Fotó: Steiner Máté/MÁV-szimfónikusok, Facebook

Minden zenéről, zenészről, akik hozzám valaha is közel álltak, tudnék mondani egy történetet, akár egy egész életrajzot is kitennének ezek a sztorifüzérek. Ez járt az eszemben akkor is, amikor október 27-re egy Mendelssohn-Mahler koncertre kaptunk meghívást a Pesti Vigadó meseszép dísztermébe.

Felix Mendelssohnnal még kisiskolásként találkoztam először. Énektanárnőnk, Márti néni jó hangúnak talált és mindenáron be akart venni az iskolai kórusba, amihez nekem egyáltalán nem volt kedvem, mert bár énekelni szerettem, már akkor is túlságosan individualista voltam és nem szerettem eltűnni a tömegben. Aztán a Szülőknél tett látogatásával Márta néni meggyőzte őket, és még egy budapesti versenyen is felléptünk. Programunkban főleg másodosztályú úttörődalok szerepeltek, de volt egy nagyon szép rövid kórusmű, Búcsú az erdőktől címmel. Ez nagyon tetszett, nemcsak azért, mert a szerzőt először svédnek hittem (akkoriban egy kedvenc gyerekkönyvem, a Kóbor Muki miatt valóságos svéd-mániás voltam), hanem maga a dal, a kórus zengése, amelyről el lehetett hinni, hogy az erdő hangja. Aztán hogy Olaszországba költöztünk, kóruskarrierem megszakadt, a zene iránti érdeklődésem azonban egyre nőtt és szélesedett, megismertem Mendelssohn közkedvelt szimfóniáit, a Skótot, az Olaszt – a kedvencemet – és Reformációt, a Szentivánéji Álmot, de azért maradtak jócskán restanciáim.

Gustav Mahlerrel sokáig elkerültük egymást, legalábbis azt hiszem. Rémlik, hogy még tán nem voltam 10 éves, amikor Leonard Bernstein zeneóráit néztem a tv-ben, és egy alkalommal a zenei tréfáról beszélt. A Frére Jacques francia népdalt játszották groteszk fúvósokkal, ráadásul mollban. Tényleg vicces volt. Aztán meghallottam egy másik változatot, vonósokra, nagybőgőre és az egyáltalán nem volt vicces. Aztán legközelebb Szabó István Apa című filmjében hallottam részletet ebből a különleges zenéből, amelyben a gyermekdal, a klezmer és a vásári ricsajok egymásba úsztak. A nagy felfedezés azonban a Magyar Távirati Iroda külpolitikai Főszerkesztőségében ért. Ennyi zenerajongót egy helyen összezárva még sosem láttam. Megvoltak itt a rock és a blues különböző stílusainak hívei, azok, akik a klasszikus és azok, akik a legmodernebb jazzben találták meg önmagukat, az egyik idősebb kolléga, Barabás Miklós, aki pályafutását a normandiai partraszállás hírével kezdte, minden nap a rádióújsággal érkezett, és abból kereste ki az aznapi szimfonikus és operaközvetítéseket. Az egyik fiatalabb szerkesztő, Fazekas Laci, sajnos már ő sincs köztünk, ellenben Mahlerre esküdött, ki nem hagyott volna egy koncertet és aztán másnap áradozott nekünk a zenekar nagyszerűségéről, holott Mahlert játszani (és bizony hallgatni) embert próbáló feladat. Mivel én kiskorom óta nyitott vagyok szinte minden jó zenére, gondoltam, őt kérem meg, hogy Mahlert bevezethessem lemezgyűjteményembe. És az I. szimfónia - amelyben a fent említett finomságok megszólaltak – a kedvencem lett.

