Fotó: Steiner Máté/MÁV-szimfónikusok, Facebook
Minden zenéről, zenészről, akik hozzám valaha is közel álltak, tudnék mondani egy történetet, akár egy egész életrajzot is kitennének ezek a sztorifüzérek. Ez járt az eszemben akkor is, amikor október 27-re egy Mendelssohn-Mahler koncertre kaptunk meghívást a Pesti Vigadó meseszép dísztermébe.
Felix Mendelssohnnal még kisiskolásként találkoztam először. Énektanárnőnk, Márti néni jó hangúnak talált és mindenáron be akart venni az iskolai kórusba, amihez nekem egyáltalán nem volt kedvem, mert bár énekelni szerettem, már akkor is túlságosan individualista voltam és nem szerettem eltűnni a tömegben. Aztán a Szülőknél tett látogatásával Márta néni meggyőzte őket, és még egy budapesti versenyen is felléptünk. Programunkban főleg másodosztályú úttörődalok szerepeltek, de volt egy nagyon szép rövid kórusmű, Búcsú az erdőktől címmel. Ez nagyon tetszett, nemcsak azért, mert a szerzőt először svédnek hittem (akkoriban egy kedvenc gyerekkönyvem, a Kóbor Muki miatt valóságos svéd-mániás voltam), hanem maga a dal, a kórus zengése, amelyről el lehetett hinni, hogy az erdő hangja. Aztán hogy Olaszországba költöztünk, kóruskarrierem megszakadt, a zene iránti érdeklődésem azonban egyre nőtt és szélesedett, megismertem Mendelssohn közkedvelt szimfóniáit, a Skótot, az Olaszt – a kedvencemet – és Reformációt, a Szentivánéji Álmot, de azért maradtak jócskán restanciáim.
Gustav Mahlerrel sokáig elkerültük egymást, legalábbis azt hiszem. Rémlik, hogy még tán nem voltam 10 éves, amikor Leonard Bernstein zeneóráit néztem a tv-ben, és egy alkalommal a zenei tréfáról beszélt. A Frére Jacques francia népdalt játszották groteszk fúvósokkal, ráadásul mollban. Tényleg vicces volt. Aztán meghallottam egy másik változatot, vonósokra, nagybőgőre és az egyáltalán nem volt vicces. Aztán legközelebb Szabó István Apa című filmjében hallottam részletet ebből a különleges zenéből, amelyben a gyermekdal, a klezmer és a vásári ricsajok egymásba úsztak. A nagy felfedezés azonban a Magyar Távirati Iroda külpolitikai Főszerkesztőségében ért. Ennyi zenerajongót egy helyen összezárva még sosem láttam. Megvoltak itt a rock és a blues különböző stílusainak hívei, azok, akik a klasszikus és azok, akik a legmodernebb jazzben találták meg önmagukat, az egyik idősebb kolléga, Barabás Miklós, aki pályafutását a normandiai partraszállás hírével kezdte, minden nap a rádióújsággal érkezett, és abból kereste ki az aznapi szimfonikus és operaközvetítéseket. Az egyik fiatalabb szerkesztő, Fazekas Laci, sajnos már ő sincs köztünk, ellenben Mahlerre esküdött, ki nem hagyott volna egy koncertet és aztán másnap áradozott nekünk a zenekar nagyszerűségéről, holott Mahlert játszani (és bizony hallgatni) embert próbáló feladat. Mivel én kiskorom óta nyitott vagyok szinte minden jó zenére, gondoltam, őt kérem meg, hogy Mahlert bevezethessem lemezgyűjteményembe. És az I. szimfónia - amelyben a fent említett finomságok megszólaltak – a kedvencem lett.
A Pesti Vigadó első sorába úgy ültünk be, hogy sem Mendelssohn kettős concertóját, sem Mahler 1. szimfóniáját még nem hallottuk élőben. Bevallom, ritkán nézzük a Virtuózokat (túl sok a körítés…), így még nem volt alkalmunk Abuozahta Amira hegedűjátékát hallani. Hát ha Mendelssohn 14 éves zseni volt, aki a 19 éves Amira legalább olyan Isten áldotta tehetség, minden porcikával zenélő lényét az egész alkata, elegáns átszellemülése tette még izgalmasabbá, folyamatos párbajra kihívva Fejérvári Zoltánt, hogy végül a nagy unisonókban egymásra találjanak. A hatalmas siker végén még egy ráadással is tisztelegtek a szerző előtt, ezt a dalt már mindketten hallottuk valahol, de nem az én ősélményem volt.
Óriási várakozás volt bennem a Mahler-előadással, és mindenen túltett. Már az első tétel is a számtalan erdei hanggal, zajjal, az állatok, a növények, a vizek összhangjával. Persze a 3. tételt vártam nagyon és amikor egy fiatal bőgős elkezdte a Frére Jacques-témát, bennem maradt a lélegzet, és most figyeltem fel, hogy az egyes, látszólag egymásnak idegen motívumok hogyan beszélnek bele egymásba, és hogyan fűzik tovább a mondanivalót. És hogyan beszéltetik a csendet! Ahogy Woody Allen mondaná, ez a tétel is egyike azoknak a dolgoknak, amelyekért érdemes élni… Aztán a 4. tételnél Hitchcock és a Dream Theater jutott eszembe. Hogy jönnek ezek ide? Az ember, aki túl sokat tudott című filmben egy koncert során meg akarnak ölni valakit, amikor a cintányéros váratlanul belecsap hangszerébe – mi is összerezzentünk egy pillanatra – a Dream Theaternek pedig számos olyan darabja van, amelyről már azt hisszük, hogy befejeződött, de egy újabb csavarral folytatódik és egész más irányban halad tovább. És tetten érhettük többször a 20.századot, a bartóki disszonanciáktól egy olyan bőgő-futamig, amely a szeriális zenét előlegezte meg, miközben oboa simogatott, fagott gúnyolódott és vadászkürtök vezényeljék a hajtókat – de csak azért, hogy bevezessenek bennünket egy kozmikus viharzónába…
A Zene maga az Élet – ezt vallhatja Christoph Eschenbach karmester is, aki csupán addig volt fáradt, gyenge, 84 éves öregember, amíg fel nem állt a pulpitusra. Onnantól kezdve hihetetlen energiával, testbeszéddel, mosolyokkal, elkomorodásokkal tartotta egyben ezt folytonosan mozgásban lévő hangzó univerzumot.
Szinte utolsóknak hagytuk el a Pesti Vigadó Dísztermét. Pedig a színpadon már csak a boldog zenészek ölelkeztek, akik maguk is érezték, hogy ezen az estén olyan csodát teremtettek, amely napokig töltést adhat korán esteledő őszünkben.
