Bőven lejárat előtti fájdalom- és lázcsillapító gyógyszerek, bontatlan doboz altatók, többszáz pirulával, amelyeket Anyám rendelt az Apám halála utáni hetekben – meg akart ő is halni, de végül megvárta, amíg 4 hónap múlva a halál magától eljön érte - túl azon a 7-8 zacskónyi dobozon, amelyek a gyógyszertárunk hulladékgyűjtőjébe kerültek, mert kiváltották ugyan a sok feleslegest, amit háziorvosuk rájuk erőltetett az orvoslátogatók nyomására, de a többségüket sosem szedték be.

Fém és színes műanyag gémkapcsok százai, kifogyhatatlanul. Szappanok tömkelege, amelyekkel ruhás szekrényeiket, ágynemű-tartóikat illatosították.

Elegáns és hétköznapi dossziék tucatjai, újságemlékekkel, történelmi-politikai jelentőségű dokumentumokkal, magán- és közérdekű feljegyzésekkel, fotókkal, amelyek a család múltjáról, és a 20. század második felének diplomáciatörténetéről árulkodnak. Üres CD-k, amelyeket Apám különböző ünnepekre kapott, mert amíg tudta, szenvedélyesen gyűjtötte internetről kedvenc zenéit, unokái tanították meg a letöltésre, meg is töltött belőlük jó néhányat, de egy tucatnyit bontatlanul hagyott, és ezek már úgy is maradnak. Egy CD- és kazettatartó kisszekrény, az egyetlen bútor, amihez ragaszkodtam, most az én kedvenc zenéim kaptak benne helyet.

Tollak a világ minden táján tartott konferenciákról. Egyik szebb, mint a másik, de alig van közöttük, ami ír. Kifogytak, vagy véglegesen beszáradtak évtizedekre a fiókokba zárva.

Csak egyik oldalra gépelt írásokkal, Anyám rádiójátéknak készült novellafordításaival teli, reciklálható papírhegyek, amelyekre unokáink kedvükre firkálhatnak, mi pedig fotókat nyomtatunk ki rajtuk családi naplónkba vagy bevásárló céduláknak használjuk fel őket.

Rajzmappák, rajzlapok minden mennyiségben, mindössze néhány vázlat maradt fenn bennük. Színes és fekete ceruzák, amelyekkel Anyám éppen csak rajzolt valamit, vagy már egyáltalán nem, de azt szerettük volna, hogy az alkotás lekösse, amikor ő már régen nyugdíjban volt, Apám pedig még ereje teljében, 70 felett is dolgozott.  És mert nemcsak a nyelvekhez volt tehetsége, hanem a rajzoláshoz és a fotózáshoz is. Legjobb képeiből egy könyvet csináltunk neki 85. születésnapjára, a tőle maradt diákat még megszámolni sem mertem, nemhogy végignézni.

Apám novella-, dráma és szocio-krimipróbálkozásai az 1950-es évekből. Mindig is szeretett olvasni, egyik álma az volt, hogy színházi rendező lesz, fél árvaként leendő írókkal és más művészekkel, köztük Molnár Ferenc unokáival, Horváth Ádámmal és Sárközy Mátyással töltötte kamaszkorát Sztehlo Gábor Gaudiopolisában. Visszavonulása után krimiötletek foglalkoztatták, de sajnos ennél tovább nem jutott. Egyiket, másikat elmesélte közös uszodai délelőttjeinken, de nem figyeltem eléggé ahhoz, hogy emlékezzem rájuk és esetleg kibontsam őket. Csak halála után találtam meg a szinte sortáv nélküli, kissé elmosódott, több mint 60 éves szövegeket. Vajon milyen titkokat rejtegetnek?

Igazolványok, bizonyítványok, a katolikus népiskolától az egyetemig. Hárman voltak akkor, ott a később tv-székházként működő egyetemen vörös diplomások. A harmadikból ismert politikus lett, aki a rendszerváltás után sem váltott köpönyeget, és két héttel Apám után halt meg.  Nyelvvizsgák, valamennyi felső fokon. Anyai Nagyapám és Nagyanyám házassági levele. Az egykori oroszországi hadifogoly és a hadiözvegy 10 évvel az első világháború befejezése után találkoztak, és együtt kezdtek új életet Franciaországban. Rendszerető Szüleim házassági anyakönyvi kivonata egészen lehetetlen helyről, Anyám lánykori levelei közül kerül elő.

Néhány vadonatúj edény, amelyeket a régi, kopottak helyett vettek, de Mama ragaszkodott a jók beváltakhoz, így épségben megmaradtak. Néhány érintetlen étkészlet között volt az az apró virágokkal díszített tányér, amely gyerekkoromtól kezdve az enyém volt, és amelyben mindig enni kaptam, ha náluk voltam, de tudtam, hogy ennek a lelki terhét nem szabad magamban tovább vinni.

