„Az idő a legjobb kritikus” – hangzott el az Amikor Galéria Pozsonyi úti új kiállítótermének megnyitóján, ahol a 20. század második felének egyik legeredetibb alkotója, Percz János képzőművész hatalmas életművébe tekinthettünk be.

A tárlat, amellyel a műgyűjtőként ismert, napjainkban a TV2 Kincsvadászok című antikvitás-értékmentő műsorának egyik állandó résztvevőjeként a széles nyilvánosság előtt is bemutatkozó Molnár Viktor megindította az elmúlt 80 év és napjaink művészete zárt ajtóinak kinyitását, ismét bebizonyította a fenti régi igazságot: bár egy alkotót, legyen az író, zenész, filmes vagy képzőművész, meghatározza a kor és annak társadalmi-politikai viszonyai, közízlése, elvárásai és szellemi befogadóképessége, az igazi értékek fennmaradnak a kor elmúlásával és mondanivalójuk van a későbbi nemzedékek számára is.

Percz János műveivel először 1968-ban találkoztam a római Magyar Akadémián. Akkoriban az Örök Városban éltünk, Édesapám a nagykövetségen dolgozott, és az Akadémián laktunk, amelynek egyik szárnyán rendszeresen ösztöndíjas magyar művészek tartózkodtak. Egy másik kiváló szobrászművésszel, Mészáros Dezsővel közeli barátságba is kerültünk. Percz alkotásai talán csak 12 éves tudatalattimat ragadták meg, a mostani kiállításon azonban néhány kisebb darabnál előjött az a bizonyos „dézsávü” érzés.

A művész élete utolsó két évtizedében visszavonultan élt, 2000-ben bekövetkezett halála óta életműve feledésbe merült. Molnár Viktor 2020-ban fedezte fel műtermét és eltökélt szándéka volt, hogy ismét megmutatja ezeket a különleges, többségükben fémből készült alkotásokat.

Határátlépés – ez a címe a kiállításnak. Az idősebbeknek ehhez a szóhoz a „tiltott” szó kapcsolódik, és innen már csak egy lépés az a bizonyos „három t” (támogatás, tűrés, tiltás), amellyel az 1956 utáni korszak kultúrpolitikáját jellemezni szokták. Percz János valójában egyikhez sem tartozott, és munkássága jól példázza azt, hogy az igazi tehetségek szocializmusnak nevezett rendszerben is tudtak élni a művészi szabadság lehetőségeivel, sőt, át is tudtak lépni bizonyos határokat. Bár a magyar szobrászt „magyar Giacomettiként” is emlegetik, úgy érzem, hogy a svájci pályatárssal való közös pontokon túl Percz ízig-vérig közép-európai, aki, mint szülőhazája és annak régiója magába szívja számtalan modern és ősi kultúra örökségét.

Megférnek egymás mellett olyan szobrok, amelyekből a keleti Jin-Jang gondolat elválaszthatatlansága vagy a Húsvét-szigeti figurák rejtelmessége tükröződik Dózsa György tragikus magyar mítoszával, vagy a Kisfaludy Strobl Zsigmond Szabadság-szobra által ihletett Ikarusz – az igazi, korlátlan szabadságvágy örök szimbóluma. Ezt látván idéződött fel bennem egy XVI. századi francia költő, Philippe Desportes verse:

„Ikárusz hullt le itt, az ifjú vakmerő,

Ki bátran égre szállt, gátat se nézve hol lát,

S bár teste mélybe dőlt, veszítve gyenge tollát,

A bátorak szívében irigy vágyat ver ő”

(Tóth Árpád fordítása)

Megragadó volt számunkra a Meteor, amelyről nekem Fellini Zenekari próbájának nyomasztó vége jutott eszembe. Életem Párja az egyik rajzon olyan Janus-arcot fedezett fel, mint amilyenek a római Akadémia tetőteraszát díszítik. Rá talán a feszületszerű alakok gyakorolták a legnagyobb benyomást, valamint a kéz, amely hullámok fölé nyúlik. Míg az én kedvencem az a pár, amely hullámok között áll, és együttlétüknek semmi sem árthat. A „határátlépés” egyik kiváló eszköze, hogy a művész számos alkotásának nem adott címet, így mindenki saját énjére fordíthatta le a látványt.

