Még valamikor az 1990-es évek elején volt egy posztpunk-anarcho-szindikalista együttes, a Máyusi Kalapács. Igen, így írták a nevüket, frontemberük, Rigó Z. Totó, aki mielőtt itt hagyta ezt a nyomorúságos Földet, magát „hiányzó láncszemnek” nevezte, és a koncertek elején régi munkásmozgalmi indulók szavára úgy verte a színpadot, mint hajdan az 1919-es „kalapácsos ember”, bár rajta ruha is volt. Honnan jutott eszembe? Kiadtak egy kazettát, amelynek címadó dala a Csak a gyűlölet volt.  Nem tudom, mennyien emlékeznek még elkeseredetten agresszív előadásaikra, de mostanában gyakran eszembe jutnak.

Mert manapság szinte csak a gyűlölet árad mindenhonnan. Ez a rossz érzés a napokban érte el nálam csúcspontját, éppen egy olyan rendezvény kapcsán, amely éppen az elfogadásra, a toleranciára, és az ezzel ellentétes érzelmek szörnyű következményeire próbál évről évre figyelmeztetni.

Amikor az Élet Menetével végigvonultunk a Dohány utcai Zsinagógától a Keleti pályaudvarig, az élen a 80-100 éves holokauszt-túlélők kocsijával, miközben fiatalok tucatjai énekeltek reményteljes, vidám dalokat, és élvezték, hogy a járókelők fényképezik őket, nem tudtam szabadulni azoknak a plakátoknak a sokaságától, amelyek a júniusi választásokra készülve a másik fél elleni gyűlöletet, megvetést árasztják. Lehetőleg 10-20 méterenként, hogy mindenki láthassa őket. Nem tudom, hányan vagyunk az országban, akik már immunisak minden politikai reklámra, mocskolódásra, de sajnos úgy tűnik, még mindig nem elegen. És jól tudjuk, dr.Goebbels óta, hogy a sulykolt gondolatoknak, jelszavaknak nem kell feltétlenül igaznak lenniük, a lényeg, hogy az emberek igaznak higgyék őket. És ne csapjuk be magunkat azzal, hogy azt állítjuk: az ország 22 évvel ezelőtt szakadt ketté az akkori választások után. Az árkot már a rendszerváltás után elkezdték szélsebesen ásni, felszínre kerültek az addig mesterségesen elnyomott ellenséges érzületek, és ahelyett, hogy – élve a történelmi lehetőséggel – kiépült volna egy élhető demokratikus rendszer, a múlt tisztázásával, a fő mozgatórugó a másik lejáratása, a szekértáborok elkülönülése volt. Még egy európai szintű vitakultúra kiépítésére sem volt igény, és az internet azóta is csak mélyíti a „lentebb stílt”. A Menet másnapján rémülten olvastam a közösségi főportálon, hogy egyes résztvevők megkérdőjelezték mások indítékait, jószándékát…

A Rákóczi úti haladva próbáltam megfigyelni a járókelők arcát, volt, akiről leolvastam, hogy tudja, mi ez a menet, volt, aki számára egy látványosság volt, amit megoszthat ismerőseivel, voltak, akik furcsán néztek, de igazán ellenséges tekintettel nem találkoztam,  vagy nem akartam találkozni.

Odaértünk a Keleti pályaudvarhoz, ahonnan a halálba vittek félmillió embert. Lehet, hogy innen vitték a Budapestről behívott munkaszolgálatosokat is, köztük Édesapám nevelőapját, aki soha nem tért vissza keleti frontról. Aztán a pályaudvar előtti placcon az Élők és túlélők fotókiállítás szereplői között felfedeztem egy kedves ismerőst, két éve eltávozott Édesapám  ma is élő és 90 felett is aktív barátját, akivel háborús árvákként együtt töltötték legszebb ifjúi éveiket Sztehlo Gábor Gaudiopolisában. Édesapám diplomata lett, Bandi bácsi, vagy ahogy egymás közt hívták, Sicke, fizikus és a Sztehlo-gyerekek fáradhatatlan krónikása. Ők és sorstársaik a vészkorszak után egy életre szóló leckét kaptak és vittek tovább emberségből, a másik ember tiszteletéből és megbecsüléséből, az előítéletek elvetéséből. E lecke határozta meg az én életemet, és ezt adom át gyermekeimnek, unokáimnak. És eszerint élünk nagy szeretetben Párommal, akivel 23 évvel ezelőtt éppen a Keleti pályaudvar közelében lévő, ma már nem létező könyvesbolt előtt döntöttük el sorsunkat abban a pillanatban, hogy megláttuk egymást.

