Rikító ruhás keleti boncok szívükig érő aranykereszttel a nyakukban ommoznak és közben szaporán Nyugat felé hajlonganak.

A bevagonírozás előtt mindenki azt vehette magához, ami számára a legfontosabb: könyvek, plüssállatok, családi fotógyűjtemény, kibontatlan porcelánkészletek, régi, értéktelen pénzek. Még az sem érdekelte az embereket, hogy minden egyes tárgy a saját életterükből vett el egy darabot. A vonat egy kis horgásztó mellett haladt el, amelynek partján a hajdan volt férfiideál sétáltatta vadászkutyáját. A szerelvény váratlanul fékezni kezdett, végül annyira lelassult, hogy aki egy kis bátorságot érzett magában, könnyedén kiugorhatott és még attól sem kellett tartania, hogy utána kap vagy utána lő valaki. Az emberek azonban egy kivétellel mind ragaszkodtak tárgyaikhoz és inkább a bizonytalan úticélt választották.

A hajdan volt férfiideál mintha várta volna a szökevényt, egy útlevelet nyomott a markába és megmutatta neki a horgásztó túlpartján azokat a földszintes házakat, ahol észrevétlenné válhat.

A szökevény, amikor a házakhoz ért, lelassította lépteit, és közben a szeme sarkából vizslatta a kapualjakat. Az egyik végül bizalmat ébresztett benne, és be is nyitott az udvarról nyíló ajtón. Egy ünnepi lakomába csöppent, ahol azonnal hellyel és étellel kínálták, holott senki sem tudta, ki ő, mint ahogyan ő sem ismert senkit. Már mindenki jól lakott, amikor belépett egy idősebb és egy fiatalabb fekete ruhás, szakállas, kalapos férfi, kezükben aranytálakkal, amelyekre tortaszerűen tornyoztak fel sokszínű gyümölcsöket és zöldségeket. A két férfi szó nélkül leült az asztal végére, enni kezdtek, senkit sem kínáltak, de hamarosan az egész asztaltársaság köréjük állt, és néhány perc múlva már csak az üres aranytálak maradtak. fekete ruhás, szakállas, kalapos férfiak fogták a tálat és ugyanolyan szótlanul távoztak, ahogy jöttek.

A szökevény körülnézett és az asztaltársaság tagjaiban felismerni vélte azokat, akikkel egy nappal korábban beszálltak a vagonba, de mintha húsz évet öregedtek volna…

Quasimodo törzsfőnöki elefántcsont botjára támaszkodva kiereszti hangját, hogy beleremegjenek a Templom falai. Gólem önkezével törli le homlokáról a Jelet, mert nem akar többé más akaratából ember lenni.

A labdaszedő felé aranypénzeket dobnak, de ő visszadobja azokat a Bajnoknak, aki minden szerváját elrontja.

A család legbékésebb, legrendszeretőbb tagja papírpohárban kever valamit, majd tőle szokatlan mozdulattal kihajítja az ablakon a 7. emeletről. „Mit dobtál ki?” – kérdezi az apja. „Egy kis folyékony plasztikot” – feleli a fiú magától értetődően. „Megőrültél, fel fog robbanni a ház!”. „Nem, már a levegőben szét fog oszlani a plasztik, mire földet ér a pohár, semmi nem marad belőle”. „És ha a levegő robban fel?” – kérdi sápadtan az apa.

Felszabadulnak a lágerek, tódulnak ki belőle az üldözöttek, csontsoványan, kimerülten, de boldogan. Vannak, akiknek még énekelni is van kedvük. Mintha összebeszéltek volna, mindannyian az ország főterére igyekeznek, ahol úgy tornyosodnak az ünnepi díszbe öltözött épületek és szobrok, mintha soha nem lett volna háború. Már megtelik a tér a felszabadultakkal, amikor ki tudja honnan, megszólal egy hangosbeszélő, amely aznap délutánra mindenkit egy másik térre, egy ismeretlen toronyházba hív, hogy megkaphassák az új élethez szükséges sorszámaikat. Hát soha nem lesz vége?

A nőfaló, minél tovább nézte kártyalapjait, annál inkább olyan érzése támadt, hogy a dámák hűtlenül elhagyott szeretőire emlékeztetnek, azokra a nőkre, akik jobban szerették őt, mint ahogyan megérdemelte. A pikk dámát azonban sosem osztották le neki.

