Kevés olyan, a baljós jövőt tisztán látó írója volt a 20. század első felének, mint H. G. Wells. Gondoljunk csak Az időgépre, A világok harcára vagy a Dr. Moreau szigetére – felejtsük most el a filmfeldolgozásokat, csak az eredeti könyvekre koncentráljunk - amelyek egyaránt sötét képet festenek az emberiség sebezhetőségéről és arról, hogy képtelenek levetni évezredes beidegződéseiket, pusztító ösztöneiket. Az igazi király (The King Who Was a King) című filmregényére, amelynek első magyar fordítása alig néhány hónappal az 1929-as angol kiadás után jelent meg, véletlenül bukkantak rá Szüleim egy antikváriumban és én is csak akkor ismertem meg, amikor a hagyatékukat rendeztem.

Azon már meg sem lepődtem, hogy a történet mennyire napjainkról szól. Főhőse egy Amerikában élő munkás fiatalember, aki csak véletlenül tudja meg, hogy valójában száműzött királyi sarj és egy Klavéria nevű kis ország trónjának várományosa lesz, miután az előző uralkodót megölték. Bár a helyiek először jött-ment idegennek tekintik, de végül mégis megkoronázzák, az ország nagytanácsa ugyanis abban bízik, hogy egyszerű báb lesz a kezükben. Ők ugyanis háborúra készülnek a szomszédos Agrávia ellen, amely egy ritka, a modern technikához elengedhetetlen ásvánnyal rendelkezik, és ezért akár egy világháború sem lenne drága számukra. „A mi nemzeti szuverenitásunk előbbre való” – mondja az egyik kardcsörtető és engem kirázott a hideg… Az új király azonban békét akar, és bár a háborús összeesküvők mindent elkövetnek a konfliktus kiprovokálására és a közvélemény ilyen irányú uszítására, titokban tárgyalni kezd Agrávia elnökével, és miután nincs más megoldás a háború megfékezésére, megöleti a nagytanács vezetőjét, ami után a hadsereg és a nép is melléje áll. Az eseményeket először értetlenül fogadó nagyhatalmakat sikerül meggyőzni, és bekövetkezik a világbéke.

A filmregény már csak születésének körülményei és a későbbi események ismeretében félelmetes. Az 1920-as években vagyunk, amikor már érezhető a versailles-i békediktátumokban megfogant újabb nemzetközi feszültség erősödése, Mussolini már a római birodalom feltámasztásáról álmodik, Németországban egyre hangosabbak és erőszakosabbak a nácik. Wells is hivatkozik az Aristide Briand francia és Frank Kellogg amerikai külügyminiszter által 1928-ban aláírt paktumra, amelyhez egy év alatt 54 ország csatlakozott, és amelyben a felek lemondtak a háborúról, mint a nemzetközi politika eszközéről. Ekkor még működött az ENSZ elődje, a Népszövetség. Hogy mennyit értek ezek a nemzetközi megállapodások, sajnos jól tudjuk, és azt is, hogy a II. világháború után az újabb világégést nem az egyetemes békevágy, hanem a nagyhatalmak nukleáris fegyverek általi kölcsönös sakkban tartása akadályozza meg a mai napig. Miközben 1945 óta nem volt egyetlen pillanata sem a Földnek, amikor mindenütt béke lett volna és ma újra együtt kell élnünk Európában a fegyverek zajával és a legaljasabb háborús hisztériakeltésekkel. 

„A világ békéjét csak egy úton lehet biztosítani: az egyetemes emberi értékek nemzetközi szabályozásával, és ha véget akarunk vetni a háborúskodásnak, arra nincs más mód, mint ha megküzdünk azoknak a jelképeknek és kényszerképzeteknek az erejével, amelyek a nacionalizmus szellemét táplálják” – írta Wells a filmregény utószavában és felhívta a figyelmet arra is, hogy „a modern háború úgyszólván kizárólag mészárlás. A lelkek teljes megtörésére van alapítva.” Mindazonáltal valószínűleg tisztában volt azzal, hogy ilyen világ soha nem fog eljönni.

