Negyvennyolc éve annak, hogy demilitarizált övezetnek nyilvánítottam magamat, miután leszereltem egy „harmadik lépcsősnek” is ótvaros garnizonból, ahol randevút adtunk egymásnak Potrien és jutasi őrmesterekkel, Milo géhástisztekkel, Dub hadnagyokkal, politikai tisztnek álcázott Katz tábori lelkészekkel.
De volt szerencsém találkozni Yossarianokkal, Svejkekkel és ügyes Tuskó Hopkinsokkal is.
„Vendégként” még jártam abban az őrtoronyban is, amely, hála hajdani megtisztelő jelenlétednek, mára a világökörség része lett. Azért minden lepusztultsága ellenére a tiszt elvtársurak hétvégenként gyakorta jártak vadászni. Engem ugyan soha nem rendeltek ki hajtónak – nem bíztak bennem – viszont emlékszem egy cigány srácra, aki fantasztikusan hegedült, őt mindig magukkal vitték, hogy bazseváljon a vadászat után bulikon, még akkor is, ha éppen fogdabüntetését töltötte, ami sűrűn megesett vele, mert magasról sz*rt a seregre.

Tehát 48 éve utálom a fegyvereket, még a Starwars-os játékfegyvereket sem látom szívesen az Unokáim kezében. Mert a fegyver számomra egyet jelent az erőszakkal, a halállal, a hatalommal, a hatalommal való visszaéléssel, az erősebb nem létező jogával a gyengébbel, a védtelennel, a kiszolgáltatottal szemben. Mindegy, hogy parancsot vakon teljesítő katonák, vagy kedvtelésből, úri passzióból lövöldöző vadászokról van szó. Azokról, akiknek a legfontosabb a saját köreikben való dicsekvés, hogy „emelhessék lábukat zsákmányuk nyakára” és eszükbe sem jut, ha van nekik egyáltalán, hogy a jó vadászat „megtanít gondolkodni, szabadságszeretetre, jó ízlésre és tiszteletre nevel. Elvezet a természet és a hozzá tartozó jelenségek elmélyült megfigyeléséhez” – ahogyan azt Major Tamás mondja a maga bölcs, cinikus, egyben mélyen megvető iróniájával.

Drága Öreg Medve, egy vallomással tartozom Neked. Még soha nem láttam eddig élőben a Vadászatot, miután az ősbemutatóról ifjú apai teendők miatt lemaradtam és az újabb előadások is valahogy elkerültek.  A lemez persze kezdettől fogva megvan, kívülről fújom a Hajtók dalát – volt idő, amikor úgy éreztem, hogy a „nem jutott jobb neked, ezért vagy mellettem” rólam szól, de ma már szerencsére a régmúlt – a Mesél az erdőt, sokszor ordítottam Veled és a közönséggel együtt, hogy „dögölj meg fattyú” és hasított belém a „Sosem lesz vége”? (Számomra ez a vers a magyar Amerikai ima…). Így most, 40 év után, egy nyugtalan hazában kivívott belső béke állapotában állt össze igazán az egész és vált örökre megbonthatatlanná a szabad vadak/bohócok/bolondok asztaltársasága, Baksa-Soóstól Viszockijig, Petőfitől Pilinszky-n át Kerouacig, Morrisontól Faludy-ig  akik mind, együtt a Te hangodon szólalnak meg, A mesterek,  akiket mindig is tiszteltél, míg nem Magad is Mesterre váltál. Közben a vadászok hol be-, hol kivonulnak, régi és új álarcban, de valahol több ezer éve mégis ugyanazok, ahogyan a hajtók, a szolgák, az áldozatok, az űzöttek, és azok is , akiktől „üres marad a vadász marka..”