Az őrültnek nyilvánított költőnek, amikor tudatára ébredt annak, hogy egy ablaktalan fehér szobába zárták, az volt az első gondolata, hogy teleírja a falakat a fejében még meglévő versekkel, csak azt nem tudta még, hogy mivel, mert egy ceruzát sem hagytak meg nála őrei. Aztán körülnézett és az egyik sarokban tollak, kréták, ecsetek, akvarell-, akril és olajfestékek egész készleteit vette észre. Ösztönösen bal kézzel nyúlt az egyik ecsethez, hiszen született balkezes volt, de gonosz óvónői erőszakkal jobbkezessé kényszerítették, és ezért soha nem tanult meg sem szépen írni, sem rajzolni. Most, amikor már senki sem látta, újra megpróbálkozott azóta is ügyesebb balkezével. Nem is gondolkodott az első képen, egy mocskos, csúf arcú hajléktalan volt, aki egyik kedvenc együttese leghíresebb lemezének borítóján szerepelt. Először csak a nyomorult csövest festette le, aztán emlékezetből felidézte az egész képet. Néhány nap múlva már készen állt a tökéletes másolat, miközben fejében megszólalt az ezerszer hallott Zene. A költő leült, élvezte művét, majd újra felvette az ecsetet és belefogott a következő képbe, egy rőzsehordó öregemberbe. És már az első vonások előhívták agyából a hozzá tartozó hangokat és innentől kezdve ezek vezették játszi könnyedséggel festő balkezét…

Zsúfolásig telt vörös bársonyos, aranyozott színházban vagyunk. Nemcsak a nézőtéren nincs egy szabad hely, hanem szinte a színpadon sem. Egy kórusra és szólóhangokra írt drámában egy nép felett ítélkeznek, védővel, vádlóval, tanúkkal, de azt senki nem tudja, hogy ki a bíró, aki a döntő szót kimondja. Talán a híres tenor, aki messze zengő, férfiasan érzelmes hangján a nép történelmét idézi fel ezúttal prózában és szigorúan a tényeket követve. A szünetben szeretnénk vele néhány szót váltani, ha már ilyen közel kerültünk hozzá, de Életem Párja nem meri elhagyni a helyünket a tömegben. Elindulok a színház folyosóin, de csak egy végeláthatatlan labirintusban kötök ki, tétova emberek és videójáték-hősök között bolyongva. Mire nagy nehezen visszavergődöm Életem Párja mellé, már folytatódott az előadás. Egy pillanatnyi csend után a színpadon egy fiatal, szakállas férfi Káddist kezd énekelni, erre a közönség egy része pánikszerűen rohanni kezd a kijáratok felé, másik része pedig a színpadot lepi el. A távozók között egyetlen ember van, aki nem siet, a Holokauszt-túlélő törékeny filozófusnő. „Már vége?” – kérdezem tőle. „Remélem” – feleli.

Egy pár jó állapotban lévő fehér edzőcipő, benne sötétszürke sportzoknival a Duna-parton. Három lépcsőfokkal a víztől. Felette félig üres ásványvizes palack, benne tea színű folyadékkal. A füves rakparton, a parkoló mögötti egyik pad támláján két amerikai zászlós fehér póló gondosan kiterítve. Ennyi lehetett egy élet?

Hajdan volt szerelmek, szeretők, kétéjszakás kalandok szereplői lepik el otthonomat és saját nyomaik után kutatnak. Könyveket, lemezeket, leveleket, borítékba zárt erotikus üzeneteket, kóbor ruhadarabokat keresnek és találnak, hogy egyszer s mindenkorra magukhoz vegyék, mert ezekre már épp úgy nincsen szükségem, mint rájuk. Még egy fotóst is magukkal hoztak, hogy pontos leltárt készíthessenek e lommá vált ereklyékről. Ki tudja, nem lesz-e egyszer újra nagy értékük.

Levélládák libasorban, növekvő sorrendben a kijárat felé. Kulcs egyiken sincsen, a legnagyobb nyílásába már egy kisgyermek keze se férne be.

Az Apát Fia tudta nélkül szállították be egy intézetbe, ott kopaszra nyírták és összezárták magatehetetlenekkel. De még csodájára jártak, hogy mennyire őrizte méltóságát. A Fiú, amint megtudta a borzalmas hírt, azonnal Apjához sietett, és amikor az orvosoknak nevezett őrök éppen saját magukkal voltak elfoglalva, kimenekítette. Elhatározta, hogy magához veszi, és a világtól elvonulva, a sakktörténet legjobb partijaival, köztük saját közös ötven évnyi játszmájukkal élik le hátralévő életüket.