Az írónak nem is voltak illúziói tervezett filmjének sorsát illetően. Úgy vélte, hogy elkészültét nemcsak a politikusok, hanem már a háborús érdekeket szolgáló producerek és cenzorok is megakadályozhatják, és abban sem volt biztos, hogy egy ilyen alkotásnak széles körben lenne sikere, mivel a tömeg „alig gondol és akar egyebet, mint amit mondanak neki”.  Biztosra veszi, hogy az emberek többsége, „akármilyen katasztrófák következzenek is be, a fennálló rend, amelyhez alkalmazkodtak egész életükben, túl fogja élni őket. Összes reflexeik ehhez a rendhez igazodtak és úgy érzik, nem kezdhetnek mindent elölről.” Pedig hol voltunk akkor még az internet és a mesterséges intelligenciák által tökéletesített agymosási technikáktól! H. G. Wells pontosan tudja, hogy a gondolkodó, szabadságvágyó emberek mindig is kisebbségben voltak és lesznek, mégis bennük bízik. Mi sem tehetünk másképpen.

Ahogyan a mitológiai Cassandra és más jósok figyelmeztetéseit sem vették komolyan, úgy az ők 20.-21.századi örökösei sem járnak jobban. Ez a komoly kérdésekkel foglalkozó íróember tragédiája – írja Wells. „Amikor előrelát, bolondos ábrándozónak tekintik, aki mindenféle furcsaságot terjeszt. Annak nevezik sokszor még azok is, akik a szívük mélyén egyetértenek vele. Másnap pedig, mikor a látomása valóra vált, s az állítása beigazolódott, közhelynek tűnik mindaz, ami a mondanivalója volt. Akkor már az egész világ tudja azt, amit ő látott meg előbb és csak kevesen veszik észre, hogy volt azon egyáltalán meglátni való.” És azt már nem írta le, hogy ilyenkor csapatostól jönnek elő azok, akik verik a mellüket: ők tudták, ők már régóta… akkor miért hallgattak?

Már boldog római francia iskolás koromban megismerkedtem a „nagy évszázaddal” (Le grand siécle), XIII. és XIV. Lajos korával, amely ugyan egyfelől véres kül- és belháborúk sora volt (hugenották, a nemesi Fronde), másfelől viszont a francia szellemi élet igazi aranykora volt. Máig emlékszem, hogy francia irodalomórán mekkora élvezettel játszottunk jeleneteket Moliére Scapin furfangjaiból és a Fösvényből, olvastuk La Fontaine meséit, és jókat szórakoztunk La Bruyére Karakterein, amelynek forrásai ugyanúgy az ókori görögségben gyökereztek, mint az állatmesék. A 17. század francia moralistáihoz később is nagy barátság fűzött, az ELTE bölcsészkarának francia nyelv és irodalom szakán eltöltött évek e téren sem múltak el nyomtalanul. Descartes és Pascal a szívemből szólnak a szabad gondolkodásról, mint legfontosabb emberi tevékenységről szóló szavaikkal. Az elmúlt hetekben pedig újra a kezembe került egy másik kedvencem, François de  La Rochefoucauld Maximák című gyűjteménye, amelyet ezúttal egy 1994-ben párizsi kiadású zsebkönyvből olvastam újra.  

A kalandos életű, többszörösen kegyvesztett, de a legfelsőbb körökben is jártas, nemesi szeretőket tartó herceg 1659-ben megjelent, előbb betiltott, majd újra, különböző összeállításokban kiadott aforizma-gyűjtemény ékes bizonysága annak, hogy bizony, mi emberek, a legfényesebb aranykorban is gyarlók vagyunk a magánéletben és a társadalomban egyaránt. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy e több mint 350 évvel ezelőtt megjelent megállapításokban magunkra, környezetünkre, vagy akár politikai viszonyainkra, vezetőinkre és környezetünkre ismerjünk.

A Maximák sajátossága, hogy összességükben nincsenek tematika szerint rendszerezve, így ezt a módszert követem, amikor idézek belőlük saját fordításomban,  önmagam és olvasóim okulására. Felesleges bármilyen kommentárt fűzni hozzájuk.

„Az önimádat a hízelgők legnagyobbika”

„A hízelgés olyan hamis pénz, amelynek csak hiúságunk előtt van értéke”

„Mindig szeretjük azokat, akik csodálnak minket, de nem mindig szeretjük azokat, akiket csodálunk.”

