Nincs olyan ember, aki, amikor lezár egy szakaszt az életében, ne érezne valamilyen hiányérzetet. Bár egyetértek azokkal a bölcsekkel, akik azt mondják: az út végén azt nézd, amit véghez vittél és ne azt, amit nem, azért maradtak néhányan újságírói bakancslistámon, akikkel nem sikerült interjút készítenem. Közéjük tartozik az elmúlt több mint fél évszázad egyik legnagyobb magyar filmrendező egyénisége, Makk Károly.

Pedig vele már majdnem összejött. Egy kedves Kolléganőm, Baróti Éva, aki portréfilmet is forgatott róla, egy óbudai filmklub-est után, ahol a Megszállottak című alkotását vetítették, be is mutatott a 90 éves Tanár úrnak, de akkor nem volt idő a beszélgetésre és többé nem találkoztunk.  Hallottam viszont, hogy megjelent önéletírása, és mivel Édesapám is nagy tisztelője volt, ráadásul többször is találkozott vele annak idején párizsi diplomáciai kiküldetése idején, megvettem neki ezt a könyvet. Hogy végül elolvasta-e vagy sem, nem tudom, de amikor Szüleim halála után felszámoltam könyvtárukat, a Szeretni kell azok közé tartozott, amelyeket elhoztam elárvult otthonukból. Most jött el az idő, hogy elolvassam e memoárt, amely egyszerre volt számomra élmény és csalódás.

Élmény, hiszen valamennyi jelentős filmjét láttam a Liliomfitól (amit már kezdek unni, hiszen nincs olyan hónap, hogy ne adná le többször is valamelyik tv-csatorna és ha már belefut az ember, nem lehet otthagyni…) egészen az Egy hét Pesten és Budánig. Izgalmas pályát futott be az a rendező, akinek legelső filmjét mindjárt betiltották (Az Úttörők címűt, mert az utcagyerekek rokonszenvesebbek voltak benne, mint az ifjú kommunista kispajtások). Remek korrajzokkal szolgál a felszabadulástól a rendszerváltásig, helyreteszi a művészet és a politika viszonyát, külön színfolt több évtizedes kapcsolata a „rettegett” hírű Aczél Györggyel, a kádári kultúrpolitika mindenható fejével, párbeszédeikből szinte le lehet szűrni az éppen aktuális légkört, azt, hogy a legfőbb vezetésnek milyen „gondot” okoztak olyan „56-os” írók, mint Déry Tibor vagy Örkény István és hogyan lehetett ezeken mégis túllépni.   Az Azok a hatvanas évek című fejezetének elején olyan tökéletes képet fest a „konszolidáció” éveiről, amely tán még egyetlen történésznek sem sikerült:

„Ránézve egy Noé bárkája, azzal a különbséggel, hogy neki csak a keleti szél jár, amely nagy erővel segíti őt egy irányba. A kapitány okos, jó hajós, a keleti szelet csak úgy használja, hogy legyen lehetősége szinte észrevétlen kormánymozdulatokkal – akár az orvul, nem a reprezentatív kormányt elfordítva, hanem egy, a hátsó kormánylapát fogója mellé ültetett megbízható emberének egy csipővakarásnyi mozdulatával – az irányt korrigálni… Itt a fedélzeten a védőernyő, alája beférünk mindannyian. Igaz, hogy a téglalap alakú ernyő oldalán áznak az utasok, még akkor is, ha a kifelé állók behúzzák a hasukat… Hosszú spárgaszárakat kötünk a színes, még nem élő léggömb-embriókra, mélyet lélegzünk, és már repülnek is az ismert táncrend szerint, játszva a levegővel, játszva egymással, bennünket társsá fogadva. Minél több meleg levegőt kapnak tőlünk, annál nagyobbak lesznek, de annyival közelebb is kerülnek a kipukkadáshoz… Siklik a hajó – az irány rendben – a kormányzás azzal a kis csalafintasággal működik. Ha valaki a magasból nézi, egy vidám menyegző, vagy akár keresztelő is lehetne, ahogy fújják a duzzadó vitorlák felé igyekvő léggömböket, melyeket komoly kezek szorítanak és tartják, fékezik a zsinórját… Ha közben ezek a kis táncoló színes gömböcskék játékos kedvüknek eleget téve mégis magasabbra kívánkoznak – meg kell tőlük vonni a levegőt. Hogyan? Ez az illetékesek rutinmunkája. Egy jel a nagy erőtől, egy másik jel a mi kapitányunktól, és ezek a mi kis színes hőseink már le is vannak vezényelve a fedélzetre…”