Ágnes asszony magára vette a világ szennyesét és örökre bemocskolta vele a szentelt vizek patakját.

A Költő és Egyetlenje egy derűs napon hegyen-völgyön sétált, ahol minden a Kerek Szemüveges Lázadó Dalnokról és Felkelőnap Múzsájáról szólt. A végén az ő egyetlen ősfából faragott menedékházukba tértek be megpihenni és négyen együtt dúdoltak egy ismeretlen dalt, hogy nőjön az emberek szívében a szeretet, a megértés, az együttérzés.  

„Halálos beteg vagy” – mondta az orvos a betegnek. „Mi bajom?” – kérdezte egykedvűen a beteg. „Majd kitalálod” – felelte az orvos, mire a betegből kiszakadt egy életmentő nevetés.

Utazunk, csomagolunk. Mindent, azt is, amire már nincsen is igazán szükségünk. Ránézek a könyvtárunkra, a Nagy Utaztató csak annyit mond: kezdd el bepakolni, mind elfér. Csak azt nem árulja el, hogy mikor indul a repülőnk.

Utazunk, valahová megérkezünk, egyesek egy kaukázusi országot emlegetnek, de semmi nem bizonyítja, hogy valóban ott is vagyunk. Rozsdaszínű sikátorban sétálunk, felettünk körös-körül magas, fehéren csillámló hegyek. A ragyogás azonban nem hótól való, hanem sok ezernyi kristálytól, amelyek egyetlen vakító hegylánccá állnak össze.

Atyai pofon egy előre be nem jelentett orgia miatt. Még egy hínáros, medúzás tengerben is megtaláljuk a tiszta, türkízkék áramlatot, amelyen kijuthatunk a nyílt vizekre.

A hajdan iszákos költő két napon belül másodszor találkozott egykori ivócimborájával, akivel egyaránt szerették a jó zenét és az irodalmat. A cimbora, aki évek óta nem ivott, most második napja részeg volt és ugyanazokat a moslékokat itta, mint amiket annak idején együtt. Miközben rögeszmésen hajtogatta, hogy írnia kell, azt állította, hogy az egyik italt egy hajléktalan barátjának viszi, és három nap után ugyanúgy le fog állni, mint eddig. Egy pillanatra mintha kivilágosodott volna, amikor megemlékeztek a többi régi kocsmatöltelékről, akik között volt, aki meghalt, volt, aki meghülyült, és olyan is akadt, aki megtért. Ez utóbbin jót nevetett, pedig akkoriban együtt énekeltek Elvist, bluesokat és spirituálékat. A költő számára ez nem volt nevetséges, pedig neki csak Élete Párjának végtelen szeretete és saját akarata kellett, hogy ne igya magát halálra, de úgy vélte: ha a havernak ez volt az útja, hát legyen. Azzal búcsúztak el, hogy a költő figyelmeztette a magáról alig tudó fickót: utál temetésekre járni és csak reménykedett, hogy utoljára látja őt ilyen állapotban.

Egyetlen zenekarban egyesült összes kibékíthetetlen ellenségem. Mielőtt színpadra lépnek, mindegyiknek békejobbot nyújtok és megkérdezem tőlük: „Akkor nincs harag?” Mindannyian néma biccentéssel válaszolnak, de azt sem tudják, ki vagyok.

225 gyászoló érkezik a búcsúztatóra. Valamennyien tetovált fehér iskolaköpenyt viselnek. Partra vetett vízi liliomokkal bástyázzák körül a szerelmi fészekből lett kápolna oltárán felállított névtelen urnát.

Bronzos hajzuhataga tűnt fel legelőször, márványbőrére csak később figyeltünk fel. A gimnáziumban zárkózottságát rátartiságnak éreztük, és ahogy teltek az évek, és egymást követték az osztálytalálkozók úgy nyílt ki előttünk rejtélyes szépsége, ragyogó szelleme, bőven túl az egykori eminensen, és humorért sem ment a szomszédba. Egy szép napon ismét feltűnt, felvett autójába, hogy együtt menjünk az Alma Materbe. Út közben hosszan szabadkozott, hogy nem tartott nekünk idegenvezetést Prágában Löw rabbi és a Gólem-legenda körül, de megígérte, hogy egyszer még sort kerítünk rá, ha újra egy dimenzióban leszünk.

