08.10.

Egy olyan országban, amely jelenleg az európai közösség tagja, a Parlamentben tartották meg a magyar törzsi gyűlés, azaz a kurultáj megnyitóját. Ezt a kifejezést, mint politikai kategóriát valamikor a 90-es évek elején hallottam először, ennek egy előkészítő tanácskozására elküldtek akkori lapomtól, de mielőtt az érdemi megbeszélés elkezdődött volna, engem rövid úton eltávolítottak, mint oda nem illőt. Akkor csak röhögtünk az egészen, mint a világnemzeti népuralmista párton, ha emlékszik még valaki erre a korcs képződményre. Most pedig ezek az agyrémek elérték a nagypolitika szintjét. Semmi bajom a hagyományőrzéssel, a legendák ápolásával, de képzeljük el, hogy a brit parlamentben felállítják Arthur király Kerekasztalát, vagy a franciában a képviselők Astérixnek és Obélixnek öltöznek…

Megnéztünk egy brit romantikus drámát, amelyben – mint már nem először – lelki traumáktól gyötört apa és fia idegenként is Toszkánában találja meg a boldogságot. Pedig London is milyen isteni hely…Kiszámítható sztori, kiszámítható végkifejlettel, Liam Neeson és fia kicsit saját életét játssza el benne, de a nyolcadik felvillanó toszkán tájkép után legszívesebben azonnal rohantam volna két firenzei repülőjegyért.  Retúr nélkül.

08.11.

Vége az olimpiának, most kevesebb jutott érmes dicsőségből nekünk, még szerencse, hogy két fiatal lánynak köszönhetően a végére behúztuk a tokiói hatot. A korábban „tuti” érmek közül sok elszállt, de láthattunk csodálatosan küzdőket, akiknek sikere csak hajszálon múlt. De nem ezért búcsúzunk az idei ötkarikától kesernyés szájízzel. Kicsit olyan volt az egész, mint amikor az ember nagy izgalommal vár egy családi ünnepet, aztán jön valaki, aki még ilyenkor sem képes megfékezni rosszindulatát és hiába finom az ebéd, hiába szépek az ajándékok, a hangulatot megette a fene.  Mert a kétkedők, a kákán is csomót keresők, az álszentek, az erkölcsvédők hangosabbak voltak, mint azok, akik szívből szurkoltak, akik meg tudtak könnyezni egy győzelmet, egy félsikert, egy vereséget is. Köszönjük meg legalább most a végén az élményt minden győztesnek, érmesnek, helyezettnek! Mert nemcsak az első hely a dicsőség, ahogyan ezt egy bizonyos egyen közösségi oldala sugallja. Ha ő tizedannyit dolgozott volna azért, amit elért, lenne fogalma arról, hogy mit jelent a világon valamiben a 6. -nak lenni.

08.12.

Szittyavérünket újfent felpezsdítették olimpiai babérjaink. Nem szeretnék most a gazdagabb országok bőrében lenni, hiszen milyen megalázó érzés lehet bottal ütni a nyomunkat, mint ahogyan azt dúsképzeletűleg fuccálminiszterünk volt bátor nyilatkozni. Mert hogy jóval több érmet nyertünk, mert többségük. Az önálló véleményalkotásáról nevezetes sportnapilap még térképpel is illusztrálta, mely szerint a környező kelet-, közép-, és dél-európai országokat mind lepipáltuk. És még a franciákat vádolják azzal, hogy elviselhetetlenül nagyra vannak saját nagyságukkal. De valamit mégis csak sugallni kell a népnek így Szent István apánk ünnepe előtt, ami azt bizonyítja, hogy a magyarnál nincs különb nemzet széles e nagyvilágon. És ha belegondolunk, hogy e hazaffyas melldöngetők mennyit tettek sportolóink sikereiért, máris a néhai JFK juthat eszünkbe: „A győzelemnek sok apja van, de a vereség mindig árva…” Aztán a végén nehogy úgy járjunk – túl olimpiákon, EB-ken, VB-ken – ahogy a sajnos szintén néhai Hofi Géza mondta: „A Nyugat a szakadék szélén áll. Mi egy lépéssel előttük járunk…”

08.13.

