Földrengés van a fejemben. A virágok is érzik, mert az asztalon, az ablakpárkányon csak általam láthatóan beleremegnek.

A megöregedett költő egy padon ült, amikor melléje telepedett egy csupa szeplő, nagy szájú, kíváncsian kék szemű,  éppen csak felserdült gyereklány és nevén szólítva megkérdezte tőle, hogy megtalálta-e már önmagát és tudja-e, hogy kicsoda? A költő mesélni kezdett jobbik énjéről és a lány nagy megnyugvással vette tudomásul, hogy nem azonos azzal az iszákos poétával, aki a városszéli kocsmákban egy-egy liter olcsó borért írta műveit. Belé karolt és elindultak egy csendes kertvárosi utcán, ahol egy apró házikóban egy mesebeli, hófehér hajú nagyanyó várta őt frissen illatozó vaníliás-mandulás hókiflivel és szilvalekváros-hájas süteménnyel, a költő kedvenceivel, amelyeket még az ő Nagymamája sütött neki valamikor réges-régen.

A szubnő, mielőtt úgy döntött, hogy családot alapít, felhívta az összes korábbi rabtartóját, hogy megbizonyosodjon:: már nem vonzódik ahhoz a létformához, és nem fél attól sem, hogy másképpen képtelen lesz kielégülni. Az utolsó szám előtt azonban megremegett a keze…

Anya és fia szomorúan néztek körül a csaknem teljesen kiürített lakásban, majd megölelték egymást és azzal vigasztalódtak, hogy ők örökre megmaradnak egymásnak. Békéjüket, amelyben a Fiú Nagyanyja is osztozott, váratlan látogatók zavarták meg, akik, se szó, se beszéd, nekiláttak feltúrni a nagyszoba szekrényét, amelyről azt hitték, hogy semmi nem maradt benne. Több évtizedes dossziék, levelek, számlák, még a hajdani nehéz időket idéző békekölcsön-szelvények is előkerültek, miközben a két látogató, egy férfi és egy nő,  egyre gorombább lett a háziakkal és csak nagy nehezen voltak hajlandók bevallani, hogy az adóhatóságtól jöttek – igazolni persze nem tudták magukat – és az évekkel ezelőtt elhunyt Apát hatalmas tartozásokkal vádolták. „Szégyelljék magukat” – fakadt ki végül a Fiú, aki valósággal bálványozta Apját, aki túlságosan is becsületes és törvénytisztelő volt a mai világhoz, de úgy tűnt, nem hatotta meg az állítólagos ellenőröket, akik egy idő után megunták a kutatást és közölték, hogy három nap múlva, este 10 órakor visszajönnek. A Fiú tettetett udvariassággal lekísérte őket a buszmegállóhoz, de közben átkok özönét zúdította rájuk, amiért így bánnak két idős nővel, akik még a gyászukat sem emésztették meg. Csatlakozott hozzájuk egy harmadik társuk is, akinek azonban egyetlen szavát sem lehetett érteni, olyan részeg volt. Őt a Fiú két erőteljes pofonnal józanította ki, pedig mindig utálta a verekedést. Ekkor a látogatók is összébb húzták magukat, féltek, hogy ők is megkapják a magukét és már szó sem volt a három nap múlva esedékes késői vizitről. A Fiú elégedetten lökdöste fel mindegyiküket az érkező első buszra, majd elindult hazafelé. Egy virágos kertbe keveredett, amely néhány perccel korábban még nem volt ott a házuk előtt és a Fiú nem találta belőle a kiutat….

A szabad motoros az óráját dobta el a sivatag peremén, hogy megszabaduljon egy felesleges tehertől. A költő azokat a kulcsokat szerelte le, amelyek már semmilyen számára nyíló ajtókat nem nyitottak.

Apa és Anya egy ágyban haldokolnak egy kórházban. Anya már megbékélt, Apa még tiltakozik az elmúlás ellen, jajkiáltását egyetlen fiúk képtelen hallgatni. Fájdalmát csak az csillapítja, hogy Anyával az utolsó percekben is együtt vannak, ahogyan 70 éven át és megfoghatják egymás kezét.

