Az év végi ünnepek sem tántorítottak el olvasási szenvedélyemtől, hiszen ki tudja, meddig olvashatok még és annyi mindent jó lenne, túl az újra olvasandókon. És ezúttal sem maradtam élmények híján.

Még prágai utunkhoz kötődve folytattam Franz Kafka novelláinak kötetét, így jutottam el A fegyencgyarmaton című horrorhoz, amelyet, ha valakinek elég erős a vizuális képzelőereje, nem kis erőfeszítés kell ahhoz, hogy rosszullét nélkül végig olvassa. Még azokat is próbára teszi, akik szemében banalizálódtak az emberiség által több ezer év alatt kitalált kínzási és kivégzési módszerek. Talán ilyen iszonyat akkor fogott el utoljára, amikor a Peter Brook rendezte Marat-Sade filmben a baljós figurákra szakosodott Patrick Magee, mint Sade márki hosszasan meséli el XV. Lajos merénylője, Robert Damiens kínhalálát. (Ez volt az a nyilvános kivégzés, amely után Giacomo Casanova a világon elsőként emelt szót a halálbüntetések ellen). Kafka persze nem lenne Kafka, ha – túl azon, hogy az elítélt nem tudja, mi a bűne és védekezni sincs lehetősége a bíróság előtt – nem játszana el azzal a gondolattal, hogy bármikor lehet a bíróból vagy akár a hóhérból is áldozat, ha rosszkor van rossz helyen.

Ehhez képest Charles Dickens Karácsonyi éneke már-már hollywood-i érzelmességű történet. Ezzel a sokszor, sokféleképpen feldolgozott művel még gyerekkoromban találkoztam egy tv-filmben, amelyben Pécsi Sándor alakította nagyszerűen a szívtelen öreg uzsorást, majd néhány év múlva el is olvastam, de akkor nem tett rám olyan mély benyomást, mint a film. Most, túl a hatvanon Scrooge számomra inkább szerencsétlen, mint gyűlöletes figura, hiszen, mint a szellemidézésekből kiderül, gyerekkori nyomorúságáért, elhagyatottságáért próbál bosszút állni a világon azzal, hogy rögeszméje lesz a pénz és amikor jómódba kerül, többé más nem érdekli. Csak éppen azt nem veszi észre, hogy ezáltal ugyanolyan magányos és szeretetlen maradt, mint amilyen gyerekkorában volt. Lassan tárul fel előtte egész sivár élete, és az utolsó, néma szellem mutatja meg előtte a végzetét: úgy tűnik el a világból, mintha nem is létezett volna, senkinek sem fog hiányozni. Ezek az élmények vezetik oda, hogy élete hátralevő idejében csupa jót tegyen az emberekkel. Szép, megható a történet, az a gondolat, hogy még egy ilyen rideg, gonosz embernek is van lelkiismerete, csak kell valaki, vagy valami, ami felébreszti benne. Nem véletlen, hogy a kisregény 180 éve folyamatos siker, hogy maga Dickens is több száz felolvasó estet tartott belőle annak idején. Scrooge-okból van éppen elég napjainkban is, a viktoriánus korszak sokszorosa. Csak éppen a szellemekből van hiány. De minden romantikus naivitása ellenére érdemes ma is kézbe venni a Karácsonyi éneket, ha másért nem, azért, hogy elgondolkodjunk azon: értelmes, emberi életet élünk-e, és hagyunk-e magunk után olyan nyomot, amelyre az utódok szeretettel és tisztelettel emlékeznek majd.

Szüleim hagyatékából maradt egy Csehov-összes, régi biblia-papíron közel 6000 oldal apró betűs nyomtatás. A novelláit veszem elő időről időre, többnyire két nagyobb olvasmány között, és mindig eszembe jut, hogy a nagy orosz író drámáit vígjátékoknak nevezte, hiszen gyakran valóban megmosolyogtató, máskor egyszerűen nevetséges az a testi-lelki tunyaság, tehetetlenség, amelyben hősei élnek. A novellákban pedig tökéletes pontossággal írja le a kisvárosi-falusi élet figuráit a szabályok rabjaként élő hivatalnoktól a vándorprédikátoron át a szegény tolvajig, a szinte eseménytelen történetekben valósággal láthatóvá válnak az esendő emberek, akiknek ábrázolása nem nélkülözi a hol szeretetteljes, hol a kegyetlen humort. Most éppen az 1887-es évnél tartok. A titok című novella például akár egy 20.századi abszurd is lenne, egy mindenütt felbukkanó aláírásról, amelyről végül kiderül, hogy egy sokfelé járó küldöncé, aki, ha elé kerül egy névjegyzék, vagy egy vendéglista, nem bírja ki, hogy ne írja alá. A sorsjegy akár napjainkban is játszódhatna: egy házaspár egy napig abban a hiszemben él, hogy nagy nyeremény üti a markukat, mindketten álmodozni kezdenek, új életet kezdenének, miközben egyre utálatosabbnak látják egymást, és a hirtelen jött pénztől várnák a másiktól való megszabadulást. Mondani sem kell, hogy a sorsjegy számát félrenézték…

