03.01.

A Sándor-palota új lakója beismerte, hogy egykor MLM-hálózatot vezetett, de „jogszerűen senkinek sem okozott veszteséget” Hát persze, jól tudjuk, hogy az MLM-ben csak a felső szint jár jól, a „cseresznyék” csak gürcölnek. Az a bizonyos salamoni „vaj” tehát nála is megvan, nyilván ezért költözhetett be a Várba, hogy ha esetleg kedve szottyanna túlságosan jogvédeni, akkor legyen mivel zsarolni.

Villamos végállomás Óbudán, este 8 óra után. Nagyhangú, nagydarab vezető rivall rá egy alvó emberre. „Ébresztő föl, leszállás! Megmondtam, hogy ne szállj fel többet. Sajnálom, hogy nem jöttem előbb hátra! Na, nyomás lefelé!” Az ember lassan magához tér, kínkeservesen belekapaszkodik két mankójába és leszáll. Arcát nem látjuk, öltözete egy fokkal jobb, mint a hajléktalanoké. A vezető elégedetten száll le ugyanannál az ajtónál, hogy előre menjen a vezetői fülkébe, kishíján fellöki intézkedése tárgyát.

03.02.

A vezér Floridába készül, hogy meglátogassa a narancshajú bukottat. És közben minden fórrumot felhasznál, hogy dicsőítse. Lehet, hogy el is dönti ezzel az amerikai elnökválasztás sorsát? Az utazás bejelentésének másnapján a narancshajú máris elvesztette első előválasztását.

A legújabb szupermarket-trükk: akcióként hirdetnek meg egy terméket az eredeti áron, majd emelnek rajta egy jókorát. Az akció rég lejárt, de a gyengébb látásúak ezt nem tudják, mert a dátumot kellően apró betűkkel és számokkal írják. Amikor megjegyzem az egyik eladónak, hogy ez az akció 10 napja lejárt, először kétszer az új akciót kezdi ecsetelni, de kitartásomra azt mondja, hogy az előzőt nem lehet levenni, mert egy sínen van valamennyi árkód. Akkor, lenne a következő kérdésem, de már nem hallja meg, hogyan tették rá a sínre az új akciót?

Nálunk még a bukott politikusnak is bőségesen emelik a fizetését. Mert az jár neki. Inkább élnék Opátijában, ahová Nagyanyám pesztonka korában járt gazdáival, mint Apátijában.

03.03.

Kétszáz napig nem volt telitalálat az ötöslottón. Aztán egyszer csak két egymást követő héten lett. Milyen érdekes…

És újra csak elérhetetlen filmes ideálom, Orson Welles. Videó-archívumomban megtaláltam egy 1955-ös három epizódból álló filmet. A gyilkosságok három szólamra harmadik részében egy nagyhatalmú külügyminisztert alakít, aki egy idő után betegesen rettegni kezd egyik politikai ellenfelétől, rémálmok gyötrik, amelyben a pimasz fiatalember, akinek állítólag ő tette tönkre a karrierjét, ahol csak teheti, nevetségessé teszi. Hihetetlen, ahogyan ez a nagyhangú, magabiztos figura fokozatosan összeomlik – Welles minden arcrándulása, testbeszéde zseniális – pszichiáterhez készül, akinek végső kétségbeesésében elárulja, hogy meg fogja ölni ellenfelét. Utolsó parlamenti fellépését azonban megzavarja, hogy a fiatalember széke üres, be sem fejezi beszédét, kitántorog, leesik a lépcsőn és összetöri magát. Utolsó pillanataiban tudja meg, hogy kísértőjét holtan találták egy vasúti alagútban. „Akkor mégsem szabadultam meg tőle” – mondja, mielőtt kileheli a lelkét, hiszen nem ő végzett vele, hanem valaki más, egy vétlen baleset, esetleg öngyilkosság és abban a tudatban hal meg, örökre nevetségessé vált. Ha visszamegyünk az időben 15 évet, valóságos példát is tudunk idézni: Amikor Hitler megnézte Chaplin Diktátorát, dührohamot kapott, mert minden idők legnagyobb bohóca ország-világ előtt nevetségessé tette őt és parancsot adott Chaplin ölésére. Nincs nagyobb félelme egy rettegett embernek, hogy egyszer csak elkezdenek tőle nem rettegni, hanem kinevetik és minden csak azon múlik, mikor merik először kinevetni…

Belenéztünk A Dal utolsó selejtezőjébe. És nem értettem, hogy a zsűri tagjai – köztük három kiváló zenész – mitől ájultak el. Az egy Roy volt az, aki valóban  nyújtott valami őszintét, ami megfogja az embert. Tudom, hogy elfogult vagyok, de a 2000-es évek végén leálltam azzal, hogy új zenéket hallgassak, mert egy idő óta semmit nem találtam bennük. És ez sajnos azóta is így van. Szerencsére az előző évtizedekből van mit hallgatnom, akár életem végéig, nem is szólva a klasszikusokig…És egy csendes vasárnap délutánon viszont a Classicán élvezhettük egy Kanadából élő koreai lányokból álló zongorás kvartettet, remekül vegyítették a kortárs zenei elemeket rock-riffekkel és blues-motívumokkal.

