A menthetetlen nőcsábász és a felszarvazott, vagy Karinthy-val szólva a „marha” férj ugyanúgy nélkülözhetetlen szereplője a 19-20.század fordulóján virágzó bulvárszínháznak, mint a hűséges, ám elhanyagolt és/vagy kikapós feleség. No és persze a „házibarátnak” álcázott szerető. Nem mintha napjainkra ezek az őstípusok kihaltak volna, mert velük együtt tovább élnek az átlátszó hazugságok, amelyek látszólag életben tartják a párkapcsolatot. És ma is dívik – e sorok írójának is volt benne része – hogy a megcsalásra megcsalás a válasz, ha nem is az „első hülyével, aki arra jár”. Ám ez a legritkábban oldja meg a konfliktust, mert vagy valamelyik fél úgy érzi, hogy neki szabad, a másiknak nem, vagy, ami még rosszabb, a megcsalás eszköze, csak akkor jön rá az ő szerepére, amikor az eredeti pár néhány ajtócsapkodás után mégis egymásra talál.

Tehát, ha belegondolunk, Georges Feydeau, a Thália Színházban most bemutatott A hülyéje című, 1907-ben írt bohózatában semmi mást nem talált ki, csak a fenti alapszituációkat keverte össze úgy, hogy lassan már a néző sem bírja követni, hogy éppen ki csal meg kit kivel. A konfliktusba még egy idősebb párt is bedob, egy enyhén szenilis ezredest és a süket feleségét, és épp ez utóbbi asszony, aki rosszkor van rossz helyen, robbantja ki a nyílt háborút az egymást leleplezni próbáló párok között.

Ott vergődik előttünk egy fiatalember, aki gyermekien felelőtlen vágyakozásával az egész lavinát elindítja, de végül ő az, aki a legrövidebbet húzza; a rég nem látott barát,  aki a legkínosabb helyzetből is képes – időnként némi segítséggel – jól kijönni (elvégre ügyvéd);  végül a barát barátja, aki egész jól elvan azzal az állapottal, hogy vágyának titokzatos tárgya helyett más hölgyeket ölelget, a baj akkor jön, amikor más hölgyek ölelgetnék őt félholtra saját vágyuk titokzatos tárgya helyett. A bonyodalmak súlyosbításaként pedig megjelenik a londoni, valójában marseille-i háemcsé (Helyi Menő Csávó), akin ugyanúgy rajta van a kangörcs, mint a másik három fickón és ugyanolyan folyékonyan hazudozik, mintha könyvből olvasná. Persze az érintett hölgyek sem mennek a szomszédba egy kis bujaságért, és egyiküknek sem ajánlanám jó szívvel, hogy dugja be a kezét a római Igazság Szájába…

Magának Feydeau-nak sem lehetett könnyű úgy megkomponálni a három felvonás hihetetlen sebességű félreértés-sorozatát, hogy végül minden és mindenki a helyére kerüljön, miközben a színészek élvezettel pörögnek az egy pillanatra sem lankadó sztoriban.  A szerző annak idején maga volt darabjainak rendezője, díszlettervezője és az előadás szinte minden pillanatát kiszámította matematikai pontossággal. Nem tudom, hogy Kelemen József rendező ismerte-e Feydeau eredeti utasításait, de az író biztosan nem csalódott volna sem a tempóban, sem pedig a jól meghangszerelt kakofónia színre vitelében.