A Pesti Vigadó első sorába úgy ültünk be, hogy sem Mendelssohn kettős concertóját, sem Mahler 1. szimfóniáját még nem hallottuk élőben. Bevallom, ritkán nézzük a Virtuózokat (túl sok a körítés…), így még nem volt alkalmunk Abuozahta Amira hegedűjátékát hallani. Hát ha Mendelssohn 14 éves zseni volt, aki a 19 éves Amira legalább olyan Isten áldotta tehetség, minden porcikával zenélő lényét az egész alkata, elegáns átszellemülése tette még izgalmasabbá, folyamatos párbajra kihívva Fejérvári Zoltánt, hogy végül a nagy unisonókban egymásra találjanak. A hatalmas siker végén még egy ráadással is tisztelegtek a szerző előtt, ezt a dalt már mindketten hallottuk valahol, de nem az én ősélményem volt.

Óriási várakozás volt bennem a Mahler-előadással, és mindenen túltett. Már az első tétel is a számtalan erdei hanggal, zajjal, az állatok, a növények, a vizek összhangjával. Persze a 3. tételt vártam nagyon és amikor egy fiatal bőgős elkezdte a Frére Jacques-témát, bennem maradt a lélegzet, és most figyeltem fel, hogy az egyes, látszólag egymásnak idegen motívumok hogyan beszélnek bele egymásba, és hogyan fűzik tovább a mondanivalót. És hogyan beszéltetik a csendet! Ahogy Woody Allen mondaná, ez a tétel is egyike azoknak a dolgoknak, amelyekért érdemes élni… Aztán a 4. tételnél Hitchcock és a Dream Theater jutott eszembe. Hogy jönnek ezek ide? Az ember, aki túl sokat tudott című filmben egy koncert során meg akarnak ölni valakit, amikor a cintányéros váratlanul belecsap hangszerébe – mi is összerezzentünk egy pillanatra – a Dream Theaternek pedig számos olyan darabja van, amelyről már azt hisszük, hogy befejeződött, de egy újabb csavarral folytatódik és egész más irányban halad tovább. És tetten érhettük többször a 20.századot, a bartóki disszonanciáktól egy olyan bőgő-futamig, amely a szeriális zenét előlegezte meg, miközben oboa simogatott, fagott gúnyolódott és vadászkürtök vezényeljék a hajtókat – de csak azért, hogy bevezessenek bennünket egy kozmikus viharzónába…

A Zene maga az Élet – ezt vallhatja Christoph Eschenbach karmester is, aki csupán addig volt fáradt, gyenge, 84 éves öregember, amíg fel nem állt a pulpitusra. Onnantól kezdve hihetetlen energiával, testbeszéddel, mosolyokkal, elkomorodásokkal tartotta egyben ezt folytonosan mozgásban lévő hangzó univerzumot.

Szinte utolsóknak hagytuk el a Pesti Vigadó Dísztermét. Pedig a színpadon már csak a boldog zenészek ölelkeztek, akik maguk is érezték, hogy ezen az estén olyan csodát teremtettek, amely napokig töltést adhat korán esteledő őszünkben.

„Bocs, inkább én, félek, hogy meggyullad a hajam” – utasította el kedves mosollyal a vad loboncú lány a férfit, aki sietett volna neki tüzet adni. A lánglobbanás elfojtásával azonban abban a pillanatban elkéstek.

Egy régi ház felé igyekezett, amely valamikor biztonságot nyújtott neki. A ház ugyanott áll, mint hajdanában, de a kapuját romba döntötte valami, csak törmelékeken átvergődve lehetett bejutni. A költő megpróbált felmászni a kőhalomra, de közben egy félig elszáradt bokor percekre foglyul ejtette, alig tudta magát kifejteni belőle. Végtagjai kiszabadítása közben felborított egy fehér Madonna-szobrot, és csak szeme sarkából mert ránézni, amikor a szobor kinyújtotta az egyik kezét, és összeszedte saját darabjait.