Egy zsúfolt nagyteremben a nagyvárosi Indián énekel a tarpai grófné mindenkire végzetet hozó szép szőke lányáról, míg a pisztolygolyónak szaladt zászlós és az elvadult rác fuvaros féltékenységüket legyőzve leisszák magukat Ferkó cigányprímás hegedűszavára.  A költőt szomorúság tölti el, hogy nem veheti át tőle a stafétát, pedig nagyon szeretne ő is énekelni, leginkább az elegáns fekete zakójú vadnyugati hősről, aki már négy napja nem evett, de több mint egy hónapja Párja iránti együttérzésből beteg és teljesen elment a hangja. „Hiszen te nem is énekeltél soha” – jegyzi meg a nála néhány évvel idősebb férfi, pedig éppen ő volt az, akinek a zenekarával a költő életében először színpadra lépett. Talán csak az irigység beszélt belőle, mert sok-sok évvel ezelőtt egy füstölgő autóroncsban lelte halálát, a költő pedig, akinek sokan megjósolták korai végzetét, túlélte őt, és szinte valamennyi egykori bálványát.

A férfi, aki a bujaság bűnében élte le életét, elment egy ünnepi misére, mert bár megrögzött hitetlensége miatt esélye sem volt a gyónásra, abban reménykedett, hogy az általános bűnbocsánatból rá is hullhat néhány morzsa. Vesztére azonban az előtte ülő sorban éppen eléje ült egy fiatal nő, akinek kívánatos tarkója és apró fülei a hely szentsége ellenére valósággal csábították őt. Nem kellett volna neki mást tennie, mint egy kicsit előre hajolnia. Ő mégis inkább a hívők tiszteletét választotta, bár tudta, hogy ez kevés lesz az állítólagos kárhozat elkerüléséhez.

Emberek egy sakktáblán, patt-állásban. Emberek egy kiszáradt méhkaptár alján, kiút nélkül. Betűjátékok értelmetlen szavakból. Ha jól megnézzük, mindegyikből csak egyetlen betű hiányzik, vagy az elejéből vagy a végéből, ennyin múlik az elfogadható megoldás, mint az életben sok minden másban. Levél egy titokzatos, világjáró nőtől, aki ideiglenesen kikötött valahol és követeli egy harminc évvel korábbi csók és a blúza alatti érintések folytatását, mielőtt újra hajóra száll.

Az álmatlanságban szenvedő, megszállottan imponálni akaró taxisofőr kezdő bűnözőket tanít sorsukra valahol, ezerféle zöldben pompázó hegyek között. Majd előre küldi a legnyuszibbat a legsötétebb börtönbe, ahol az egyetlen közös WC-ben vén fogatlan koldusasszonyok és szteroidok nélkül kigyúrt nehézfiúk ultiznak tízfilléres alapon. Két lépésnyi távolságra követi tanítványát, aki feladja őt, de adatait már maga diktálja be az őröknek és önként vonul be a fogda-reterátba. Mielőtt azonban magára hagyja a reménytelenségben a tanítványt, elmond neki egy rövid verset egy fecskefarkú Mercedesről, amely élesen veszi be a kanyart a szerpentinúton és utána soha többé nem látja senki. Követője ebből érti meg, hogy az álmatlanságban szenvedő, megszállottan imponálni akaró taxisofőr egy könnyed mozdulattal átveti magát a három embernyi, szögesdrótos falon, melyen túl az örök szabadság vár rá. Most már csak neki kell kijutnia, és a mélységben kanyargó, lassan alkonyba boruló szerpentin nem is tűnik olyan elérhetetlennek….

01.21.