„Nem volt éj, nem veszett ki szeme világa,
Hanem hogy ez volt a sötétség országa”

– mondhatnánk Petőfivel, csak éppen a János vitézek hiányoznak, meg az óriások, akik a segítségére sietnek.

03.04.

Évtizedek óta nem született két nap alatt annyi politikai töltetű vicc/mém kis hazánkban, mint az operabüfé-ügyben. Jellemző, hogy mi veri ki nálunk a biztosítékot. Nálam már el is érte az unalom küszöbét. Pedig ez a többi affér mellett valóban „műbalhé”, ahogy a direktor úr mondani méltóztatott. És az sem kizárt, mivel abban a hatalom urai zseniálisak, hogy az egészet arra találták ki, hogy legyen min felháborodnia az istenadtának, miközben valami sokkal nagyobb gazságra készülnek a háttérben. Egy vazallust legalább sikerült nevetségessé tenni, de ő csak egy lépcsőfok ama magaslathoz, még csak középtájon sem.

03.05

Újabb tanulságos filmet láttunk, A csalót, az elmúlt 40 év legnagyobb amerikai pénzügyi csalásainak kitervelőjéről, Barry Minkow-ról. Valójában kezdettől fogva mindenki, aki üzleti kapcsolatba kerül vele, tudja, vagy legalábbis sejti, hogy minden lépése mögött van valami „kis csalás”, de saját hasznukat nézve elfogadják, így a fiatalember egyre nagyobb dobásokat hajt végre, nem létező cégekkel, munkákkal és befektetésekkel. Végül saját nagyravágyásának áldozata lesz, túl nagyot akar kaszálni a tőzsdén. Barry-t, akit felnőttként maga a reflektorfényt imádó férfi alakítja, bebörtönzik, ott megtér, végül 25 év helyett csak nyolcat kell lehúznia (ő az időt az évenként rendezett Superbowlokban méri), lelkész lesz, közben az FBI-nál előadásokat tart a különböző csalástechnikákról, de amint megszagolja újra a nagy pénz lehetőségét, ugyanott folytatja, ahol abbahagyja és újra börtönben végzi. Kíváncsi lennék, hogy egy olyan országban, ahol a pénzügyi- és adóhatóságok könnyebben szemet hunynak az ilyen nagystílű csalók felett, mint az Államokban, mennyi Barry Minkow sütögetheti háborítatlanul luxuspecsenyéjét sok-sok, soha ki nem fizetett károsulttal, esetleg állami támogatással…

03.06.

A szívem megszakad, amikor azt olvasom, hogy a főközösségiportálos milliárdokat veszített két óra alatt, amikor összeomlottak oldalai. Arról nem szól a fáma, hogy mennyi maradt neki, és mennyit vesztettek azok – esetleg az anyagiakon túl is – akik az egész életüket ezekre az oldalakra alapozták.

Hallgattunk egy csodaszép portréfilmet Horváth Terivel, akit volt szerencsém látni színpadon is a Kalevalában Ilmatár anyaként. Vajon a „nagy magyarok” értették volna az anyanyelvünket gyönyörű tisztasággal beszélő színésznő minden mondatát, szívből jövő népi hasonlatait? Amikor ilyent hallok, mindig eszembe jut, hogy számomra magyarnak lenni éppen e nyelv adományát jelenti, amelyre egész pályámat rátettem, kozmopolitika lelkemmel és világképemmel összhangban, és nem azzal ellentétben.

Szörnyű, mennyire aktuálisak ötvenéves vagy még régebbi filmek: a Keselyű három napját, amely 1975-ben készült, napjainkban is elkészíthették volna a világ bármelyik titkos szolgálatáról, amelyen belül újabb szolgálatok léteznek, és ezekről csak a legbeavatottabbnak tudnak, és jaj azoknak, akik a körön kívül esnek és többet tudnak a kelleténél…És az is elgondolkodtató, hogy hányszor jelent meg már a filmvásznon a minden érzelem nélküli, csak a „munkáját” végző bérgyilkos: Alain Delon és Lee van Cleef még csak hagyján, belőlük „kinézzük”, de a mindig elegáns Edward Foxból vagy a tépelődő Bergman-hősből, Max von Sydow-ból?...

Csak ne szidjuk Operaházunk fantomját. A 20. századi rock egyik legszebb művét 24 perce alatt 2x szakították félbe reklámmal. a Youtube-on. Jut eszembe, ugye már köztudott, hogy a Fantom szerzője éppen az Echoes-ból "vette kölcsön" főtémáját?

Nincs olyan ember, aki, amikor lezár egy szakaszt az életében, ne érezne valamilyen hiányérzetet. Bár egyetértek azokkal a bölcsekkel, akik azt mondják: az út végén azt nézd, amit véghez vittél és ne azt, amit nem, azért maradtak néhányan újságírói bakancslistámon, akikkel nem sikerült interjút készítenem. Közéjük tartozik az elmúlt több mint fél évszázad egyik legnagyobb magyar filmrendező egyénisége, Makk Károly.