Betekinthetünk a Makk-filmek kulisszatitkaiba, legendás színészekről kapunk karcolatportrékat Darvas Ivántól Dayka Margitig, Pécsi Sándortól Psota Irénig. És máris ott vagyunk a Tanár úr lételemeinél, a Nőknél. Bár ifjú korában sem volt „szépfiú”, mindig körüldongták az izgalmasabbnál izgalmasabb nők. Négyszer nősült, kétszer vett el színésznőt, miközben reménytelenül szerelmes volt Törőcsik Mariba és Marina Vlady-ba. Ahogyan leírja nagy reményekkel várt kirándulását Törőcsikkel az Elveszett paradicsom forgatása idején, szinte látjuk e csodálatos művésznő utánozhatatlan, hamiskás mosolyát, amely egyszerre kihívó és távolságtartó, de a rendező úgy mutatja be az orosz-francia világsztárt, mintha plátói szerelmük egy hajszálnyira lett volna a beteljesüléstól. Nem csoda, hogy mélyen hallgat arról, ahogyan Psotával elbánt, de a közös munkák során csakis „a drága Irénként” emlegeti, és lelki szemeink előtt látjuk, ahogyan Psota szinte kiverekszi magának a Ház a sziklák alatt-ban a púpos Tera szerepét, vagy ahogyan Madámmá lényegül át az Egy erkölcsös éjszakában. Makk becsületére legyen mondva, hogy minden nőről a legnagyobb tisztelet hangján beszél és kerüli az intimitásokat.

Akadnak viszont gyenge pontjai is a könyvnek. Makk részletesen beszámol különböző fesztiválélményeiről, különösen Cannes-ról beszél szívesen, és sosem mulasztja el felidézni az olyankor Párizsban töltött napokat. A harmadik után már sok belőlük. Megtudjuk, hogy mennyire fontos volt számára, talán a körülmények miatt is, a Szerelem és a Macskajáték elkészülte, de például egy fél mondattal elintézi az Egy nap Pesten és Budánt, pedig kíváncsi lettem volna arra, hogy milyen volt újra együtt dolgozni Darvassal és Törőcsikkel közel 40 év után, miként csak utal utolsó filmjére, az Így, ahogy vagytokra, amely lehet, hogy egyszer még kortörténeti dokumentum lesz a rendszerváltás utáni Magyarországról. Még ennyi sem jut annak a jutalomjátéknak, amelyet a 90-es években Jancsó Miklóssal és Sándor Pállal alkottak Szeressük egymást, gyerekek címmel. Ha létrejött volna az az interjú, én ezekre biztosan rákérdeztem volna. Közben hosszú oldalakat szentel egyes meg nem valósult külföldi terveinek. Különös, hogy azt a rendezőt, akinek legjobb alkotásaiban nincs egy felesleges kocka, önéletírásában mennyire elhagyta az arányérzéke. És vajon hogyan képzelte a kiadó, hogy egy filmes karriert egyetlen fotó, filmsnitt, vagy forgatási jelenet nélkül jelentessen meg? Vagy arra gondoltak, hogy akik megveszik, azoknak úgyis ott van a fejükben kitörölhetetlenül az összes képsor?

A napokban a köztv újra műsorra tűzi néhány filmjét vasárnap, kései főműsoridőben. Úgysem találják ki, melyikkel kezdték…

Ugyanazon a könyvespolcon ötlöttek szemembe Jack Kerouac könyvei. Az úton természetesen régóta megvolt - sok évvel ezelőtt ismertem egy kedves, érzékeny lelkű fiatal lányt, aki hímzett zsákjában mindig magával hordta ezt a könyvet  -    néhány éve elolvastam magyarul az „eredeti tekercset” is - a nagy kihívás azonban az maradt, hogy angolul olvassam annak az amerikai „beat” (vagy még inkább „bebop”) írónak a műveit, aki nélkül nem születhetett volna meg a 60-as évek életérzése, nem lett volna rock-költészet, nem lett volna Bob Dylan, Lou Reed és Jim Morrison és tán az Easy Rider sem készül el. Legjobb barátja, költőtársa, Allen Ginsberg egyik budapesti beszélgetésünk során hívta fel a figyelmemet arra, hogy Kerouacot „látni és hallani” kell ahhoz, hogy megértsük. Én magam is rájöttem arra, hogy nem az a szerző, akit csak úgy „elő lehet kapni”, ha éppen van öt percem olvasni, szerencsére visszavonulásom óta nem kell önmagamtól rabolni az időt erre a nemes tevékenységre. Így mertem elővenni különleges szerelmes regényét, a The Subterraneans-t, amely számomra érthetetlenül magyarul Senkiháziak címen jelent meg a 2000-es évek elején és nem voltam rest egy-egy mondatot újra olvasni, sőt, hogy a szavak erejét, zenéjét élvezzem, időnként félhangosan, hogy legalább magam halljam ezt a spontán, ritmikus prózát.