Színes hangyaboly-körforgalom egy aranykeretbe zárt, kijáratok nélküli labirintusban. Ezeréves fákat vágnak ki a gazdagság megszállottjai, hogy felgyorsítsák a gyémántok születését.

Hajnali szirénák sem fojthatják el az álomillatú lélegzetet.

Macskaarcú nő áldozza fel magát férfiérzékeimen.

Elektromos vihar járja át meztelen testem, hogy elszakadhassak a valóságnak hazudott hullámoktól. A sírkövön és a villamosszékben  véghez vitt aktus még hiányzik életemből.

A Szülők kijöttek a halottasházból, mert rosszul bántak velük, visszatértek otthonukba és ott folytatták civódásukat, ahol fél évvel korábban abbahagyták. Csupán abban értettek egyet, hogy nincs feltámadás.

A felséges csinos kislány végighajtat nyitott autóban a zebrán, ahol a költő eddigi utolsó születésnapját ünnepelte, alattvalói és tisztelői ölelik-csókolják őt, a bobby-k sorfalat állnak nekik és nem avatkoznak közbe.

A költő nem vágyott az odaátra, még akkor sem, ha gyakran nem  érezte jól magát saját dimenziójában. Egy zaklatott nap után mégis másutt ébredt önmagára és mindig nagyobb és nagyobb hajókra kellett volna átszállnia. Az utolsó pillanatban azonban újra és újra visszafordult valami haszontalan tárgyért, amit akkor, ott nélkülözhetetlennek tartott és lekéste a Nagy Utazást. Egy másik zaklatott nap után ráköszöntött a magány, amelyben már hosszú ideje nem volt része és nem hitte, hogy még valaha hiányozni fog neki. De a nősténydémonok, akik nélkül egykor egy lépést sem tett, azonnal megérezték ezt a váratlanul támadt űrt, és, testet öltve a szuperügynök tengerből felbukkanó szeretőjében, majd egy soha nem létezett bűnbánó asszonyban, rögtön felhangosították csendjét és örökre vele akartak maradni. A költő úgy tett, mintha beletörődne, majd egy szemvillanás alatt léggé vált, hogy visszaszállhasson Élete Párjához, akivel álmukban sem engedték el soha egymást.

Jöhet-e a Teremtés és a Végítélet között egyetlen pillanat, amikor a ki nem mondott vágyak magukra zárhatják az ajtót a legfőbb együttlétre?

A tengerszemmel is rövidlátó színésznő kora reggeli intim interjúra hívta otthonába kedvenc riporterét, aki ezúttal is pontosan érkezett. Az ajtóhoz érve azonban szörnyű kiabálást és törés-zúzást hallott bentről. Mivel a bejáratot nyitva találta, vette magának  a bátorságot, hogy belépjen és elhűlt attól, amit látott. A színésznő egy sarokban összekuporodva zokogott, párja pedig, akinek elege lett szerelme szeszélyeiből, darabokra tört-tépett mindent, ami a keze ügyébe került és éppen egy könyvespolcot készült ledönteni. Ekkor vette észre a gyökeret vert lábú riportert. Egy pillanatra maga is megmerevedett, végigmérte a betolakodót, majd se szó, se beszéd, eloldalgott, és becsapta maga után a bejárati autót. A tengerszemmel is rövidlátó színésznő és a riporter percekig némán nézték egymást, majd a férfi magához ölelte a még mindig minden ízében reszkető nőt, aki csak nagysokára nyelte le könnyeit. Akkor ismét néma szemezés következett közöttük. „Most menj el és ne keress többé, mert úgy jársz, mint ő…” – suttogta szomorúan a színésznő és a riporter szíve szerint maradt volna, de önkéntelenül hátrált a kijárat felé…

Lódobogás a mennyei lépcsőúton. Eladósorba került lányok vetkőznek a számkivetettek barlangjában. Az aranyhajú király és a csavargók tízparancsolója négykezest játszanak, hogy elnyomják az erősödő csatazajt.