 Hosszú életű konyharuhák, amelyek között még megvolt két, piros szegéllyel ellátott vászon, amelyeken a K.R. monogram olvasható. Nagyanyám gyerekkoromban dicsekedett is ezekkel, hogy még lánykorából valók – Kiss Rozáliának hívták – amikor 1909 és 1913 között  Szabadkán szolgált pesztonkaként a gyurgyókai nemesi előnevet viselő Zilahy-családnál. A ház ura, dr. Zilahy Jenő volt, aki az első világháború idején ezredorvosként szolgált, de nem a harctéren esett el, hanem egy féltékeny férj áldozata lett.  A boldog békeidőkből származó kendők tehát már több mint 100 évesek és még mindig egyben vannak.

Egy kisrádió, amelyet Életem vett Apámnak, amikor kórházba került,  mert, ellentétben velünk, neki a rádióhallgatás lételeme volt, otthon, kocsiban, bárhol. A Klubrádió volt a kedvence, majd a Retro lett. Egy nagyobb rádió, kazetta- és CD-lejátszóval, ez utóbbi vette át az én tönkrement lejátszóm szerepét.

Vázák, egy apró kis üvegtől, amelybe Anyám minden évben megkapta ibolyáit és gyöngyvirágait, egy nagy karcsú, kék kerámiáig, amely az idén első ízben a húsvéti barkás tojásfánknak ad otthont. Mosolygós, éneklő figurák, amelyek Életem nagyon szeret, ők könyveink között találták meg a helyüket.

Egy nagy vörösréz falikép, amelyet Apám még 1972-ben Chiléből hozott, amikor találkozott Salvador Allende elnökkel. A kép egy földművest ábrázol, erről Victor Jara Plegaria a un labrador című forradalmi dala jut eszembe. Egy évvel később mindkettőjüket meggyilkolták a junta halálbrigádjai.

Egy színes römikártya, amelyet Apám még a KLM légitársaságtól kapott egyik nyugati utazása során. Sokat kanasztáztunk vele a családban, Anyám szerint a királynak olyan volt a feje, mint egy rablóvezérnek. Közel 40 év után vettem újra e lapokat a kezembe, hogy Életemmel ezzel is színesítsük a visszavonulásunk után bevezetett játék-estéinket.

És könyvek, a legnagyobb kincsek, hiszen az olvasás iránti rajongást is tőlük örököltem. Petőfi, József Attila, Radnóti, Arany János balladái és Madách összes Zichy Mihály illusztrációival, Füst Milán-novellák, Shakespeare-összes klasszikus fordításokban, Andersen meséi felnőtt kiadásban, Svejk, Dante Isteni színjátéka Dalí rajzaival, Tolsztoj, Csehov, Dosztojevszkij, Dürrenmatt, A Most és mindörökké, Örkény az Egypercesektől a posztumuszokig, García Márquez a Száz év magánytól a Pátriárka alkonyáig és egy 1940-es kiadású Larousse lexikon, amelynek történeti részében Adolf Hitler „német államférfiként” szerepel – a kötet nyilván még Franciaország náci megszállása előtt jelent meg. Az utolsó emléke szülőhazájáról Anyámnak, mielőtt Nagyapámat, mint ellenséges ország polgárát hazatoloncolták.

És a számomra legszomorúbb emlékek, amelyektől, ha akarnék, sem tudnék megválni. Egy fából faragott sakk, amelyet Apám egyik nemzetközi munkahelyén kapott búcsúajándékba és amelyen 57 évig játszottunk, még egy nappal végzetes esése után, egy nappal utolsó kórházba kerülése előtt is. Azt a játszmát én nyertem meg, de az évtizedek során mindig hatalmas küzdelmeket vívtunk, a legjobb partikat éppen az utolsó években játszottuk, pedig Apám akkor már jóval 80 felett volt. E készlet párja egy kis piros tokos zsebsakk, amelyet Apám zakója belső zsebében hordott, erre régebbi, hosszú repülőútjai során szokott rá. Mindig nála volt, amikor élete utolsó évében kontrollra járt és ilyenkor, amíg az orvosra várakoztunk, ezen játszottunk, és egy-egy vizit között nem is kellett újra felállítani a kicsi, gitárpengetőre emlékeztető figurákat. Halála előtt egy héttel a kórházban elővettem ezt a kis zsebsakkot, remélve, hogy még belé tudok lehelni vele egy kis életet, de, bár szelleme nem hunyt ki az utolsó pillanatig, lélekben már nem volt itt…

A kiürített lakás utolsó lakója Döme, a posztómackó volt.  Ennek az emberi tekintetű kis lénynek, akit Anyám mindenféle jó tulajdonságokkal ruházott fel, megígértem, hogy amikor végleg bezárom magam mögött az ajtót, ő velem jön…

A többi idebent, sokszor fennhangon, de még többször csendben…

Immár több mint egy éve, hogy Szüleim elmentek. Előbb Édesapám távozott egy csendes, napfényes júniusi napon, majd Édesanyám, aki 70 éven át volt a társa, követte őt egy hasonlóan csendes, napsütéses októberi délelőttön. Mindkettejükhöz kegyes volt a sors, hiszen Apámnak 28, Anyámnak 40 napot kellett még élnie egyaránt végzetes balesetük után, és míg Apám utolsó napjára ma is iszonyodva gondolok, Anyám békésen átaludta magát odaátra, és amikor utoljára láttuk, bár már nem reagált semmire, valami földön túli derű ült ki az arcára.

