Földrengés van a fejemben. A virágok is érzik, mert az asztalon, az ablakpárkányon csak általam láthatóan beleremegnek.

A megöregedett költő egy padon ült, amikor melléje telepedett egy csupa szeplő, nagy szájú, kíváncsian kék szemű,  éppen csak felserdült gyereklány és nevén szólítva megkérdezte tőle, hogy megtalálta-e már önmagát és tudja-e, hogy kicsoda? A költő mesélni kezdett jobbik énjéről és a lány nagy megnyugvással vette tudomásul, hogy nem azonos azzal az iszákos poétával, aki a városszéli kocsmákban egy-egy liter olcsó borért írta műveit. Belé karolt és elindultak egy csendes kertvárosi utcán, ahol egy apró házikóban egy mesebeli, hófehér hajú nagyanyó várta őt frissen illatozó vaníliás-mandulás hókiflivel és szilvalekváros-hájas süteménnyel, a költő kedvenceivel, amelyeket még az ő Nagymamája sütött neki valamikor réges-régen.

A szubnő, mielőtt úgy döntött, hogy családot alapít, felhívta az összes korábbi rabtartóját, hogy megbizonyosodjon:: már nem vonzódik ahhoz a létformához, és nem fél attól sem, hogy másképpen képtelen lesz kielégülni. Az utolsó szám előtt azonban megremegett a keze…

Anya és fia szomorúan néztek körül a csaknem teljesen kiürített lakásban, majd megölelték egymást és azzal vigasztalódtak, hogy ők örökre megmaradnak egymásnak. Békéjüket, amelyben a Fiú Nagyanyja is osztozott, váratlan látogatók zavarták meg, akik, se szó, se beszéd, nekiláttak feltúrni a nagyszoba szekrényét, amelyről azt hitték, hogy semmi nem maradt benne. Több évtizedes dossziék, levelek, számlák, még a hajdani nehéz időket idéző békekölcsön-szelvények is előkerültek, miközben a két látogató, egy férfi és egy nő,  egyre gorombább lett a háziakkal és csak nagy nehezen voltak hajlandók bevallani, hogy az adóhatóságtól jöttek – igazolni persze nem tudták magukat – és az évekkel ezelőtt elhunyt Apát hatalmas tartozásokkal vádolták. „Szégyelljék magukat” – fakadt ki végül a Fiú, aki valósággal bálványozta Apját, aki túlságosan is becsületes és törvénytisztelő volt a mai világhoz, de úgy tűnt, nem hatotta meg az állítólagos ellenőröket, akik egy idő után megunták a kutatást és közölték, hogy három nap múlva, este 10 órakor visszajönnek. A Fiú tettetett udvariassággal lekísérte őket a buszmegállóhoz, de közben átkok özönét zúdította rájuk, amiért így bánnak két idős nővel, akik még a gyászukat sem emésztették meg. Csatlakozott hozzájuk egy harmadik társuk is, akinek azonban egyetlen szavát sem lehetett érteni, olyan részeg volt. Őt a Fiú két erőteljes pofonnal józanította ki, pedig mindig utálta a verekedést. Ekkor a látogatók is összébb húzták magukat, féltek, hogy ők is megkapják a magukét és már szó sem volt a három nap múlva esedékes késői vizitről. A Fiú elégedetten lökdöste fel mindegyiküket az érkező első buszra, majd elindult hazafelé. Egy virágos kertbe keveredett, amely néhány perccel korábban még nem volt ott a házuk előtt és a Fiú nem találta belőle a kiutat….

A szabad motoros az óráját dobta el a sivatag peremén, hogy megszabaduljon egy felesleges tehertől. A költő azokat a kulcsokat szerelte le, amelyek már semmilyen számára nyíló ajtókat nem nyitottak.

Apa és Anya egy ágyban haldokolnak egy kórházban. Anya már megbékélt, Apa még tiltakozik az elmúlás ellen, jajkiáltását egyetlen fiúk képtelen hallgatni. Fájdalmát csak az csillapítja, hogy Anyával az utolsó percekben is együtt vannak, ahogyan 70 éven át és megfoghatják egymás kezét.