Összeterelték valamennyiüket és közölték velük: választhatnak az öngyilkosság és a kivégzés között. Egyiküket saját szerelme ütötte meg úgy, hogy az nekiesett a falnak, mert nem volt hajlandó választani. Kemény volt a fal, de a férfinak ennél sokkal jobban fájt, hogy az ütötte meg, akiben a legjobban bízott életében. Eközben a költő álmában egy indulót énekelt beazonosíthatatlan nyelven és kezével úgy hadonászott, mintha zászlót vagy kardot lengetne, pedig mindkettő idegen volt minden idegsejtjétől.

A másik lator nem üdvözült. A Megváltó és az első lator ezért a közelében maradtak, hátha mégis meggondolja magát ez a megátalkodott.

Depressziós brooklyni emberünk végre helyet kapott harmadhegedűsként egy kamarazenekarban és pizzicatóval játssza Liszt II. Magyar Rapszódiájából a zongorás kislány témáját.

Kötelező vérvételre küldenek szét több ezer felszólítást, pontos helyszínnel, időponttal. Okáról csak találgatni tud mindenki. Van, aki szerint kifogyott az ország vérkészlete és már nem vonzó az önkéntes véradás. Van, aki szerint egy újabb világjárvány előtt tesztelik, hogy a fejlesztés harmadik stádiumában lévő oltás melyik vércsoportra hogyan hat. És van, aki szerint egy általános DNS-mintavétel kezdetén vagyunk, amely alapján kiszűrik azok, akiknek nincs helye e hazában. A költő is kap egy levelet, nem bánja, mert az utóbbi években rejtélyes tünetek jelentkeznek nála, ideje hát egy alapos kontrollnak, mert még túl sok dolga van ahhoz, hogy itthagyja e földi létet. Megérkezik a megadott helyszínre, elirányítják egy fényes, zajos nagyteremhez, ahol már rengetegen állnak egy hosszú folyosóig nyúló sorban. A világításból, a hangokból hamar rájön, hogy valamikor hosszú éveken át itt dolgozott és ma is pontosan emlékszik mindenkire. És ahogy bekukkant a várakozó fejek felett, meg is látja a régi kollégákat, élőket és holtakat egyaránt. Beáll a sorba, amely pillanatok alatt már mögötte is kígyózik. Sokan már teljesen készen állnak a vérvételre, feltűrt ingujjal. Hősünk is szabaddá akarná tenni a jobb karját – mindig innen ad vért, mivel balkezes – de ráébred, hogy indulás előtt elfelejtett felöltözni, de már késő visszafordulni. Körülötte csak egy valaki teljesen meztelen, mint ő, egy apró termetű, formás lány, aki pontosan ő előtte áll. A költő gyorsan elhessegeti első zavarát és a tolongó sorban próbál hozzásimulni a másik csupasz testhez, hogy összeadhassák erejüket a tömeggel szemben. A lány, akinek az arcát sem látja, érzékeli a férfi érintését és átadja magát neki…

Holdnővér önző fényével elűzte álmunk Testhajnalcsillagát.

A férfi, ahogyan minden héten legalább egyszer, szorgalmasan rótta a hosszokat az uszodában és közben igyekezett nem gondolni semmire, legfeljebb a megtett távot számolta. Aztán feltűnt a medence szélén az az érett nő. Már nem először és ezúttal is abban a fehér tangás bikiniben, amelyből a teltnél egy fokkal teltebb teste szinte kicsattant, de csak annyira, hogy még izgatóbb legyen. A férfi még soha nem látta, hogy bement volna akár egy pillanatra is az úszómedencébe, a szauna, a jacuzzi és a zuhanyzó között ingázott. Macskaléptei, feszes idomai azonban így is magukra vonzotta a tekintetett. Ezen a napon azonban váratlan dolog történt. Amikor a férfi éppen egy kitűzött táv teljesítésének a végére ért, a nő kényelmesen letelepedett a medence peremére, éppen ott, ahol az úszónak meg kellett érintenie a falat. A férfi nem tudott nem a szemébe nézni, de azonnal fordult az újabb hosszokra. Amikor azonban visszaért, a nő még mindig ott ült és újra egymás szemébe néztek. A következő pillanatban a férfi arra ocsúdott fel, hogy az úszómester és a mentősök próbálják újraéleszteni a medencéből kihúzott eszméletlen nőt. A mentősök kérdezgetésére a férfi egy ócska történetet adott elő: a nő megkérdezte tőle, hogy tetszik-e neki, mire a férfi bevallotta, hogy nagyon kívánatosnak tartja, erre a nő azt követelte tőle, hogy itt, most, mindenki előtt csókolja meg, de úgy, hogy ő a parton marad, a férfi azonban nem jöhet ki a vízből. És akkor a férfi csók helyett magával rántotta a felhevült nőt a hideg vízbe, majd, tovább rótta a maga penzumát egyedül…

