens játssza, akiről Klaus Mann Hendrik Höfgent, a Mephisto főhősét mintázta…

Jövőre lesz 100 éves Chaplin Aranyláza és nem kopik, sőt, a humora mellett egyre inkább az emberi gyarlóságok, bűnök, a látszat, a külső szerinti értékrend kegyetlen tükre tárul elénk. A film végén, amikor Charlie és behemót barátja már milliomosként utaznak egy hajón, és   szenzációéhes sajtó „lecsap a nagy sztorira”, megkérik a kis csavargót, hogy öltözzön be régi rongyaiba. Charlie a pózolás közben két osztályt zuhan, és rögtön potyautasnak nézik, holott néhány perccel korábban mindenki hajbókolt neki a kapitánytól lefelé…

„Egyesek úgy vélik, Josefine azért ilyen türelmetlen, mert úgy érzi, öregszik, hangja gyengül és elérkezett a legfőbb  ideje, hogy elismertetéséért megvívja végső harcát. Én nem hiszek ebben. ha ez igaz volna, Josefine nem lenne Josefine. Az ő számára nem létezik öregség, sem gyengülő hang. Ha valamit követel, arra nem holmi külső ok, hanem belső következetessége kényszeríti. Nem azért nyúl a legmagasabbra helyezett babérok után, mert az pillanatnyilag kissé alacsonyabban függ, hanem azért, mert az van legmagasabban; ha hatalmában állna, még magasabbra helyezné” – írta Franz Kafka valamikor az 1920-as évek elején a Josefine az énekesnő, avagy az egerek népe című novellájában.

02.04.

Sokáig, még néhány évvel ezelőttig is jelenidőként éltem meg a 60-as éveket, de ahogyan egymás után távoznak hőseim, egyre inkább múlttá válik minden, csak az a töredék marad, amit szívemben, agyamban elmentve őrzök, képben, hangban.

Mostanában egyre többen mennek át az égi focipályára a legnagyobbak közül. Mario Zagalo, Franz Beckenbauer és Gigi Riva után 89 évesen távozott Kurt Hamrin, aki mindössze 19 éves volt, amikor bemutatkozott a svéd válogatottban 1953-ban éppen ellenünk, és ő az ő góljával egyenlítettek a Népstadionban, 10 nappal a 6-3 előtt. 1958-ban tagja volt a vb-ezüstérmes svédeknek, akik csak a brazil csodacsapat ellen maradtak alul. Előzőleg bennünket is megvertek, az ő két góljával. 1961-ben a Fiorentinával KEK-győztes lesz, Hidegkúti Nándor edzősködése mellett. Nyolc évvel korábban azon a bizonyos budapesti meccsen még egymás ellen játszottak. Hamrin kétlábas jobbszélsőként 190 gólt lőtt a Violák színeiben, nála többet azóta is csak Gabriel Batistuta. Akkoriban Rómában éltünk, és Apámnak, mint Újpest-drukkernek, a helyi lilák voltak a természetes kedvencei, köztük Hamrin. A 33 éves minirakétát 1967-ben vette meg a Milan, pontosabban cserélte el a brazil világbajnok Amarildóra. Két év alatt bajnokságot, KEK-et nyert velük (ez utóbbiban az ő két góljával győztek a fináléban az NDK-s FC Magdeburg ellen), majd BEK-et, 4-1-re ütötték ki a már Cruyff-fal, Keizerrel felálló Ajaxot. 35 évesen ért a csúcsra és lett a Diavolo legendája olyan világklasszisok között, mint a védelem két oszlopa, Roberto Rosato és  Kalle Schnellinger, a hangyaszorgalmú, később csodaedző Giovanni Trapattoni, és minden idők egyik legintelligensebb irányítója, Gianni Rivera, 1969 aranylabdása. Akkor lettem Milan-drukker….Kurt Hamrin is végleg beleszeretett Itáliába, ott telepedett le, és közös kedves városunkban, Firenzében hunyta le örökre a szemét.

