Út. Lao-cetől az El Caminóig. Damaszkusztól a Quo Vadis?-ig. Kerouactól Zampanóig. Keresztút, Nagypéntektől Robert Johnsonig. Utak, ahol jártunk és emlékezünk, utak, ahol nem jártunk, mégis dézsávü érzésünk van. A leggyorsabb az egyenes út, de ha a mellékutakon közelíted meg a célodat, sokkal több élménnyel gazdagodhatsz.
„Utazol, Arthur, letelt az évad” – énekelte Cseh Tamás, abszinttal poharában. „Jó lenne elutazni önmagunkhoz” – írta József Attila, miközben a tehervonatra várt. Nagy utazás, amelyben sosem halunk meg, vagy ha mégis, úgysem vesszük észre azt a pillanatot, amikor már odaát vagyunk.
Mégis azt mondják: elindulni annyi, mint kicsit meghalni, de rögtön jöhet az újjászületés. Közel 7 évtizedem alatt többször kezdtem újra az életemet, más térben, más emberi közegben. De ez nem jelentette azt, hogy amit magam mögött hagytam, örökre elvesztettem volna. Az idő, a távolság arra is megtanít bennünket, hogy mik voltak addigi életünkben a fontos dolgok, melyek az egy életre szóló találkozások, kik azok, akikkel akár évek, évtizedek után is ott lehet folytatni, ahol abbahagytuk. A múltamnak ezt a részét a mai napig jelen idejűként élem meg, talán ez az oka annak, hogy fizikai és lelki idősíkjaim egyre távolodnak egymástól.
Ezek a gondolatok munkáltak bennem, miután megnéztem a Szent Efrém Férfikar klipjét, a Nagy utazást, Papp Viktor átdolgozásában Koltai Róbert keserédes komédiájának zenéje kezdettől fogva önálló életet élt, legtöbbünkben alighanem Presser Gábor rekedtes dörmögése maradt meg. E nyolc hangról viszont jól tudjuk, hogy bármilyen zenét képesek önmagukra hangszerelni kellő alázattal, érzékenységgel és ha kell, humorral. Már pedig egy kis mosolyra, kikacsintásra szükség van, hiszen az együttes hamarosan megválik alapító tagjától, egyik zenei pillérjétől, Bubnó Márktól, aki ausztrál származású feleségével annak hazájába költözik. Miközben peregnek az éjszakai képek a házról, a kertről, az együttes tagjairól, úgy érzem, mintha Bereményi Géza szavai róluk szólnának, az elválásról, a bizonytalanságról, de egyben a bennük élő optimizmusról, az „égi lázról”.
Marci csomagol, messziről dobálja be holmijait a bőröndjébe, majd leül rá a kertkapuban, menne is, maradna is, mögötte a kerítés fényárban úszik. A többiek pedig mintha nem találnák a helyüket. Máris érzik egymás hiányát… Az apa, Tamás pasziánszozik – vagy kártyát vet? – Péter egy vízzel teli kádban fekszik ruhástól, Edgár egy vödörrel jár-kel – végül ő önti le a tüzet, amit Ambrus gyújt meg és bámul elmélyülten – Lőrinc a konyhában dohányzik és kávét tölt bátyjának, Viktor ír, rajzol, majd összetépi a készülő műveket, Marcell sörrel öntöz meg egy virágot. Az egyetlen snitt kedvesen önironikus, emberi körpanorámát ad Efrémékről, akik egy trombitaszólóval színesített, pompás vokálhátterű, felelgetős szólóval adják elő a maguk Nagy utazását. A nyitó és a záró zengő kórus akár valamelyik ószláv liturgikus énekükbe is beleillene. Ez a jól kitalált kontraszt is enyhíti a nosztalgikus hangulatot.
Ez a közel öt perc megadja a hangot a Szent Efrém Férfikar szeptember 3-i MüPa-koncertjéhez, amelyen élőben is hallhatjuk a Nagy utazást a szerző, Dés László közreműködésével.
Marci búcsúelőadásának stílszerű a címe: Hello, Goodbye! Nocsak… 1967-ben jelent meg ez a játékos Beatles-dal, amelynek refrénje azt mondja: „Nem értem, miért mondod: viszlát, én azt mondom, helló”. Azt pedig fix egyesre veszem, hogy el fogják énekelni e ravaszdi szólamokkal teli mini-klasszikust…