Talán mégiscsak van más is, nemcsak a gyűlölet.

12.18.

A 20. századi magyar múlt legszörnyűbb éveit bemutató állami múzeum a vészkorszak egyik rettegett jelképével díszített bögréket árusít webshopjában. De van olyan ajándéktárgy is, amelyen e jelkép mellett ott van az ötágú csillag is, az intézmény felfogásának megfelelően, amely  a két jelkép mögötti hatalmak közé egyenlőség-jelet tesz.

Azért kíváncsi lennék, hogy ha végigmennék az Andrássy úton egy vörös csillagos sapkában (olyan 68-as Mao-s stílusban), előállítanának-e? (A másik jelkép viselése fel sem merülhet részemről). Nem fogadok, mert úriember biztosra nem fogad. De említhetném azt az esetet, amikor egy népszerű közösségi médium letiltotta az egyik blogomat, mert a szövegben - pontosan meghatározott történelmi összefüggésben - egy közismert náci köszöntést szó szerint idéztem. A terrorháza vezetői és felettesei amúgy igazából sosem tagadták egyértelműen szimpátiáikat, és ha valaki szóvá tenné komolyabban (van-e olyan bátor ember még ebben a velejéig rohadt és megvásárolt közéletben), akkor biztosan azt mondanák, hogy a világon minden múzeum készít az anyagára épülő relikviákat.

12.19.

A szomszédos nagyáruházban a „hazai szeretem” tej legolcsóbbja 469 forint, 400 alatt csak olyan kapható, mint a török Mehemed, aki sose látott tehenet. Egy kovászos, maximum 35 dekás cipó 529 forint, egy 75 dekás parasztkenyér egy ezres (na jó, 999), a legolcsóbb ehető szeletelt kenyerek (400 gramm) 650-nél kezdődnek, de inkább 800 körül vannak. Tehát már a 100-szoros háromhatvant is túlléptük. Mostanában mintha nem hallanék a különböző árakkal kapcsolatban „lélektani határról”.

Párbeszéd a boltban. A bevásárló kocsi nagyon rugalmasan befogadja a százasokat, az ötveneseket és a húszasokat is. Éppen végzek a kipakolással, amikor egy velem egy korú hölgy megszólít: - Milyen pénze van benne? – Százas – mondom gépiesen, a fene sem emlékszik már. – Akkor ne vegye ki, adok magának egyet – mondja, de közben én már szedem ki rutinmozdulattal az érmét, és kiderül, hogy ezúttal egy húszast tettem be. – Jó kereskedő – jegyzi a hölgy, akinek mutatom, hogy mégsem százas volt….

Ha kilépünk kies, védett otthonunkból, már nemcsak a lelkünk fuldoklik, hanem a testünk is. Házunktól legfeljebb 100 méterre van a szupermarket, a bevásárló csomagom éppen csak kicsit nehezebb az átlagosnál. Jó karban lévő késői hatvanas vagyok, szívem, tüdőm rendben, kondícióm is úgy gondolom, jobb a kortársaim átlagánál, mégis lihegve, kifulladva érek haza. Otthon nem merünk szellőztetni, mert még mindig jobb az éjszakai állott levegő, mint ami kívülről tódulna be. Jó, hogy nem vagyok egy konteós típus, mert azt mondanám, hogy a titkos hatalmak így akarnak minket szándékosan elpusztítani.

Manapság az utcán, buszon, villamoson egyre több olyan emberrel találkozunk, akik magukban beszélnek. És nem a head-set-es telefonálókról beszélek, akikről egy negyven évvel elhunyt, valami csoda folytán feltámadott azt hinné, hogy mind a bolondokházából szabadultak. Ezek a hagyományos motyogók, ordibálók, káromkodók, akiktől mindenki elhúzódik, akikre senki nem mer ránézni és örülnek, ha tovább mennek, vagy leszállnak. És ilyenkor ismét hálát adunk, hogy bennünk és körülöttünk még mindig béke van és remélhetőleg az is marad.

Olvasom, hogy egyharmadára csökkent a köztévé híradóinak nézettsége. Egy mémen a műsorvezető név szerint köszönti a nézőket. Biztosan ezért megy a főcsatornán naponta reggeltől estig 9 szappanopera, plusz az állandó műsorok, hogy legalább az agyrágógumi híveit odaszegezzék a képernyőhöz.