Egy zsúfolt nagyteremben a nagyvárosi Indián énekel a tarpai grófné mindenkire végzetet hozó szép szőke lányáról, míg a pisztolygolyónak szaladt zászlós és az elvadult rác fuvaros féltékenységüket legyőzve leisszák magukat Ferkó cigányprímás hegedűszavára.  A költőt szomorúság tölti el, hogy nem veheti át tőle a stafétát, pedig nagyon szeretne ő is énekelni, leginkább az elegáns fekete zakójú vadnyugati hősről, aki már négy napja nem evett, de több mint egy hónapja Párja iránti együttérzésből beteg és teljesen elment a hangja. „Hiszen te nem is énekeltél soha” – jegyzi meg a nála néhány évvel idősebb férfi, pedig éppen ő volt az, akinek a zenekarával a költő életében először színpadra lépett. Talán csak az irigység beszélt belőle, mert sok-sok évvel ezelőtt egy füstölgő autóroncsban lelte halálát, a költő pedig, akinek sokan megjósolták korai végzetét, túlélte őt, és szinte valamennyi egykori bálványát.

A férfi, aki a bujaság bűnében élte le életét, elment egy ünnepi misére, mert bár megrögzött hitetlensége miatt esélye sem volt a gyónásra, abban reménykedett, hogy az általános bűnbocsánatból rá is hullhat néhány morzsa. Vesztére azonban az előtte ülő sorban éppen eléje ült egy fiatal nő, akinek kívánatos tarkója és apró fülei a hely szentsége ellenére valósággal csábították őt. Nem kellett volna neki mást tennie, mint egy kicsit előre hajolnia. Ő mégis inkább a hívők tiszteletét választotta, bár tudta, hogy ez kevés lesz az állítólagos kárhozat elkerüléséhez.

Emberek egy sakktáblán, patt-állásban. Emberek egy kiszáradt méhkaptár alján, kiút nélkül. Betűjátékok értelmetlen szavakból. Ha jól megnézzük, mindegyikből csak egyetlen betű hiányzik, vagy az elejéből vagy a végéből, ennyin múlik az elfogadható megoldás, mint az életben sok minden másban. Levél egy titokzatos, világjáró nőtől, aki ideiglenesen kikötött valahol és követeli egy harminc évvel korábbi csók és a blúza alatti érintések folytatását, mielőtt újra hajóra száll.

Az álmatlanságban szenvedő, megszállottan imponálni akaró taxisofőr kezdő bűnözőket tanít sorsukra valahol, ezerféle zöldben pompázó hegyek között. Majd előre küldi a legnyuszibbat a legsötétebb börtönbe, ahol az egyetlen közös WC-ben vén fogatlan koldusasszonyok és szteroidok nélkül kigyúrt nehézfiúk ultiznak tízfilléres alapon. Két lépésnyi távolságra követi tanítványát, aki feladja őt, de adatait már maga diktálja be az őröknek és önként vonul be a fogda-reterátba. Mielőtt azonban magára hagyja a reménytelenségben a tanítványt, elmond neki egy rövid verset egy fecskefarkú Mercedesről, amely élesen veszi be a kanyart a szerpentinúton és utána soha többé nem látja senki. Követője ebből érti meg, hogy az álmatlanságban szenvedő, megszállottan imponálni akaró taxisofőr egy könnyed mozdulattal átveti magát a három embernyi, szögesdrótos falon, melyen túl az örök szabadság vár rá. Most már csak neki kell kijutnia, és a mélységben kanyargó, lassan alkonyba boruló szerpentin nem is tűnik olyan elérhetetlennek….

03.01.

