A Halál nyugodtan megvacsorázott a konyhában, míg a Költő csak dolgozószobája zárt ajtaján keresztül hallotta az evőeszközök csattogását. A Halál udvarias volt, nem akarta őt egy pillanatra sem megzavarni éjszakai elmélkedéseiben, de azért jelezte hideg jelenlétét.

Egyetlen, kivehetetlenül vékony barázdás, végtelenített lemezre sűrítették mindazoknak a Zenéknek néhány hangját, amelyeket valaha hallott és szeretett. Soha nem hitte volna, hogy mindaz, amely gyerekkora óta behatolt az agyába és bármikor képes volt őket belülről megszólaltatni, egyszer egyetlen lejátszható harmóniába olvadnak össze és elcsendesítik a Föld négy sarkában őrt álló angyalok atonális harsonakvartettjét.

Anya és a Fiú a repülőtéren várják Apát, mint oly sokszor, de a találkozás ezúttal nem örömteli. Apát, bár már régen túlvan a hadkötelezettségen, leszállás után azonnal méretvételre viszik, mert hamarosan indulnia kell egységparancsnokként egy háborúba, ami ki tudja, hol és kinek az érdekében robbant ki valahol a nagyvilágban. Hiába ülnek le utána együtt ebédelni, a közelgő elválást semmi nem oldja fel. A Fiú, szintén régen túl a hadkötelezettségen, visszatartaná és közben rettegve gondol saját gyermekeire. Elhatározza hát, hogy ő, aki gyűlöl minden fegyvert, kész akár embert is ölni, hogy megóvja e gazságoktól Családját.

Gyöngyházkörmök alól télkék festmények figurái kelnek életre fájdalommentesen.

Apád a kocsmában szed fel az utolsó pillanatban, és kihív egy futóversenyre az eltűnt gyermekkor házai között, amelyeknek sem ajtajuk, sem ablakuk.

Anyád felkel a halottas ágyából, és még egyszer utoljára szépen felöltözik, hogy rendet tegyen a család békétlenjei között.

Az Apa egy garázsból bukkan fel, mintha mi sem történt volna, mélykék sapkájában, amelyet a néhai német kancellártól kapott és kirándulásra hívja a családot egy szökőárral fenyegető folyó mellett. Aztán egy romos lakásban újra összeköltözik Anyával és ott folytatják megszokássá vált életüket.

Szóhalmazok. Mondathalmazok. Történethalmazok. Minden összefüggés nélkül kavarognak az agyadban, megadásra kényszerítve felülmúlhatatlannak hitt asszociációs képességedet.

Kimázolt kamaszlány kacagja ki öregedő csókodat. A bronzmosolyú csábítás egy emelettel feljebb lakik, magához szólít,  pedig csak elfelejtetted a saját liftgombokat megnyomni és csak olykor-olykor gondolsz a rejtélyére. Az ékszerrablót nem érdekelték többé a gyémántok, a brilliánsok és az aranyak, amikor megpillantotta a pánikba esett eladónő termékenységre termett telt csípőjét, és néhány perc múlva a hölgy rettegését Stockholm-szindromává szelídítette. Egy férfiember soha nem tudhatja, hogy egy nőnél mikor törnek a tabuk apró darabokra.

Valakit a felszállás előtti pillanatokban legyint meg a Kaszás. Mintha az utolsó aktus csúcspontja veszne a semmibe. Könnyebb egy köteléket saját akaratból elszakítani, mint végig nézni egy nem várt, nem kívánt elszakadást. Minden utazással egyre fogy a honvágy és eljön a pillanat, amikor nem veszel retúrjegyet.

Az iszákos világcsavargó író, akit csak elpusztítani lehetett, legyőzni nem, hanyagul ledobta zsákját egy Szajna-parti diákétterem magányos sarkába és egy rozoga tollal nekilátott befejezetlen kézirata mondatról mondatra való átírásának. Csodabogárnak tank helyett néhány megzöldült ágyú is megteszi. A Diadalív árnyékában egymásnak rendelt szerelmesek teste csillan össze a calvados bíborcseppjeivel. A hibakusák gyermekrajzokban idézik fel évtizedekkel később Hirosimát és Nagaszakit, mert a fentről jött pokol tüze megállította számukra az időt. Boldogok a bolondok, az ajtókon, falakon, egeken, földeken, tengereken is túl látók, akiknek szívükben szétfolynak a percek, az órák, az évszázadok, és annyit élnek meg belőlük, amennyi jól esik nekik. Dominique Bretodeau és Amélie egy dobozban hálnak egy város emlékei között.

A Messzikedvű az utolsó reggelen belenézett egy fekete drágakő szemébe, hogy elmondja neki forró hazája költőjének versét a nőről, akinek sötét bőre maga az élet, formája pedig a megtestesült szépség, de a szavakat feleslegessé tette egy ártatlan nevetés.

Oedipus egy kiégett zongorán követi el szörnyű vérfertőzését, hogy beteljesedjék az írás, mielőtt az istenek végleg bealkonyulnak. Ujjlenyomat-asszonyok voltak a tettestársaim.

Hová tart a Halott ember és Életért küzdő asszony leszakadt lélekkel Kharon ladikján? Meglátják-e valaha kívülről legbensőbb lényüket, megtalálják-e valaha azt a hajszálat, amelyen az életük függött? Hallotta-e valaki rajtuk kívül az utolsó gondolatot, amely agyukban megszületett, mielőtt kezükbe vették végső bőröndjüket?

Szelfi a pokolban. Mi lesz velem, ha nem leszek?

(Óbuda-Párizs)

A fotó Párizsban, a Grand-Palais-ban Shiota Chiharu kiállításán készült.