Ideje lenne a Magyar Közlönyt átnevezni Magyar Közönnyé. Akkor sem lenne nagyobb az abban megjelentek visszhangja, ha az újabb és újabb rendelkezéseket nem az éj leple alatt tennék közzé.

A magát „az utca hangjaként”  hirdető közvélemény-formáló ingyenes lap (Lópici Gáspár, ki vagy a mennyekben…) a mai címoldalán lelkesen számolt be arról, hogy a budapesti karácsonyi vásár az egyik legnépszerűbb Európában. Ezt tapasztaltuk a múlt hét végén, hihetetlen tömegnyomor volt a belvárosban, igaz, magyar szót még az árusoktól is ritkán hallottunk, mert még a magyarokat is külföldiül szólították meg. Nem is csoda, amikor egy marcipános bonbonos doboz 30 ezer, két szem sütemény 4000 forint. De a fővárosnak szóló dicséret mégis meglepő, igaz, az online kiadás címlapja hozta szokásos formáját az első számú városvezető viselt dolgairól….

Ritka megtiszteltetés ért: a Líbiai Forradalom néhai vezetőjének nagyon is mutatós hölgyleszármazottja jelölt be ismerősnek. Lehet, hogy rosszul tettem, hogy izomból töröltem, elvégre felmenőjének iszonyatos vagyona lehetett az olajból, ami miatt eltűrték jelenlétét a világpolitikában 42 éven keresztül, ki tudja, nem akarta-e rám bízni a kezelését, mondjuk 20%-ért. Valószínűleg a dédunokámnak sem kellett volna dolgoznia egész életében….

12.20.

A felcsúti igazmondó ismét végtelen műveltségéről tett tanúságot, amikor a török elnöktől kapott elektromos autót Uriásnak nevezte. Ha a bibliai harcosra gondolunk, az nem igazán nyerő, mert Dávid király megölette, hogy elvehesse feleségét. Ha viszont Heep Uriásra, a hízelgéssel, zsarolással, hamisításokkal karriert csináló ügyvédre, akkor telitalálat. Dickens így ír sok visszataszító hőse egyikéről: „Heep Uriásnak hideg, nedves kezei vannak, az alakból csak úgy árad a kényelmetlen érzés, kígyószerű aljasság. „

12.21.

Ötéves korom óta rajongok a fociért. Akkoriban a magyar pályákon Mészöly, Farkas, Albert, Bene, Göröcs, Tichy varázsolt, de hamarosan megismertem, nem utolsósorban a gombfocinak köszönhetően a világsztárokat, Pelétől Facchettiig, 1966-tól pedig végignéztem valamennyi világbajnokságot. Régebben sokféle sportot néztem, jéghokit, vízilabdát, kosárlabdát, teniszt, mára megmaradt a foci, nagy Milan-drukker vagyok, ha csak tehetem, minden meccsüket megnézem. Persze a mai játék már régen nem az, mint 60 évvel ezelőtt, ezzel tisztában vagyok, de mostanában mégis úgy érzem, hogy a kizárólag üzleti alapon gondolkodó, nem mellesleg velejükig korrupt nemzetközi szövetségek, ha a játékosok nem lázadnak fel, rövid időn belül teljesen tönkre fogják tenni. Újabb és újabb kupasorozatokat, tornákat találnak ki, egyre rövidebb a pihenő idő, a legjobbaknak, akikért kimegy a néző a stadionba, vagy akikért a szponzorok reklámokba fektetnek és borsos áron eladják a közvetítések jogát, lassan már rendszeresen hetente kétszer kell pályára lépniük tétmeccseken, olyan időszakban is, amit korábban a felkészülésre, az erőgyűjtésre használtak fel. Egy statisztika szerint a mai sztárjátékosok éves átlagban kétszer annyi időt töltenek a pályán, mint a húsz évvel ezelőttiek, nem csoda a többségüknél a feltűnő formaingadozás, vagy pedig a gyakori sérülés, amelyeknek nagy része izomfáradtságra vezethető vissza. Egyelőre azonban még őket is elvakítják a csillagokat verdeső szerződések, átigazolási összegek. Már-már ott tartunk, hogy az ókori gladiátorok egészségére, erőnlétére jobban vigyáztak, mint manapság a foci világklasszisaira…