Az újságírónak mindig bizonyos távolságot kell tartania – szól egy általánosnak hitt szakmai intelem. Valószínűleg azért is tartoztam a „kívülállók” közé, mert az általam művelt területeken, mindenekelőtt a kultúrában, sőt, egyes sportkedvenceimmel való találkozásokkor, soha nem titkoltam szeretetemet, tiszteletemet, néha még rajongásomat sem. Szegényebb lett volna az életem az így született barátságok nélkül. Volt, hogy megszegtem a „ne szeress bele interjúalanyodba” parancsolatot és csak utólag ébredtem rá ennek kellemetlen következményeire. Számomra azonban így volt teljes ez a pálya, így tudtam azonosulni csodálatos életművekkel, mert egyesültek bennem az emberrel. Ezért is érzem személyes veszteségnek, ha egyikük-másikuk eltávozik, mert valamit végérvényesen elvisznek belőlem.  

02.05.

Vagy a szemem romlik, vagy kezdek belehülyülni a mai Magyarországba. Kapok egy ajánlatot e-mailben, amelyet úgy olvasok, hogy „szuronyokkal bevont érem”. Holott színaranyról van szó. Úgy sem kell.

Bevallom, nem a rap a kedvenc műfajom, bár annak idején „keresztapját”, James Brownt nagyon is nagyra tartottam, ott voltam mindkét budapesti koncertjén. Áfíííílgud, meg gerappa és ilyesmik. Egy időben kisebbik fiam próbálkozott vele, nem is csinálta szerintem rosszul, de haverjával csak egy demóig jutottak, viszont az érettségin kifejtette, hogy József Attila, ha ma élne, rapper lenne, és példának a Nincsen apám, sem anyámot hozta. A legújabb rapet viszont Magyarország kormánya osztja, az Európai Unió támogatásával – legalábbis hivatalosan így osztoznak a copyrighton. Úgy látszik, az Istenadta nem bír leszokni a hálapénzről, az orvosok pedig arról, hogy eltegyék, különben miért kellene rappelni róla főműsoridőben? Egyébként is, miért nem nevezik hálapénznek azt, amikor úgy jutsz egy vizsgálathoz három hónap helyett egy-két héten belül, hogy fizetsz?

02.06.

Eljött az idő, hogy az évtizedek alatt hatalmasra duzzadt videótáramat kissé szelektáljam. Akadnak, amelyek tönkrementek, vannak olyan filmek, amelyeket egyszer elég volt megnézni, így vettem egy nagy levegőt és elkezdtem végigpörgetni az összeset. Még messze vagyok a végétől, hiszen elég időigényes munka, de már találkoztam teljesen elfeledett kincsekkel, amelyek jók lesznek üres estéink igényes eltöltésére. Ami még jobban meglepett, hogy a 90-es években mennyi jó külföldi tv-csatornát lehetett fogni Magyarországon és onnan eredeti nyelven filmklasszikusokat is felvenni. Így maradt meg több olasz, francia és angol nyelvű remekmű a táramban, amelyek jók lesznek arra is, hogy nyelvtudásomat is ébren tartsam az olvasás mellett, ha már úgy döntöttem, hogy befejezem az újságírást és lemondok a közel 50 évig mindennapi kenyeremnek tekintett külföldi sajtó olvasásáról. És még arra is emlékszem, hogy fiaim, akik ma már elismert sportújságírók, az angol és német nyelvű sportcsatornákon keresztül kezdték magukba szívni későbbi hivatásuk nemzetközi szaknyelvét. Feltűnt továbbá azt is, hogy mennyi híres régi filmet vetítettek a Dunán eredeti nyelven, felirattal. Ma legfeljebb külföldi hírcsatornákat lehet nézni, és még jó, ha a szolgáltató néhány hónapos beetetés után nem veszi ki ezeket a kínálatból. Hiába van ma 170 fogható csatorna, jó, ha egy féltucatnyi nézhető van, miközben mindent elárasztanak végtelen sorozatok, vannak olyanok, amelyek egyszerre több csatornán is mennek, mint a ballonkabátos, az elpusztíthatatlan négylábú nyomozó vagy a furfangos-biciklis atya, a filmes csatornákon pedig néha hónapokon át ugyanazt a 10 filmet adják, legfeljebb egy napon belül eltérő sorrendben. Ne mondja nekem senki, hogy ez nem a tudatos, felülről vezérelt népbutítás eszköze. Még jó, hogy archívumom azért eltart még egy darabig, és szerencsére még van erőnk, hogy színházba, koncertekre járjunk…

Még ennél is érdekesebb, amikor egy-egy film végén rajtamaradt a kazettán egy-egy korabeli híradórészlet. Olyan közéleti arcokkal és nevekkel, akikre ma már a kutya sem emlékszik….