„A legjobban az maradt meg belőle, hogy mindig szerelemből írt. Azért rajongtunk mindketten Charlie Parkerért, mert úgy, olyan ritmusban tudta fújni a szaxofonját, ahogyan az emberek az utcasarkon beszélnek. A zene és a beszéd ritmusa összeolvadt számunkra” – mondta Kerouacról Ginsberg, és kézfogásunkkor vele is átéltem a „közvetítő” érintést, ahogyan Yoko Onónál John Lennon, Noel Reddingnél Jimi Hendrix, vagy Steve Croppernél Otis Redding felé.

Régóta meggyőződésem, hogy azok a minden skatulyán felül emelkedő zsenik, akiknek az életét szűkre szabta a sors, azért voltak képesek gyakran olyan életművet létrehozni, amelyhez két élet is kevés lenne, mert tudták, érezték, hogy nincs sok idejük, és ezért mindent belezsúfoltak abba a néhány évtizedbe. Kezdhetnénk a sort Petőfi Sándorral, folytathatnánk Vincent Van Gogh-gal és Ady Endrével, és elmehetnénk egészen John Coltrane-ig. Jack Kerouac is közéjük tartozott, a The Subterraneans több mint 100 oldalát alig három nap és három éjszaka alatt írta meg, és ez még akkor is pokoli teljesítmény, ha ő maga volt könyvének hőse, Leo, és félig fekete, félig cherokee indián szerelmében, Mardouban is egyik kedvesét, Alene Lee-t mintázta meg, aki később más alakokban is megjelent az író műveiben. Még akkor is, ha a többi figurán sem kellett sokat gondolkodnia, hiszen közöttük élt, és az „éjszaka élő földalattiak” között felbukkannak – persze álneveken - a beat-nemzedék legjobbjai, Ginsberg, William S. Borroughs, Gregory Corso és Neal Cassady, az Úton főhőse, aki az „eredeti tekercsben” még saját nevén szerepel, majd az 1957-es változatban ő lesz Dean Moriarty. Az ő világukban „nincsenek szabályok, csak vágyak és szenvedélyek”.

Az író Leo és Mardou szerelmüket a végtelen érzékiség, az ital, a drogok, a zene, a jazz-klubok körforgásában élik meg San Franciscóban, amely már az 1950-es években is a legszabadabb légkörű városnak számított. A fiatalember egy időre még családja „déli gondolkodású” tagjaival is konfliktusba kerül a faji előítéletek miatt.  Mint nagyravágyó író és irodalmi rajongó, egyik ihletett pillanatában úgy látja magukat, mint Baudelaire-t és félvér szerelmét, rajong a lányban rejtőző gyermekért, épp úgy, mint sötét bőréért, amellyel csodálatos kontrasztot alkotnak keze és lába gyöngyház-körmei.

„Ezt a lányt kerestem, hogy belezúgjak, mintha nem lenne épp elég bajom, vagy más régi románcok nem tanították volna meg nekem a fájdalom üzenetét” – írja Kerouac, aki szerint az ember akkor jön rá, hogy kezd megőrülni, amikor „a lélek elhallgat és testében semmi sem történik.” Mardout valójában Frisco és Berkeley „különös, aszkéta értelmiségei” érdeklik, és nem egy olyan paranoiás fickó, mint Leo, és mivel tíz évvel fiatalabb nála, nem látja meg az ő erényeit, amelyek „régen belefulladtak az évek óta tartó drogozásba és halálvágyba…”, de „az ember mindig azok után fut, akiknek nem kell”. Közben rájön arra, hogy valójában mindketten önmagukat keresik és démonjaiktól szabadulnának, csak ez éppen együtt nem megy. „Nincsen más szerelem, csak a most szerelme”.

A ragaszkodás, a féltékenység és a hűtlenség hullámvasútja azonban végül oda vezet, hogy Leo megretten e „se vele, se nélküle” kapcsolattól, a szakítást azonban, amelyet szinte azonnal megbán, csak úgy viseli el, hogy mintegy bűntudatból, nekilát megírni a történetet.

„Két tűz voltunk, amelyek összeolvadva és összeütközve a szenvedély poklát teremtették meg… Vakmerőek voltunk és gyönyörűek, mint a hullócsillagok az éjszakai égen… Az éjszaka ritmusa susogott a lelkünkben, és arra késztetett minket, hogy adjuk meg magunkat a pillanatnak… A sötétségben megtaláltuk a fényt, a káoszban megtaláltuk a szépséget… Minden lélegzet egy szimfónia, minden érintés egy felismerés volt… A mélyben, ahol áll az idő, egymás karjában megtaláltuk az örökkévalóságot”.  

Aki mindezeket a mondatokat leírta, arról elhisszük, hogy élete az érzékelés, a tapasztalás, az utazásért való utazás volt. De ebbe hamar bele lehet pusztulni, ahogyan ezt Jack Kerouac is tette, alig 47 évesen. Sirassuk, vagy irigyeljük? Eldönthetetlen…