Fotó: Steiner Máté/MÁV-szimfónikusok, Facebook

Minden zenéről, zenészről, akik hozzám valaha is közel álltak, tudnék mondani egy történetet, akár egy egész életrajzot is kitennének ezek a sztorifüzérek. Ez járt az eszemben akkor is, amikor október 27-re egy Mendelssohn-Mahler koncertre kaptunk meghívást a Pesti Vigadó meseszép dísztermébe.

Felix Mendelssohnnal még kisiskolásként találkoztam először. Énektanárnőnk, Márti néni jó hangúnak talált és mindenáron be akart venni az iskolai kórusba, amihez nekem egyáltalán nem volt kedvem, mert bár énekelni szerettem, már akkor is túlságosan individualista voltam és nem szerettem eltűnni a tömegben. Aztán a Szülőknél tett látogatásával Márta néni meggyőzte őket, és még egy budapesti versenyen is felléptünk. Programunkban főleg másodosztályú úttörődalok szerepeltek, de volt egy nagyon szép rövid kórusmű, Búcsú az erdőktől címmel. Ez nagyon tetszett, nemcsak azért, mert a szerzőt először svédnek hittem (akkoriban egy kedvenc gyerekkönyvem, a Kóbor Muki miatt valóságos svéd-mániás voltam), hanem maga a dal, a kórus zengése, amelyről el lehetett hinni, hogy az erdő hangja. Aztán hogy Olaszországba költöztünk, kóruskarrierem megszakadt, a zene iránti érdeklődésem azonban egyre nőtt és szélesedett, megismertem Mendelssohn közkedvelt szimfóniáit, a Skótot, az Olaszt – a kedvencemet – és Reformációt, a Szentivánéji Álmot, de azért maradtak jócskán restanciáim.

Gustav Mahlerrel sokáig elkerültük egymást, legalábbis azt hiszem. Rémlik, hogy még tán nem voltam 10 éves, amikor Leonard Bernstein zeneóráit néztem a tv-ben, és egy alkalommal a zenei tréfáról beszélt. A Frére Jacques francia népdalt játszották groteszk fúvósokkal, ráadásul mollban. Tényleg vicces volt. Aztán meghallottam egy másik változatot, vonósokra, nagybőgőre és az egyáltalán nem volt vicces. Aztán legközelebb Szabó István Apa című filmjében hallottam részletet ebből a különleges zenéből, amelyben a gyermekdal, a klezmer és a vásári ricsajok egymásba úsztak. A nagy felfedezés azonban a Magyar Távirati Iroda külpolitikai Főszerkesztőségében ért. Ennyi zenerajongót egy helyen összezárva még sosem láttam. Megvoltak itt a rock és a blues különböző stílusainak hívei, azok, akik a klasszikus és azok, akik a legmodernebb jazzben találták meg önmagukat, az egyik idősebb kolléga, Barabás Miklós, aki pályafutását a normandiai partraszállás hírével kezdte, minden nap a rádióújsággal érkezett, és abból kereste ki az aznapi szimfonikus és operaközvetítéseket. Az egyik fiatalabb szerkesztő, Fazekas Laci, sajnos már ő sincs köztünk, ellenben Mahlerre esküdött, ki nem hagyott volna egy koncertet és aztán másnap áradozott nekünk a zenekar nagyszerűségéről, holott Mahlert játszani (és bizony hallgatni) embert próbáló feladat. Mivel én kiskorom óta nyitott vagyok szinte minden jó zenére, gondoltam, őt kérem meg, hogy Mahlert bevezethessem lemezgyűjteményembe. És az I. szimfónia - amelyben a fent említett finomságok megszólaltak – a kedvencem lett.