Mindig is utáltam mindennemű személyi kultuszt, ez valószínűleg legfőbb gyári hibámból, a megrögzött szabadgondolkodásból, valamint az Istennel való ambivalens viszonyomból fakad. És ugyancsak visszatetszőek számomra azok a járulékos személyi kultuszok, amelyeket mesterségesen táplálnak egy-egy magasabb érdeknek megfelelően. Most éppen a magyar foci jelenlegi legfényesebb csillagán a sor, hogy a nemzet aranyává tegyék, elvégre nem lehet örökre megélni a „leghíresebb magyarból”, akit az ország túlnyomó többsége már koránál fogva is legfeljebb felvételről láthatott, élőben nem. (Én is csak 1981-ben láttam a Népstadionban, amikor 25 év után először hazajött). De vajon mi lesz az ifjú félistenből, ha esetleg mégsem szárnyal olyan magasra, mint ahogyan azt elvárják tőle, netalántán leégünk a jövő nyári EB-n? Akkor ő lesz a bűnbak, akinek a nyakába varrhatják a kudarcot, mert azt jól tudjuk, hogy napjaink személyi kultuszának fő alanya, tárgya és birtokosa soha nem veszíthet…

12.22.

Okostelefonjaink lehallgatnak minket – írja mintegy revelációként egy magyar hírportál. Jó reggelt! Már hat évvel ezelőtt készült egy amerikai tanulmány, amely kimutatta, hogy a helymeghatározó applikációval akár az amerikai elnök főtestőrét is nyomon lehet követni.

Évtizedeken keresztül kellett újságíróként foglalkoznom a különböző ámokfutó gyilkosokkal, Columbine-tól a floridai iskolai mészárlásig, a https://gobolyosnlaszlo.hu/veres-hirek-verszennyes-hirnevek/ című könyvemben két külön fejezetben is foglalkoztam a médiasztárrá vált gonosztevőkkel. Mégis a hideg rázott ki, amikor a prágai Károly egyetemen elkövetett tömeggyilkosság hírével találkoztam. Alig két hét telt el azóta, hogy Prágában jártunk, bejártuk a Karácsonyra készülődő óvárost, élveztük békés, derűs hangulatát, sétáltunk nem messze a tragédia helyszínének közelében is. És megint egy olyan fiatalember volt az elkövető, aki tele volt frusztrációval, állítólag gyűlölte önmagát és az egész világot, mígnem bekattant, megölte az apját, majd diáktársai között végzett vérfürdőt. Elembertelenedett, végsebességen élő, az ember értékét sikerességben mérő világunkban egyre többen lesznek, akik nem bírják majd elviselni, hogy vesztesnek tekintik őket, és meg akarják mutatni, hogy ők is valakik, ha másképp nem, úgy, hogy halottak árán hagynak nyomot maguk után. Ezek az emberek köztük élnek, és nem tudjuk, mikor és hol szakad náluk el a cérna…

Ha azt mondjuk, szeptember 11, akkor a világ nagyobbik része a 2001-es New York-i és washingtoni terrortámadásra gondol, az Ikertornyok leomlására, a Ground Zeróra, a 3000 halálos áldozatra. Csakhogy volt egy másik, 28 évvel korábbi szeptember 11. Egy évvel az amerikai sebezhetetlenség mítoszának megdőlése után világhírű filmesek fogtak össze, hogy 9 percben, 11 másodpercben és egy vágóképben mondják el, mi jut eszükbe ezt az egész emberiséget megrázó akciósorozatról. Olyan nagy művészek csatlakoztak a kezdeményezéshez, mint Claude Lelouch, Alejandro González Inárritu, Youssef Chanine, Sean Penn, Imamura Sohei, Amos Gitai és Ken Loach. A brit szociofilm nagymestere Londonba helyezte a maga történetét: megszólaltatott egy chilei emigránst, aki átélte az 1973-as Pinochet-féle puccsot, a diktatúra börtöneinek kínzásait, majd öt év után száműzetésre ítélték. A szigetországot választotta új hazájául, itt születtek meg gyermekei és soha többé nem akar visszatérni Chilébe.  A filmben Pablo levelet ír az amerikai áldozatok hozzátartozóinak, amelyben elmondja nekik, miként támogatta az akkori kormányuk és a CIA a törvényesen megválasztott Salvador Allende elnök ellen lázadó chilei hadsereget, a különböző szélsőjobboldali csoportokat, amelyek a puccs után halálbrigádokat hoztak létre és hogy miként szították az országot amúgy is sújtó gazdasági válságot. A levél végén arra szólítja fel az amerikaiakat: gyászolják meg együtt a két 9/11 áldozatait.