Életemtől Karácsonyra nagy meglepetést kaptam: egy általam eddig nem ismert fiatal dalszerző, költő verseit, amelynek már a címe is meghökkentő: Féyn. Szendrői Csabáról megtudtam, hogy a harmincas éveinek közepén jár és az Elefánt együttes frontembere, amelyről eddig még nem hallottam, pedig egy Youtube-on látott koncertfelvétel és néhány klipjük látogatottsága alapján elég jelentős táboruk lehet. (Be kell vallanom, hogy a magyar pop/rock világ fejleményeit az ezredforduló óta nem követem). Ez a kis kötet azonban – Csaba harmadik könyve – nagyon megfogott. Már a borítója is tetszik: Rebák Tamás címképe arra utal, hogy bármit is mondott Einstein, Isten nagyon is szerencsejátékos. A versek pedig amolyan „szabad ötletek jegyzékeként” állnak össze, hol hagyományosabb formákban, hol szinte odavetett sorokként, találomra kipattant gondolatokként, ahogyan például Jim Morrison művelte, mégis kerek egészet képeznek: egy, az ifjúság és az érett férfikor közötti mezsgyén  egyensúlyozó írástudóét, aki belső monológban kérdez és válaszolni próbál életről, halálról, Istenről, földi létről, a költészet korlátlanságáról vagy lehetetlenségéről -  egyszerre pimasz humorral és véresen komolyan. És gyakran van az olvasónak olyan érzése, hogy hiszen ezek a gondolatok bárkiben megszülethetnének, csak nem mindenki képes azokat kimondani, vagy általában szavakba önteni.

 Melyik kétkedő énünkben nem merült fel, hogy „Az Isten az ember nélkül kinek adhatna kegyelmet. Ha mi nem látnánk a művét és nem haragudnánk és nem lennénk hálásak neki, mondd, honnan tudhatnánk, hogy létezik.” Vagy meg lehet-e fogalmazni eképp az örökkévalóságot? „Gyerek még az idő/Most egy mózeskosárban vízre teszem/Nevelje fel az óceán.” Az elmúlást megragadni, akár a sajátunkat, akár a másét, a legsúlyosabb feladatok egyike, de talán segíthetnek az ilyen mondatok: „egy elhagyott bezárt lakat/-próbálj meg lélegezni-/szétpattan egy pillanat alatt.” 

Az egész alig 69 oldalas A6-os méretű könyvet egyetlen lendülettel is végig lehet olvasni, de csak úgy érdemes, ha néhány nappal később újra elővesszük, és elölről kezdjük, vagy szemezgetünk belőle. És tesszük fel tovább Szendrői Csabával, vagy az ő ösztönzésére a kérdéseket: valóban tőlünk függ a megélt idő sebessége, és mi lesz azután, hogy mindennek vége….

Az idő egyre eszeveszettebben rohan, de vannak napok, amikor kedvünkért lelassít, hogy megéljük, amit megérdemlünk. Testben, lélekben, szellemben és gyakran úton. Amíg mehetünk, amíg már napokkal, hetekkel az indulás előtt érezzük magunkon a zabla szorítását és amíg még napokkal, hetekkel, néha hónapokkal hazatértünk után is ott járunk, ahol beteljesült egy újabb vágyunk.

Ezúttal Prágában.

A Gólem volt az első mesterséges intelligencia. Löw rabbi ma informatikus fejlesztő mérnök lenne, és a teremtményének homlokára írt „igazság” jelet PIN kódnak hívnák, amihez csak ő férne hozzá. Egyedül ő lenne jogosult arra, hogy AI Golemet életre szólítsa és utasításokat adjon neki. Ha hiányzik a kód egyik betűje, a lény tetszhalott állapotban marad.
Csakhogy már az első Gólem is minden ébredés után tanult valamit, és egy szép napon önálló életre kelt, szembefordult alkotójával, majd pusztítani kezdte, ami az útjába került, és megsemmisülése után is félelmet keltett, mert senki nem tudta, milyen erő lakozik a hamvaiban. Ma fakacatokat és süteményt ruháznak fel a nevével, de azért jó lesz vele vigyázni, mert utódai előbb-utóbb maguktól is képesek lesznek helyreállítani az élet-halál urának tartott varázsszót.