Ahogyan az várható volt, a megnyitóra a Galéria méreteit meghaladó tömeg érkezett és még így is ennyi minden átjött Percz János művészetéből, hogy kerülgetnünk kellett a többieket. Biztosan visszamegyünk még a tárlat egy hónapig tartó nyitvatartása alatt, hogy élményeink letisztulhassanak.

A Múzsa hivatása évezredek óta, hogy ihletet adjon a Mesternek, közvetítse neki azt a bizonyos isteni szikrát. És ez az égi-földi lény sok-sok időn át tudta is a maga helyét. Még Ady Endre is úgy búcsúzott Lédától, akinek nemcsak szerelmet, világlátást, hanem legszebb verseit is köszönhette: „Általam vagy, mert meg én láttalak/S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.”  A nők 20.századi ébredése megváltoztatta a Múzsák szerepét is, és ezt a férfi mesterek ritkán viselték méltósággal. Megjelentek ugyan azok az alkotópárosok, akik gyakran egy életen át egymást táplálták, hol „héja-nászban”, mint Ted Hughes és Sylvia Plath, vagy nehezen megtalált harmóniában, mint John Lennon és Yoko Ono, voltak nem kevesen, akik sem emberi, sem művészi értelemben nem léteztek egymás nélkül, de ismerünk jó néhány tragikus történetet, talán a leghíresebb Auguste Rodin és Camille Claudel esete. Volt azonban egy Nő, aki, amikor megérezte, hogy eljött az ideje és több ő annál, mint rettegve tisztelt és szeretett Mestere, kiszabadult az aranykalitkából és 70 éven szárnyalt, csodálatos önálló életművet hagyva maga után.

Françoise Gilot A Főnix felszállása című tárlata a Műcsarnokban talán azért is gyakorolt ránk olyan nagy hatást Életem Párjával, Benke Ritával egyetemben, mert szerelmünkbe már mindketten alkotó emberekként érkeztünk, és e vénánk is nem mindennapi vérfrissítést kapott és kap azóta is. Ritám, aki addig szinte légüres térben mozgott, együttlétünkben olyan lett, mint egy hosszú ideig kifeszített íj, amit hirtelen elengednek. Bennem pedig nemcsak verseivel talált partnerre, hanem számtalan írásom született az ő rajzai, festményei nyomán, és arra is ráébresztett, hogy nincsen szükségem „mesterséges paradicsomokra”, ellentétben azzal, amit Baudelaire vagy Jim Morrison nyomán elhittem magamról. Közel negyedszázados testlélek-egységünk naponta táplált erejével érkeztünk meg a kiállításra, hogy befogadjuk ezt a mindössze három termet, amely egy szinte intim közegben adott számot egy nagy művész számtalan rétegéről, belső harcairól és letisztulásairól.

Ritámat legjobban az univerzális mozgások képei, a fekete-fehér fényárnyékok ragadták meg, némelyik képben saját rajzvilágát véltük felfedezni, holott ő korábban Françoise egyetlen művét sem látta. Ugyanez az érzés töltötte el az Íves kapu című mediterrán kép előtt, amelyet mintha a francia művésznő egyik kedvenc nyaralóhelyünkön, a tunéziai Port-el-Kantaoui-ban festett volna, ahol Életem is sokat alkotott. Így találkozott benne a reveláció és a dézsávü. Az én agyamban a Főnix repülése láttán rögtön bekapcsolt a Grand Funk Railroad azonos című instrumentális felvétele, a két Gordiuszi csomó-festmény kapcsán arra gondoltam, hogy sokszor magunknak bonyolítjuk túl az életet, pedig időnként a legjobb megoldás a gondok egyszerű és végleges elvágása. És úgy éreztem, név szerint szólítanak meg az Utazás-sorozat kissé lázálom-szerű képei, mert sosem féltem elindulni olyan utakon, amelyről nem lehetett tudni, hová vezetnek, és ha lemerészkedtem egy „sötét barlangba”, a legkevésbé sem érdekelt, hogy mikor találom meg a kijáratot.