Pedig vele már majdnem összejött. Egy kedves Kolléganőm, Baróti Éva, aki portréfilmet is forgatott róla, egy óbudai filmklub-est után, ahol a Megszállottak című alkotását vetítették, be is mutatott a 90 éves Tanár úrnak, de akkor nem volt idő a beszélgetésre és többé nem találkoztunk.  Hallottam viszont, hogy megjelent önéletírása, és mivel Édesapám is nagy tisztelője volt, ráadásul többször is találkozott vele annak idején párizsi diplomáciai kiküldetése idején, megvettem neki ezt a könyvet. Hogy végül elolvasta-e vagy sem, nem tudom, de amikor Szüleim halála után felszámoltam könyvtárukat, a Szeretni kell azok közé tartozott, amelyeket elhoztam elárvult otthonukból. Most jött el az idő, hogy elolvassam e memoárt, amely egyszerre volt számomra élmény és csalódás.

Élmény, hiszen valamennyi jelentős filmjét láttam a Liliomfitól (amit már kezdek unni, hiszen nincs olyan hónap, hogy ne adná le többször is valamelyik tv-csatorna és ha már belefut az ember, nem lehet otthagyni…) egészen az Egy hét Pesten és Budánig. Izgalmas pályát futott be az a rendező, akinek legelső filmjét mindjárt betiltották (Az Úttörők címűt, mert az utcagyerekek rokonszenvesebbek voltak benne, mint az ifjú kommunista kispajtások). Remek korrajzokkal szolgál a felszabadulástól a rendszerváltásig, helyreteszi a művészet és a politika viszonyát, külön színfolt több évtizedes kapcsolata a „rettegett” hírű Aczél Györggyel, a kádári kultúrpolitika mindenható fejével, párbeszédeikből szinte le lehet szűrni az éppen aktuális légkört, azt, hogy a legfőbb vezetésnek milyen „gondot” okoztak olyan „56-os” írók, mint Déry Tibor vagy Örkény István és hogyan lehetett ezeken mégis túllépni.   Az Azok a hatvanas évek című fejezetének elején olyan tökéletes képet fest a „konszolidáció” éveiről, amely tán még egyetlen történésznek sem sikerült:

„Ránézve egy Noé bárkája, azzal a különbséggel, hogy neki csak a keleti szél jár, amely nagy erővel segíti őt egy irányba. A kapitány okos, jó hajós, a keleti szelet csak úgy használja, hogy legyen lehetősége szinte észrevétlen kormánymozdulatokkal – akár az orvul, nem a reprezentatív kormányt elfordítva, hanem egy, a hátsó kormánylapát fogója mellé ültetett megbízható emberének egy csipővakarásnyi mozdulatával – az irányt korrigálni… Itt a fedélzeten a védőernyő, alája beférünk mindannyian. Igaz, hogy a téglalap alakú ernyő oldalán áznak az utasok, még akkor is, ha a kifelé állók behúzzák a hasukat… Hosszú spárgaszárakat kötünk a színes, még nem élő léggömb-embriókra, mélyet lélegzünk, és már repülnek is az ismert táncrend szerint, játszva a levegővel, játszva egymással, bennünket társsá fogadva. Minél több meleg levegőt kapnak tőlünk, annál nagyobbak lesznek, de annyival közelebb is kerülnek a kipukkadáshoz… Siklik a hajó – az irány rendben – a kormányzás azzal a kis csalafintasággal működik. Ha valaki a magasból nézi, egy vidám menyegző, vagy akár keresztelő is lehetne, ahogy fújják a duzzadó vitorlák felé igyekvő léggömböket, melyeket komoly kezek szorítanak és tartják, fékezik a zsinórját… Ha közben ezek a kis táncoló színes gömböcskék játékos kedvüknek eleget téve mégis magasabbra kívánkoznak – meg kell tőlük vonni a levegőt. Hogyan? Ez az illetékesek rutinmunkája. Egy jel a nagy erőtől, egy másik jel a mi kapitányunktól, és ezek a mi kis színes hőseink már le is vannak vezényelve a fedélzetre…”

Betekinthetünk a Makk-filmek kulisszatitkaiba, legendás színészekről kapunk karcolatportrékat Darvas Ivántól Dayka Margitig, Pécsi Sándortól Psota Irénig. És máris ott vagyunk a Tanár úr lételemeinél, a Nőknél. Bár ifjú korában sem volt „szépfiú”, mindig körüldongták az izgalmasabbnál izgalmasabb nők. Négyszer nősült, kétszer vett el színésznőt, miközben reménytelenül szerelmes volt Törőcsik Mariba és Marina Vlady-ba. Ahogyan leírja nagy reményekkel várt kirándulását Törőcsikkel az Elveszett paradicsom forgatása idején, szinte látjuk e csodálatos művésznő utánozhatatlan, hamiskás mosolyát, amely egyszerre kihívó és távolságtartó, de a rendező úgy mutatja be az orosz-francia világsztárt, mintha plátói szerelmük egy hajszálnyira lett volna a beteljesüléstól. Nem csoda, hogy mélyen hallgat arról, ahogyan Psotával elbánt, de a közös munkák során csakis „a drága Irénként” emlegeti, és lelki szemeink előtt látjuk, ahogyan Psota szinte kiverekszi magának a Ház a sziklák alatt-ban a púpos Tera szerepét, vagy ahogyan Madámmá lényegül át az Egy erkölcsös éjszakában. Makk becsületére legyen mondva, hogy minden nőről a legnagyobb tisztelet hangján beszél és kerüli az intimitásokat.

