A Múzsa hivatása évezredek óta, hogy ihletet adjon a Mesternek, közvetítse neki azt a bizonyos isteni szikrát. És ez az égi-földi lény sok-sok időn át tudta is a maga helyét. Még Ady Endre is úgy búcsúzott Lédától, akinek nemcsak szerelmet, világlátást, hanem legszebb verseit is köszönhette: „Általam vagy, mert meg én láttalak/S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.” A nők 20.századi ébredése megváltoztatta a Múzsák szerepét is, és ezt a férfi mesterek ritkán viselték méltósággal. Megjelentek ugyan azok az alkotópárosok, akik gyakran egy életen át egymást táplálták, hol „héja-nászban”, mint Ted Hughes és Sylvia Plath, vagy nehezen megtalált harmóniában, mint John Lennon és Yoko Ono, voltak nem kevesen, akik sem emberi, sem művészi értelemben nem léteztek egymás nélkül, de ismerünk jó néhány tragikus történetet, talán a leghíresebb Auguste Rodin és Camille Claudel esete. Volt azonban egy Nő, aki, amikor megérezte, hogy eljött az ideje és több ő annál, mint rettegve tisztelt és szeretett Mestere, kiszabadult az aranykalitkából és 70 éven szárnyalt, csodálatos önálló életművet hagyva maga után.
Françoise Gilot A Főnix felszállása című tárlata a Műcsarnokban talán azért is gyakorolt ránk olyan nagy hatást Életem Párjával, Benke Ritával egyetemben, mert szerelmünkbe már mindketten alkotó emberekként érkeztünk, és e vénánk is nem mindennapi vérfrissítést kapott és kap azóta is. Ritám, aki addig szinte légüres térben mozgott, együttlétünkben olyan lett, mint egy hosszú ideig kifeszített íj, amit hirtelen elengednek. Bennem pedig nemcsak verseivel talált partnerre, hanem számtalan írásom született az ő rajzai, festményei nyomán, és arra is ráébresztett, hogy nincsen szükségem „mesterséges paradicsomokra”, ellentétben azzal, amit Baudelaire vagy Jim Morrison nyomán elhittem magamról. Közel negyedszázados testlélek-egységünk naponta táplált erejével érkeztünk meg a kiállításra, hogy befogadjuk ezt a mindössze három termet, amely egy szinte intim közegben adott számot egy nagy művész számtalan rétegéről, belső harcairól és letisztulásairól.
Ritámat legjobban az univerzális mozgások képei, a fekete-fehér fényárnyékok ragadták meg, némelyik képben saját rajzvilágát véltük felfedezni, holott ő korábban Françoise egyetlen művét sem látta. Ugyanez az érzés töltötte el az Íves kapu című mediterrán kép előtt, amelyet mintha a francia művésznő egyik kedvenc nyaralóhelyünkön, a tunéziai Port-el-Kantaoui-ban festett volna, ahol Életem is sokat alkotott. Így találkozott benne a reveláció és a dézsávü. Az én agyamban a Főnix repülése láttán rögtön bekapcsolt a Grand Funk Railroad azonos című instrumentális felvétele, a két Gordiuszi csomó-festmény kapcsán arra gondoltam, hogy sokszor magunknak bonyolítjuk túl az életet, pedig időnként a legjobb megoldás a gondok egyszerű és végleges elvágása. És úgy éreztem, név szerint szólítanak meg az Utazás-sorozat kissé lázálom-szerű képei, mert sosem féltem elindulni olyan utakon, amelyről nem lehetett tudni, hová vezetnek, és ha lemerészkedtem egy „sötét barlangba”, a legkevésbé sem érdekelt, hogy mikor találom meg a kijáratot.
És a miénk volt a legnagyobb kép, a Tűzmadár, amely szerelmünk hajnalát idézte, amikor Stravinsky csodálatos zenéje egyesült szenvedélyünkkel és közös újjászületésünkkel.
Françoise Gilot életének 102. évében hunyt el, a tárlat egyik csendes szegletében 95 évesen beszélt lenyűgöző tisztasággal, teli életerővel alkotói munkájáról. Láttunk olyan képét is, amelyet 90 körül festett. Mi még mindketten hetvenen innen vagyunk – van tehát időnk bőven….