A Pesti Vigadó első sorába úgy ültünk be, hogy sem Mendelssohn kettős concertóját, sem Mahler 1. szimfóniáját még nem hallottuk élőben. Bevallom, ritkán nézzük a Virtuózokat (túl sok a körítés…), így még nem volt alkalmunk Abuozahta Amira hegedűjátékát hallani. Hát ha Mendelssohn 14 éves zseni volt, aki a 19 éves Amira legalább olyan Isten áldotta tehetség, minden porcikával zenélő lényét az egész alkata, elegáns átszellemülése tette még izgalmasabbá, folyamatos párbajra kihívva Fejérvári Zoltánt, hogy végül a nagy unisonókban egymásra találjanak. A hatalmas siker végén még egy ráadással is tisztelegtek a szerző előtt, ezt a dalt már mindketten hallottuk valahol, de nem az én ősélményem volt.

Óriási várakozás volt bennem a Mahler-előadással, és mindenen túltett. Már az első tétel is a számtalan erdei hanggal, zajjal, az állatok, a növények, a vizek összhangjával. Persze a 3. tételt vártam nagyon és amikor egy fiatal bőgős elkezdte a Frére Jacques-témát, bennem maradt a lélegzet, és most figyeltem fel, hogy az egyes, látszólag egymásnak idegen motívumok hogyan beszélnek bele egymásba, és hogyan fűzik tovább a mondanivalót. És hogyan beszéltetik a csendet! Ahogy Woody Allen mondaná, ez a tétel is egyike azoknak a dolgoknak, amelyekért érdemes élni… Aztán a 4. tételnél Hitchcock és a Dream Theater jutott eszembe. Hogy jönnek ezek ide? Az ember, aki túl sokat tudott című filmben egy koncert során meg akarnak ölni valakit, amikor a cintányéros váratlanul belecsap hangszerébe – mi is összerezzentünk egy pillanatra – a Dream Theaternek pedig számos olyan darabja van, amelyről már azt hisszük, hogy befejeződött, de egy újabb csavarral folytatódik és egész más irányban halad tovább. És tetten érhettük többször a 20.századot, a bartóki disszonanciáktól egy olyan bőgő-futamig, amely a szeriális zenét előlegezte meg, miközben oboa simogatott, fagott gúnyolódott és vadászkürtök vezényeljék a hajtókat – de csak azért, hogy bevezessenek bennünket egy kozmikus viharzónába…

A Zene maga az Élet – ezt vallhatja Christoph Eschenbach karmester is, aki csupán addig volt fáradt, gyenge, 84 éves öregember, amíg fel nem állt a pulpitusra. Onnantól kezdve hihetetlen energiával, testbeszéddel, mosolyokkal, elkomorodásokkal tartotta egyben ezt folytonosan mozgásban lévő hangzó univerzumot.

Szinte utolsóknak hagytuk el a Pesti Vigadó Dísztermét. Pedig a színpadon már csak a boldog zenészek ölelkeztek, akik maguk is érezték, hogy ezen az estén olyan csodát teremtettek, amely napokig töltést adhat korán esteledő őszünkben.

A menthetetlen nőcsábász és a felszarvazott, vagy Karinthy-val szólva a „marha” férj ugyanúgy nélkülözhetetlen szereplője a 19-20.század fordulóján virágzó bulvárszínháznak, mint a hűséges, ám elhanyagolt és/vagy kikapós feleség. No és persze a „házibarátnak” álcázott szerető. Nem mintha napjainkra ezek az őstípusok kihaltak volna, mert velük együtt tovább élnek az átlátszó hazugságok, amelyek látszólag életben tartják a párkapcsolatot. És ma is dívik – e sorok írójának is volt benne része – hogy a megcsalásra megcsalás a válasz, ha nem is az „első hülyével, aki arra jár”. Ám ez a legritkábban oldja meg a konfliktust, mert vagy valamelyik fél úgy érzi, hogy neki szabad, a másiknak nem, vagy, ami még rosszabb, a megcsalás eszköze, csak akkor jön rá az ő szerepére, amikor az eredeti pár néhány ajtócsapkodás után mégis egymásra talál.