Akadnak viszont gyenge pontjai is a könyvnek. Makk részletesen beszámol különböző fesztiválélményeiről, különösen Cannes-ról beszél szívesen, és sosem mulasztja el felidézni az olyankor Párizsban töltött napokat. A harmadik után már sok belőlük. Megtudjuk, hogy mennyire fontos volt számára, talán a körülmények miatt is, a Szerelem és a Macskajáték elkészülte, de például egy fél mondattal elintézi az Egy nap Pesten és Budánt, pedig kíváncsi lettem volna arra, hogy milyen volt újra együtt dolgozni Darvassal és Törőcsikkel közel 40 év után, miként csak utal utolsó filmjére, az Így, ahogy vagytokra, amely lehet, hogy egyszer még kortörténeti dokumentum lesz a rendszerváltás utáni Magyarországról. Még ennyi sem jut annak a jutalomjátéknak, amelyet a 90-es években Jancsó Miklóssal és Sándor Pállal alkottak Szeressük egymást, gyerekek címmel. Ha létrejött volna az az interjú, én ezekre biztosan rákérdeztem volna. Közben hosszú oldalakat szentel egyes meg nem valósult külföldi terveinek. Különös, hogy azt a rendezőt, akinek legjobb alkotásaiban nincs egy felesleges kocka, önéletírásában mennyire elhagyta az arányérzéke. És vajon hogyan képzelte a kiadó, hogy egy filmes karriert egyetlen fotó, filmsnitt, vagy forgatási jelenet nélkül jelentessen meg? Vagy arra gondoltak, hogy akik megveszik, azoknak úgyis ott van a fejükben kitörölhetetlenül az összes képsor?

A napokban a köztv újra műsorra tűzi néhány filmjét vasárnap, kései főműsoridőben. Úgysem találják ki, melyikkel kezdték…

Ugyanazon a könyvespolcon ötlöttek szemembe Jack Kerouac könyvei. Az úton természetesen régóta megvolt - sok évvel ezelőtt ismertem egy kedves, érzékeny lelkű fiatal lányt, aki hímzett zsákjában mindig magával hordta ezt a könyvet  -    néhány éve elolvastam magyarul az „eredeti tekercset” is - a nagy kihívás azonban az maradt, hogy angolul olvassam annak az amerikai „beat” (vagy még inkább „bebop”) írónak a műveit, aki nélkül nem születhetett volna meg a 60-as évek életérzése, nem lett volna rock-költészet, nem lett volna Bob Dylan, Lou Reed és Jim Morrison és tán az Easy Rider sem készül el. Legjobb barátja, költőtársa, Allen Ginsberg egyik budapesti beszélgetésünk során hívta fel a figyelmemet arra, hogy Kerouacot „látni és hallani” kell ahhoz, hogy megértsük. Én magam is rájöttem arra, hogy nem az a szerző, akit csak úgy „elő lehet kapni”, ha éppen van öt percem olvasni, szerencsére visszavonulásom óta nem kell önmagamtól rabolni az időt erre a nemes tevékenységre. Így mertem elővenni különleges szerelmes regényét, a The Subterraneans-t, amely számomra érthetetlenül magyarul Senkiháziak címen jelent meg a 2000-es évek elején és nem voltam rest egy-egy mondatot újra olvasni, sőt, hogy a szavak erejét, zenéjét élvezzem, időnként félhangosan, hogy legalább magam halljam ezt a spontán, ritmikus prózát.

„A legjobban az maradt meg belőle, hogy mindig szerelemből írt. Azért rajongtunk mindketten Charlie Parkerért, mert úgy, olyan ritmusban tudta fújni a szaxofonját, ahogyan az emberek az utcasarkon beszélnek. A zene és a beszéd ritmusa összeolvadt számunkra” – mondta Kerouacról Ginsberg, és kézfogásunkkor vele is átéltem a „közvetítő” érintést, ahogyan Yoko Onónál John Lennon, Noel Reddingnél Jimi Hendrix, vagy Steve Croppernél Otis Redding felé.

Régóta meggyőződésem, hogy azok a minden skatulyán felül emelkedő zsenik, akiknek az életét szűkre szabta a sors, azért voltak képesek gyakran olyan életművet létrehozni, amelyhez két élet is kevés lenne, mert tudták, érezték, hogy nincs sok idejük, és ezért mindent belezsúfoltak abba a néhány évtizedbe. Kezdhetnénk a sort Petőfi Sándorral, folytathatnánk Vincent Van Gogh-gal és Ady Endrével, és elmehetnénk egészen John Coltrane-ig. Jack Kerouac is közéjük tartozott, a The Subterraneans több mint 100 oldalát alig három nap és három éjszaka alatt írta meg, és ez még akkor is pokoli teljesítmény, ha ő maga volt könyvének hőse, Leo, és félig fekete, félig cherokee indián szerelmében, Mardouban is egyik kedvesét, Alene Lee-t mintázta meg, aki később más alakokban is megjelent az író műveiben. Még akkor is, ha a többi figurán sem kellett sokat gondolkodnia, hiszen közöttük élt, és az „éjszaka élő földalattiak” között felbukkannak – persze álneveken - a beat-nemzedék legjobbjai, Ginsberg, William S. Borroughs, Gregory Corso és Neal Cassady, az Úton főhőse, aki az „eredeti tekercsben” még saját nevén szerepel, majd az 1957-es változatban ő lesz Dean Moriarty. Az ő világukban „nincsenek szabályok, csak vágyak és szenvedélyek”.