 Az Arénában szinte érezni lehetett a visszafojtott lélegzeteket, amikor Gyurka bácsit idézted: „Csak én, csak én fogjam be a pofámat?” Jobbkor el sem hangozhattak volna ezek a szavak. De, amikor csúfságos vészbanyaként idegtépő dobháttérrel, a pimasz Shakespeare-t hívtad segítségül, akkor sem kellett nagy fantázia azokra gondolni, akiknek a hatalomért semmi sem drága. És jól ismerjük a 21.századi skizoid embert is, aki versenyt fut a szimpatikus ördöggel.

Vannak, akik már nem hajtanak Veled.  Bendzsinek, Dódinak legyen könnyű a föld, de Te soha nem maradsz méltó társak nélkül. Amikor felhangzott, hogy „Fegyver dörög vagy épp aratnak?”, azt hittem, rosszul hallok, de e Szilárd támasz mellett a többiek hallatán sem volt egy cseppnyi hiányérzetünk sem. Magyarország csavargók rongyaiba, majd a szintén önazonos csíkos pólóba öltözött legrosszabb énekesének pedig most is elhittük minden szavát.

Azt mondtad, nem gondoltad volna, hogy a Vadászat 40 év után is aktuális lesz. Nem vagy ezzel egyedül. De attól tartok, hiú remény arra várni, amikor már „csak egy letűnt kor dokumentumaként” hallgatjuk mi és utódaink. Sajnos az „isták” listája végtelen (nem is lett volna helye itt egy korábbi poénodnak mokány muzsikus barátunkról), a „rossz kis törpe hősök” is köztünk maradnak (az egyiket láttuk is közelről a küzdőtéren, egy kopasz biztonságis személyében, aki valósággal letepert egy nőt, mert az nem az engedélyezett útvonalon akart felmenni a felsőbb szintre…), kegyelmes lábakat nyaldosó kutyák, az éhes zöld-sárga sárkánykák, és sokaknak lenne szüksége olyan kijózanító pofonra, amelytől szinte valamennyien megtántorodtunk: „Mindenki a Parlamentbe igyekszik/
Ahol a Paraziták Parádéján a Patkány a prímás.” 

És valóban bolondnak és nevetségesnek kell lennünk ahhoz, hogy emberek maradjunk?

Több mint három évtizede annak, hogy a bécsi Práterben kirázott a hideg, amikor Mick Jagger a Ruby Tuesday utolsó refrénje előtt hátralépett a mikrofontól és a közönség egyként énekelt helyette. És ugyanezt éreztük most, amikor a ráadásban a Viharban születtem középső versszakait a hallgatóság zengte. Ilyen pillanatokért érdemes a színpadon és a színpad előtt állni, amikor egy dal egy vagy több generáció életérzésévé, vagy akár egy múltat és jövendőt megbűnhődött nép történelmi tudatának mindenki számára érthető megfogalmazásává válik. És benne van az a hatalmas szeretet Irántad, ami mellett már az a bizonyos végtermék, amellyel olyan nagy hévvel dobálják egymást az emberek, semmivé válik.

A koncert éjszakáján nemigen tudtam aludni, elővettem a Tőled kapott Hobo Sapienst, hogy átolvassam még egyszer az egész eredeti szövegkönyvet. Másnap Életem Párjával vidékre utaztunk, vonattal. Indulás előtt ő vetette fel, hogy jó lenne újra elővenni Faludy Villon-átköltéseit. (A vele való személyes találkozást is Neked köszönhetem, akárcsak „apánkat”,  Allen Ginsberget. Még a 2000-es években elmentünk egy könyvnapi dedikációra, amelyre Életem még rétest is sütött Gyurka bácsinak, aki nagy örömmel fogadta az ajándékot).  Könyvtáramban a költészet kitüntetett helyen van, gyorsan megtaláltam a kis zöld kötetet és magunkkal vittük az útra. Szerelmem hangosan olvasta fel az első verset, a Ballada a senki fiárólt, amelynek versszakzáró sora előtt önkéntelenül kibukott belőlem, hogy „egy-két-há-négy, Megáldva és leköpve mindenütt”. Ez már csak így marad meg bennünk. Játssz, amíg élsz!