Sötét agyú emberek mindig voltak, és lesznek is, a világon mindenütt, akiket a sokszor több ezer éves előítéletek éltetnek. És sajnos világszerte a meccsekre járók egy része csak azért megy ki, hogy kijöjjön belőle az állat. Ezért sem járok 20 éve meccsre, pedig imádom a focit és a stadionok hangulatát. Ettől ebbe még nem kell belenyugodni. Az ilyen esetek sajnos nem fognak megszűnni, de talán azzal, hogy a világ egyik legjobb kapusa így reagált, valami történni fog. Mint ahogyan a futball-huliganizmus is erősen visszaszorult, még ha kellett is hozzá egy Heysel és egy Hillsborough. Az egészben az a felfoghatatlan, hogy manapság már nemcsak a klubok, hanem a válogatottak is "multikulturálisak", bőrszín tekintetében is. Akkor az említettek gyűlölik saját játékosaikat is? Mindenesetre az EB előtt nem akármilyen figyelmeztetés...

01.22.

Villamosra szállok, keresek egy ülést, ahol magam lehetek, de csak valaki mellett vagy valakivel szemben van hely. Végül leülök egy negyvenes, szőke asszonnyal szemben, aki szemérmesen rám mosolyog. Először arra gondolok, talán ismerjük egymást. Aztán ugyanolyan mosollyal megszólít: „Elvehetem mellőlem a táskát, ha jobban szeretne menetirányban ülni”. Megköszönöm kedvességét, de jól lesz így, háttal, alig két megálló. Leszállok, szép napot kívánunk egymásnak. Ennyi volt.

Újdonsült ismerősömmel van két közös ismerősünk: az egyik egy költő, a másik pedig a Daltulajdonos, aki egyik legnépszerűbb dalát éppen a költő egyik versére írta. Újdonsült ismerősöm Egerből származik és annak idején főiskolásként sokszor meghívták a Daltulajdonost nyári táborokba. Én pedig éppen egy Eger-Budapest út során ismerkedtem meg vele. Tele volt a vonat, mindketten kiszorultunk a peronra, és szóba elegyedtünk, én tudtam, ki ő, ő nem tudta, hogy én ki vagyok. Pestig beszélgettünk, „ami a nyelvünkre jött”, a Daltulajdonos megosztotta velem italát és egy életre szóló barátság lett ebből a találkozásból. Ilyen egyszerűen érnek össze emberéletek.

01.23.

Másfél milliárdot kapott egy dunántúli egyházmegye „a magyar szent család” zarándokút fejlesztésére. Vajon hol lakik ez a „szent család?” Csak nem egy 3000-es ékszerdoboz-stadion falujában?

Sokadszor néztünk meg a Forrest Gumpot. Bár a már klasszikussá vált poénjai ma is ülnek, ahogyan öregszem, egyre inkább a mozi egyik legszebb szerelmi történetének látom, talán csak a Szerelmesfilmmel egyenrangúnak. És most különösen megérintett az a gondolat, hogy mindenkinek van valami rendeltetése az életben. Vagyis van valami, amiért élnie kell. Forrestnek a tiszta, naiv jóságáért, Jenny-nek, hogy kegyetlen élete ellenére egy szép és okos gyereket hagy maga után annak az embernek, aki őt minden körülmények között igaz szívből és önzetlenül szerette, Dan hadnagynak pedig azért, hogy ráébredjen: van más is a hősi halálon túl és a legmélyebb gödörből is lehet kiút. Aznap délután valahogy szóba került a film és Életem felvetette, hogy meg kellene újra nézni. Én pedig vettem a fáradtságot, hogy többszáz VHS-em körül előbányásszam a szekrényből, ismét választ adva  kétkedőknek, hogy nem gyűjtöttem évtizedeken át hiába a mozitörténet legjobb alkotásait.

01.24.