Az író Leo és Mardou szerelmüket a végtelen érzékiség, az ital, a drogok, a zene, a jazz-klubok körforgásában élik meg San Franciscóban, amely már az 1950-es években is a legszabadabb légkörű városnak számított. A fiatalember egy időre még családja „déli gondolkodású” tagjaival is konfliktusba kerül a faji előítéletek miatt.  Mint nagyravágyó író és irodalmi rajongó, egyik ihletett pillanatában úgy látja magukat, mint Baudelaire-t és félvér szerelmét, rajong a lányban rejtőző gyermekért, épp úgy, mint sötét bőréért, amellyel csodálatos kontrasztot alkotnak keze és lába gyöngyház-körmei.

„Ezt a lányt kerestem, hogy belezúgjak, mintha nem lenne épp elég bajom, vagy más régi románcok nem tanították volna meg nekem a fájdalom üzenetét” – írja Kerouac, aki szerint az ember akkor jön rá, hogy kezd megőrülni, amikor „a lélek elhallgat és testében semmi sem történik.” Mardout valójában Frisco és Berkeley „különös, aszkéta értelmiségei” érdeklik, és nem egy olyan paranoiás fickó, mint Leo, és mivel tíz évvel fiatalabb nála, nem látja meg az ő erényeit, amelyek „régen belefulladtak az évek óta tartó drogozásba és halálvágyba…”, de „az ember mindig azok után fut, akiknek nem kell”. Közben rájön arra, hogy valójában mindketten önmagukat keresik és démonjaiktól szabadulnának, csak ez éppen együtt nem megy. „Nincsen más szerelem, csak a most szerelme”.

A ragaszkodás, a féltékenység és a hűtlenség hullámvasútja azonban végül oda vezet, hogy Leo megretten e „se vele, se nélküle” kapcsolattól, a szakítást azonban, amelyet szinte azonnal megbán, csak úgy viseli el, hogy mintegy bűntudatból, nekilát megírni a történetet.

„Két tűz voltunk, amelyek összeolvadva és összeütközve a szenvedély poklát teremtették meg… Vakmerőek voltunk és gyönyörűek, mint a hullócsillagok az éjszakai égen… Az éjszaka ritmusa susogott a lelkünkben, és arra késztetett minket, hogy adjuk meg magunkat a pillanatnak… A sötétségben megtaláltuk a fényt, a káoszban megtaláltuk a szépséget… Minden lélegzet egy szimfónia, minden érintés egy felismerés volt… A mélyben, ahol áll az idő, egymás karjában megtaláltuk az örökkévalóságot”.  

Aki mindezeket a mondatokat leírta, arról elhisszük, hogy élete az érzékelés, a tapasztalás, az utazásért való utazás volt. De ebbe hamar bele lehet pusztulni, ahogyan ezt Jack Kerouac is tette, alig 47 évesen. Sirassuk, vagy irigyeljük? Eldönthetetlen…

Kilenc éves lehettem, amikor Dante Alighieri nevével először találkoztam. Egy nagy vastag szürkészöld kötet volt, amelyet talán a klasszikusokat nagyra becsülő Édesapám kapott születésnapjára. Egy évvel később már gyakrabban hallottam a középkori költőóriásról, mivel négy évre Rómába költöztünk, és így hívták például azt az intézetet, ahol Szüleim olasz nyelvtudásukat erősítették. Közben eljutottunk Firenzébe, láttuk Dante házát, majd Ravennában a sírját is, ahová száműzöttként temették.

Magával az Isteni színjátékkal először középiskolásként találkoztam, persze csak részleteket olvastam a műből, de a Pokol víziói már akkor is magukkal ragadtak Babits Mihály fordításában. A 80-as évek végén egy újabb csodálatos magyar Divina Commedia-kiadás került a tulajdonunkba, bársonykötésben, Salvador Dalí akvarelljeivel. Néhány évvel korábban egy spanyolországi körút során eljutottunk Figueras-ba, az akkor alig néhány hónapja megnyílt Dalí-színházmúzeumba, és lenyűgöztek bennünket a katalán festőzseni művei, köztük irodalmi illusztrációi. Így lett ebből karácsonyi ajándék, ezúttal Édesanyámnak. E gyönyörű kötet is csattanós válasz azoknak, akik lekicsinylően beszélnek ma a rendszerváltás előtti könyvkiadásról. Néhány évvel később pedig engem tisztelt meg a család egy újabb, művészeti albumnak is beillő Commediával, amelynek rézkarcait a 19. századi francia mester, Gustave Doré készítette. Ebből a példányból olvastam végig végre néhány évvel ezelőtt Dante remekművét, miközben meghallgattam néhány éneket Roberto Benigni vagy Vittorio Gassman szuggesztív előadásában. Szüleim eltávozása után mindhárom kötet az én könyvtáramat ékesíti. A 2000-es évek elején, amikor Életem Párjával először eljutottunk együtt Firenzébe, szintén ellátogattunk Dante házához, és lefotóztunk egy angol fiatalembert, aki a küszöbén olvasta ezt a megismételhetetlen középkori víziót.