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A minap láttunk egy amerikai filmet, amely egy hajdan szebb napokat látott hajléktalan, alkoholista férfiról szólt, aki próbál valahogy visszakapaszkodni az életbe, de sehogyan sem sikerül neki. Nem sokat tudunk meg arról,  hogy miként jutott ide, és Richard Gere-nek, aki pedig állítólag a film kedvéért egy ideig a homeless-ek között élt, egy percig sem tudtam elhinni, hogy valóban iszákos csöves.

A minap láttunk egy előadást a Nemzeti Színház Kaszás Attila termében, amely egy hajdan szebb napokat látott, alkoholista utcazenésszé süllyedt pop-sztárról szól, háttérben az elmúlt 60 év magyar valóságával. És Földes László Hobónak az első pillanattól kezdve elhittem, hogy ő ez a lepusztult figura, akit már csak a zene és a járókelők, köztük az őt néhanapján felismerő egykori rajongók szeretete tart életben.

Már a bevezető is olyan, mintha a nézők utcai járókelők lennének. Még csak áramlik be a közönség a terembe, de Hobo és Kiss Zoltán gitáros már dalokat próbálgatnak, például a Szomorú vasárnapot („alternatív” szöveggel), ez azonban még nem az előadás, mert meg kell várni, amíg „x elvtárs” megérkezik, ő pedig természetesen késik. Máris helyben vagyunk…

És miközben az Utcazenész mesél, szembesülünk önmagunkkal. Az pedig nem a világ legkellemesebb dolgainak egyike. Lehet, hogy ezért nem harsogtuk érctorkunkkal felszabadítóink hősi nevét, és csak kevesen énekeltük beintésére – a jobbak tercelve is – az amuri partizánok dalát. Pedig, ahogy elnéztem a közönség korátlagát, a többségnek tudnia kellett, mert ha csak nem volt mindenki magántanuló, akkor ott kellett lenni – általánosban még ünneplő ruhában! – az április 4-i és a november 7-i ünnepségeken. Mi még a 70-es években cimboráimmal osztályfőnöki intőt is kaptunk a gimiben, amikor a nagy októberi helyett törzskocsmánkat választottuk, és pechünkre az ünnepség után a fél tanári kar is oda tért be. Azért csak osztályfőnökit, mert hódmezővásárhelyi Alma Materünk híresen liberális volt… És nem csak azért kellemetlen felidézni a hajdani agitprop-titkárokat, kultúrkorifeusokat, mert egykor „jól felfogott érdekünkben” meghajoltuk elöttük, hanem azért, mert ma is az ilyenek osztják az észt, nem ritkán ugyanazok, vagy az ő egykori kifutófiúik. És már most is kínos visszaemlékezni a rendszerváltás utáni káoszra, a hatalmi alkukra, a szabad, demokratikus Magyarország megteremtése helyett az állig felfegyverzett politikai szekértáborok létrejöttére, amelyben már kezdettől fogva azt figyelték, hogy ki hová csatlakozik és nem azt, hogy mit csinál. Akkor, azokban az években született meg a ma már egy egész nemzetet darabokra tépő gyűlölködés, csak akkor még azt hittük, hogy ez csupán az új világ gyerekbetegsége. De nem nőttük ki, sőt krónikussá vált bennünk.

Utcazenészünk alakítója időnként átvedlik önmagává, ezt a nyomaték kedvéért egy „Hobo” feliratú táblával jelzi is, és elmesél a „fikció” közben egy valóságos sztorit, de vannak pillanatok, amikor a két szféra közti határ hajszálnál is vékonyabb. Közben időről időre ráirányíttatja a reflektorokat a közönségre. De nem úgy, mint amikor a rock-sztárok egy-egy nagy sláger közben látni akarják a vele együtt éneklő arcokat. Inkább úgy, ahogyan egy rendőrségi vallatószobában világítanak a makacsul tagadó gyanúsított szemébe.