A testbeszédek nem nélkülözik az alpáribb nevettetést sem, de azok sem csalódnak, akik nyelvi humorra vágynak – ahogyan például az ügyvéd magyarázza lerázhatatlan angol szeretőjének a „köröm”, a „karom” és a „karmolni” szavak értelmét (Hamvai Kornél fordítási bravúrjai) – és emlékezetes alakítást nyújtanak az epizódszereplők is.   Vida Péter ezredeséről a magyar nézőnek Rejtő Jenő halhatatlan figurái jutnak eszébe („Rompez, gazemberek!”), Hunyadkürti István, a gazdáját éretlen gyermekként kezelő blazírt inasa, igazi remeklés, akárcsak a még egyetemista Sipőcz András későpubertáskori ejaculatio praecox-szal küzdő londinerfiúja, de imádnivalóan közönséges Rózsa Gabriella Maggie-je is. Nehéz a főszereplők közül bárkit kiemelni, talán Jámbor Nándor adta leghitelesebben figuráját, a mindenki által kihasznált, majd végül „fellázadó” házibarátot, míg Czakó Julianna, mint „bosszúálló” feleség is könnyedén átsiklik jelleme rejtett oldalára, mintha egy ruhaváltás után nem is ő lenne. Nehéz utat jár be álmodozó fiúként Katona Péter Dániel is, aki nem szeretne „a világ hülyéje” lenni, de mégis ez a sors jut neki, ahogy véres tapaszokkal és „monoklival” téblábol a darab utolsó jeleneteiben.

George Feydeaut, akit végül féktelen életmódja vitt alig 58 évesen a sírba, manapság az abszurd műfaj előfutáraként is emlegetik, bohózatait pedig a 20. század eleji polgári társadalom ironikus ábrázolásaként. De ha legsikeresebb darabjai, mint a nálunk is sokszor színre vitt Osztrigás Mici, a Bolha a fülbe vagy éppen A hülyéje csupán felhőtlen kikapcsolódást ad napjaink színházi közönségének, már akkor sem élt hiába.

Már boldog római francia iskolás koromban megismerkedtem a „nagy évszázaddal” (Le grand siécle), XIII. és XIV. Lajos korával, amely ugyan egyfelől véres kül- és belháborúk sora volt (hugenották, a nemesi Fronde), másfelől viszont a francia szellemi élet igazi aranykora volt. Máig emlékszem, hogy francia irodalomórán mekkora élvezettel játszottunk jeleneteket Moliére Scapin furfangjaiból és a Fösvényből, olvastuk La Fontaine meséit, és jókat szórakoztunk La Bruyére Karakterein, amelynek forrásai ugyanúgy az ókori görögségben gyökereztek, mint az állatmesék. A 17. század francia moralistáihoz később is nagy barátság fűzött, az ELTE bölcsészkarának francia nyelv és irodalom szakán eltöltött évek e téren sem múltak el nyomtalanul. Descartes és Pascal a szívemből szólnak a szabad gondolkodásról, mint legfontosabb emberi tevékenységről szóló szavaikkal. Az elmúlt hetekben pedig újra a kezembe került egy másik kedvencem, François de  La Rochefoucauld Maximák című gyűjteménye, amelyet ezúttal egy 1994-ben párizsi kiadású zsebkönyvből olvastam újra.  

A kalandos életű, többszörösen kegyvesztett, de a legfelsőbb körökben is jártas, nemesi szeretőket tartó herceg 1659-ben megjelent, előbb betiltott, majd újra, különböző összeállításokban kiadott aforizma-gyűjtemény ékes bizonysága annak, hogy bizony, mi emberek, a legfényesebb aranykorban is gyarlók vagyunk a magánéletben és a társadalomban egyaránt. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy e több mint 350 évvel ezelőtt megjelent megállapításokban magunkra, környezetünkre, vagy akár politikai viszonyainkra, vezetőinkre és környezetünkre ismerjünk.

A Maximák sajátossága, hogy összességükben nincsenek tematika szerint rendszerezve, így ezt a módszert követem, amikor idézek belőlük saját fordításomban,  önmagam és olvasóim okulására. Felesleges bármilyen kommentárt fűzni hozzájuk.

„Az önimádat a hízelgők legnagyobbika”

„A hízelgés olyan hamis pénz, amelynek csak hiúságunk előtt van értéke”

„Mindig szeretjük azokat, akik csodálnak minket, de nem mindig szeretjük azokat, akiket csodálunk.”

„Dicsérni a hercegeknek olyan tulajdonságait, amelyekkel nem rendelkeznek annyi,  mint büntetlenül szidalmazni őket”

„Sem a nappal, sem a halállal nem vagyunk képesek hosszan szembenézni”

„Valamennyiünkben elég erő van ahhoz, hogy elviseljük mások bajait”

„A rossz, amit teszünk, sokkal kevesebb üldöztetést és gyűlöletet von magunkra, mint a jó tulajdonságaink.”