De vajon amikor Ladislav Saloun elkészítette bő 100 évvel ezelőtt a Rabbi szobrát, miért egy rá kúszó meztelen lányalakban ábrázolta a halált?

A rettegés azonban korántsem a Gólemben testesült meg, hanem abban a közel 80 ezer névben, amelyet folyamatosan olvasnak fel a Pinkas-zsinagógában, csak időnként szakítja meg egy-egy káddis. Olyan ez, mint amikor egy halomba dobált cipőket, szemüvegeket, játékbabákat látunk, lehetetlen szabadulni egy bűntől, amiért akkor is szégyelljük magukat, még ha nem is volt, már csak korunk miatt sem, közvetlen közünk hozzá. Elválaszthatatlanná válik tőle a behavazott régi temető, pedig ott többszáz évvel ezelőtt elhunytak nyugszanak. Életem hóból gyúr egy kavicsot, én is követem példáját, letesszük e mementókat egy-egy ismeretlen sírkőre.
Hanuka bejövetelének napja van.

Két Prágai Diákról tudok. Az egyik még valamikor a 19. század első felében élt, ha élt, valahol fél úton Faust és Dorian Gray között. Amikor már nem volt egy vasa sem, engedett az Ördög kísértésének, aki egy tekintélyes összegért megvásárolta a tükörképét. Baldouin hiába élhetett ezután fényűző életet, a tükörképe egyik bűnt, a másik után követte el. Így nem maradt más választása, mint lelőni a mását – vagyis önmagát.
Conrad Veidt és Werner Krauss még egyszer eljátszották a Dr. Caligari baljós kettősét. Veidt, magyar zsidó felesége mellett kitartva, Angliába, majd Amerikába emigrált a nácik elől és csupa gonosz figurát tett emlékezetessé Dzsafaar hercegtől Strasser őrnagyig. Krauss viszont lepaktált a nácikkal és a legsötétebb antiszemita filmekben szerepelt.
A másik prágai diákot 1969. január 16-án ismerte meg a világ, miután a Szent Vencel téren, Csehország védőszentjének szobránál felgyújtotta magát, ahogyan a vietnami háború ellen tiltakozó buddhista szerzetesek. Az alig húszéves Jan Palach így akarta felrázni honfitársait a Varsói Szerződés 1968 augusztusi katonai beavatkozása, a „Prágai Tavasz” eltiprása okozta apátiából. Akkoriban Olaszországban éltünk, és a helyi tv, mint az egész akkori nyugati média, vezető helyen számolt be Palach önfeláldozásáról, haláláról, egészen temetéséig, amelyen 750 ezer ember vett részt. Már alkonyodott azon a délutánon, amikor elénk bukkant a Vltava partján John Hejduk két kőtömbje, amelyekből hosszú tüskék (lándzsák) állnak ki, és amelyek az Öngyilkosok házai címet viselik és a Diák emlékét őrzik. Jan Palach nem élt és nem halt meg hiába…

Amikor a békebeli dekadencia és a 60-as évek tudattágítása találkozik. Abszint és cannabis – hirdetik számtalan kis boltban. Egyszer volt szerencsénk megkóstolni Baudelaire és Rimbaud kedvenc italát egy elegáns francia üzleti vacsorán, de nem rohadt ronggyá két öklünk tőle a zsebünkben, így ezúttal is kihagytuk. Inkább kacérkodtunk a mágikus fűvel, még egy olyan teát is kínáltak egy minimarketben, amelyre a „white widow” nevet írták – éppen 20 éve szívtunk ilyent Amsterdamban a The Doors nevű café shopban – végül a polcon hagytuk, nem bízva a magyar hatóságok nagyvonalúságában. Azért hazafelé a duty free-ben vettünk egy állítólag cannabisos fekete csokit, finom volt, de semmilyen kívánt és nem kívánt mellékhatással nem járt. Pedig még túl edzettnek sem vagyunk mondhatók e téren. Néhány nappal később egyik szintén nagy utazó kollégám árulja el, hogy 25 éve próbálják eladni a csehek ezt a nagy kamut, de még mindig bejön.

