Fotó: József Attila Színház

Azt, hogy normális vagy-e vagy sem, a társadalom dönti el. Pontosabban azok, akik a mindenkori társadalom nevében felállítják annak kereteit, szabályait, és amelyekhez a mindenkori társadalom nagy többsége saját jól felfogott érdekében, sőt, sokszor azon túl is, engedelmesen igazodik. Különösen, ha a döntéshozók el tudják hitetni, hogy jót tesznek velük.
Lehet, hogy egy idő után rájönnek, hogy az a jó nem is olyan jó, de – lustaságból, kényelemből, félelemből, megfelelési kényszerből, rájuk erőltetett bűntudatból legfeljebb a privát morgásig jutnak el. Aki nem így tesz, az magára vessen. Lehet ellenszegülni, kihívni a sorsot magunk ellen, esetleg mások szemének felnyitásával is próbálkozni, de a döntő pillanatokban senkire sem számíthatunk. Ha szerencsénk van, utólag akár szentté vagy hőssé is avathatnak bennünket, amikor már nekünk úgyis mindegy.

Vajon miért oly kedves az íróknak több mint két évszázada az elmegyógyintézet, mint környezet? Talán mert éppen e zárt intézményekben jönnek ki a legélesebben a társadalom hatalmi játszmái, látszólag védtelen, akaratukat vesztett emberekkel szemben. Az sem véletlen, hogy számtalan olyan rendszert tudunk - és régebbről, mint a sztálinizmus vagy a hitleráj – amely szívesen kötözte kényszerzubbonyba a „másképp gondolkodókat”, éppen azért, mert ők pontosan látták, hogy a „kinti” világ a legnagyobb őrültek háza, amelyben közveszélyesek uralkodnak. És a világ azóta sem változott, az igazi „szabad embereket” sehol nem szeretik, főleg nem azokat, akik ezt még hirdetik is.

Ezért egyszerre megdöbbentő és kellemetlen élmény Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye és annak bármelyik adaptációja, Milos Forman filmjétől az elmúlt közel öt évtized számos magyar színházi bemutatójáig, mert – anélkül, hogy egyetlen mondattal kellene „aktualizálni” – elevenünkbe talál. Mi vagyunk Harding, Martini és a többiek, akik önként vonulunk be a sárga házba és azt hisszük, hogy onnan bármikor távozhatunk. Utáljuk ugyan a Főnéni és az ápolók zsarnokságát, egymás közt még meg is jegyezzük, de aztán tovább kussolunk, miközben nap mint nap bevesszük, amivel megetetnek minket. Egy olyan „született bajkeverő”, mint MacMurphy, aki megrögzött szerencsejátékosként a saját életét teszi kockára, hogy felrázza ezeket a szánalmas lényeket, csak veszíthet. De ő legalább megpróbálja és mégsem pusztul el hiába, mert a némaságba zárkózott Indiánból végül kihozza az elemi erejű szabadságvágyat.

A József Attila Színház Funter Frigyes rendezte előadásán Chajnóczky Balázs túláradó energiájú MacMurphy-je igazi „alfahím”, csak éppen a farkascsorda hiányzik mögüle. Egyszerre munkál benne a végtelen életszeretet és féktelen düh az életellenes, értelmetlen rend ellen. Amikor színen van, vibrál a levegő, a végén pedig halljuk e vibrálás eltűnését. Ellenfele, Fehér Anna Miss Rachedje, egyszerre uralkodó típusú anya és a szabályok megszállottja, éppen attól félelmetes, hogy látszólag nincsen benne semmi ördögien gonosz, visszafogottsága még azt is sugallhatja, hogy ez a „rendpártiság” az ő keresztje.
Fila Balázsé Bromden főnök hálásan hálátlan szerepe, hiszen néma jeleneteiben egy-egy gesztusa is elegendő ahhoz, hogy mélyen átérezzük mindazt a fájdalmát, amelyet apjának méltatlan halála, törzsének pusztulása táplál benne.
Az ápoltak közül a legszínesebb figura a „betegbizottság elnöke”, Harding (Blazsovszky Ákos), de emlékezetes Billy Bibbitként Horváth Sebestyén Sándor is, aki ki tudja kerülni a dadogós, anyakomplexumos figura kínálta túlzásokat.  
Újréti László pontos jellemrajzot készít a pipogya, önálló vélemény nélküli főorvosról, különösen az „értekezlet” jelenetében. Itt egyébként a maszkos orvosokat ugyanazok a színészek alakítják, akik a betegeket. Ezt akár úgy is érthetjük, hogy bárkiből lehetnek „orvosok” és „ápoltak”, attól függően, hogy az adott esetben jó vagy rossz helyen voltak. 

És még két gondolat a normalitásról. Milos Formannak is nyilván más volt a véleménye erről, hiszen a Száll a kakukk után képes volt felborítani a Hair eredeti dramaturgiáját azért, hogy egy MacMurphy-hez hasonló, csak jóval szelídebb „deviánst” állított a középpontba Berger személyében, aki, miután belátja, hogy Bukowski törvénytisztelete reménytelen, öntudatlanul is feláldozza magát.
Egy sokoldalú művész Barátom pedig egyszer azt mondta nekem: „Számomra az a normális ember, aki nem árt másoknak”. Az ő épelméjűségét is sokan megkérdőjelezték, miként az enyémet is, de nála szabadabb emberrel még nem találkoztam Magyarországon…

Bár soha nem voltam a modern technológiák rabja, csupán annyit használom őket, amennyire feltétlenül szükségesek, úgy hozta a sors, hogy újságírói pályafutásom utolsó évtizedében sokat kellett foglalkoznom fejlődésükkel, különösen a mesterséges intelligenciákkal. Sok izgalmas, lenyűgöző és legalább annyi riasztó dolgot olvastam, bizonyos szinten tapasztaltam is velük kapcsolatban. Elég egyfelől az orvostudomány előtt nyíló lehetőségekre, másfelől pedig az olyan helymeghatározó szoftverekre gondolni, amelyek alapján akár az amerikai elnök első számú testőrét is be tudják mérni.