A Sándor-palota új lakója beismerte, hogy egykor MLM-hálózatot vezetett, de „jogszerűen senkinek sem okozott veszteséget” Hát persze, jól tudjuk, hogy az MLM-ben csak a felső szint jár jól, a „cseresznyék” csak gürcölnek. Az a bizonyos salamoni „vaj” tehát nála is megvan, nyilván ezért költözhetett be a Várba, hogy ha esetleg kedve szottyanna túlságosan jogvédeni, akkor legyen mivel zsarolni.

Villamos végállomás Óbudán, este 8 óra után. Nagyhangú, nagydarab vezető rivall rá egy alvó emberre. „Ébresztő föl, leszállás! Megmondtam, hogy ne szállj fel többet. Sajnálom, hogy nem jöttem előbb hátra! Na, nyomás lefelé!” Az ember lassan magához tér, kínkeservesen belekapaszkodik két mankójába és leszáll. Arcát nem látjuk, öltözete egy fokkal jobb, mint a hajléktalanoké. A vezető elégedetten száll le ugyanannál az ajtónál, hogy előre menjen a vezetői fülkébe, kishíján fellöki intézkedése tárgyát.

03.02.

A vezér Floridába készül, hogy meglátogassa a narancshajú bukottat. És közben minden fórrumot felhasznál, hogy dicsőítse. Lehet, hogy el is dönti ezzel az amerikai elnökválasztás sorsát? Az utazás bejelentésének másnapján a narancshajú máris elvesztette első előválasztását.

A legújabb szupermarket-trükk: akcióként hirdetnek meg egy terméket az eredeti áron, majd emelnek rajta egy jókorát. Az akció rég lejárt, de a gyengébb látásúak ezt nem tudják, mert a dátumot kellően apró betűkkel és számokkal írják. Amikor megjegyzem az egyik eladónak, hogy ez az akció 10 napja lejárt, először kétszer az új akciót kezdi ecsetelni, de kitartásomra azt mondja, hogy az előzőt nem lehet levenni, mert egy sínen van valamennyi árkód. Akkor, lenne a következő kérdésem, de már nem hallja meg, hogyan tették rá a sínre az új akciót?

Nálunk még a bukott politikusnak is bőségesen emelik a fizetését. Mert az jár neki. Inkább élnék Opátijában, ahová Nagyanyám pesztonka korában járt gazdáival, mint Apátijában.

03.03.

Kétszáz napig nem volt telitalálat az ötöslottón. Aztán egyszer csak két egymást követő héten lett. Milyen érdekes…

És újra csak elérhetetlen filmes ideálom, Orson Welles. Videó-archívumomban megtaláltam egy 1955-ös három epizódból álló filmet. A gyilkosságok három szólamra harmadik részében egy nagyhatalmú külügyminisztert alakít, aki egy idő után betegesen rettegni kezd egyik politikai ellenfelétől, rémálmok gyötrik, amelyben a pimasz fiatalember, akinek állítólag ő tette tönkre a karrierjét, ahol csak teheti, nevetségessé teszi. Hihetetlen, ahogyan ez a nagyhangú, magabiztos figura fokozatosan összeomlik – Welles minden arcrándulása, testbeszéde zseniális – pszichiáterhez készül, akinek végső kétségbeesésében elárulja, hogy meg fogja ölni ellenfelét. Utolsó parlamenti fellépését azonban megzavarja, hogy a fiatalember széke üres, be sem fejezi beszédét, kitántorog, leesik a lépcsőn és összetöri magát. Utolsó pillanataiban tudja meg, hogy kísértőjét holtan találták egy vasúti alagútban. „Akkor mégsem szabadultam meg tőle” – mondja, mielőtt kileheli a lelkét, hiszen nem ő végzett vele, hanem valaki más, egy vétlen baleset, esetleg öngyilkosság és abban a tudatban hal meg, örökre nevetségessé vált. Ha visszamegyünk az időben 15 évet, valóságos példát is tudunk idézni: Amikor Hitler megnézte Chaplin Diktátorát, dührohamot kapott, mert minden idők legnagyobb bohóca ország-világ előtt nevetségessé tette őt és parancsot adott Chaplin ölésére. Nincs nagyobb félelme egy rettegett embernek, hogy egyszer csak elkezdenek tőle nem rettegni, hanem kinevetik és minden csak azon múlik, mikor merik először kinevetni…