„Valaki közeledik. Hogyan történhetett, hogy oly sokáig minden csöndben és szerencsésen folyt? Ki vezérelte útjukra ellenségeimet, hogy nagy kört írtak le tulajdonom körül? Miért védett oly sokáig a sors, ha most ennyire megrémít? Mit nyomnak a latban mindazok a kis veszedelmek, amelyek végiggondolásával az időt vesztegettem, ehhez az egyhez képest! Reméltem-e én, mint az odú tulajdonosa, hogy fölébe kerekedhetem mindenkinek, aki csak jön? Éppen mint e nagy, kényes mű tulajdonosa vagyok fegyvertelen, érhető módon, minden támadással szemben. Elkényeztetett a szerencse, hogy az én tulajdonom az odú, kényessége kényelmessé tett, sérülései úgy gyötörnek, mintha az enyéim volnának. Éppen ezt kellett volna előre látnom, nemcsak a maga védelmére kellett volna gondolnom – és még ezt is milyen könnyelműen és eredménytelenül tettem – hanem az odú védelmére is” – írta 100 évvel ezelőtt Franz Kafka. (Eörsi István fordítása). Vajon előre látta-e, hogy egy évszázaddal később még mindig lesznek, akik a saját maguk által kiásott odú illúziójában élnek? Pedig hol voltunk akkor még a médiaglobalizációtól, a Nagy Testvért leiskolázó közösségi médiától, amelynek pókhálója egy ártatlannak hitt kattintással foglyul ejthet?

08.02.

Már megvolt a 200 hát döntője Kós Hubert csodálatos úszásával és az első magyar párizsi aranyéremmel, amikor a 2. számú állami sportcsatornán a vízilabda-meccs szünetében bevágott egyperces vezető híre az előző napi két ezüstérem volt. Másnap reggel látom az ingyenes nyomtatott zöldségpucoló címlapját, amelyen szintén Milák amúgy minden elismerést megérdemlő ezüstérme szerepel, Kósról egy szó sem esik. Boldogult újságíró gyakornok koromból emlékszem, hogy a hírügynökség szerkesztőségében – jó 20 évvel az internet előtt – ki volt írva minden hírszerkesztő egyik legfőbb parancsolata: „A tegnapi hír már történelem”. Sőt, napilapos koromból még olyasmire is emlékszem, hogy ha fontos esemény volt, akkor – a nyomdával egyeztetve – eltolták a lapzártát, akár 1-2 órával is….

Másfél éve nem volt a kezemben Élet és Irodalom. Családunk évtizedeken át volt a lapnak előfizetője és lelkes olvasója, aztán Szüleim halála után lemondtam, mert az utóbbi években minden alkalommal rossz kedvem lett, mire végigolvastam az első felét a címlaptól a Páratlan oldalig. Ezen nem segítettek az olyan zseniális, szarkasztikus humorú és éleslátású publicisták sem, mint Váncsa István vagy Parti Nagy Lajos, hogy a korábban elhunyt Esterházy Péterről és Megyesi Gusztávról ne is beszéljek. Most ismét belenéztem az ÉS-be, amelynek címoldalán ezúttal is Váncsa adta elő akasztófahumorral meglátásait kis hazánk állapotáról. Semmit nem változott, sem ő, sem az ország, sem az én kedvem…

Egy hete már, hogy elkezdődött az olimpia és pártállamunk, híveivel és a szolgálatában álló közösségi médiával egyetemben még mindig a megnyitón rugózik. Ennek két oka lehet a hatalom részéről: 1. tudatosítani akarja az alattvalókkal, hogy nem tűrnek el semmiféle másságot (hangsúlyozom, semmifelét…). 2. Ezzel a műbalhéval valami nagy disznóságot akarnak elleplezni, amit hamarosan elkövetnek, vagy már el is követtek, csak szokás szerint nem vettük észre…

