Ha azt mondjuk, szeptember 11, akkor a világ nagyobbik része a 2001-es New York-i és washingtoni terrortámadásra gondol, az Ikertornyok leomlására, a Ground Zeróra, a 3000 halálos áldozatra. Csakhogy volt egy másik, 28 évvel korábbi szeptember 11. Egy évvel az amerikai sebezhetetlenség mítoszának megdőlése után világhírű filmesek fogtak össze, hogy 9 percben, 11 másodpercben és egy vágóképben mondják el, mi jut eszükbe ezt az egész emberiséget megrázó akciósorozatról. Olyan nagy művészek csatlakoztak a kezdeményezéshez, mint Claude Lelouch, Alejandro González Inárritu, Youssef Chanine, Sean Penn, Imamura Sohei, Amos Gitai és Ken Loach. A brit szociofilm nagymestere Londonba helyezte a maga történetét: megszólaltatott egy chilei emigránst, aki átélte az 1973-as Pinochet-féle puccsot, a diktatúra börtöneinek kínzásait, majd öt év után száműzetésre ítélték. A szigetországot választotta új hazájául, itt születtek meg gyermekei és soha többé nem akar visszatérni Chilébe. A filmben Pablo levelet ír az amerikai áldozatok hozzátartozóinak, amelyben elmondja nekik, miként támogatta az akkori kormányuk és a CIA a törvényesen megválasztott Salvador Allende elnök ellen lázadó chilei hadsereget, a különböző szélsőjobboldali csoportokat, amelyek a puccs után halálbrigádokat hoztak létre és hogy miként szították az országot amúgy is sújtó gazdasági válságot. A levél végén arra szólítja fel az amerikaiakat: gyászolják meg együtt a két 9/11 áldozatait.
Akkoriban harmadikos gimnazista voltam, de, némileg már későbbi életpályámra készülve folyamatosan figyeltem a világ eseményeit. 1973-ban sok minden történt: Nagy-Britannia belépett az Európai Gazdasági Közösségbe, megszületett a béke az Egyesült Államok és Észak-Vietnam között, Uruguay-ban és Argentínában megbukott a katonai diktatúra, Helsinkiben megtartották az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet első külügyminiszteri szintű tanácskozását, a Watergate-ügyben fény derült Richard Nixon elnök által készíttetett titkos hangfelvételekre, kitört a Jom Kipuri háború Izrael, Szíria és Egyiptom között, majd ennek következményeként a nemzetközi olajválság, Spanyolországban a baszk ETA terrorszervezet meggyilkolta José Carrero Blanco spanyol miniszterelnököt. A legnagyobb sokk mégis Allende meggyilkolása és a hatalomra került katonai diktatúra vérfürdője volt.
Talán azért is, mert diplomata Édesapám éppen egy évvel korábban járt Chilében is találkozott is Allende elnökkel. Szüleim halála után meg is találtam náluk az akkor készült amatőr filmet. Aztán azért, mert valósággal beleégtek az agyamba a Moneda palota ostromáról készült híradófilmek, az a kép, ahol az orvosból lett elnök fegyverrel a kezében áll a rommá lőtt épület egyik termében, miként a haláltáborrá átalakított santiagoi stadionnál készült iszonytató hangfelvételek. Nem kevésbé rázott meg Pablo Neruda néhány nappal később bekövetkezett halála, hiszen tizenévesen faltam a verseit, különösen a 100 szerelmes szonettet.
„Mezítlenül, akár a kezed, oly egyszerű vagy,
parányi, sima, földi, áttetsző és kerekded”
(Somlyó György fordítása)
Ma már tudjuk, hogy a többségükben amerikai érdekeltségű rézbányák államosítása mindjárt Allende 1970-es megválasztása után végzetes hiba volt, Washington nem akart saját érdekszférájában egy újabb Kubát. És azt is tudja a világ, hogy Augusto Pinochet, akit egy hónappal korábban maga Allende nevezett ki a hadsereg főparancsnokának, ezreket gyilkoltatott meg, tízezrek kerültek koncentrációs táborokba és kínzókamrákba, és ki tudja, hányan tűntek el nyomtalanul, örökre. Mindezekben még a II.világháború után Chilébe szökött volt nácik is a rezsim szolgálatába álltak.
A szocialista tábor „szolidaritása” nem terjedt tovább az emigrációba kényszerítetteknek adott politikai menedékjog, és néhány fogolycsere, amelyek során chilei kommunista és baloldali vezetőkért szovjet ellenzékieket engedtek szabadon. Jalta és a Truman-elv ezúttal is működött. Így történhetett meg, hogy az évekig tartó terror után Pinochet 17 évig tarthatta fenn diktatúráját, amelyet az ország szintén amerikai támogatással történt gazdasági felemelésével igyekezett szalonképessé tenni. És miközben jöttek új borzalmak a szomszédos Argentínától Kambodzsáig, a világ lassan elfeledkezett Chiléről. Pinochet ellen bukása után több, nemzetközi jogi precedenst teremtő eljárást indítottak, megfosztották vagyonától, de végül megúszta egy házi őrizettel és ágyban, párnák közt halhatott meg.
Az én emlékezetemből azonban nem törlődhetett ki ez a tragédia. Már csak azért sem, mert 1975-ben a házunkba költözött egy chilei család, egy kommunista szenátor, felesége és két lánya. Nagyon hamar barátságot kötöttünk ezekkel a kedves, szép emberekkel, kisebbik lányuk, az érkezésükkor alig ötéves Valentina a szemünk láttára vált gyönyörű ifjú hölggyé. Ő már szinte magyarrá vált, tökéletesen beszélte nyelvünket, imádta a magyar irodalmat, nővére, Carmen Lía már orvosként dolgozott a budapesti klinikákon, de a család soha egy percig nem mondott le arról, hogy egyszer hazatérjenek. Végül 1990-ben újra chilei földre léphettek, sikerült visszailleszkedniük, a szülőknek megadatott a békés öregkor. Az ő 9/11-üket, ahogy a filmbeli Pablóét azonban semmi sem teheti meg nem történtté.