Tömegnyomor a buszon, amely végigaraszol a gyermekkor utcáján, ott, ahol sohasem járt. A költő megpillantja nemrég elhunyt iskolai barátjának házát, ablakában egykori játékaival, könyveivel és le szeretne szállni. A busz megáll, de a költő sehol nem lát rajta ajtót. Újraindulnak, a tömeg egyre sűrűbb, pedig nem szállt fel senki. Megérkeznek a hajdani iskola elé, a költő újra le akar szállni, most meg is pillant egy ajtót, de a tömeg visszafelé nyomja…

A szabadgondolkodó Írástudó néhány nap után észrevette, hogy bármerre jár, egy nővé vált sziámi macska mindenhová követi. Egyik este saját otthona ajtaja előtt találta őt, és mivel furdalta a kíváncsiság és a kívánság, behívta egy kávéra. A nő azt állította, hogy a szabadgondolkodó Írástudó feltétlen rajongója és nincs olyan sora, amit ne olvasott volna. A Férfi próbára tette, egymás után idézett saját műveiből és a sziámi nőstény mindre hibátlanul vágta a folytatást, miközben mindegyik válasz után megszabadult egy-egy ruhadarabjától. Az Írástudó, ahogyan egész életében, most sem volt képes ellenállni a selymesen dörgölőző kísértésnek. Csak a mocskosan izgalmas együttlét tetőpontján villant belé, hogy hódolója valójában legbelsőbb gondolatainak magas szinten kiképzett kémje. Máris kész volt a terve: elkészíti azt a különleges halpástétomot, amit még gyerekkorában tanult egy katonai attasénak álcázott hírszerző tiszttől, és hozzákever egy fűszert, amely a macskákra gyilkos hatást gyakorol. Miután az ínyencségből alaposan belakmároztak, a sziámi nőstény sóvár ölelések közepette távozott és megígérte, hogy még találkoznak.

Hetekkel később a Férfi egy író-olvasó találkozóra utazott vonattal az utolsó tanítási napon. Minden kupé zsúfolásig megtelt diákokkal, csupán egyet hagytak üresen. Alighogy leült, megjelent a rajongó kémnő. „Túléltem, de nem menekülhetsz megérdemelt sorsod elől” – dorombolta kéjesen gonosz mosollyal. A szabadgondolkodó Írástudó most már tudta, hogy semmi sem maradhat titokban üldözője előtt, azt is kiolvassa belőle, hogy itt, a vonaton fogja őt megölni, miközben a rendőrök már lesben állnak a folyosón és alig várják, hogy letartóztathassák….

A panelrengeteg árnyas játszóterét ezerszínű gombamező borítja el. Több tucatnyian gyönyörködnek a soha nem látott gombákban, de úgy tűnik, senki sem mer hozzájuk nyúlni, hiszen ki tudja, melyik az ehető, melyik a mérgező, esetleg nincs-e közöttük kiszámíthatatlan hatású szent lény. A költő azonban nem törődik a veszélyekkel, és lenvászon zsákjában találomra szedni akar belőlük, de bármelyikhez nyúl hozzá, valaki a bámészkodók közül megszólal: „Az az enyém!”

Rímbe szedett nevű barátja sugallatára egy hajóra jelentkezett a Messzikedvű. Egy félbe tört ropogós cipóval és üres hátizsákjával szállt fel, a hajó szinte azonnal indul is. Joviális csíkos pólós kapitány fogadta, de nem árult semmit sem a hajóról, sem annak úticéljáról, sem pedig a munkáról, amelyre a Messzikedvű jelentkezett. Elindultak észak felé a nagy európai folyón, majd letértek egy kisebb csatornára, hogy egy idő után ismét a főmederben haladjanak tovább. A folyó azonban elapadt, kifutottak a homokos partra, ahol egy fiatalember egyetlen kötéllel átemelte a hajót egy erdei vasúti sínre, hogy eljussanak a szélesebb, mélyebb vizekhez. Ekkor a kapitány és a Messzikedvű felmentek a fedélzetre, és gyönyörködtek egy ódon városban, amelynek partján újabb és újabb mesés kőszobrok, totemek és szent épületek emelkedtek közeledtükre. A Messzikedvű ekkor fedezte fel, hogy a hajó szinte végeláthatatlanul hosszú, mégis könnyedén fordul a folyó kanyarulataiban. Abban a pillanatban eszébe jutott, hogy a sietségben még útlevelét sem hozta magával. „Ne is törődj vele – mondta a kapitány – majd csináltatunk ott, ahová megyünk” . De csak sejtetni engedte, hogy a végállomás a végtelenen is túl van…