Belenéztünk A Dal utolsó selejtezőjébe. És nem értettem, hogy a zsűri tagjai – köztük három kiváló zenész – mitől ájultak el. Az egy Roy volt az, aki valóban  nyújtott valami őszintét, ami megfogja az embert. Tudom, hogy elfogult vagyok, de a 2000-es évek végén leálltam azzal, hogy új zenéket hallgassak, mert egy idő óta semmit nem találtam bennük. És ez sajnos azóta is így van. Szerencsére az előző évtizedekből van mit hallgatnom, akár életem végéig, nem is szólva a klasszikusokig…És egy csendes vasárnap délutánon viszont a Classicán élvezhettük egy Kanadából élő koreai lányokból álló zongorás kvartettet, remekül vegyítették a kortárs zenei elemeket rock-riffekkel és blues-motívumokkal.

„Nem volt éj, nem veszett ki szeme világa,
Hanem hogy ez volt a sötétség országa”

– mondhatnánk Petőfivel, csak éppen a János vitézek hiányoznak, meg az óriások, akik a segítségére sietnek.

03.04.

Évtizedek óta nem született két nap alatt annyi politikai töltetű vicc/mém kis hazánkban, mint az operabüfé-ügyben. Jellemző, hogy mi veri ki nálunk a biztosítékot. Nálam már el is érte az unalom küszöbét. Pedig ez a többi affér mellett valóban „műbalhé”, ahogy a direktor úr mondani méltóztatott. És az sem kizárt, mivel abban a hatalom urai zseniálisak, hogy az egészet arra találták ki, hogy legyen min felháborodnia az istenadtának, miközben valami sokkal nagyobb gazságra készülnek a háttérben. Egy vazallust legalább sikerült nevetségessé tenni, de ő csak egy lépcsőfok ama magaslathoz, még csak középtájon sem.

03.05

Újabb tanulságos filmet láttunk, A csalót, az elmúlt 40 év legnagyobb amerikai pénzügyi csalásainak kitervelőjéről, Barry Minkow-ról. Valójában kezdettől fogva mindenki, aki üzleti kapcsolatba kerül vele, tudja, vagy legalábbis sejti, hogy minden lépése mögött van valami „kis csalás”, de saját hasznukat nézve elfogadják, így a fiatalember egyre nagyobb dobásokat hajt végre, nem létező cégekkel, munkákkal és befektetésekkel. Végül saját nagyravágyásának áldozata lesz, túl nagyot akar kaszálni a tőzsdén. Barry-t, akit felnőttként maga a reflektorfényt imádó férfi alakítja, bebörtönzik, ott megtér, végül 25 év helyett csak nyolcat kell lehúznia (ő az időt az évenként rendezett Superbowlokban méri), lelkész lesz, közben az FBI-nál előadásokat tart a különböző csalástechnikákról, de amint megszagolja újra a nagy pénz lehetőségét, ugyanott folytatja, ahol abbahagyja és újra börtönben végzi. Kíváncsi lennék, hogy egy olyan országban, ahol a pénzügyi- és adóhatóságok könnyebben szemet hunynak az ilyen nagystílű csalók felett, mint az Államokban, mennyi Barry Minkow sütögetheti háborítatlanul luxuspecsenyéjét sok-sok, soha ki nem fizetett károsulttal, esetleg állami támogatással…

03.06.

A szívem megszakad, amikor azt olvasom, hogy a főközösségiportálos milliárdokat veszített két óra alatt, amikor összeomlottak oldalai. Arról nem szól a fáma, hogy mennyi maradt neki, és mennyit vesztettek azok – esetleg az anyagiakon túl is – akik az egész életüket ezekre az oldalakra alapozták.