És a miénk volt a legnagyobb kép, a Tűzmadár, amely szerelmünk hajnalát idézte, amikor Stravinsky csodálatos zenéje egyesült szenvedélyünkkel és közös újjászületésünkkel.

Françoise Gilot életének 102. évében hunyt el, a tárlat egyik csendes szegletében 95 évesen beszélt lenyűgöző tisztasággal, teli életerővel alkotói munkájáról. Láttunk olyan képét is, amelyet 90 körül festett. Mi még mindketten hetvenen innen vagyunk – van tehát időnk bőven….

Kilenc éves lehettem, amikor Dante Alighieri nevével először találkoztam. Egy nagy vastag szürkészöld kötet volt, amelyet talán a klasszikusokat nagyra becsülő Édesapám kapott születésnapjára. Egy évvel később már gyakrabban hallottam a középkori költőóriásról, mivel négy évre Rómába költöztünk, és így hívták például azt az intézetet, ahol Szüleim olasz nyelvtudásukat erősítették. Közben eljutottunk Firenzébe, láttuk Dante házát, majd Ravennában a sírját is, ahová száműzöttként temették.

Magával az Isteni színjátékkal először középiskolásként találkoztam, persze csak részleteket olvastam a műből, de a Pokol víziói már akkor is magukkal ragadtak Babits Mihály fordításában. A 80-as évek végén egy újabb csodálatos magyar Divina Commedia-kiadás került a tulajdonunkba, bársonykötésben, Salvador Dalí akvarelljeivel. Néhány évvel korábban egy spanyolországi körút során eljutottunk Figueras-ba, az akkor alig néhány hónapja megnyílt Dalí-színházmúzeumba, és lenyűgöztek bennünket a katalán festőzseni művei, köztük irodalmi illusztrációi. Így lett ebből karácsonyi ajándék, ezúttal Édesanyámnak. E gyönyörű kötet is csattanós válasz azoknak, akik lekicsinylően beszélnek ma a rendszerváltás előtti könyvkiadásról. Néhány évvel később pedig engem tisztelt meg a család egy újabb, művészeti albumnak is beillő Commediával, amelynek rézkarcait a 19. századi francia mester, Gustave Doré készítette. Ebből a példányból olvastam végig végre néhány évvel ezelőtt Dante remekművét, miközben meghallgattam néhány éneket Roberto Benigni vagy Vittorio Gassman szuggesztív előadásában. Szüleim eltávozása után mindhárom kötet az én könyvtáramat ékesíti. A 2000-es évek elején, amikor Életem Párjával először eljutottunk együtt Firenzébe, szintén ellátogattunk Dante házához, és lefotóztunk egy angol fiatalembert, aki a küszöbén olvasta ezt a megismételhetetlen középkori víziót.

Az idei budapesti olasz filmszemléből nem csupán a Commediához való vonzódásom miatt választottam a Dante című filmet, legalább ilyen fontos hívó szó volt Pupi Avati, az egyik legegyénibb hangú olasz filmrendező és Boccaccio, aki már kamaszkoromban belopta magát a szívembe a Dekameronnal, és erre csak ráerősített Pier Paolo Pasolini – Anyám szavaival – „egészségesen malac” filmváltozata. Csak amíg Boccaccio „szentségtöréseinek” nem voltak végzetes következményei, addig Dante örök számkivetettségre ítéltetett azért, mert az isteni küldetést kérte számon VIII. Bonifác pápától, aki számára a világi hatalom fontosabb volt, és azoknak az évezredes sorsában osztozott, akiket azért gyűlöltek, mert békét hirdettek a gyűlölettel, a gyilkolással szemben.