Tehát, ha belegondolunk, Georges Feydeau, a Thália Színházban most bemutatott A hülyéje című, 1907-ben írt bohózatában semmi mást nem talált ki, csak a fenti alapszituációkat keverte össze úgy, hogy lassan már a néző sem bírja követni, hogy éppen ki csal meg kit kivel. A konfliktusba még egy idősebb párt is bedob, egy enyhén szenilis ezredest és a süket feleségét, és épp ez utóbbi asszony, aki rosszkor van rossz helyen, robbantja ki a nyílt háborút az egymást leleplezni próbáló párok között.

Ott vergődik előttünk egy fiatalember, aki gyermekien felelőtlen vágyakozásával az egész lavinát elindítja, de végül ő az, aki a legrövidebbet húzza; a rég nem látott barát,  aki a legkínosabb helyzetből is képes – időnként némi segítséggel – jól kijönni (elvégre ügyvéd);  végül a barát barátja, aki egész jól elvan azzal az állapottal, hogy vágyának titokzatos tárgya helyett más hölgyeket ölelget, a baj akkor jön, amikor más hölgyek ölelgetnék őt félholtra saját vágyuk titokzatos tárgya helyett. A bonyodalmak súlyosbításaként pedig megjelenik a londoni, valójában marseille-i háemcsé (Helyi Menő Csávó), akin ugyanúgy rajta van a kangörcs, mint a másik három fickón és ugyanolyan folyékonyan hazudozik, mintha könyvből olvasná. Persze az érintett hölgyek sem mennek a szomszédba egy kis bujaságért, és egyiküknek sem ajánlanám jó szívvel, hogy dugja be a kezét a római Igazság Szájába…

Magának Feydeau-nak sem lehetett könnyű úgy megkomponálni a három felvonás hihetetlen sebességű félreértés-sorozatát, hogy végül minden és mindenki a helyére kerüljön, miközben a színészek élvezettel pörögnek az egy pillanatra sem lankadó sztoriban.  A szerző annak idején maga volt darabjainak rendezője, díszlettervezője és az előadás szinte minden pillanatát kiszámította matematikai pontossággal. Nem tudom, hogy Kelemen József rendező ismerte-e Feydeau eredeti utasításait, de az író biztosan nem csalódott volna sem a tempóban, sem pedig a jól meghangszerelt kakofónia színre vitelében.

A testbeszédek nem nélkülözik az alpáribb nevettetést sem, de azok sem csalódnak, akik nyelvi humorra vágynak – ahogyan például az ügyvéd magyarázza lerázhatatlan angol szeretőjének a „köröm”, a „karom” és a „karmolni” szavak értelmét (Hamvai Kornél fordítási bravúrjai) – és emlékezetes alakítást nyújtanak az epizódszereplők is.   Vida Péter ezredeséről a magyar nézőnek Rejtő Jenő halhatatlan figurái jutnak eszébe („Rompez, gazemberek!”), Hunyadkürti István, a gazdáját éretlen gyermekként kezelő blazírt inasa, igazi remeklés, akárcsak a még egyetemista Sipőcz András későpubertáskori ejaculatio praecox-szal küzdő londinerfiúja, de imádnivalóan közönséges Rózsa Gabriella Maggie-je is. Nehéz a főszereplők közül bárkit kiemelni, talán Jámbor Nándor adta leghitelesebben figuráját, a mindenki által kihasznált, majd végül „fellázadó” házibarátot, míg Czakó Julianna, mint „bosszúálló” feleség is könnyedén átsiklik jelleme rejtett oldalára, mintha egy ruhaváltás után nem is ő lenne. Nehéz utat jár be álmodozó fiúként Katona Péter Dániel is, aki nem szeretne „a világ hülyéje” lenni, de mégis ez a sors jut neki, ahogy véres tapaszokkal és „monoklival” téblábol a darab utolsó jeleneteiben.

George Feydeaut, akit végül féktelen életmódja vitt alig 58 évesen a sírba, manapság az abszurd műfaj előfutáraként is emlegetik, bohózatait pedig a 20. század eleji polgári társadalom ironikus ábrázolásaként. De ha legsikeresebb darabjai, mint a nálunk is sokszor színre vitt Osztrigás Mici, a Bolha a fülbe vagy éppen A hülyéje csupán felhőtlen kikapcsolódást ad napjaink színházi közönségének, már akkor sem élt hiába.