Hallgattunk egy csodaszép portréfilmet Horváth Terivel, akit volt szerencsém látni színpadon is a Kalevalában Ilmatár anyaként. Vajon a „nagy magyarok” értették volna az anyanyelvünket gyönyörű tisztasággal beszélő színésznő minden mondatát, szívből jövő népi hasonlatait? Amikor ilyent hallok, mindig eszembe jut, hogy számomra magyarnak lenni éppen e nyelv adományát jelenti, amelyre egész pályámat rátettem, kozmopolitika lelkemmel és világképemmel összhangban, és nem azzal ellentétben.

Szörnyű, mennyire aktuálisak ötvenéves vagy még régebbi filmek: a Keselyű három napját, amely 1975-ben készült, napjainkban is elkészíthették volna a világ bármelyik titkos szolgálatáról, amelyen belül újabb szolgálatok léteznek, és ezekről csak a legbeavatottabbnak tudnak, és jaj azoknak, akik a körön kívül esnek és többet tudnak a kelleténél…És az is elgondolkodtató, hogy hányszor jelent meg már a filmvásznon a minden érzelem nélküli, csak a „munkáját” végző bérgyilkos: Alain Delon és Lee van Cleef még csak hagyján, belőlük „kinézzük”, de a mindig elegáns Edward Foxból vagy a tépelődő Bergman-hősből, Max von Sydow-ból?...

Csak ne szidjuk Operaházunk fantomját. A 20. századi rock egyik legszebb művét 24 perce alatt 2x szakították félbe reklámmal. a Youtube-on. Jut eszembe, ugye már köztudott, hogy a Fantom szerzője éppen az Echoes-ból "vette kölcsön" főtémáját?

A költő egy mesés öbölben ébredt fel, ahol a tenger árnyalatai a haragos kékes-szürkétől a derűs türkízig terjedtek a napfény és a felhők váltakozásában. Nem tudta, hogyan került oda, csak sejtette, hogy az öblön túl a Csendes-óceán van, ahová mindig vágyott, de eddig még a közelébe sem jutott. Egy dús fűvel benőtt sziklán feküdt, alatta jókedvű emberek jártak-keltek. „Mi ez a hely?” – kiáltott le nekik, válaszoltak, de csak annyit értett, hogy „beach”, ezt maga is gondolta, de ezzel nem volt kisegítve.

Amikor felocsúdott a tenger gyönyörétől, belé hasított: nemcsak azt nem tudja, hogy hol van, de azt sem, hogy hová lett a holmija, ruhái, iratai, pénze, telefonja. Elindult toronyiránt, hátha eljut egy településre, ahol útba igazítják egy kikötő, egy repülőtér felé, bár abba sem volt biztos, hogy mivel érkezett ide. Végül felbukkant egy benzinkút, mellette egy szokásos kis bevásárló központtal, ahol egy asztal mögött néhány barátságos fiatalember ült. A költő elmondta, hogy jutott el idáig, hogy semmije sincsen és segítséget kér. Az egyik fiatalember kezébe nyomott egy nagy szatyrot tele a tengeren túliak kedvenc ételével és italával, amelyekkel hősünk soha nem élt, de most elfogadta, mintegy túlélő csomagot. Arról azonban egy szó sem esett, hogy hol van, még egy térképet sem kapott, és már elindult tovább toronyiránt, amikor eszébe jutott: fel kellett volna hívatni a telefonját, hátha a helymeghatározóból kiderül, hogy hol hagyta. Visszafordult volna, de már sehol nem látta a benzinkutat, sem pedig a kis bevásárló központot, még a tenger is eltűnt, csak egy egyenes, kihalt út állt előtte.

A plébánia iszákos koldusa két marékkal szórta az ezüstpénzeket a miséről kitóduló hívek elé, akik rávetették magukat az áldatlan kincsekre, és csak a földharc közben vették észre, hogy mindegyiket kettévágták, és egyik félérme sem ér semmit a másik fele nélkül. És nem lehetett bármelyiket összepárosítani, mert mindegyiket máskor, máshol, más arcképpel és más nyelven verték.