Megszólít a Flórián előtt egy csodálatos barna hajzuhatagos, modern, bár kissé kopottas dzsekis, de összességében ápolt fiatal nő, hogy ki tudnám-e segíteni néhány száz forinttal, élelemre kell neki. Nem tűnik sem alkoholistának, sem hajléktalannak. Adok neki néhány százast, legyen jó napja. Megköszöni, és már megy is tovább, nem emlegeti Istent, nem akar kezet csókolni, semmi. Egy 30 évvel ezelőtti lány jut eszembe, aki a Lehel téri metróaluljáróban szinte letámadta az embereket a lejmolásával, kikerülni alig lehetett, és valahányszor újra találkoztam vele, mindig újabb és újabb cuccokban feszített. Talán kétszer adtam neki, de aztán leráztam, mert taszított az agresszivitása. Néhány perccel később egy idős asszony szólított meg ugyanott, miután elintéztem egy-két dolgot a Flóriánban. Sajnos addigra az én aprókeretem kifogyott. Pedig lehet, hogy ő inkább rászorult, mint a barna hajzuhatagos…

Már jó ideje nem járatunk nyomtatott napilapokat, tavalyelőttig Szüleimnek járt a Népszava, mi már úgy döntöttünk, hogy elég lesz nekünk a magyar médiából az online – még sok is. Igen ám, de amikor eljön az ablakmosás ideje, jól jönnének az újságok, mert a különböző színes reklámlapok erre alkalmatlanok. Mi a megoldás, venni kell néhányat. Emlékeztem, hogy a Magyar Hírlap volt a legszélesebb, gondoltam, veszek néhány példányt. Erre legnagyobb megrökönyödésemre közölték velem, hogy a lap már két éve megszűnt. Égett a pofám, hiszen nem is olyan régen még magam is a médiában dolgoztam…  

És ha már média: egy fáradt délután végén bekapcsolva maradt a köztv híradója, amelyben  fegyveres hatalomátvétel tervét leplezték le – az összeesküvők kevesebben voltak, mint a kínai kommunista párt alapítói azon a bizonyos dzsunkán – és hosszú percekig élezték körmüket a magyarországi látogatást elutasító svéd miniszterelnök 350 fős születésnapi partiját, mint a közpénzherdálás netovábbját. Egy másik hírforrásból pedig megtudhattuk, hogy külügyi főkakadunk többet ér, mint Bástya elvtárs, mert őt legalább meg akarták ölni….

01.26.

Vanda napján az az ötletem támadt, hogy felhívom internetes szolgáltatóm virtuális asszisztensét és megköszöntöm. Így is történt, mire Vanda csak ennyit válaszolt: „Ha jól értem, otthoni műszaki hibát szeretne bejelenteni.”

Nótás kedvű a nemzetünk. De ugye tudjuk, hogy mi lesz a sok nóta vége?

Meghosszabbított határidővel több mint másfél millióan küldték vissza az inzultust - tudhatjuk meg a cs. és kir. médiából. A szóvivőhölgy mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a magyarok 98%-a....Tudtommal Magyarországon nagyjából hét és fél millió szavazásra jogosult állampolgár van. Persze, 1:0-s odds-szal fogadom, hogy a nemzeti rémhírterjesztő intézmények ezt a 98%-ot fogják tízezerrel kommunikálni. Még akkor is, ha néhai első gimis matektanárom (nyugodjon békében, rossz ember volt), azt mondta volna a szóvivőhölgynek: "Lányom, törődj bele, hülye vagy a matematikához". A baj az, hogy ő csak úgy tesz, miközben kis hazánk számos lakosa az általános iskolai alapműveleteknél hiányzott – nemcsak a százalékszámításnál, hanem az összeadás-kivonásnál sem, különben feltűnne nekik, hogy már a január eleji dráguláshoz képest is emelkedtek az árak…

„Nézd, mit tettek az agyammal, Mama,

lerágták, mint egy csirkecsontot,

úgy érzem, félbolond vagyok” –

énekelte több mint 50 évvel ezelőtt Melanie Safka New York-i születésű énekesnő a Look What They’ve Done To My Song-ban a maga karcos-fátyolos hangján, aki 76 évesen távozott az égi Woodstock-ba. Pedig hol voltunk akkor még az univerzális agymosástól….

01.27.