Ezek alapján egyetértek azokkal, akik ma még elképzelhetetlen távlatokat jósolnak az MI-knek, de azokkal is, akik a veszélyeikre figyelmeztetnek arra az esetre, ha a ma az egyik legnagyobb csodának tekintett „gépi tanulás” kicsúszik az emberi ellenőrzés alól és ezáltal döntéshozóvá válhat olyan helyzetekben, amely után egy, akár az emberiség létét meghatározó hiba jóvátehetetlenné válik.

Néhány évtizeddel ezelőtt az önállósuló gépek még a sci-fi tárgykörébe tartoztak – legkedvesebb példám a 2001: Űrodüsszeia „bosszúálló” Hal 9000-e – de a horrorműfaj is szívesen riogatta velük nézőit, olvasóit. Most, amikor már az a tét, hogy mikor éri el, vagy szárnyalja túl az MI a teremtőjét, olyan művek is születhetnek, amelyeknek gépei már köztünk vannak, vagy pedig bármikor itt lehetnek, mert a fejlődés sebességét még megsaccolni sem tudjuk. Hogy saját példámmal éljek: pályám kezdetén, közel 50 évvel ezelőtt még mechanikus írógépen dolgoztunk, szigorúan szerkesztőségi körülmények között, ma pedig úgy is működhet egy médium, hogy munkatársai a világ különböző pontjairól valós időben kommunikálhatnak egymással. Nem is szólva arról, hogy otthonról bármikor belelapozhatok a világ valamennyi jelentős lapjába, mire kimondom, hogy kit vagy mit keresek, az internet már ki is dobja a több százezer, esetleg több millió találatot. Megtudhatunk mindent az adott témában, amit akarunk, és azt is, amit nem.

A mai MI-k egyik legnagyobb előnye (egyben legnagyobb kockázata is), hogy emberi aggyal szinte felfoghatatlan mennyiségű adatot tudnak tárolni, befogadni,  a beléjük táplált algoritmusok alapján értelmezni. Mindezekből folyamatosan és önállóan tanulnak, fejlesztik képességeiket, akár emberi beavatkozás nélkül is.

És így jutunk el Jo Callaghan: Egy szempillantás alatt című krimijéhez, amelynek egyik főszereplője ODA Lock, aki hologramként emberi alakot ölt, emberi módon beszél és a másodpercek tört része alatt néz át mindenféle dossziékat. Ma már megmosolyogtatónak tűnik például a Rex felügyelő joviális Höllerere, aki napokig görnyed egy üggyel összefüggő akták felett. ODA Lockot segéderőként kínálják fel egy tapasztalt főfelügyelőnő, Kat Frank mellé, hogy megoldja több fiatalember eltűnésének rejtélyét, mert megalkotójának meggyőződése, hogy a brit rendőrség módszerei elavultak, ráadásul tele vannak előítéletekkel. Innentől kezdve a nyomozás egyben a „gépi tanulás” és az emberi gondolkodás, a megérzések, ahogy Agatha Christie mondatja Hercule Poirot-val, a „kis szürke agysejtek” összecsapása is, nem beszélve az érzelmekről, az empátiáról, amelyek egy adott helyzetben segíthetnek, de félre is vihetnek. És közben folyik a versenyfutás az idővel, hiszen még azt sem tudják, hogy sorozatgyilkossal, valami elmeháborodott emberrablóval vagy egészen mással van-e dolguk, miként azt sem, hogy van-e összefüggés az eltűntek között, és ha igen, akkor mi az. Lehet-e ennek a vetélkedésnek győztese, felülírhatja-e az emberéleteket egy nyomozó vagy egy MI-tervező személyes presztizse?

Nehéz egy krimit úgy ajánlani, hogy az ember ne lője le a fordulatokat. Így csupán annyit árulhatok el, hogy az írónő nem sokkal a covid előtt kezdte el írni regényét, de aztán beleszőtte a pandémia fejleményeit, Kat történetében pedig egy kicsit önmagát, személyes drámáját jeleníti meg. A néha egészen meglepő fordulatok közben képet kapunk napjaink nemcsak a szigetországra jellemző társadalmi feszültségekről, a rasszizmus átkáról, a nők, az egyedülállók megítéléséről, a közösségi média áldásairól és árnyoldalairól, de elgondolkodhatunk a mesterséges intelligenciákat (is) érintő jogi és még inkább etikai kérdésekről, a felgyorsult világ felgyorsított  tudományos kísérleteiről, az oly sokat hangoztatott, de a digitális érában egyre gyakrabban semmibe vett személyiségi adatvédelemről. Mi több, még a filmklasszikus Casablancának is van szerepe a sztoriban. Így első hallásra felmerülhet az emberben, hogy az írónő túl sokat akar markolni, de végül minden a helyére kerül – ha nem is feltétlenül úgy, ahogyan a hagyományos krimikben megszokhattuk.

Ki merem jelenteni: Jo Callaghan: Egy szempillantás alatt című, 350 oldalas könyve, amely a 21.Század Kiadónál jelent meg Kövesdi Miklós igényes fordításában, letehetetlen. És nemcsak a bűnügyi műfaj kedvelőinek, hanem mindenkinek, akit érdekel a már jelen lévő jövőnk.