A Kapcarongy-kövek, a Csúzliszájú, a Múmiajelölt, a Szőke Lepke, a Nagy Hallgatag és Lóképű egy külvárosi metróaluljáróban készülődtek első lemezfelvételükre. Egy ismeretlen közép-európai rajongójuk is csatlakozott hozzájuk, mert ott akart lenni a történelmi pillanatban, amelyről még senki nem tudott. Súlyos kopogással bicegett oda a féllábú Mennydörgés és kérte a rajongót: beszéljen a Kapcarongy-kövekkel, hogy legalább egy háttérvokál-lehetőséget adjanak neki. Ez lehetetlen kívánság lett volna, hiszen ha csak suttog, hangja akkor is elnyomta volna a többieket. Az öt fiatalember mégis lelkesen fogadta őt, azt hitték, egyenesen a Mississippi Deltából érkezett, és egyike a tanítómestereiknek. A stúdiószalagok azonban már az indulás pillanatában elszakadtak a Zene erejétől és csak a külvárosi metróaluljáró falai őrizték meg ezt a lassú blues-t.

A férfi és a színésznő, akik között minden vágy beteljesületlen maradt, egyetlen éjszakára újra fiatal testet öltöttek, holott mindketten tudták, hogy már túl vannak életük nagyobbik felén, de szemtől szembe, félszavakkal betöltötték az űrt, amelyet évtizedeken át egymásban hagytak.

A késeléses gyilkosság vádja megdőlni látszott, amikor az ügyvéd felhívta a figyelmet a vádlott balkezességére. Az ügyész szerint azonban a tettet jobb kézzel, hátrafelé nyúlva, mintegy svédcsavarral is elkövethette.

Az Eperajkú Lány közel 50 évvel később jött rá, hogy nem a város legmenőbb srácát szerette, hanem annak a legjobb barátját, de ekkor már csak egy virtuális csókban reménykedhetett, mert a kegyetlen téridő immár örökre elválasztotta őket egymástól.  

A szabadgondolkodás történelem-tanára élete utolsó órájára meghívta hosszú pályafutásának legkedvesebb tanítványait, majd „éljen az anarchia’” felkiáltással fél kézzel szétdobálta a katedrát és a padokat, majd diákjaival együtt belevágott egy büdös lábú rock and rollba.

Egyetemes ünnepre érkezett egy égföldi városba a költő, ahol templomok, zsinagógák, mecsetek és buddhista kolostorok nyíltak egymásba és olvasztották egybe imádságaikat. Itt kellett volna találkoznia azokkal, akik csak a Békében, a Szeretetben és az a Zenében hittek. A találkozó pontos helyét azonban elfelejtette, és ahogyan körbe-körbe járta a szentély-utcákat egyre jobban eltévedt. Végül egy több ezer éves katakomba bejáratához ért, ahol egy földön túli lány nyújtotta felé a kezét, mintha öröktől fogva ismerte volna őt. Fehér bőrénél csak glóriás arany haja vakított jobban. „Te hozod el nekem a Gyermeket, akire valamennyien várunk” – mondta a lány a költőnek, aki valósággal megrémült e küldetéstől, hiszen rögtön ráébredt, bár férfivágyai még idősödvén is éltek benne, hogy ezúttal nem egy folytatás és következmények nélküli néhány órás együttlét vár rá. Kétségbeesetten keresett tekintetével a romok között egy másik férfit, hogy átruházhassa rá a parancsot, de a glóriás aranyhajú ellentmondást nem tűrően őt akarta. Kézen fogta őt, és elindultak egy kibombázott gangos ház felé, amelyet véletlenül vagy akarattal ott felejtettek a szentélyutcák között, és a költő úgy érezte, hogy a lába alatt valamikor az Édenkert virágozhatott és hogy ők lehetnek az utolsó emberpár…  

Valahol a távolban megfogant egy rég várt magzat, világra jöttének helye és ideje még titok.