Több mint másfél évtized után újra megnéztük Godfrey Reggio apokaliptikus filmkölteményét, a Koyaanisqatsit, Philip Glass hideglelősen igaz zenéjével. Annak idején Életem, Beke Ritamegfestette a vég utáni lényeket – most is itt van a kép felettünk a dolgozószobánkban – és portrét készített a Magyarországra látogató mesterrel is, akivel a Leonard Cohen verseire írt darabjának bemutatója előtt találkoztunk, én pedig egy meditációs versben éltem tovább az élményt. A minap, miközben régi VSH-kazettáim között válogattam, belenéztem az egyikbe és Életem rögtön kiszúrta a Koyaanisqatsi befejező képsorát, az égő, semmibe keringő űrhajót, amelynek nem adatik meg az újjászületés úgy, mint a 2001: Űrodüsszeia fényfolyosón áthatoló utolsó túlélő asztronautának. Rögtön műsorra is tűztük másnap estére, kezünk összekulcsolásával enyhítve szívverésünket. Reggio és Glass már 40 évvel ezelőtt vádiratot készített a természet pusztításáról, a mindent elsöprő iparosodásról (beleértve a fegyverkezést – a fentről matchboxoknak látszó színes autók végtelen sorát váratlanul váltja fel tankok és harckocsik végtelen sora), a megalomán építkezésekről, az emberi élet józan ésszel már követhetetlen felgyorsulásáról, a szalagmunkán hajszoltakról, amelyet Chaplin már 50 évvel korábban pellengérre állított a Modern időkben – a sors fintora, hogy a kazettán a Koyaanisqatsi előtt éppen a Modern idők látható - a végtelen elidegenedésről, amelyhez képest Bergman, Fassbinder és Antonioni történetei könnyed komédiák. Pedig még csak akkoriban, az 1980-as évek első felében kezdtek széles körben elterjedni a személyi számítógépek – az már csak városi legenda, hogy Bill Gates állítólag kijelentette: mindenkinek elég lesz 640 KB memória – és még másfél évtized kellett az internet diadalához, a globális és korlátlan kommunikáció megszületéséhez, amely összességében nem hozta közelebb egymáshoz az embereket, ellenben tovább súlyosbította a világban uralkodó értékválságot. Jellemző, hogy csupán a film felénél látunk jól kivehető, a kamerával szembenéző emberi arcokat, igaz, a leghosszabban egy harci pilóta tekintetét pásztázzák, majd a vége felé, amikor szemünk, fülünk, agyunk egy lélegzetvételnyi szünethez jut a pokoli száguldástól, újra szembe nézhetünk néhány, vélhetően szegény sorsú emberrel, akikből azonban még nem veszett ki a másik iránti együttérzés. A New York-i felhőkarcolókra vetülő árnyak láttán pedig nem tudtunk nem gondolni 9/11-re.

A film befejezésekor nemcsak a mélytorkú, fenyegető mantra tér vissza, hanem azok a bábú vagy űrlény (?) szerű barlangrajzok is, amelyeket az első képsorban látunk. Ha minden szó, kép, elrettentés hiábavaló, visszatérünk oda, ahová eleink és kezdhetjük elölről felépíteni a civilizációnkat. A kérdés csak, hogy kikkel és miből. A bemutató óta eltelt 42 alatt sem tanultunk semmiből, pedig volt tananyag bőven a dél-ázsiai cunamitól a covidon át a már a mérsékelt égövön is egyre elviselhetetlenebb hőségig és aszályokig. A csodára várunk vagy abban bízunk, hogy ha megúsztunk több 10 ezer évet, minket már semmi baj nem érhet?

Pontos időpont: 2023. december 22. Színtér: a legnépszerűbb közösségi médium. A párbeszéd kiinduló pontja egy hozzászólásom volt ahhoz a témához, hogy megszűnik a középiskolákban a művészettörténet-oktatás.