A költő megírta végső számadását egy vékony kötetben, amelynek kemény fedelű zöld borítót készíttetett és rajta egy ismeretlen szó foszforeszkált arany betűkkel, mint az a bizonyos írás a falon. Elhatározta, hogy valamennyi hajdan volt szerelmének ad belőle egy dedikált példányt. El is jöttek mind a lányok, asszonyok, aki egymást soha nem látták, mind nagyon örültek, hogy a költő egyiküket sem felejtette el, csak akkor tört ki a haddelhadd, amikor megnézték az ajánlásokat és azonnal mindegyikükön a féltékenység lett úrrá. Haragjuk végül együttesen az ellen fordult, akinek véletlenül a mű kéziratos változata jutott. Magának a költőnek sem volt tudomása arról, hogy a magánjellegű megjegyzésekkel teli kézirat hogyan került a nyomdába, azt pedig végképp nem értette, hogy ő miért nem vette észre ezt a súlyos tévedést, ráadásul éppen ebbe írta a legszebb sorokat. Alig tudta kimenteni sorstársnői karmai közül az áldozatot, aki egy hosszú, fullasztó csókkal hálálta meg jótettét. És a költő múltjából nem emlékezett e lány nevére, de még az arcára sem. Lehet, hogy csak a képzelete szülte. Vagy a lelkiismerete?

Egy cinke belekeveredett egy hálóba, ezért le kellett vágni a szárnya tövét. De így is azonnal felreppent, kihussant az ablakon, majd egyenesen nekiment az erkélyen forgó ventilátornak és sértetlenül suhant át a gyilkosan forgó kerekek között.

Óriás vadászok üldöztek végig a Szerelmesek Lagunáinak hídjain, vérszomjasnak hitt  kutyáik azonban érintésemre megszelídültek és többé semmilyen parancsnak nem engedelmeskedtek.

A költőt egykor egy rajongóvá vált gyógyító Asszony Szindbádnak nevezte. Ebből csupán az álmatlanság maradt.

Egy városnyi szókirakós játék állt előttünk. Kezünkben volt a teljes ábécé, és mégsem jött ki a szabadon hagyott szóvégekből egyetlen értelmes kifejezés.

A vese órája ébresztett fel, és nem találtam a szoba kijáratát. Mintha Életem Párjának helyéről keltem volna fel és ez felborította az automatikussá vált útvonalat, pedig csak a félig nyitott ajtón beszűrődő éjszakai világosságot kellett volna követni, de egy pillanatra ez is eltűnt. Lehet, hogy egy új gyógyszer felborította a térérzékelésemet?

Egy elmegyógyintézetből szabadult orvos mindenáron rá akarta bizonyítani a költőre, hogy szodomita, holott ordított róla, hogy neki vannak ilyen, nem is titkolt vágyai.

A család egy békebeli előkelő szálloda halljában kártyázott, de lapok helyett törött porcelán csészealjakat tartottak a kezükben. Apa nyert, a Fiú hiába jött el a piros ultijával, nem versenyezhetett a húszszáz-redurchmarssal.

A költő, ahogyan ezt ifjú korában megálmodta, feláldozott életéből tíz évet azért, hogy tökéletesen megtanuljon basszusgitározni, és énekéről is messze földön híres legyen. Egy buzgó menedzser el is hívta mellé a rövidlátó szerelmes bolondot és a pudingképű balkezest, hogy közös koncertet adjanak a költő otthonának erkélyén, és a két kikötővárosi legenda csak kísérte hősünket. De ő még ennél is többre vágyott: el akarta énekelni egy nagy koncerten azt a dalt, amelynek riffje kétszer két hangból áll, és amelytől a hard-rockot eredeztetik. A buzgó menedzser szerint azonban ezt a költő nem tudná elénekelni, és későn derült ki, hogy összetévesztette az egyenváltóáramos banda egyik számával, ami pedig még nyomokban sem hasonlított a költő régi kedvencére…

Egy óceánjáró fedélzetén látom magunkat. Lehet, hogy a Titanic, de lehet, hogy a Bolondok vagy az Elátkozottak Hajója. Körülöttünk nagy tömeg, de minden arc és alak homályban marad, csak mi ketten látszunk tisztán és világosan.

Azt tudtad, hogy tabunak nyilvánított személyről még rosszat álmodni sem szabad?