Feketerigó kering kétségbeesetten feszületek és menórák, könyvespolcot és íróasztalok között. Szédülten nekem ütközik, hagyja, hogy óvatosan a markomba vegyem. Verdeső szárnyai lassan lecsitulnak, szívverése is lenyugszik. Előbb éneke szabadul ki, majd utána repül és csak egy árnyéknyi hangos űrt hagy maga után.

Egyedül egy lakásban, amelynek valamikor minden zugát ismerte. Most azonban, hogy csak a puszta falak maradtak, és már azokat is fehérre meszelték, úgy érezte, hogy soha életében nem járt itt és azt sem tudja, hogy juthat ki innen.

A titok háttal állt neki, feltűzött mahagóni hajával és a férfi gondolatban lerajzolt egy háromszöget a rózsaszín fülcimpák vége és a negyedik nyakcsigolya között, hogy aztán ujja hegyével megérintse annak izgató mértani középpontját. Észre sem vette, hogy egy áthatolhatatlan üvegfal áll közéjük, amelyet se áttörni, sem odébb helyezni nem lehet.

A csónak partot ért, miután bejártuk egy tengeröböl összes barlangját, ahol ember még sem úszva, sem száraz lábban nem járt. Magamra maradtam mélykék gondolataimmal a lármás kikötőben és csak annyit tudtam, hogy mindig dél felé kell haladnom a tengerparton, városokon, falvakon keresztül, hogy rátaláljak szeretteimre. Nem törődtem azzal, hogy mennyit kell mennem, elvégre itt a földön végtelen utak nincsenek. Már amennyiben itt a földön vagyok.

Csak a rossz hír a hír – vélték a farizeusok és ezért mindent elkövettek, hogy elveszejtsék Jézust és tanítvány

A menthetetlen nőcsábász és a felszarvazott, vagy Karinthy-val szólva a „marha” férj ugyanúgy nélkülözhetetlen szereplője a 19-20.század fordulóján virágzó bulvárszínháznak, mint a hűséges, ám elhanyagolt és/vagy kikapós feleség. No és persze a „házibarátnak” álcázott szerető. Nem mintha napjainkra ezek az őstípusok kihaltak volna, mert velük együtt tovább élnek az átlátszó hazugságok, amelyek látszólag életben tartják a párkapcsolatot. És ma is dívik – e sorok írójának is volt benne része – hogy a megcsalásra megcsalás a válasz, ha nem is az „első hülyével, aki arra jár”. Ám ez a legritkábban oldja meg a konfliktust, mert vagy valamelyik fél úgy érzi, hogy neki szabad, a másiknak nem, vagy, ami még rosszabb, a megcsalás eszköze, csak akkor jön rá az ő szerepére, amikor az eredeti pár néhány ajtócsapkodás után mégis egymásra talál.

Tehát, ha belegondolunk, Georges Feydeau, a Thália Színházban most bemutatott A hülyéje című, 1907-ben írt bohózatában semmi mást nem talált ki, csak a fenti alapszituációkat keverte össze úgy, hogy lassan már a néző sem bírja követni, hogy éppen ki csal meg kit kivel. A konfliktusba még egy idősebb párt is bedob, egy enyhén szenilis ezredest és a süket feleségét, és épp ez utóbbi asszony, aki rosszkor van rossz helyen, robbantja ki a nyílt háborút az egymást leleplezni próbáló párok között.