Még 1992-ben, a barcelonai olimpia idején történt. A Kurír sportrovata éjt nappallá téve dolgozott – ráadásul akkor még két lapot csináltunk, egy reggelit és egy estit – az én fő feladatom a kis színesek, az aranyköpések gyűjtése, továbbá egy napi glossza, amelyben abszolút szabad kezet kaptam. Már a vége felé jártunk, amikor elhatároztam, hogy írok egy kis ironikus szösszenetet arról, hogy a tv-ben ki hogyan közvetít. Az írás címe „Vitamindarázs” volt, és mindenki megkapta benne a maga néhány mondatos portréját a legnagyobb ászoktól a feltörekvő leendő sztárokig. Csupán egyetlen ember sértődött meg, aki az érmesek szeretteit hívogatta, folyamatosan jópofizott és bizalmaskodott – ezzel ki is rítt a profi mezőnyből. Én hülye, nem tudtam, hogy az illetőnek tulajdonosi érdekeltsége van, de a főszerkesztői intelem után is kitartottam a véleményem mellett és még további hat évig szolgáltam a lapot. Most arról jutott eszembe ez a több mint 30 éves eset, hogy a mai tévés utódok szinte versengenek a kínosan erőltetett szellemeskedésben – körülbelül azon a színvonalon, ahogyan egyes bulvárshow-ban a szereplők szórakoztatják önmagukat és közben jókat röhögnek egymás közt. Hogy közben zajlik egy pattanásig feszült küzdelem, a legkevésbé sem érdekli őket…

08.03.

„Borzasztó, hogy minden milyen drága. Még jó, hogy már öreg vagyok és nem vagyok annyira kívánós. Legfeljebb kolbászt szeretnék” – mondja a piacon egy idős hölgy.  Vajon a hajdan „kétforintosnak” csúfolt „lecsókolbászra” gondolt?

A másik rugótéma az algériai bunyós, aki állítólag férfiként indul a nők között. Nekem nem ez a gondom, hanem az, hogy egyáltalán minek kell nőknek olyan sportágakat űzni, mint a boksz, a kalapácsvetés vagy a súlyemelés? Volt idő, amikor nők közötti bokszot legfeljebb perverz ösztönöket serkentő lokálok színpadán lehetett látni…Ezek ugyanolyan bűntettek a nők ellen, mint amikor serdületlen gyereklányok jelentették a „női tornát”, ma már tudjuk, milyen módszerekkel „nevelték” őket…

A nagy genderharcosok esetében pedig motoszkál bennem a kisördög: nem lehet, hogy némelyik olyan, mint az Amerikai szépségben a kőkemény tengerészgyalogos szomszéd, aki puhánynak és melegnek tartja pacifista fiát?

Az „ellentmondásos” Milák Kristóf ugyanolyan pompás, taktikus versenyzéssel nyerte meg a 100 pillangót, mint két nappal korábban Kós Hubert a 200-at. Ehhez képest, miután győztesen, immár kétszeres olimpiai bajnokként kijött a vízből, a kommentátorok semmi mással nem foglalkoztak, mint a körülötte lévő „rejtélyekkel”. Ha már egy olimpiai győzelemnek sem tudunk szívből örülni, mi lesz velünk? Vagy esetleg az a baj vele, hogy „más” és nem áll be a sorba, ahogyan az manapság elvárható? Érthető-e, hogy elmegy a  kedvem attól, hogy tiszta szívemből szurkoljak a hazámat képviselő sportolóinak? Pedig milyen jó lenne ezekben a pillanatokban (is) magyarnak lenni…

08.04.

Minden idők legnagyobb nyerőeséllyel kecsegtető kaparós sorsjegyét reklámozza az illetékes, azt már nem, hogy ez minden idők legdrágább kaparósa. Nem készítettem statisztikát, hogy az idén már hányadik új sorsjegynél tartunk, de lehet, hogy már túl vagyunk a tucatnyin. Most megint belevág majd sok naiv szerencsétlen, abban bízva, hogy a sokféle játék közül valamelyik bejön, de a korábbi „sokféle” tapasztalatából kiindulva állítom, hogy ez még áttekinthetetlenebb lesz a földi halandó számára, mint az eddigiek. Kell a pénz Európa legnagyobb tűzijátékára, az istenadta még nagyobb kábítására….

08.05.

A hasbeszélő kakadu szerint Brüsszel összejátszik Kijevvel. Ő csak tudja, hiszen ő a küldönc Budapest és Moszkva összejátszásában. A rezsicsökkentés pankrátora 12. évadját futja, és még mindig van nézettsége, mert olyan pocsék, hogy az már szinte jó. Az euró pedig a hónap eleje óta állandóan 400 forint körül jár.