„Dicsérni a hercegeknek olyan tulajdonságait, amelyekkel nem rendelkeznek annyi,  mint büntetlenül szidalmazni őket”

„Sem a nappal, sem a halállal nem vagyunk képesek hosszan szembenézni”

„Valamennyiünkben elég erő van ahhoz, hogy elviseljük mások bajait”

„A rossz, amit teszünk, sokkal kevesebb üldöztetést és gyűlöletet von magunkra, mint a jó tulajdonságaink.”

„Az irigység kibékíthetetlenebb a gyűlöletnél”.

„A közepes szellemek elítélnek mindent, ami túllép rajtuk”

„Az igazság nem tesz annyi jót a világnak, mint amennyi rosszat annak látszatai.”

„Gyakran szégyellnénk legjobb cselekedeteinket, ha a világ tudná, hogy milyen szándékok állnak mögöttük.”

„Egy embert nem kiváló tulajdonságai alapján kell megítélni, hanem aszerint, hogy mire használja őket.”

„Akik túl sokat szorgoskodnak a kis dolgok véghezvitelében, legtöbbször képtelenek nagy dolgokra”.

„A szerelem, akárcsak a tűz, nem létezhet állandó mozgás nélkül: megszűnik élni, amint elmúlik belőle a remény, vagy a félelem.”

„A barátságban, akárcsak a szerelemben, néha boldogabbá tesznek azok a dolgok, amelyekről nem tudunk, mint azok, amelyekről tudunk.”

„Az öregek szeretnek jó tanácsokat adni, így vigasztalják magukat, hogy már nem tudnak rossz példát mutatni.”

„Minden életkorba újoncként érkezünk, és az eltelt évek ellenére tapasztalatlanul”

„Annyira megszoktuk, hogy másnak mutatjuk magunkat, hogy a végén már önmagunk álcái leszünk.”

„Akiben nincs őrület, nem olyan bölcs, mint amilyennek hiszi magát”

„Az ifjúság állandó részegség: ez az ész láza”

„Vannak olyan gonoszok, akik kevésbé lennének veszélyesek, ha nem lenne bennük némi jóság”

„Vannak olyan őrületek, amelyeket úgy kapunk el, mint a fertőző betegségeket.”

„A nevetségesség jobban megszégyenít, mint maga a szégyen”

„Csak a kis hibáinkat ismerjük el, hogy meggyőzhessük magunkat: nincsenek nagy hibáink.”

„Egy ember, akinek senki nem tetszik, sokkal boldogtalanabb, mint az aki nem tetszik senkinek”.

„Néha jobban tudunk bosszút állni ellenségeinken azzal, hogy jó teszünk velünk, mintha rosszat tennénk.”

„Isten, hogy megbüntesse az embert az eredendő bűne miatt, megengedte neki, hogy istent csináljon saját önimádatából, hogy aztán élete minden cselekedetében ez nyomassza.”

„Félünk mindentől, mint afféle halandók, és közben mindenre vágyunk, mintha halhatatlanok lennénk.”

„Nem szabad felháborodni azon, ha mások elrejtenek előlünk igazságokat, mivel mi magunk is gyakran elrejtjük azokat saját magunk elől”.

„Szeretünk leleplezni másokat, de nem szeretjük, ha bennünket lepleznek le”.

„A királyok úgy bánnak az emberekkel, mint a pénzzel: ők mondják meg, mennyit érnek, és kénytelenek vagyunk elfogadni ezt az értéket, nem a valódit.”

„Amikor az ember nem talál önmagában megnyugvást, felesleges másutt keresnie”.

„Vannak szép dolgok, amelyek jobban ragyognak, ha befejezetlenek, mint akkor, amikor túlságosan is tökéletesek lesznek.”

„A fényűző temetések inkább szólnak az élők hiúságának, mint a holtak tiszteletének”

„Nem kérkedhetünk bátorságunkkal, ha még soha nem voltunk veszélyben.”

„Az, amit a világ erénynek nevez, nem más, mint a szenvedélyeink által alkotott kísértet, amelynek tisztességes nevet adunk, hogy aztán a nevében bármit büntetlenül elkövethessünk.”