Ott vergődik előttünk egy fiatalember, aki gyermekien felelőtlen vágyakozásával az egész lavinát elindítja, de végül ő az, aki a legrövidebbet húzza; a rég nem látott barát,  aki a legkínosabb helyzetből is képes – időnként némi segítséggel – jól kijönni (elvégre ügyvéd);  végül a barát barátja, aki egész jól elvan azzal az állapottal, hogy vágyának titokzatos tárgya helyett más hölgyeket ölelget, a baj akkor jön, amikor más hölgyek ölelgetnék őt félholtra saját vágyuk titokzatos tárgya helyett. A bonyodalmak súlyosbításaként pedig megjelenik a londoni, valójában marseille-i háemcsé (Helyi Menő Csávó), akin ugyanúgy rajta van a kangörcs, mint a másik három fickón és ugyanolyan folyékonyan hazudozik, mintha könyvből olvasná. Persze az érintett hölgyek sem mennek a szomszédba egy kis bujaságért, és egyiküknek sem ajánlanám jó szívvel, hogy dugja be a kezét a római Igazság Szájába…

Magának Feydeau-nak sem lehetett könnyű úgy megkomponálni a három felvonás hihetetlen sebességű félreértés-sorozatát, hogy végül minden és mindenki a helyére kerüljön, miközben a színészek élvezettel pörögnek az egy pillanatra sem lankadó sztoriban.  A szerző annak idején maga volt darabjainak rendezője, díszlettervezője és az előadás szinte minden pillanatát kiszámította matematikai pontossággal. Nem tudom, hogy Kelemen József rendező ismerte-e Feydeau eredeti utasításait, de az író biztosan nem csalódott volna sem a tempóban, sem pedig a jól meghangszerelt kakofónia színre vitelében.

A testbeszédek nem nélkülözik az alpáribb nevettetést sem, de azok sem csalódnak, akik nyelvi humorra vágynak – ahogyan például az ügyvéd magyarázza lerázhatatlan angol szeretőjének a „köröm”, a „karom” és a „karmolni” szavak értelmét (Hamvai Kornél fordítási bravúrjai) – és emlékezetes alakítást nyújtanak az epizódszereplők is.   Vida Péter ezredeséről a magyar nézőnek Rejtő Jenő halhatatlan figurái jutnak eszébe („Rompez, gazemberek!”), Hunyadkürti István, a gazdáját éretlen gyermekként kezelő blazírt inasa, igazi remeklés, akárcsak a még egyetemista Sipőcz András későpubertáskori ejaculatio praecox-szal küzdő londinerfiúja, de imádnivalóan közönséges Rózsa Gabriella Maggie-je is. Nehéz a főszereplők közül bárkit kiemelni, talán Jámbor Nándor adta leghitelesebben figuráját, a mindenki által kihasznált, majd végül „fellázadó” házibarátot, míg Czakó Julianna, mint „bosszúálló” feleség is könnyedén átsiklik jelleme rejtett oldalára, mintha egy ruhaváltás után nem is ő lenne. Nehéz utat jár be álmodozó fiúként Katona Péter Dániel is, aki nem szeretne „a világ hülyéje” lenni, de mégis ez a sors jut neki, ahogy véres tapaszokkal és „monoklival” téblábol a darab utolsó jeleneteiben.

George Feydeaut, akit végül féktelen életmódja vitt alig 58 évesen a sírba, manapság az abszurd műfaj előfutáraként is emlegetik, bohózatait pedig a 20. század eleji polgári társadalom ironikus ábrázolásaként. De ha legsikeresebb darabjai, mint a nálunk is sokszor színre vitt Osztrigás Mici, a Bolha a fülbe vagy éppen A hülyéje csupán felhőtlen kikapcsolódást ad napjaink színházi közönségének, már akkor sem élt hiába.