08.06.

Napról napra közelebb az atomháború - fokozza a rettegést a királyi híradó, éppen Hirosima emléknapján. De ne féljünk, a világ egyetlen békepárti kormánya csodás diplomáciával megoldja és Brösszel sem veheti el tőlünk a Nobel-békedíjat.

08.07.

Megnéztük a The Post című Spielberg-filmet. Egy amerikai szinten „helyi lap” azzal vált az Egyesült Államok sajtószabadságának zászlós hajójává, mert tulajdonosának és főszerkesztőjének volt bátorsága szembeszállni a Fehér Házzal és a Legfelsőbb Bírósággal, hogy ne tartsák hazugságban az amerikai népet a vietnami szennyes háború valódi céljait illetően. Nemhogy nem tudták megsemmisíteni, de a Washington Post előbb rászámolt Nixon elnökre a Pentagon-ügyirattal, majd kiütötte a Watergate-üggyel. A lapnak ma is ez a mottója: „A demokrácia meghal a sötétségben” és alapelvük, hogy ne a kormány irányítsa a sajtót, hanem a sajtó tartsa kordában a kormányt. Nálunk is lenne néhány „Pentagon-ügyirat”, már csak egy magyar Daniel Ellsberg kellene hozzá, aki illetékes helyről kilopja – ma már nem kellene nehéz csomagokat cipelnie, egy pendrive is elég lenne -  és egy semmitől meg nem riadó laptulajdonos meg főszerkesztő kellene, aki minden fenyegetés, zsarolás ellenére ezeket publikálni merné és elterjesztené az interneten a szélrózsa minden irányába. És a Post esetében az sem volt mindegy, hogy pillanatok alatt kialakult egy erős szakmai szolidaritás, amit nálunk jószerével a rendszerváltás pillanatában sikerült szétverni.

08.08.

Isten és összes államalapítónk kegyelméből az össznépnemzeti gerincünnepen az első szent királyunkról elnevezett bisztrókban 380 forint lesz a sör. Ennyiért utoljára 1972-ben Hódmezővásárhelyen a Zrínyi utcai Ifjúsági Házban ittam csapolt Kőbányait. Tehát most a panem folyékony lesz. Inni kell, ha meghalunk is, az legalább meglátszik rajtunk.

Az örök győző huszárcsákóban vonult be posványosi udvarházába. Nemzeti háryjánosunk mostantól kezdve jogot formálhat az El Chaco előnévre.

A fősportcsatorna kommentátora az olimpiai megnyitó közvetítése közben azon háborgott, hogy már vagy negyedórája mutatják a táncosokat, miközben a magyar csapat hajós bevonulása mindössze 10 másodpercet kapott. Már megint a Magyarországot bántják…Közben többször összekeverte Tahitit és Haitit. Még jó, hogy nem akart Toussaint L’Ouverture festményeiről és szeretőiről beszélni és nem nevezte Paul Gauguint „Fekete Napóleonnak”.

Tudják, mit? Inkább osztozom Európa szellemi magányában. Továbbá inkább leszek poszáta, mint posztnemzeti. Esetleg Pospisil, a Mahác úr barátja…

Amikor jött a rendszerváltás és válogatás nélkül az ország keblére ölelt mindenféle hazatérő emigránst, talán Hofi tette fel a kérdést: "Tessék mondani, nem lesz nekem bajom abból, hogy itthon maradtam?". Most pedig a magyar "nagystratégia" kapcsán azt kérdezném: azért a kiterjesztett magyar támogatásból jut a nemzetközileg elismert határokon belül élőknek is?

07.29.

És még mindig a magyarokat bántják. A vasárnapi légpisztolyos döntő előtt az egyik lapunk azt találta írni, hogy „a francia pusztába száműzték aranyérmet nyerni….”. Lányunk aztán nem tudta hozni azt a formát, amit előző nap. Biztosan annak is Trianon az oka. Aztán a brazilok elleni kézilabda-meccsen egyik alkalommal legalább fél percig hüledezett a kommentátor, miután egyik játékosunk a nyakánál fogva rántotta le ellenfelét és a bírónak volt mersze két percre a magyart kiállítani. És persze elcsalták egyik szépreményű kardozónk asszóját is. Kétségtelen, hogy a vívóbírókat mindenki szidja, ez már csak egy ilyen sportág. Egy hazai szakember amúgy halkan megjegyezte: nem biztos, hogy sportdiplomatáink alkalmasak a rájuk bízott feladatra. Én pedig még halkabban megjegyezném, hogy amilyen népszerű manapság kis hazánk a nemzetközi téren hála miniszterelnökünk áldásos tevékenységének, ez még akár a sportban is visszaüthet.