Az idei budapesti olasz filmszemléből nem csupán a Commediához való vonzódásom miatt választottam a Dante című filmet, legalább ilyen fontos hívó szó volt Pupi Avati, az egyik legegyénibb hangú olasz filmrendező és Boccaccio, aki már kamaszkoromban belopta magát a szívembe a Dekameronnal, és erre csak ráerősített Pier Paolo Pasolini – Anyám szavaival – „egészségesen malac” filmváltozata. Csak amíg Boccaccio „szentségtöréseinek” nem voltak végzetes következményei, addig Dante örök számkivetettségre ítéltetett azért, mert az isteni küldetést kérte számon VIII. Bonifác pápától, aki számára a világi hatalom fontosabb volt, és azoknak az évezredes sorsában osztozott, akiket azért gyűlöltek, mert békét hirdettek a gyűlölettel, a gyilkolással szemben.

Maestro Avati tehát Dante ihletett és rajongó életrajzírójának, a novella műfaj megteremtőjének szemszögéből mutatja be a tragikus sorsú nagy előd életét, reménytelen szerelmét, szerencsétlen házasságát, a firenzeiek értelmetlen háborúit és pártoskodását, amelyben a legmélyebb barátság sem számít egészen a pápa „árulásáig” és az egy életen át tartó menekülésig. Valószínűleg a Commedia soha nem született volna meg e szenvedések nélkül. Műveit átok sújtotta, csak titokban terjeszthették őket, pedig, mint ahogy Boccaccio az egyik Dante-kódexet rejtegető szerzetesnek kifejti, a költő valójában Istent kereste.

A filmbeli Boccacciót, akit Sergio Castellito személyesít meg visszafogottságában és mély átéléssel, szintén nem kímélte az élet, hiszen Firenze még ki sem heverte a pestisjárványt (aminek a Dekameront köszönhetjük), ő maga csak egy rejtett pincében találja meg apja holttestét, nem is teljesen egészséges, mégis elindul egy zarándokútra, útba ejtve azokat az állomásokat, ahol Danténak menedéket adtak, egészen Ravennáig. Közben felidéződnek Dante ifjúi évei (Alessandro Sperduti még egy tiszta, szinte ártatlan arcú, ábrándos fiatalembert jelenít meg, legfeljebb az orra hasonlít az általunk jól ismert kemény, keserű Dante-képhez), szembesülünk a háború borzalmaival és a hatalmasok álszentségével – a firenzei kapitány 10 aranyat küld kárpótlásul a költő apácává lett lányának – Dante és Beatrice éteri, beteljesületlen szerelmével, és közben feltesszük magunknak a máig megválaszolhatatlan kérdéseket: ha egy kisebb közösség, amelynek tagjait elvileg semmi nem választja el, képtelen túllépni önös érdekein, hogyan várhatjuk el ezt az egész világtól? Miért rettegünk a „másképp gondolkodástól”, holott éppen az gazdagítaná szellemünket, hogy a dolgokat nemcsak egy szemszögből nézzük? És nem utolsósorban: tényleg van mindenre bocsánat? Egy halálba küldött ember, egy tönkretett élet utólagos rehabilitációja nem más-e, mint a túlélők lelkiismeretének olcsó kielégítése?

És még egy nyomasztó párhuzam: a film bemutatóját eredetileg 2021-re, Dante halálának 700. évfordulójára terveztek, de közbeszólt a covid, így a forgatást csak a pandémia levonulásával lehetett befejezni. Bár a covid korántsem végzett olyan pusztítást, mint a középkori pestisjárványok (abban a bizonyosban például, amely elől Boccaccio hősei egy kastélyba menekülnek, Firenze lakosságának egyharmada elpusztult), elég félelmetes összevetni a középkori városiasodás egészségügyi következményeit a mai megállíthatatlan urbanizációéval. Akkor a mai szemmel alapvető higiéniai körülmények hiánya volt, ma pedig a vírusok, baktériumok természetes előhelyeinek elpusztítása az, ami elvezethet oda, hogy az emberi túlzsúfoltság a fertőzések terjedésének melegágya lehet.

Szép film Avati Dantéja, amelyet Lucio Gregoretti ízlésesen érzelmes zenéje kísér (a főtémánál mintha Morricone szellemét éreztem volna), a számtalan helyszínről, kis borgóról, középkori templomról, kolostorról pedig saját közép-itáliai utazásaink jutottak eszünkbe Cutignanótól Ortéig, olyan településekről, amelyekről nem sokan hallottak, mégis a középkori-reneszánsz kultúra csodálatos emlékeit őrzik. Akad azért néhány sokkoló hatású jelenet, ezek nem uralják ugyan a filmet, de azért emlékeztetnek arra, hogy az Inferno nemcsak Dante látomásaiban létezett, hanem bennünk volt évszázadokkal ezelőtt is, és velünk is maradt.

09.07.