Bár az 1970-es évek magyar néphadseregében az olvasás nem számított erénynek, e szenvedélyemről ott sem voltam hajlandó lemondani. Akkor, egy őrszolgálat pihenő szakaszában olvastam el Franz Kafka horror-novelláját, Az átváltozást. Ha már perverzek a körülmények, legyenek teljesen azok, attól nem kellett tartani, hogy főbe lövöm magam tőle. Tizenöt évvel később láttam egy ugyancsak dermesztő feldolgozását Brüsszelben egy helyi mozgásszínháztól. Most, utunk előtt újra elővettem ezt az írást és újra iszonyodva tettem le. Soha nem tudtam igazán elképzelni, hogy milyen és mekkora lehetett az a szörnyűséges féreg, amellyé Gregor Samsa vált, de ennek nincs is jelentősége. A novella valójában a mindent felülíró emberi önzés allegóriája. Nem kevésbé volt abszurd prágai Kafka-élményünk. Senki nem tudta megmondani, hogy pontosan hol van a nevezetes „lyukas hasú” szobra, pedig valószínűleg ott volt a közelünkben, egy 500 méteres sugarú körben. Így meg kellett elégednünk az íróról elnevezett téren felállított acélinstallációval, amelynek tükrében kizökkentünk térből és időből és – sok egyéb mellett – lesz miért visszatérni a száztornyúba.

A seregben Svejk a tilalmi lista élén állt, megelőzve Rejtőt és az amerikai háborús regényeket, de én még bevonulás előtt felkészültem mindezekből.  Így aztán nem volt nehéz felismernem az általuk megírt örök pedálokat és sunnyogókat, a rafináltakat és ügyeskedőket, a balekokat és a magukat hülyének tettető túlélőket. Gondoltuk, hogy egyik vacsoránkat a Kehelyben töltjük el, Ferencjóska legyek által leszart portréja alatt, bár még este 6-kor sem volt vége a háborúnak. Csakhogy ez az intézmény valahogy kiesett útvonalainkból, de egyet sem búsultunk: szállásunkhoz közel belefutottunk az U Sadlu nevű tavernába. Mintha a középkorba cseppentünk volna vissza, éppen csak két kézzel kellett volna falni a „hagyományos kétszemélyes cseh tálat”, amiből öt ember is jól lakott volna és mivel nem vagyunk sörivók, ötéves, aranyszínű slivovicével locsoltuk meg. A joviális főúrnak (egyedül volt) a szeme se rebbent, csomagolt, másnap szállodai szobánkban fejeztük be a lakomát.   

A bőségtál után, hogy ne teli hassal feküdjünk le, tettünk egy sétát a környék kis utcáiban. Már két nappal korábban felfedeztünk egy hangulatos teret, öt fiatal platánnal alkotott körrel. Az ünnepre meghitt fényekkel díszítették fel őket, olyanok, mint megannyi menóra gyertyagyújtás után.

Mi a közös Alphons Muchában, Ivan Lendlben és Pierce Brosnanban? A szecesszió mesterének, a 20. századi plakátművészet egyik megteremtőjének alkotásait az egykor világelső, Amerikában élő teniszcsillag gyűjtötte össze, majd nemrégiben eladta egy honfitársának, hogy azt hazájában is kiállíthassák. Így született meg az a multimediális kiállítás, amelyen Mucha művei megelevenednek, még a Mester egyik önarcképe, amely a hajdani James Bond hangján szólítja meg a látogatókat. Én sokáig idegenkedtem a „boldog békeidők” művészetétől, Életem szerettette meg velem Klimtet és Muchát és ez a szeretet most a prágai történelmi városházán teljessé vált. Talán az évszakokat mesés nőalakokban megjelenítő sorozatok fogtak meg a legjobban, talán azért is, mert Életem legújabb pasztellképein szintén női arcok sugározzák a Tavasz, a Nyár, az Ősz és a Tél auráját. Olyannyira átmentünk abba a dimenzióba, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha - miközben a szintén a századelőt idéző kávéházban álomba illő süteményeinket esszük egy kis grog kíséretében-, maga Alphons Mucha is átvonult volna a színen…

Amikor utazunk, számomra az élmény része, hogy magammal viszek egy könyvet, leginkább verseskötetet az illető nép egyik szerzőjétől. Prágához Jaroslav Seifertet választottam, a 20. század egyik legszebb, egész életét betöltő szerelmi lírája az övé. Még a 80-as években vettem meg a Talán rózsát hozok című kötetét, amely nem sokkal halála után jelent meg. Ebből idézek:

„Kezem, amíg nem fogta át

kebled, kitárta üresen.

Csak hidd el, megőrjít a vágy,

hogy szemed mosolygós legyen”

(Ferencz Győző fordítása).