„Megsértették a kereszténységet” – tajtékoznak azok, akik a kereszténység védelmezése címén naponta többször is semmibe veszik az evangéliumi eszméket. Ha Jézus egyszer valóban még egyszer eljönne, másra sem jutna ereje, mint a kufárok kiűzésére és a farizeusok leleplezésére…

Úgy látszik, Leonardo Utolsó vacsorája húsz évente valamilyen botrány középpontjába kerül Legutóbb Dan Brown A Da Vinci-kód kapcsán kezdték pedzegetni, hogy János apostol figurája valójában nő, és lehet, hogy maga Mária Magdolna. Másfél évvel ezelőtt volt szerencsénk látni Milánóban az eredeti remekművet, és őszintén szólva hajlottunk erre a magyarázatra. Hacsak Leonardo nem akarta egy arcban megszemélyesíteni a legfiatalabb apostolt és a bűnbánó asszonyt, akiknek élete Jézus kereszthalála után bizonyos fokig összeforrt. De a 60-as évek elején Luis Bunuelt gyakorlatilag kitiltották Spanyolországból, miután a Viridianában a birtokot elfoglaló tolvajok, koldusok, leprások ugyanúgy álltak össze egy csoportképre, mint Leonardónál Jézus és tanítványai. Az olimpiai megnyitón pedig belemagyarázták a szentségtörést a szemforgatók, mert azt akartak látni…

07.30

Érdekes, amikor a világ képzőművészeti örökségének legszebb darabjai, köztük számos vallási témájú alkotás, pólókon, csészéken, hűtőmágneseken virít, akkor nem kiáltanak tömegesen skandalumot. Vagy a fogyasztói társadalom szabályai mindent felülírnak? Az én felülmúlhatatlan élményem egy kocsi hátsó szélvédője mögé helyezhető bólogató pápa volt, amit még II.János Pál idején láttam a Vatikánban, a Via della Conciliazione egyik szuvenír-boltjában.

És mit mondott Ferenc pápa két nappal az ominózus eset után: „Miközben a világban rengeteg ember szenved az éhségtől és mindenféle szerencsétlenségektől, továbbra is folyik a fegyverkereskedelem, amely táplálja a kis és nagy háborúkat. Ez az a botrány, amit a nemzetek közösségének nem lenne szabad eltűrnie, és ez mond ellent a nemrég megkezdődött Olimpiai Játékok testvéri szellemének. Ne felejtsük el, testvéreim: a háború maga a vereség!”

Magyarország önellátóvá válhat a 30 milliméteres lőszerek gyártása terén – áradozott a honvédelmi miniszter. Tessék mondani, nem lehetne inkább újra önállóvá válni a zöldség, a gyümölcs terén, mint hajdanában, amikor a magyar mezőgazdaság csodájára jártak Közép- és Kelet-Európában és nem kellene éretlen, kőkemény barackot, felfújt szemektől roskadozó szőlőfürtöket olcsón importálni, miközben a magyar termék megfizethetetlen. Pedig közel 30 évvel ezelőtt még derültünk azon, hogy a főkisgazda (legyen neki könnyű a föld, amit élete utolsó percéig sosem látott közelről) Chiléből akart cseresznyét behozatni….

07.31.

A régi szép időkben a kémek diplomaták, tudósítók, üzletemberek, nyelvtanárok, könyvtárosok voltak. Esetleg hegedűművészek. Nemcsak a magas szőke férfi. Manapság vendégmunkások is megkaphatják ezt a megtisztelő státust. Feltéve, ha Keletről jönnek.

„A ma lehetséges szabadság hitvány kis sarjadék. De azért csak szabadság, csak birtokolható” – írta Franz Kafka 102 évvel ezelőtt az Egy kutya kutatásai című novellájának zárómondataként.