„Úgy gondolom, hogy minden eddiginél nagyobb lesz a szülők felelőssége. Azért szerencsére még a Rákosi-korszakban, vagy a Kádár-éra keményebb időszakában nevelkedtek közül is sok értelmes, intelligens, művelt ember került ki. Lehet, hogy megint működnie kell a hagyományos "dafkénak", amelyet mi magyarok jól ismerünk és néhányszor már alkalmaztunk történelmünk folyamán. Csak az a szomorú, hogy erre a 21. században kell gondolni.”

Erre jött egy úriember (név, profilkép, ránézésre maximum harmincas) válasza:

„Igen, ezt a mentalitást szoktuk alkalmazni magyarellenes erők ellen, mint amilyen a szadesz is volt. Manapság főleg a brüsszeli agyhalál ellen kell. Veletek már nincs értelme foglalkozni, ti már megbuktatok örökre!!!”

Nem is tudom, miért válaszoltam neki, de valahogy nem bírtam ki, ezért a következőt posztoltam, konkrétan neki címezve:

„Tanítani való ez a propaganda-szöveg, köszönet érte, elteszem az utókornak, ha meg akarja érteni, milyen világot éltünk a 21. század harmadik évtizedében. Ami az "örök" szót illeti: egy valamit jegyezz meg, az "örök" nem emberi fogalom. Pláne nem politikai.”

Erre ő:

„Kinevetni valóan szánalmas vagy. Ti és a végtelenül gőgös magyarellenes szellemi köreitek végleg megbuktak. Ti már sohasem lesztek hatalmon és nem fog kamuhíreket közölni az MTI sem. Az örök a ti esetetekben egyszerűen egy tény, frusztrált, kinevetni való kisbarátom!!!”

„Még annyit, hogy a te mentalitásod egy évezredek óta rendszeresen megörökített, alaposan megénekelt viselkedés-típus. A felsőbbrendűségi tudattal megvert, végtelenül hatalomvágyó ember frusztrált fröcsögésének hívják hatalomvesztes után. Ez vagy te, ezek vagytok ti, hatalomvesztett frusztrált senkik.”

Itt tényleg abba kellett volna hagynom, de valahogy mégsem tudtam túllépni rajta. Mindezt két nappal Karácsony előtt, amely állítólag a szeretet ünnepe.

„Kösz a tartalmas, magvas megjegyzéseket. Csak azért nem vitatkozom Veled, mert a köreid által szintén nem kedvelt Esterházy Péterrel vallom: egy bizonyos szint felett az ember nem megy le egy bizonyos szint alá. Amúgy meg kisbarátod a hóhér, lehet, hogy az apád lehetnék, szerencsére nem, vannak normális fiaim. Még csak annyit, hogy soha nem voltam hatalmi helyzetben, és nem is kívánkozom oda. Ennyit arról, hogy mennyit tudsz az én mentalitásomról. (Másnak a nevében nem nyilatkozom). Ez úton kívánok Neked békés, szeretettel teli Karácsonyt!”

Az úriember először még jókívánságaimat sem fogadta el, és némi szórendcserével az előzőeket ismételte meg, majd ugyanezt egy újabb mutációban előadta egy másik hozzászólónak, aki csupán annyit kérdezett tőlem, hogy miért állok le egy trollal. Majd vélhetően maga is rájött, hogy ő kezd röhejessé válni – vagy szólt neki a megbízója – törölte a nekem szánt utolsó és mások reakciójára írt  összes posztját, és profilját, majd nyomtalanul eltűnt.

Még az ezredfordulón volt egy hasonló esetem, akkor egy korai internetes portálnál dolgoztam, és egy nick-es hozzászóló folyamatosan bombázott hasonló szövegekkel. Én többször felajánlottam neki, hogy találkozzunk és beszéljük meg egy kávé vagy egy sör mellett a dolgokat, de azt válaszolta, hogy „nincs abban a helyzetben”, hogy találkozzunk.  Lehet, hogy ugyanő volt a mostani kihívóm? Esetleg egy mesterséges unintelligencia?