A szerelem és halál elválaszthatatlan kettőssége jelenik meg öregkori verseiben, azokban az éveiben, amelyeket én is ilyen érzékenyen szeretnék megérni. És van két másik közös vonásunk: én is imádom Mozartot és a suhanó szép női lábakat…

A Zene a legjobb – mondta Frank Zappa, aki élete utolsó turnéján meglátogatta a Vasfüggönytől megszabadult országokat. Prágában is járt, ahol nagy kultusza volt a Velvet Undergrounddal együtt. Zappát és Lou Reedet maga Vacláv Hável elnök hívta meg, mint „a nyugti kultúra nagyköveteit”. Mi is rajongtunk diákkorunkban a cseh jazz-rockért, Radim Hladikért, Martin Kratochvillért, Jiri Stivinért. A Cseh Zene Házában mégsem az ő felidézésük a legizgalmasabb, hanem – a számtalan gyönyörű régi hangszer mellett – egy stúdió, amelynek a közepén egy theremin áll. Véletlenül jövök rá, hogy az, amikor túl közel megyek hozzá és megszólal. Próbálok néhány „vezénylő” mozdulatot tenni, ahogyan Jimmy Page-től láttam, Életem azonban valóságos hangvarázslatot ad elő, úgy érzem, a különleges hangszerlény szinte alázatosan engedelmeskedik neki és teljes összhang születik néhány pillanat alatt közöttük.

Az óváros főtere.
Karácsonyi kirakodó vásár, a téli délutánt betölti a fűszeres forralt bor, másutt a pecsenyék és a sült kolbászok illata, de van kürtőskalács és lángos is. Ez utóbbi szinte magyarul írva, csak épp az „s”-nek van egy kis cseh ékezete. A tér egyik sarkán egy étteremre leszek figyelmes: Lippert. Mintha már hallottam volna ezt a nevet. Hát persze, Krúdy Gyula/Szindbád mesél róla az Isten veletek, boldog Vendelinek című novellájában és Huszárik Zoltán filmjének ínycsiklandó jelenetében: miközben a szomorú pincér balszerencsés magánéletét, a Patience nevű állhatatlan nővel való találkozását meséli, a 103 nőt szerető vendég tobzódik az étlap kínálatában, és megemlíti, hogy a Lippert-féle vendéglőbe járt vadnyulat enni, mivel maga a tulajdonos volt a vadász. És a végén bevallja, hogy Vendelin után ő lett Patience második férje, de őt is elhagyta…

Utolsó esténken benézünk a közelünkben álló kis barokk Szent József templomba. Éppen mise van, a prédikációba csöppenünk bele, amiből persze nem értünk semmit, de azért a hagyományos katolikus rituálét tudjuk nagyjából követni. Feltűnik, hogy itt nincs „hiszekegy”, és az áldozás után néhány percig teljes a csend, van egy kis idő a valódi spirituális elmélyülésre. A szentbeszéd közben bejön egy hajléktalan, két nagy táskával, úgy tűnik, inkább melegedni jött. Amikor elhangzik az „Úr békéje legyen veletek”, a jelenlévők kezet nyújtanak egymásnak – nálunk ez már a covid óta nem szokás – majd a csöves felpattan a helyéről, és mindenkivel kezet fog…A templom egyik oldalkápolnájában meglátok egy díszes piros palástba öltöztetett gyermek Jézust. Bambino di Praga. Nem tudok nem gondolni Bohumil Hrabalra és karrierjüket elmegyógyintézetben végző szélhámosaira…

„De ott a magasban gyönyörű lehetett…” – ábrándozott a Sörgyári capriccio poétikus doktora, miután a huszonötöt érdemlő, égetni való asszonyszemély lejött a kéményből és huncut mosollyal összekente korommal a derék férfiú arcát. Bár pontban este hétkor odaértünk az asztrológiai órához, már túl sötét volt ahhoz, hogy lássuk a kis nyíláson megjelenő apostolokat. Kárpótlásul viszont felmentünk a torony tetejére és elénk tárult az egész, karácsony előtti fényekben úszó Prága az óváros forgatagától egészen a sokféle színben pompázó Várig.

Az idő egyre eszeveszettebben rohan, de vannak napok, amikor kedvünkért lelassít, hogy megéljük, amit megérdemlünk. Testben, lélekben, szellemben és gyakran úton. Amíg mehetünk, amíg már napokkal, hetekkel az indulás előtt érezzük magunkon a zabla szorítását és amíg még napokkal, hetekkel, néha hónapokkal hazatértünk után is ott járunk, ahol beteljesült egy újabb vágyunk.

Ezúttal Prágában.

Fotók: Benke Rita, GNL