„Az irigység kibékíthetetlenebb a gyűlöletnél”.

„A közepes szellemek elítélnek mindent, ami túllép rajtuk”

„Az igazság nem tesz annyi jót a világnak, mint amennyi rosszat annak látszatai.”

„Gyakran szégyellnénk legjobb cselekedeteinket, ha a világ tudná, hogy milyen szándékok állnak mögöttük.”

„Egy embert nem kiváló tulajdonságai alapján kell megítélni, hanem aszerint, hogy mire használja őket.”

„Akik túl sokat szorgoskodnak a kis dolgok véghezvitelében, legtöbbször képtelenek nagy dolgokra”.

„A szerelem, akárcsak a tűz, nem létezhet állandó mozgás nélkül: megszűnik élni, amint elmúlik belőle a remény, vagy a félelem.”

„A barátságban, akárcsak a szerelemben, néha boldogabbá tesznek azok a dolgok, amelyekről nem tudunk, mint azok, amelyekről tudunk.”

„Az öregek szeretnek jó tanácsokat adni, így vigasztalják magukat, hogy már nem tudnak rossz példát mutatni.”

„Minden életkorba újoncként érkezünk, és az eltelt évek ellenére tapasztalatlanul”

„Annyira megszoktuk, hogy másnak mutatjuk magunkat, hogy a végén már önmagunk álcái leszünk.”

„Akiben nincs őrület, nem olyan bölcs, mint amilyennek hiszi magát”

„Az ifjúság állandó részegség: ez az ész láza”

„Vannak olyan gonoszok, akik kevésbé lennének veszélyesek, ha nem lenne bennük némi jóság”

„Vannak olyan őrületek, amelyeket úgy kapunk el, mint a fertőző betegségeket.”

„A nevetségesség jobban megszégyenít, mint maga a szégyen”

„Csak a kis hibáinkat ismerjük el, hogy meggyőzhessük magunkat: nincsenek nagy hibáink.”

„Egy ember, akinek senki nem tetszik, sokkal boldogtalanabb, mint az aki nem tetszik senkinek”.

„Néha jobban tudunk bosszút állni ellenségeinken azzal, hogy jó teszünk velünk, mintha rosszat tennénk.”

„Isten, hogy megbüntesse az embert az eredendő bűne miatt, megengedte neki, hogy istent csináljon saját önimádatából, hogy aztán élete minden cselekedetében ez nyomassza.”

„Félünk mindentől, mint afféle halandók, és közben mindenre vágyunk, mintha halhatatlanok lennénk.”

„Nem szabad felháborodni azon, ha mások elrejtenek előlünk igazságokat, mivel mi magunk is gyakran elrejtjük azokat saját magunk elől”.

„Szeretünk leleplezni másokat, de nem szeretjük, ha bennünket lepleznek le”.

„A királyok úgy bánnak az emberekkel, mint a pénzzel: ők mondják meg, mennyit érnek, és kénytelenek vagyunk elfogadni ezt az értéket, nem a valódit.”

„Amikor az ember nem talál önmagában megnyugvást, felesleges másutt keresnie”.

„Vannak szép dolgok, amelyek jobban ragyognak, ha befejezetlenek, mint akkor, amikor túlságosan is tökéletesek lesznek.”

„A fényűző temetések inkább szólnak az élők hiúságának, mint a holtak tiszteletének”

„Nem kérkedhetünk bátorságunkkal, ha még soha nem voltunk veszélyben.”

„Az, amit a világ erénynek nevez, nem más, mint a szenvedélyeink által alkotott kísértet, amelynek tisztességes nevet adunk, hogy aztán a nevében bármit büntetlenül elkövethessünk.”

„Hogy is lehetne válaszolni arra a kérdésre, hogy mit várunk a jövőtől, amikor azt sem tudjuk, hogy mit akarunk a jelenben?”

