09.26.

Egy általam nagyra becsült közíróhoz fűzött kommentárom miatt demagógnak neveztek, mert fel mertem vetni, hogy az egész parlamentarizmus csak egy álca, bár annak is egyre rosszabb, hiszen a választási rendszert folyamatosan átalakítják, hogy még véletlenül se legyen esélye az ellenzéknek győznie, miközben szemrebbenés nélkül szállítják a kormánypárti szavazókat egy tál meleg ételért ide-oda, és ugyanilyen szemrebbenés nélkül használják fel a határon túliak szavazatait, akik sem nem munkavállalók, sem nem adó- és járulékfizetők Magyarországon. És az is demagógia szerintük, hogy az ellenzéknek ki kellene egyszer s mindenkorra vonulniuk ebből a cirkuszból, hiszen nem csekély javadalmazásuk is a mi pénzünkből megy, és semmit nem kapunk érte. Így aztán nem értelmezhető a kérdés, hogy havonta mekkora összeggel támogatnám e pártokat…

A parlament haszontalanságát az is mutatja, hogy folyamatos „vészhelyzet” van, ezt még maga Ross doktor sem tudná kezelni napi 24 órás ügyeletben. Nem demagógia viszont a folyamatos harc mindenki ellen, nem demagógia a magyar családok védelme, miként a keresztény értékrend sem…

Szó sem lehet megszorításokról – mondta felcsúti tökalsó. Azért valamit mégis csak tanult a jogi egyetemen: nem mindegy, hogy mit minek nevezünk, a jogalkotásban, jogértelmezésben minden szónak jelentősége van. Ha nem megszorításnak nevezzük, akkor nincs.  A pénzünk elértéktelenedéséhez nem kell megszorítás, szorulunk magunktól is, amikor vásárlunk, vagy számláinkat befizetjük. Persze, ez is demagógia, igaz?

A Prágában (nem eléggé) felpofozott, tisztességtelenségben megőszült ifjúnál már rég elmentek otthonról, de azért még mindig tud 30 éve tartó révületében okosságokat mondani. Hogy mi űztünk ki mindenkit, tatárt, törököt, Habsburgokat, nácikat, oroszokat. Remélhetőleg egy szép napon saját magukat is kiűzik.

09.27.

„Minden fénykép egy memento mori. Fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének, változékonyságának. Minden fénykép – éppen, mert kihasítja és megdermeszti a pillanatot – az idő minden felemésztő kérlelhetetlenségéről tanúskodik” – ezt a Susan Sontag-idézetet olvastuk az Esernyős Galéria legújabb kiállításán. Ennél pontosabban nem is találhatott volna belém ez a gondolat, miután lassan egy éve válogatok családom képei között, és tavaly eltávozott Szüleimről még mindig nehéz elhinni, hogy nincsenek többé.

Napjaink egyik legokosabb, legszélesebb látókörű író-történésze Yuval Noah Harari, akit volt szerencsém egyszer élőben is meghallgatni.  Szeretnék én negyedannyira okos és széles látókörű lenni, mint ő. Világszerte odafigyelnek minden mondatára, még akkor is, ha sokszor heves vitákat is kivált, de hát éppen ezért adatott meg az embernek a gondolkodás, hogy hangot adhasson egyet nem értésének és érvelhessen a saját igaza mellett.  Az ürügy a gyermekvédelmi törvénnyel az ő könyveinek befóliázására megint nem más, mint méretes kamuzás: egyszerűen félnek az észtől, az értelemtől. És bizony, Hararinak igaza van: ilyen alapon nyugodtan befóliázhatnák a Bibliát, hiszen abban van minden: vérfertőzés, többnejűség, házasságtörés, nem is szólva Szodomáról és Gomorráról…a végén még befóliázzák az almafákat, nehogy a gyerekeknek eszükbe jusson szakítani róluk…

Amúgy éppen a tegnap látott kiállításon volt egy olyan fotómontázs, amely – amolyan „gender-alapon” összevonta a Milói Vénuszt és Micheangelo Dávidját. Vénusz arca alatt Dávid meztelen felsőteste pompázott, az altestet pedig a szerelem istennőjének ruhája takarta…

Nagyon súlyos eset, hogy ha meghallom a „Hazám, hazám”-at, már nem hat meg, bármilyen gyönyörűen is éneklik, hanem inkább nyomaszt?

09.29.

V.V. Felcsutovszkij szerint a nemzeti banknak beletört a bicskája az infláció kezelésébe. Az euró eladási árfolyama azonnal 400-ra ugrott.

Gondoljunk bele, hogy minden gyerek előbb mondja ki azt, hogy nem, mint azt, hogy igen. Csak aztán megtanítják arra is, hogy igen. Mert így lesz belőle közösségi ember. Aki viszont nem tanulja meg e két szó alkalmazásának a helyes arányait, vagy kitaszított lesz, vagy pedig megalkuvó....

„Szemétdomb, szemétdomb az utca oldalán/a sok szemét ott hever az új kor hajnalán” – ez a régi Illés-nóta járt a fejemben, amikor egy langy éjjel hazafelé mentem a lomtalanítás napján és láttam nemzedékem legjobbjait haláltáncukat járni rajta, mint Zbigniew Cybulski a Hamu és gyémántban. (A lengyel James Dean, ha így mond még a neve valamit, őt másolja Peter Fonda az Easy Rider egyik jelenetében…) Ebből a sok szemétből a reciklálók már elvitték az értékeknek vélt dolgokat, minden más egy nagy hulladéktemetőbe kerül az irodaszékektől a megunt családi emlékekig. Megtisztulunk amolyan feng-sui alapon. Megkeményítjük szívünket, amikor meg kell válnunk valamitől, ami valamikor kedves volt, de már csak teher. És ezen túl?