Akkoriban harmadikos gimnazista voltam, de, némileg már későbbi életpályámra készülve folyamatosan figyeltem a világ eseményeit. 1973-ban sok minden történt: Nagy-Britannia belépett az Európai Gazdasági Közösségbe, megszületett a béke az Egyesült Államok és Észak-Vietnam között, Uruguay-ban és Argentínában megbukott a katonai diktatúra, Helsinkiben megtartották az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet első külügyminiszteri szintű tanácskozását, a Watergate-ügyben fény derült Richard Nixon elnök által készíttetett titkos hangfelvételekre, kitört a Jom Kipuri háború Izrael, Szíria és Egyiptom között, majd ennek következményeként a nemzetközi olajválság, Spanyolországban a baszk ETA terrorszervezet meggyilkolta José Carrero Blanco spanyol miniszterelnököt. A legnagyobb sokk mégis Allende meggyilkolása és a hatalomra került katonai diktatúra vérfürdője volt.

Talán azért is, mert diplomata Édesapám éppen egy évvel korábban járt Chilében is találkozott is Allende elnökkel. Szüleim halála után meg is találtam náluk az akkor készült amatőr filmet. Aztán azért, mert valósággal beleégtek az agyamba a Moneda palota ostromáról készült híradófilmek, az a kép, ahol az orvosból lett elnök fegyverrel a kezében áll a rommá lőtt épület egyik termében, miként a haláltáborrá átalakított santiagoi stadionnál készült iszonytató hangfelvételek. Nem kevésbé rázott meg Pablo Neruda néhány nappal később bekövetkezett halála, hiszen tizenévesen faltam a verseit, különösen a 100 szerelmes szonettet.

 „Mezítlenül, akár a kezed, oly egyszerű vagy,

parányi, sima, földi, áttetsző és kerekded”

(Somlyó György fordítása)

Ma már tudjuk, hogy a többségükben amerikai érdekeltségű rézbányák államosítása mindjárt Allende 1970-es megválasztása után végzetes hiba volt, Washington nem akart saját érdekszférájában egy újabb Kubát. És azt is tudja a világ, hogy Augusto Pinochet, akit egy hónappal korábban maga Allende nevezett ki a hadsereg főparancsnokának, ezreket gyilkoltatott meg, tízezrek kerültek koncentrációs táborokba és kínzókamrákba, és ki tudja, hányan tűntek el nyomtalanul, örökre. Mindezekben még a II.világháború után Chilébe szökött volt nácik is a rezsim szolgálatába álltak.

A szocialista tábor „szolidaritása” nem terjedt tovább az emigrációba kényszerítetteknek adott politikai menedékjog, és néhány fogolycsere, amelyek során chilei kommunista és baloldali vezetőkért szovjet ellenzékieket engedtek szabadon. Jalta és a Truman-elv ezúttal is működött. Így történhetett meg, hogy az évekig tartó terror után Pinochet 17 évig tarthatta fenn diktatúráját, amelyet az ország szintén amerikai támogatással történt gazdasági felemelésével igyekezett szalonképessé tenni. És miközben jöttek új borzalmak a szomszédos Argentínától Kambodzsáig, a világ lassan elfeledkezett Chiléről. Pinochet ellen bukása után több, nemzetközi jogi precedenst teremtő eljárást indítottak, megfosztották vagyonától, de végül megúszta egy házi őrizettel és ágyban, párnák közt halhatott meg.

Az én emlékezetemből azonban nem törlődhetett ki ez a tragédia.  Már csak azért sem, mert 1975-ben a házunkba költözött egy chilei család, egy kommunista szenátor, felesége és két lánya. Nagyon hamar barátságot kötöttünk ezekkel a kedves, szép emberekkel, kisebbik lányuk, az érkezésükkor alig ötéves Valentina a szemünk láttára vált gyönyörű ifjú hölggyé. Ő már szinte magyarrá vált, tökéletesen beszélte nyelvünket, imádta a magyar irodalmat, nővére, Carmen Lía már orvosként dolgozott a budapesti klinikákon, de a család soha egy percig nem mondott le arról, hogy egyszer hazatérjenek. Végül 1990-ben újra chilei földre léphettek, sikerült visszailleszkedniük, a szülőknek megadatott a békés öregkor. Az ő 9/11-üket, ahogy a filmbeli Pablóét azonban semmi sem teheti meg nem történtté.