A Múzsa hivatása évezredek óta, hogy ihletet adjon a Mesternek, közvetítse neki azt a bizonyos isteni szikrát. És ez az égi-földi lény sok-sok időn át tudta is a maga helyét. Még Ady Endre is úgy búcsúzott Lédától, akinek nemcsak szerelmet, világlátást, hanem legszebb verseit is köszönhette: „Általam vagy, mert meg én láttalak/S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.”  A nők 20.századi ébredése megváltoztatta a Múzsák szerepét is, és ezt a férfi mesterek ritkán viselték méltósággal. Megjelentek ugyan azok az alkotópárosok, akik gyakran egy életen át egymást táplálták, hol „héja-nászban”, mint Ted Hughes és Sylvia Plath, vagy nehezen megtalált harmóniában, mint John Lennon és Yoko Ono, voltak nem kevesen, akik sem emberi, sem művészi értelemben nem léteztek egymás nélkül, de ismerünk jó néhány tragikus történetet, talán a leghíresebb Auguste Rodin és Camille Claudel esete. Volt azonban egy Nő, aki, amikor megérezte, hogy eljött az ideje és több ő annál, mint rettegve tisztelt és szeretett Mestere, kiszabadult az aranykalitkából és 70 éven szárnyalt, csodálatos önálló életművet hagyva maga után.

Françoise Gilot A Főnix felszállása című tárlata a Műcsarnokban talán azért is gyakorolt ránk olyan nagy hatást Életem Párjával, Benke Ritával egyetemben, mert szerelmünkbe már mindketten alkotó emberekként érkeztünk, és e vénánk is nem mindennapi vérfrissítést kapott és kap azóta is. Ritám, aki addig szinte légüres térben mozgott, együttlétünkben olyan lett, mint egy hosszú ideig kifeszített íj, amit hirtelen elengednek. Bennem pedig nemcsak verseivel talált partnerre, hanem számtalan írásom született az ő rajzai, festményei nyomán, és arra is ráébresztett, hogy nincsen szükségem „mesterséges paradicsomokra”, ellentétben azzal, amit Baudelaire vagy Jim Morrison nyomán elhittem magamról. Közel negyedszázados testlélek-egységünk naponta táplált erejével érkeztünk meg a kiállításra, hogy befogadjuk ezt a mindössze három termet, amely egy szinte intim közegben adott számot egy nagy művész számtalan rétegéről, belső harcairól és letisztulásairól.

Ritámat legjobban az univerzális mozgások képei, a fekete-fehér fényárnyékok ragadták meg, némelyik képben saját rajzvilágát véltük felfedezni, holott ő korábban Françoise egyetlen művét sem látta. Ugyanez az érzés töltötte el az Íves kapu című mediterrán kép előtt, amelyet mintha a francia művésznő egyik kedvenc nyaralóhelyünkön, a tunéziai Port-el-Kantaoui-ban festett volna, ahol Életem is sokat alkotott. Így találkozott benne a reveláció és a dézsávü. Az én agyamban a Főnix repülése láttán rögtön bekapcsolt a Grand Funk Railroad azonos című instrumentális felvétele, a két Gordiuszi csomó-festmény kapcsán arra gondoltam, hogy sokszor magunknak bonyolítjuk túl az életet, pedig időnként a legjobb megoldás a gondok egyszerű és végleges elvágása. És úgy éreztem, név szerint szólítanak meg az Utazás-sorozat kissé lázálom-szerű képei, mert sosem féltem elindulni olyan utakon, amelyről nem lehetett tudni, hová vezetnek, és ha lemerészkedtem egy „sötét barlangba”, a legkevésbé sem érdekelt, hogy mikor találom meg a kijáratot.

És a miénk volt a legnagyobb kép, a Tűzmadár, amely szerelmünk hajnalát idézte, amikor Stravinsky csodálatos zenéje egyesült szenvedélyünkkel és közös újjászületésünkkel.

Françoise Gilot életének 102. évében hunyt el, a tárlat egyik csendes szegletében 95 évesen beszélt lenyűgöző tisztasággal, teli életerővel alkotói munkájáról. Láttunk olyan képét is, amelyet 90 körül festett. Mi még mindketten hetvenen innen vagyunk – van tehát időnk bőven….