„Hogy is lehetne válaszolni arra a kérdésre, hogy mit várunk a jövőtől, amikor azt sem tudjuk, hogy mit akarunk a jelenben?”

Életem egyik büszkesége a könyvtáram, pedig sok-sok költözésem nyomán sokat elveszítettem belőle, az értékteleneken túladtam. Az olvasás négy éves korom óta kísér, és bár soha nem volt olyan időszakom – még a katonaságnál sem, ahol a könyv szinte ördögtől való volt – hogy ne olvastam volna, főleg szépirodalmat. Most, hogy végleg letettem az újságírás lantját – jelen pillanatban nem hiszem, hogy bármi is vissza tudna téríteni a pályára – még több időt szánok arra, hogy ezt a csodás betűrengeteget magamévá tegyem. Sok időre lenne szükségem, talán 25-30 évre is, hogy mindent elolvassak, de nekem nagyon nem sürgős elmenni – feltéve, ha agyam úgy fog működni 90 körül is, mint most. Szüleim génjei erős reménnyel töltenek el.

Tehát falom a könyvtáramat, legtöbbször ötletszerűen, de van, hogy valami csak úgy eszembe jut és rögtön előveszem a vonatkozó, vagy arra asszociáló kötetet.

Most újra Allen Ginsberget olvastam. Idestova 44 éve hallottam őt először élőben az ELTE Bölcsészkarán, ahol költő- és élettársával, Peter Orlovskyval hátborzongatóan szép előadást tartottak, szóval, harmóniummal kísért  énekkel, majd másnap „Apánk”, ahogy Hobo nevezte, a kortárs amerikai irodalomról mesélt hallgatóságának, de előbb feltett egy széket a katedra tetejére és közösen meditáltunk. Hat évvel később már személyesen is megismerkedtem vele Hobo közvetítésével és korai pályám egyik legszebb interjúja született meg vele. Addigra már ronggyá olvastuk és hallgattuk az Üvöltést – hányszor idézzük azóta is fájdalmasan, hogy „Láttam nemzedékem legjobbjait az őrület romjaiban…” a Kaddis-t, amelynek egyetlen párját ismerem a 20.századi világirodalomban, Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című művét, a Leples bitangot, a Ne vénülj meg-et, (Hé, Halál Apa, fiad hazaszáll…). Ő értette meg velem igazán William Blake-et, ő vezetett el Walt Whitmanhez. A Petőfi Csarnok halljában dedikálta nekem vékonyka magyar nyelvű kötetét, életelvével, az AH-hal, amely annyit jelent: a lélegzet maga a költészet. (Ideje lenne már egy nagyobb, átfogóbb életmű-kötet, de úgy látszik, jelenleg nincs egyetlen hazai kiadó, aki vállalná ezt a többszörösen deviáns, minden időben kellemetlen, szókimondó költőt….)

Azon az estén a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán Ginsberg és egyik magyar fordítója-sorstársa, Eörsi István párhuzamosan mondták a Mester Tyúkagyát (Birdbrain), fel sem fogtuk akkor még, mekkora igazság ez a világuralomról. (Szemben a jól ismert konteókkal…). Még egyszer találkoztunk, 1993-ban, akkor Hobo lágymányosi klubjában beszélgettük, majd valamennyien együtt énekeltük a Nemes igazságok evangéliumát (Gospel of Noble Truths).  Azóta is újra meg újra előveszem, hol magyarul, hol angolul. Néhány éve vettem meg a Wait Till I Am Dead című válogatást, amely kiadatlan vagy csak szűk körben publikált verseit tartalmazza. Ennek záró „költeménye” valójában az utolsó beszélgetés az Üvöltés hősével, az akkor már haldokló Carl Solomonnal és egy epilógus.

„Találkozom Carl Solomonnal.

„Milyen az élet odaát?”

„Mint egy elmegyógyintézetben.

Elboldogulsz, ha betartod a szabályokat”.

„Mik ezek a szabályok?”

„Az első szabály: emlékezz arra, hogy halott vagy.

A második szabály: viselkedj úgy, mint egy halott.”

Kérdezem én: van különbség élet és halál között?