Jézus szórólapokon keres híveket a lakótelepen. Igéje ugyanarra a sorsra jut, mint a többi reklámcetli.

09.09.

Életemmel először néztük meg együtt a Madárka című filmet, amit én még új korában láttam 1985-ben Rómában, és rögtön meg is szerettem, nem utolsósorban Peter Gabriel zenéje miatt. Egyike volt azoknak a Vietnam-filmeknek, amelyekkel a 80-as évek közepétől próbálták feldolgozni ezt az értelmetlen háborút, holott az eredeti könyv a II.világháború idején játszódik. Azóta is sok-sok értelmetlen háború jutott az emberiségnek, még békeidőkre is. Amikor Madárka végül megszólal, elárulja, hogy azért nem beszélt, mert nem volt mit mondania. Ki értette volna a szavait egy olyan világban, amelyben ő, akit őrültnek tartottak, egyike volt a kevés normálisoknak?

Szörnyű földrengés volt Marrákes környékén, több mint 600 halottal. A hír sokkal jobban megdöbbentett, mint más katasztrófák szoktak, mert 2001. január 1-én ebben a csodás városban történt velem egy olyan varázslat, amely elvezetett új életemhez és régóta tervezzük, hogy Életemmel is elmegyünk oda. Talán még megadatik nekünk hátralévő éveinkben egy nyugodt, felhőtlen pillanatban.

Már megint kezdődik a coviddal való ijesztgetés, miközben már ki tudja, hanyadik mutánsánál tartunk és még mindig nem tudjuk sem az eredetét, sem pedig azt, hogy az oltásoknak milyen hatása és mellékhatása van. Lényeg, hogy mindig legyen mitől félnünk.

És ha konteó, akkor itt az orosz zsoldosvezér? Meghalt-e vagy csak el akarják hitetni híveivel? Mi lesz, ha egyszer csak megjelenik és közli, hogy „nu sto vi, galubcsiki?”. Tényleg, Putyin él még, vagy csak valamelyik hasonmását adják el annak?

09.10.

A minap azt álmodtam, hogy L.C. lengyel zsidó ősökkel rendelkező kanadai költő-énekes, aki hosszú évek óta szinte mindennapi kenyerem, mércém és ihletőm, francia nyelvű verset írt az orosz diktátor ellen. Legalábbis ezt állította egy ismeretlen, aki átadta nekem a kéziratot, hogy fordítsam le magyarra. Bár a stílusa a megtévesztésig hasonlított, rögtön tudtam, hogy hamisítvány, mert a Gyönyörű vesztesek szerzője soha nem alacsonyodott le odáig, hogy direkt politikai dalt írjon, még ha néha meg is ihlették bizonyos események a Jom Kipur-i háborútól 9/11-ig…

Már kétezer halottja van a marokkói földrengésnek.

Elküldték szupershop pontegyenlegemet, ami pontosan 0. Évek óta nincsen szupershop-kártyám, mert amikor sokadszorra elhagytam, úgy döntöttem, hogy nem lesz több. De úgy látszik, továbbra is nyilvántartanak. És még mindig van, aki szóba meri hozni a személyiségi jogokat és az adatvédelmet…

Ez a tiszta beszéd. Kormányzás 34 ig. Ha megéri, persze. De akkor minek a választásokkal, a parlamenttel komédiázni? Nem kérdés, azért, hogy kapjon Brüsszel utálatos pénzéből.

Unokám három hónappal . születésnapja előtt volt először Apjával válogatott futball-meccsen. Engem kilenc évesen vitt el Apám egy magyar-osztrákra -  előtte SZÚR-on voltunk – 3-0-ra nyertünk. Szép is lenne egyszer, ha a három nemzedék együtt szurkolhatna a lelátókon, de amig a karlengető feketeingesekkel énekli együtt nemzeti csapatunk a Himnuszt, rám nem számítsanak.

Amikor a Margitsziget egyik büféjében megláttam a kiírást, hogy Pork Poutine, megállt bennem az ütő. Ennyire nyalunk már az új cár atyuskának? Csak utólag tudtam meg, hogy a nevét viselő kaja québec-i sajtos krumpli, némi disznóhússal. Hívhatnák inkább patate fromagée-nak, de hát úgy tűnik, így ismerik a sztrítfúd szerelmesei…még jó, hogy a mai nemzedékek már nem tudják, hogy mi az a Hitler-szalonna…

09.11

„Bátyja képe és a halál közelsége újra felidézte Levin lelkében a borzadást, amely a halál megfoghatatlansága s ugyanakkor közelsége és kikerülhetetlen volta miatt fogta el azon az őszi estén, amikor a bátyja megérkezett hozzá. Ez az érzés most még erősebb volt, mint akkor; most még kevésbé volt képes a halál gondolatát megérteni, kikerülhetetlenségét még szörnyűbb volt elképzelnie; de hála felesége közelségének, ez az érzés nem ejtette most kétségbe; ha van is halál, a kényszert is érezte, hogy éljen és szeressen. Úgy érezte, hogy a szerelem megmentette a kétségbeeséstől és hogy a kétségbeesés fenyegetésében ez a szerelem még erősebbé és tisztábbá vált” – írja Lev Tolsztoj az Anna Kareninában. Ugyanígy éreztem tavaly nyáron, amikor haldokló Apámtól búcsúztunk el, de ott volt mellettem Életem Párja, akinek szeretetével mindent könnyebb volt elviselni.