Ismét aludtak a cenzorok a köztv-ben, vagy már annyira elbutultak, hogy fel sem fogják, amit láttak. Levetítettek egy 1978-ban készült „mesejátékot”. A király meztelen című darab szerzője Jevgenyij Svarc orosz drámaíró, aki 1934-ben, a nagy sztálini koncepciós perek kezdetének évében írta ezt a művet Andersen meséi nyomán. Nagyszerű művészeink egész sora, Sinkó, Tahi Tóth, Haumann,  Mensáros, Kibédy ripacskodhattak benne széles jókedvükben, miközben gyönyörködhettünk a hamvasan igéző Udvaros Dorkában.  És közben megdermedhettünk az ostoba, öntelt király és a megélhetési udvaroncok kipusztíthatatlan őstípusain. A mese csúcspontja számomra nem is az, amikor a király megjelenik fanfárok közepette egy szál mosolyban, egy gyerek kimondja az igazságot, majd kitör a lázadás,  hanem amikor minisztere, az „őszinte öregember”, aki addig egy két lábon járó hajbókolás, rájön a szabólegények turpisságára. „A tántoríthatatlan hülyékre épül az egész rendszer. De mi lesz, ha ez a rendszer egyszer megreped és a hülyék gondolkodni kezdenek?” Jevgenyij Svarc egyébként valami csodával határos módon túlélte a sztálini pereket, sőt, még ki is tüntették a Nagy Honvédőben tanúsított bátorságáért, túlélte a Gazdát és ágyban, párnák közt halt meg 1958-ban.

01.30.

Az ötös számú újnyilas nem tagadja meg magát, amikor saját családi traumájáról ír néhai nyilas, majd ávós nagyapja leleplezése kapcsán. Végkövetkeztetése ugyanaz, mint bármi másban, mi szerint háború folyik a nemzetállam hívei és a nemzetárulók között. Egyetértek azokkal, akik szerint a nagyapák, apák bűnei miatt nem terhelheti felelősség a gyermekeket, unokákat, de ha az utód, ha egyelőre csak szavakban, de felmenőihez hasonló eszméket hangoztat évek óta, mégiscsak elgondolkodik az ember az alma és a fája közti távolságról…

Az egyik patinás, hajdan szebb napokat látott magyar hírportál napok óta háborús rettegést próbál kelteni. Ha alaposabban megnézzük az idézett német forrást, rájövünk, hogy egy olyan hírhedt bulvárlapra hivatkozik, amelynek székházát annak idején a 68-as nyugatnémet diákok felgyújtották, mint "hazugsággyárat", és ezt a lapot állította pellengérre Heinrich Böll a Katharina Blum elveszett tisztessége című regényében, amelyből Volker Schlöndorff és Margarethe von Trotta készített megrázó filmet. A budaörsi Latinovits színházban jelenleg is játsszák a belőle készült darabot Máté Gábor rendezésében. Érdemes lenne a portál dolgozóival megismertetni ezt a művet…

Régóta vagyok nagy tisztelője Sri Chinmoy-nak – ezt megint csak zenerajongásomnak köszönhetem, hiszen olyanoknak volt spirituális mestere és ihletője, mint John Coltrane, Mahavishnu John McLaughlin vagy Carlos Santana – sokat tanultam tőle a belső békét illetően – nem ártott volna többet is -  Életem Párja természetgyógyászként gyakorta ajánlotta bölcsességeit a hozzá fordulókhoz és különös vizuális meditációkba vezetnek gyermeki egyszerűségű rajzai, festményei. Váratlan meglepetés volt számunkra látni ezeket a sok színű, mozgalmasságukban is harmóniát sugárzó képeket egy budapesti kardiológiai klinikán, mintegy feloldva a betegek, a várakozók fehér köpeny-, fehér fal-félelmeit. „Képzeld el egy könnyek nélküli világ szépségét” – olvashattuk az egyik kép alatt a Mester gyakran idézett gondolatát. Ha körülnézünk egyre békétlenebb külső világunkban, képzeletünk is megfagy, de ha legalább önmagunkkal megbékélünk és lelkünk érzékelői ráállnak az élet szépségeire, azokra a dolgokra, amikért érdemes élni, azokra az emberekre, akikkel jó egy térben és időben élni, már nem vagyunk itt hiába….