A költő elutazott a városba, ahol annyira szerették a forradalmat, de 55 évvel az utolsó nagy lángba borulás után már ott is csak kis utcai gyülekezések maradtak a haragvóknak. A költő az egyik kávéház teraszán fiatal apját pillantotta meg, akinek mély sebhely volt a homlokán, mert ki tudja, mikor, fejbe dobták egy kővel, de azóta sem törődött vele.

Tanítani hívnának egy iskolába, de már nem akarok semmilyen állandó kötöttséget. Nem is kell, mondják, akkor mennék, amikor akarok, és arról tartanék előadást, amiről akarok. Ez már jobban tetszik, de azért szétnézek egy kicsit. Az iskolának hatalmas füves udvara van, inkább nagy szabad rétnek tűnik, ahol a diákok és a tanárok éppen nagy kört alkotva csi-kungoznak, és körülöttük négy mesés ló köröz a lovasával. Az egyik ló fehér, a másik fekete, a harmadik almásderes, a negyedik pej. Mindegyiknek nyergében egy-egy fiatal lány ül, és mindegyiknek rengeteg, derékig érő haja van, a ló színével ellentétes színű. Tekintetem találkozik a fehér lovon ülő, fekete loboncú lányéval, aki egyszerre gyönyörű és félelmetes.  Lehet, hogy a Végítélet lovasai köröznek előttem?

Múzeumba indulunk Szüleimmel, csak induláskor veszem észre, hogy elfelejtettem felöltözni. Apám huncut mosollyal nyugtázza feledékenységemet, a korral jár, gondolja. A múzeum kertjében nagy színpad várja a látogatókat, és maga Lady Soul lép fel, fiatalon, ereje teljében egy gospel-kórus élén. Nem bírom ki, hogy az előadás után ne rohanjak oda régi nagy kedvencemhez, aki szenvedélyesen magához ölel és valami eddig általam soha nem érzett illata van a bőrének. Lady Soul kézen fog, és én nem törődve családommal, követem őt egy igazi fekete negyedbe, ahol mindenki franciául szólít meg, mígnem egy gangos ház ugyanolyan gospel-kórus fogad, mint a múzeumkertben.

A menekülő útvonalakat szakadékok szabdalták szét, az ösvényeket pedig terepszínű egérfogókkal szórták tele.

Belenéztem testembe és csupa méhviaszba ragadt fogaskereket láttam magamban.

A királynő gonosz tükörképe feldúlta a költő otthonát, hogy megtalálja mind a száz levelét, amellyel egykori szerelmét elkábította és kivetkőztette józanságából. És még mindig nem volt képes elképzelni, hogy valamennyi levél, még a száz oldalasak is, az enyészeté lett.

Kihívnám a süketnémavak Pinball Wizardot egy Klondike-ra, de belőlem akkor sem lenne álhamis próféta, ha elérném a századik aranymesteri fokozatot, mert utálom az arctalan tömeget, még akkor is, ha követőknek hívják őket. És a szemétdombon való tántorgást is meghagyom neki, meg Macieknek. Addig is elértem ezredik győzelmemet egy sokadik álmatlan éjszakán.

A költő egy kánikulai napon betévedt egy hűvös bazilikába, ahol maga a Szentatya kérte fel arra, hogy legyen a klímaváltozás elleni kampányának arca, még attól is tekintett, hogy bepótolja elmulasztott keresztségét. Csupán annyit kért tőle, hogy tegyen egyetemi vizsgát meteorológiából. A költő be is jelentkezett az egyik legnevesebb professzorhoz, aki rögtön neki is szegezte a kérdést, hogy mi a véleménye a 200 év múlva bekövetkezendő jégkorszakról szóló jóslatokról, amelyek szerint az emberek olyanokká válnak, mint a túlfőzött széles metélt.  Hősünk szemrebbenés nélkül kifejtette, hogy ez ugyanolyan ostoba, félelemkeltő elmélet, mint a világjárványok híresztelése, de az embereknek szükségük van arra, hogy valamitől rettegjenek, mert enélkül egyetlen hatalom sem működne, csak az anarchia uralkodna szerte a világon….

Egy rémálom akkor a legszörnyűbb, ha egyetlen mozzanatára sem emlékszel, mégis boldog vagy, hogy felébredtél belőle, és félsz visszaaludni…

 Kép: GNL