Egy másik gimnáziumi emlék is eszembe jutott az Utcazenészről. Akkoriban minden másfeledik srác valamilyen zenekarban játszott, és később sokszor csodálkoztam, hogy némelyik zseniálisnak tűnő haver végül mégsem erre a pályára lépett. Ilyen volt például Vásárhelyen Kovács Imre Attila barátom, akivel magam is sokszor zenéltem együtt, neki volt egy Kintornás című dala. Ennek a szövegéből idéznék a szerző engedelmével:

"Egy kintornás áll, és nyaggatja dobozát, / eldalolt rongyokat, hazát és koronát. / Kezében fordul az egykedvű kerék, /megelevenednek a hajdanvolt mesék./ A történelem előre halad/feküdj alá és add meg magad”.

A darab első felében még többször felnevetünk, főleg a régi dalok, vagy az azokra utaló „átköltések” hallatán az Isztambultól a Csipcsiripen át (eredetileg Kutykurutty) a Joszip Kobzon-féle Fekete vonatig. A Nem leszek én huligánból kihalljuk az Azt mondta az anyukámat, a Mit tett velem ez a Jenő!-ről megtudhatjuk, hogy egyes apparatcsikok attól féltek, hogy az akkori miniszterelnök, Fock Jenő magára veszi… Még akár igaz is lehet: emlékszem, hogy amikor a 80-as évek elején a hírügynökségnél dolgoztam, és le kellett írni a libanoni elnök nevét, felhívták a figyelmünket, hogy nem „Szarkisz”, hanem „Szárkisz”…

Még nevethettünk a Vörös lámpa zenekar groteszkbe illő viszontagságain és kínrímein, aztán egyre sötétebb lesz a kép, ahogyan levitézlett sztárunk egyre lejjebb süllyed, és ugyanaz az ember, aki a „beszervezési vicc” hallatán még fohászkodik, hogy „és ne vigyél minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”, a végén már azt hányja a Mindenható szemére, hogy miért nem hagyja végre meghalni? Sokszor gondolkodtam már azon, hogy miként maradhat meg a hite egy olyan embernek, akitől mindent és mindenkit elvettek, legyen az holokauszt-túlélő vagy hajléktalan. És ekkor a hit, remény, szeretet szentháromságának első tagját átveszi a Zene. És miben szólhatna másban, mint blues-ban, hogy „amíg élek, játszom, amíg játszom, élek”?

„A zene szült engem, s a nemzedékem,
A zene az utolsó menedékem,
Tudom, hogy egyszer a zene öl meg,
Zenével adjanak vissza a földnek!”

-énekelte Hobo jó három és fél évtizede a Csavargók könyvében. Ezen a lemezen hallható a Másik Magyarország című dal, amelynek minden szava igaz maradt ennyi idő elteltével is. Utcazenészünk beleillik ez utóbbi dal képeibe. Egyik dal hangzik el ezen az estén, de a hangulatuk visszaköszön.

Több színésztől hallottam már, hogy jobb lenne, ha a kritikusok nem a premierekről írnának, mert egy darab általában a 4.-5.előadás körül „áll össze” teljesen. Erre figyelmeztetett engem előzőleg Hobo is, aki néhány előzetes tavaszi előadás után most érkezett el az Utcazenész valódi premierjéhez. Furcsa módon azonban a bakik vagy ahogy újra elkezdett egy-egy mondatot, vagy dalt, nemhogy rontottak volna rajta, hanem még hitelesebbé tették az általa megélt figurát.  Bizony nem sok kellett volna, hogy pénzt tegyek a színpad közepére kitett kalapba – követvén a Csavargók Tízparancsolata nyomán a tanítást, hogy minden városban adjak pénzt egy utcazenésznek – de amikor a végén kijöttek a meghajlásra, egészen az első sorig, ahol ültünk, és Hobo fölénk magasodott, valahogy ínamba szállt a bátorságom…

Amikor némán kijöttünk a Nemzetiből, és megpillantottuk a vörös-arany fényű szuperholdat, nemcsak a lenyűgöző égi látványnak örültünk. Volt valami, amiért meg mertünk szólalni…