Maestro Avati tehát Dante ihletett és rajongó életrajzírójának, a novella műfaj megteremtőjének szemszögéből mutatja be a tragikus sorsú nagy előd életét, reménytelen szerelmét, szerencsétlen házasságát, a firenzeiek értelmetlen háborúit és pártoskodását, amelyben a legmélyebb barátság sem számít egészen a pápa „árulásáig” és az egy életen át tartó menekülésig. Valószínűleg a Commedia soha nem született volna meg e szenvedések nélkül. Műveit átok sújtotta, csak titokban terjeszthették őket, pedig, mint ahogy Boccaccio az egyik Dante-kódexet rejtegető szerzetesnek kifejti, a költő valójában Istent kereste.

A filmbeli Boccacciót, akit Sergio Castellito személyesít meg visszafogottságában és mély átéléssel, szintén nem kímélte az élet, hiszen Firenze még ki sem heverte a pestisjárványt (aminek a Dekameront köszönhetjük), ő maga csak egy rejtett pincében találja meg apja holttestét, nem is teljesen egészséges, mégis elindul egy zarándokútra, útba ejtve azokat az állomásokat, ahol Danténak menedéket adtak, egészen Ravennáig. Közben felidéződnek Dante ifjúi évei (Alessandro Sperduti még egy tiszta, szinte ártatlan arcú, ábrándos fiatalembert jelenít meg, legfeljebb az orra hasonlít az általunk jól ismert kemény, keserű Dante-képhez), szembesülünk a háború borzalmaival és a hatalmasok álszentségével – a firenzei kapitány 10 aranyat küld kárpótlásul a költő apácává lett lányának – Dante és Beatrice éteri, beteljesületlen szerelmével, és közben feltesszük magunknak a máig megválaszolhatatlan kérdéseket: ha egy kisebb közösség, amelynek tagjait elvileg semmi nem választja el, képtelen túllépni önös érdekein, hogyan várhatjuk el ezt az egész világtól? Miért rettegünk a „másképp gondolkodástól”, holott éppen az gazdagítaná szellemünket, hogy a dolgokat nemcsak egy szemszögből nézzük? És nem utolsósorban: tényleg van mindenre bocsánat? Egy halálba küldött ember, egy tönkretett élet utólagos rehabilitációja nem más-e, mint a túlélők lelkiismeretének olcsó kielégítése?

És még egy nyomasztó párhuzam: a film bemutatóját eredetileg 2021-re, Dante halálának 700. évfordulójára terveztek, de közbeszólt a covid, így a forgatást csak a pandémia levonulásával lehetett befejezni. Bár a covid korántsem végzett olyan pusztítást, mint a középkori pestisjárványok (abban a bizonyosban például, amely elől Boccaccio hősei egy kastélyba menekülnek, Firenze lakosságának egyharmada elpusztult), elég félelmetes összevetni a középkori városiasodás egészségügyi következményeit a mai megállíthatatlan urbanizációéval. Akkor a mai szemmel alapvető higiéniai körülmények hiánya volt, ma pedig a vírusok, baktériumok természetes előhelyeinek elpusztítása az, ami elvezethet oda, hogy az emberi túlzsúfoltság a fertőzések terjedésének melegágya lehet.

Szép film Avati Dantéja, amelyet Lucio Gregoretti ízlésesen érzelmes zenéje kísér (a főtémánál mintha Morricone szellemét éreztem volna), a számtalan helyszínről, kis borgóról, középkori templomról, kolostorról pedig saját közép-itáliai utazásaink jutottak eszünkbe Cutignanótól Ortéig, olyan településekről, amelyekről nem sokan hallottak, mégis a középkori-reneszánsz kultúra csodálatos emlékeit őrzik. Akad azért néhány sokkoló hatású jelenet, ezek nem uralják ugyan a filmet, de azért emlékeztetnek arra, hogy az Inferno nemcsak Dante látomásaiban létezett, hanem bennünk volt évszázadokkal ezelőtt is, és velünk is maradt.