Már évekkel korábban lelkünkre kötötték, hogy szórjuk szét a hamvaikat. Így is történt, hogy a Család jelenlétében a Duna fogadta be földi maradványaikat. Amikor a dédunokák utánuk dobtak egy-egy szál szellőrózsát, az egyik virág elindult lefelé a folyón, a másik viszont elakadt egy kőben. Ekkor hirtelen az első virág visszafordult e sekély öbölhöz. Még itt sem hagyták el egymást.

Anyám halálának napján Életemmel újra kimentünk ugyanoda, aznap különösen alacsony volt a Duna. Most is hullámokba vetettünk két szál virágot, azok azonban nem akartak eltávolodni a parttól. Talán nekünk akartak üzenni valamit.

Szüleimnek hosszú, tartalmas, gazdag életük volt – ahogyan ezt Apám mondta, amikor utoljára kórházba került. Ő a 90. évében távozott el, Anyám már a 92.-ben volt. Apám előre látta, hogy ő fog elmenni előbb. Még akkor sem gondoltam arra, hogy egyszer elveszthetem őket, ahogyan egyre idősödtek és ahogy testben egyre kisebbek, gyengébbek lettek, talán azért sem, mert szellemük tisztaságát az utolsó pillanatig megőrizték. És talán azért sem, mert azzal, hogy az ő gyerekük voltam, engem is megőriztek fiatalnak. Aztán, amikor Apám örökre lehunyta a szemét, tudtam, hogy csupán idő kérdése, hogy Anyám utána menjen, és az ő elvesztésének elviselése azért volt könnyebb, ha lehet egyáltalán ilyent kimondani, mert tudtam, hogy egy másik dimenzióban újra együtt vannak. Lehet, hogy ezt akarta Anyám is közölni velünk derűs arcával utolsó óráiban.  De amikor benyitok elhagyott otthonukba, még mindig nehezemre esik elképzelni azt, nincsenek és hogy én is elmúltam már 67 éves.

Hosszú, tartalmas, gazdag életük volt, és itt hagyták nekünk a hűség, a tisztesség, az egymás iránti szeretet és  tisztelet, a tudásvágy példáját. Nem voltak szentek, Apámban éles ellentétben éltek hirtelen haragjai sikeres diplomata életművével, Anyám meleg szívénél csak önfejűsége volt nagyobb. De hét évtizedes együttlétükkel megmutatták, hogy mik a fontos dolgok az életben és mi az, ami megmarad az élőkben.

Ha valamit örökre megtanultam ebben a több mint egy évben, az, hogy közel sincsen akkora jelentősége a tárgyaknak, mint amekkorát hajlamosak vagyunk tulajdonítani nekik. Amikor nekiláttunk feltárni az árván maradt lakást, magunk is megdöbbentünk, hogy két olyan ember is, akik nem voltak sem feleslegesen költekezők, sem pedig felhalmozók, mennyi mindent tudnak összegyűjteni hosszú évek alatt, ami elmúlásukkal értékét, értelmét veszti. És ez még a fennmaradt családi fotókra, levelekre is érvényes. Kezdetben még törekedtem arra, hogy ez utóbbiakból próbáljak mindent megőrizni, aztán amikor belefutottam ismétlődő képekbe, vagy olyanokba, amelyek még a családi legendáriumok alapján sem mondtak nekem semmit, rájöttem: csak azok maradjanak, amelyek valóban hozzátesznek valamit életünkhöz, történetünkhöz, minden egyébtől meg kell szabadulni.

Ugyanígy jártunk a könyvtárukkal is. Ha az összes kötetet megőrizzük, amiről valami eszembe jutott a Szülőkről, alighanem új lakásba kellett volna költöznünk. És közben Életem Párjával arra is rájöttünk, hogy mi mennyi felesleges holmit őrizgetünk és egy nagy levegőt véve nekiálltunk saját otthonunkban is rendet csinálni, mielőtt még múzeummá kellene nyilvánítanunk, hogy lomok, terhek helyett olyasmiket hagyjunk magunk után, amelyek nemcsak anyagiakban, hanem lélekben is gazdagítják az utánunk következőket.

Halottak napja körül mindig elmegyünk a devecseri temetőbe, hogy Életem szeretteiről is megemlékezzünk. És vannak mindkettőnknek más veszteségeink is, hajdani jó barátaink, akiket csak magunkban tudunk felidézni. Sajnos az idő múlásával ők is egyre többen lesznek és mi örülünk, hogy még itt vagyunk, épségben, egészségben, teli tervekkel, megbecsüljük az életet és köszönetet mondunk érte annak, akiben hiszünk, vagy akinek sejtjük létezését.  És reméljük, hogy ha egyszer majd nem leszünk, gyermekeink, unokáink ugyanúgy mesélik a régi történeteket, emlegetik családi szállóigévé vált mondatainkat, az együtt töltött éveket, napokat, órákat, a hozzánk kötődő ízeket és színeket, mint ahogy azt mi tesszük az előttünk jártakkal, hogy halálukban is élők maradjanak.