09.30.

„Lipótmező, Mező Lipót” – kiabálta kétségbeesetten Márkus László a Doktor úr legendás Madách-színházbeli előadásán, amikor saját házából hurcolják el, mint betörőt. Bár a budai „Sárga házat”, vagy ahogy Csehov mondta volna, „zsoltij dom”-ot ugyan már régen bezárták, lassan az egész ország tébolyda lesz, még kényszerzubbony és gumiszoba sem kell hozzá. Van egy haverom, akivel rendszerint az utcán futunk össze boltból jövet-menet, és leragadunk félórákra szidni a rendszert. Most éppen az előző napi lomizás miatt volt kiakadva, főleg azért, hogy a szemetet elszállító főkefések milyen trehány munkát végeztek. Ebből kiindulva jutott el ahhoz a hírhez, mely szerint a WHO még az idén átveszi a világ felett a hatalmat, még a legnagyobb országoknak sem lesz beleszólásuk a döntéseibe, és a hadsereg kényszere alatt kiosztott injekciókkal kiírták az emberiséget, csak 500 milliónak kegyelmeznek meg. Bár utálom a kólát, egy üvegbe fogadtunk, hogy ha január 1-ig beindul ez a globális tömeggyilkosság, akkor én fizetek neki, ha neki. Amúgy meg közel 2000 éves „dézsávü”.  „És énekelnek vala mintegy új éneket a királyiszék előtt és a négy lelkes állat előtt, és senki meg nem tanulhatja vala azt az éneket, csak a száznegyvennégy ezer, a kik áron vétettek meg a földről” (Jelenések 14:3). Lehet, hogy haverom társasházi karbantartónak álcázott János apostol, aki eljött, hogy megjövendölje a végső nagy rendcsinálást?

10.01.

9-es busz, Zsigmond téri megálló. Hét végi első ajtós. Felszállna egy angolul beszélő középkorú hölgy, próbálja megtudakolni a sofőrtől, hogy jó-e neki ez a járat. A sofőr mondja magyarul, az idegen hölgy persze nem érti. Az egyik ülésről feláll egy ázsiai fiatalember és ékes angolsággal elmagyarázza, hogy merre visz a busz. Az idegen hölgy megköszöni az értékes információt és boldogan felszáll. Budapest, 2023 ősz.

10.02.

Voltak már úgy, hogy egy dallamra ébredtek, és nem tudták, mi az, pedig jól ismerték és szerették is? Így voltam én ezen a reggelen. Végigdaloltam magamban egy strófát és arra emlékeztem, hogy az van a végén: „In ninety-sixty-one”. Mire jó a Google? Beírtam ezt a keresőbe, hogy milyen dalokban szerepel ez a sor, kidobott közel 200-at, és első helyen szerepelt az én dalom, a Seems So Long Ago, Nancy Leonard Cohentől. És amikor rákerestem saját Cohen-összesemben, rádöbbentem, hogy valami miatt félbemaradt ennek a magyarra való átültetése.

„Oly messze tűnik már

erőtlenek voltunk mind

Nancy zöld harisnyában járt

s  kitárult  fekhelye

sosem mondta hogy reánk vár

bár nem volt senkije

azt hiszem belénk szeretett

kilencszáz-hatvanegyben

kilencszáz-hatvanegyben”

Most már tudom, mivel fogok emlékezni november 7-én a Mester halálának 7. évfordulóján. Az álom emlékeztetett arra, hogy az utóbbi időben egy kicsit elhanyagoltam őt, pedig még sok dolgunk van egymással.

Amikor a csuti haverja megnyerte az előrehozott szlovákiai választásokat, az egyik kormánylap azt írta, hogy milyen jó lesz a felvidéki magyaroknak. Erre a csuti haverja még meg sem alakította kormányát, máris közölte, hogy visszaállítja a határellenőrzést Magyarország és Szlovákia között. Hogy is mondta Voltaire: „Istenem, óvj meg a barátaimtól, az ellenségeimet elintézem.”

Örüljünk minden jó hírnek: ismét van, 21 után, Nobel-díjasunk. Nagy tisztelet Karikó Katalinnak, legyünk büszkék rá, ahogyan ő is büszke magyarságára. És ne fanyalogjunk azért, mert bizonyos körök most az ő dicsfényében fürdetik majd nagymagyarkodásukat. Ilyen alapon mi közünk lenne Gábor Déneshez, Kertész Mihályhoz, Zsigmond Vilmoshoz, vagy Solti Györgyhöz, akik szintén nem Magyarországon teljesedtek ki?

A csúcsot azért az a hajdan szebb napokat látott újságíró vitte el, aki így kommentálta az újabb magyar Nobel-díjat. „A technok-feudalista vállalatok a Coviddal bebizonyították, hogy képesek uralkodni a kormányok felett. Karikó a techno-feudalizmus első kitüntetettje”.  Csak nem ő is azokat a videókat nézte, mint karbantartó haverom? Hiába, nagy szellemek, ha találkoznak.

Ha valaki venné a fáradtságot, hogy a Karikó-Nobel-kommentetek összegyűjtené, nagydoktori szociográfiát írhatna Magyarország szellemi és nem utolsósorban lelkiállapotáról.