09.13.

Megérkezett Vlagyivosztokba III.Kim, akinek van egy tömzsi hasonmása Közép-Európában és találkozik Utolsó Vlagyimirral. Helló, Oszama sejk? Allah növessze földig szakálladat, volna egy kis meló….

Az egyik nagy könyvesbolt-hálózatnál Móricz Zsigmond művei átkerültek a 18 éven felüliek kategóriájába. Nem is olyan régen a Légy jó mindhalálig még kötelező olvasmány volt 8. általánosban. De lehet, hogy a Rózsa Sándortól, esetleg az Úri muritól féltik az ifjúságot? Vagy attól tartanak, hogy az Árvácska nyomán elgondolkodnak a fedezett pedofilokról? És ha már Légy jó mindhalálig: „ők kenték a legjobban, oszt a végén még ránk kennék…”

09.14.

Piliscsabán volt dolgom, busszal mentem, busszal jöttem. Nem figyeltem, hogy amikor visszafelé megyek Óbudára, csak óránként jár a távolsági. Volt még közel 40 percem az indulásig. Gondoltam, megpróbálok stoppolni, ifjú koromban sűrűn éltem ezzel a közlekedésmóddal. De hiába lengettem a hüvelykujjamat, pedig sokkal konszolidáltabb a külsőm, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Lehet, hogy a mai autósok már nem is ismerik ezt a kommunikációs eszközt?

Mint mondottam volt, Piliscsabán jártam, keresztül mentem a Pázmány campuson. Mintha egy kísértetvárosban jártam volna. Bár Makovecz nem a kedvenc építészem, csak halkan jegyzem meg: tényleg ennyire gazdagok vagyunk?

09.15.

„Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten” – írja Szent Pál apostol a Korinthusbélieknek írt 1. levelében.

„Ha megtisztulnának az érzékelés ajtói, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek” – írja William Blake a Menny és Pokol házasságában.

Mindkettőt rengetegen idézik, Ingmar Bergman, illetve Aldous Huxley és Jim Morrison nyomán is.

Nem ugyanarról beszélnek-e mindannyian?

Harminc évvel ezelőtt éppen ezekben a napokban volt egy olyan estém, amikor féltem elaludni. Rövid idő alatt hárman haltak meg körülöttem 37 évesen, és én is annyi idős voltam. Most 30 év után jött rám megint ez a félelem, de Életem mellett el mertem aludni, és amikor felébredtem, boldogan tapasztaltam, hogy élek és ugyanilyen boldogan vállaltam néhány óra álmatlanságot.

Özönvíz zúdult Líbiára. Húszezer halottról beszélnek. Az apokalipszis kezdete?

Tüntettek a diákok az oktatás szabadságáért, a környezet megóvásáért, felmentek a Karmelitáig, kiabáltak mindenfélét, aztán – hazamentek. Mi lenne, ha egyszer a tüntetők nem mennének haza és a kiabálást sem hagynák abba?

09.16.

Chilében élő olasz fotós barátnőm osztotta meg a következő rajzot. Lovagol az Apokalipszis Négy Lovasa: a Háború, a Halál, az Éhínség és a Pestis. Csatlakozik hozzájuk egy ötödik. „Te ki vagy?” – kérdezi tőle a Pestis. „A Dezinformáció” – feleli. Ha maradunk a bibliai négyesnél, akár le is lehetne cserélni az előbbit az utóbbira. Hogy a covid az új pestis? Ugyan már, nem ez lesz az „a” világjárvány, ami kiírtja az emberiséget. Ellenben a dezinformációnak milliárdok eshetnek áldozatul.

Végstádiumban lévő alkoholista jön oda hozzám a buszmegállóban, pénzzel a kezében, hogy vegyek neki cigarettát, mert őt kitiltották a boltból. Első kézből visszautasítom: nem azért, mert undorodom tőle, hanem azért, mert nem teszem be a lábam egy „nemzeti” dohányboltba…

09.17.

Vasárnapi bolt. Egy masszív, normálisan öltözött, színjózan ötvenes  férfi téblábol előttem, szeretnék továbbmenni a kocsimmal. „Bocsánat” – szólok neki, mire a válasz: „Mi a f…t pattogsz itt, ki a f…nak képzeled magad?” „Mióta tegeződünk?” – kérdezek vissza ösztönösen, mire a nem egészen egy éve meghalt anyámat kezdi emlegetni. Kezemben egy méretes kígyóuborka, szívesen pofán vágnám vele, de ahogy elnézem, én járnék rosszabbul. Inkább otthagyom, ő még utánam szór néhány jelzőt. Jó néhány évtizede egy jó barátom egy ilyen eset után költözött el Budapestről, igaz, nála fordított volna a helyzet: ha ő megüti a beszólót, annak valószínűleg az utolsó beszólása lett volna. Akkor még reménykedtünk, hogy csak a rendszerváltás traumája hozta a felszínre a sok sötét agyút, és hogy idővel leülepszenek, mint kosz a víz fenekén. Milyen naívak voltunk, te jó ég…