Kép: Benke Rita

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A minap láttunk egy amerikai filmet, amely egy hajdan szebb napokat látott hajléktalan, alkoholista férfiról szólt, aki próbál valahogy visszakapaszkodni az életbe, de sehogyan sem sikerül neki. Nem sokat tudunk meg arról,  hogy miként jutott ide, és Richard Gere-nek, aki pedig állítólag a film kedvéért egy ideig a homeless-ek között élt, egy percig sem tudtam elhinni, hogy valóban iszákos csöves.

A minap láttunk egy előadást a Nemzeti Színház Kaszás Attila termében, amely egy hajdan szebb napokat látott, alkoholista utcazenésszé süllyedt pop-sztárról szól, háttérben az elmúlt 60 év magyar valóságával. És Földes László Hobónak az első pillanattól kezdve elhittem, hogy ő ez a lepusztult figura, akit már csak a zene és a járókelők, köztük az őt néhanapján felismerő egykori rajongók szeretete tart életben.

Már a bevezető is olyan, mintha a nézők utcai járókelők lennének. Még csak áramlik be a közönség a terembe, de Hobo és Kiss Zoltán gitáros már dalokat próbálgatnak, például a Szomorú vasárnapot („alternatív” szöveggel), ez azonban még nem az előadás, mert meg kell várni, amíg „x elvtárs” megérkezik, ő pedig természetesen késik. Máris helyben vagyunk…

És miközben az Utcazenész mesél, szembesülünk önmagunkkal. Az pedig nem a világ legkellemesebb dolgainak egyike. Lehet, hogy ezért nem harsogtuk érctorkunkkal felszabadítóink hősi nevét, és csak kevesen énekeltük beintésére – a jobbak tercelve is – az amuri partizánok dalát. Pedig, ahogy elnéztem a közönség korátlagát, a többségnek tudnia kellett, mert ha csak nem volt mindenki magántanuló, akkor ott kellett lenni – általánosban még ünneplő ruhában! – az április 4-i és a november 7-i ünnepségeken. Mi még a 70-es években cimboráimmal osztályfőnöki intőt is kaptunk a gimiben, amikor a nagy októberi helyett törzskocsmánkat választottuk, és pechünkre az ünnepség után a fél tanári kar is oda tért be. Azért csak osztályfőnökit, mert hódmezővásárhelyi Alma Materünk híresen liberális volt… És nem csak azért kellemetlen felidézni a hajdani agitprop-titkárokat, kultúrkorifeusokat, mert egykor „jól felfogott érdekünkben” meghajoltuk elöttük, hanem azért, mert ma is az ilyenek osztják az észt, nem ritkán ugyanazok, vagy az ő egykori kifutófiúik. És már most is kínos visszaemlékezni a rendszerváltás utáni káoszra, a hatalmi alkukra, a szabad, demokratikus Magyarország megteremtése helyett az állig felfegyverzett politikai szekértáborok létrejöttére, amelyben már kezdettől fogva azt figyelték, hogy ki hová csatlakozik és nem azt, hogy mit csinál. Akkor, azokban az években született meg a ma már egy egész nemzetet darabokra tépő gyűlölködés, csak akkor még azt hittük, hogy ez csupán az új világ gyerekbetegsége. De nem nőttük ki, sőt krónikussá vált bennünk.

Utcazenészünk alakítója időnként átvedlik önmagává, ezt a nyomaték kedvéért egy „Hobo” feliratú táblával jelzi is, és elmesél a „fikció” közben egy valóságos sztorit, de vannak pillanatok, amikor a két szféra közti határ hajszálnál is vékonyabb. Közben időről időre ráirányíttatja a reflektorokat a közönségre. De nem úgy, mint amikor a rock-sztárok egy-egy nagy sláger közben látni akarják a vele együtt éneklő arcokat. Inkább úgy, ahogyan egy rendőrségi vallatószobában világítanak a makacsul tagadó gyanúsított szemébe.