02.07.

Miközben ez az egész kegyelmi ügy úgy, ahogy van undorító és vérlázító, és az egész velejéig rohadt rendszer erkölcsi szintjét tűpontosan jelzi, egyáltalán nem lepne meg, ha a nerencek ebből is megpróbálnának tőkét kovácsolni, akár úgy, hogy lemondatják enkát, aki az ország (valódi) többségében kezdettől fogva közutálatnak örvend. Láttuk már, hogy minden gátlás nélkül megszabadulnak azoktól, akik valami miatt vállalhatatlanná válnak, Schmitt-től Szájerig, és akkor a választások előtt mondhatják, hogy lám, milyen fasza gyerekek vagyunk. Attól pedig nem kell tartaniuk, hogy nem találnak egy újabb nyalogányt, aki "alkalmas" lesz erre a kézi vezérelt díszfunkcióra.

A naponta folyó háborús félelemkeltésről egy WC-beli felirat jut eszembe, amit még a 70-es évek végén az ELTE Bölcsészkarán láttam. Így szólt: "Condottieri! A jövő héten nem lesz háború. Mindenki mehet a k...anyjába!"

02.08.

Életemmel megnéztük sokadszor a Spartacust, ezúttal olasz változatban, ahogyan annak idején én láttam először. A sors különös egybeesése folytán éppen aznap délután fejeztük be a Jelenések Könyvének olvasását. Szent János látomásaiban Babilón/Róma bukását a bujaság, a bálványimádás, a földi gazdagság hajszolása okozza, és az, hogy az egész világ neki hódoljon. Spartacus felkelésének is az a történelmi tanulsága, hogy akkor – Kr.e. 70 körül – Rómában valójában már szinte senkit nem érdekelt a Köztársaság megmentése, hanem az egyéni hatalomvágy volt a fő motiváció. Az első triumvirátus – Crassus, Pompeius, Caesar – egyenesen vezetett el ez utóbbi diktatúrájához, majd a császársághoz, a fél világ feletti uralomhoz. Aztán tudjuk, hogyan végződött. És a birodalmi törekvések azóta sem csitulnak, még ha az egyes impériumok egyre rövidebb ideig állnak is fenn…

Huszonhat év után sikerült egy egyelőre még nem jogerős ítéletet hozni két olyan figura ügyében, akinek az érintettsége az első pillanattól kezdve közszájon forgott a Fenyő-gyilkosság kapcsán. Emlékszem, még Kurírosok voltunk, amikor nem sokkal az eset után - lásd még albán merénylő -  egyik kollégám akkor így jellemezte az egyik vádlottat: "Már akkor gengszter volt, amikor ez még nem volt divat Magyarországon."

Életem Szerelme, akinek mindenféle betegségeket akarnak bebeszélni, napról napra jobb formába kerül, szép, életerős asszony, testben és szellemben egyaránt. Én pedig megnevetettem a nálam legalább 25 évvel fiatalabb, kedvenc gyógyszerészemet, amikor kértem,  hogy nézze meg, felírta-e a háziorvosom a listámat. És azon mindössze három gyógyszer szerepelt. Meg is dicsért érte. Hálás vagyok minden ilyenért, és ő még „elfogultsággal” sem vádolható, mint Életem. Pedig néha benézek a tükörbe, pláne egy rossz éjszaka után és nagyon öregnek látom magamat…

02.09.

„I talk about the midnight rambler” – ez jutott eszembe a 13. alkotmánymódosítási javaslat benyújtásáról. Hogy ez a Stones-nóta a bostoni fojtogatóról szól? Na és? Ő legalább nem tudta, hogy mit csinál…