Egy másik gimnáziumi emlék is eszembe jutott az Utcazenészről. Akkoriban minden másfeledik srác valamilyen zenekarban játszott, és később sokszor csodálkoztam, hogy némelyik zseniálisnak tűnő haver végül mégsem erre a pályára lépett. Ilyen volt például Vásárhelyen Kovács Imre Attila barátom, akivel magam is sokszor zenéltem együtt, neki volt egy Kintornás című dala. Ennek a szövegéből idéznék a szerző engedelmével:

"Egy kintornás áll, és nyaggatja dobozát, / eldalolt rongyokat, hazát és koronát. / Kezében fordul az egykedvű kerék, /megelevenednek a hajdanvolt mesék./ A történelem előre halad/feküdj alá és add meg magad”.

A darab első felében még többször felnevetünk, főleg a régi dalok, vagy az azokra utaló „átköltések” hallatán az Isztambultól a Csipcsiripen át (eredetileg Kutykurutty) a Joszip Kobzon-féle Fekete vonatig. A Nem leszek én huligánból kihalljuk az Azt mondta az anyukámat, a Mit tett velem ez a Jenő!-ről megtudhatjuk, hogy egyes apparatcsikok attól féltek, hogy az akkori miniszterelnök, Fock Jenő magára veszi… Még akár igaz is lehet: emlékszem, hogy amikor a 80-as évek elején a hírügynökségnél dolgoztam, és le kellett írni a libanoni elnök nevét, felhívták a figyelmünket, hogy nem „Szarkisz”, hanem „Szárkisz”…

Még nevethettünk a Vörös lámpa zenekar groteszkbe illő viszontagságain és kínrímein, aztán egyre sötétebb lesz a kép, ahogyan levitézlett sztárunk egyre lejjebb süllyed, és ugyanaz az ember, aki a „beszervezési vicc” hallatán még fohászkodik, hogy „és ne vigyél minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”, a végén már azt hányja a Mindenható szemére, hogy miért nem hagyja végre meghalni? Sokszor gondolkodtam már azon, hogy miként maradhat meg a hite egy olyan embernek, akitől mindent és mindenkit elvettek, legyen az holokauszt-túlélő vagy hajléktalan. És ekkor a hit, remény, szeretet szentháromságának első tagját átveszi a Zene. És miben szólhatna másban, mint blues-ban, hogy „amíg élek, játszom, amíg játszom, élek”?

„A zene szült engem, s a nemzedékem,
A zene az utolsó menedékem,
Tudom, hogy egyszer a zene öl meg,
Zenével adjanak vissza a földnek!”

-énekelte Hobo jó három és fél évtizede a Csavargók könyvében. Ezen a lemezen hallható a Másik Magyarország című dal, amelynek minden szava igaz maradt ennyi idő elteltével is. Utcazenészünk beleillik ez utóbbi dal képeibe. Egyik dal hangzik el ezen az estén, de a hangulatuk visszaköszön.

Több színésztől hallottam már, hogy jobb lenne, ha a kritikusok nem a premierekről írnának, mert egy darab általában a 4.-5.előadás körül „áll össze” teljesen. Erre figyelmeztetett engem előzőleg Hobo is, aki néhány előzetes tavaszi előadás után most érkezett el az Utcazenész valódi premierjéhez. Furcsa módon azonban a bakik vagy ahogy újra elkezdett egy-egy mondatot, vagy dalt, nemhogy rontottak volna rajta, hanem még hitelesebbé tették az általa megélt figurát.  Bizony nem sok kellett volna, hogy pénzt tegyek a színpad közepére kitett kalapba – követvén a Csavargók Tízparancsolata nyomán a tanítást, hogy minden városban adjak pénzt egy utcazenésznek – de amikor a végén kijöttek a meghajlásra, egészen az első sorig, ahol ültünk, és Hobo fölénk magasodott, valahogy ínamba szállt a bátorságom…

Amikor némán kijöttünk a Nemzetiből, és megpillantottuk a vörös-arany fényű szuperholdat, nemcsak a lenyűgöző égi látványnak örültünk. Volt valami, amiért meg mertünk szólalni…