04.01.

Micsoda országban élünk, amikor azon az ünnepen, amelynek nem lenne szabad másról szólnia, mint a szeretetről, a megbocsátásról, az együttérzésről, ugyanúgy folyik a sárdobálás, a gyűlöletkeltés, a háborús hisztéria, mint az év többi napján? Micsoda országban élünk, ahol nem hallgathatjuk meg a Youtube-ról Mascagni Húsvéti kórusát anélkül, hogy előtte ne vágjanak be hazug kormánypropagandát, amelyen még át sem lehet ugrani?

Elment a legkisebb Baradlay. Mivel is emlékezett volna másra a köztv Tordy Gézára, mint ezzel a megunhatatlan filmmel? Nekem a filmszerepei , a knédlis Vándordiák mellett néhány Vígszínházas alakítása maradt meg nagyon mélyen. Remek Willy Loman volt az Ügynök halálában, ő volt Salieri az Amadeusban, és a Pisti a vérzivatarban nagy túlélő Pistipistipistije. Amikor Rómában voltunk a 60-as években, még a Madách társulatával volt ott vendégszereplésen. Édesapám volt a nagykövetségen a kulturális ügyek felelőse, így ő kalauzolta a színészeket szabadidejükben. Sok-sok évvel később éppen egy családi ebédre mentünk a Horgásztanyába, amikor találkoztunk Tordyval, aki 40 év után is jó szívvel emlékezett Édesapámra. Most már odaát beszélgethetnek..

04.02.

Egy őstörténész szabadkőművességről szóló előadás-sorozatáról kapok híradást, amelyből megtudom, hogy az illetőnek attól van akkora hatalma, hogy nagyapja balkézről Habsburg-ivadék volt – így jutott örökösödés jogán Hatvanpusztához – és rokoni kapcsolatban áll a Rócsildokkal is, akik tudvalevőleg a világ urai. Így már minden világos. Akkor már csak a neocár és a KGB családfáját kellene kinyomozni.

Úgy tűnik, mégsem lesz ingyenkonyha a környékünkön, hanem „közösségi tér”, amely fölöttébb tág fogalom a játszóháztól a kocsmáig.  De Húsvét után egy nappal fél tucat hajléktalan várta a vietnami bolt előtt az ünnepi maradékokat. És kaptak. Egyikük a kalács mellé még egy kis pénzt kért kakaóra. És kapott.

04.05.

Ezerrel folyik a megafondiplomácia a NATO és Moszkva között. Szerencsére azt, aki átélt több évtizedes hidegháborút, kubai rakétaválságot, Prágai Tavaszt, lengyel szükségállapotot, dél-koreai géplelövést, 9/11-et, több rendbeli közel- és közép-keleti konfliktusokat, már elég nehéz háborús hisztériával megijeszteni.

Az ingyenes nyomtatott manipulátor felháborodva közli, hogy a főpolgármester közpénzből kampányol. Azért belenéznék a másik fél hiteles – mondom, hiteles – könyvelésébe, hogy honnan szedik az ellenség lejáratása szánt milliárdokat…

04.06.

Láttunk egy alig 20 éves japán filmet az elszakíthatatlan szerelmek boldogtalanságától. Kitano Takesi Bábok című alkotása, amelynek az elején egy ősi bábjáték mutatja be az alaphelyzetet. kikerülhetetlennek látszó sorstragédiák: egy fiatalember karriervágyból elárulja jövendőbelijét, aki öngyilkosságot kísérel meg, és bár túléli, egy-egy világos pillanattól eltekintve önmagába zárkózik. A fiú bűntudatból szó szerint önmagához köti, és együtt indulnak a vakvilágba cseresznyevirágzástól hóolvadásig, míg végül meg nem nyugszanak a halálban; egy fiatalember, aki minden szombaton egy kerti padon ebédel szerelmével, gazdagságra és hatalomra vágyik, ezért jakuza lesz, egy nagyúr bérgyilkosa, mígnem belőle is nagyúr válik. Csak a kerti pad ebédeit nem tudja egyikük sem elfelejteni. A lány 50 évig várja minden szombaton, mire a már haldokló öregember egyszer megérkezik egy utolsó találkozásra, hogy aztán úgy végezze, mint az ő korábbi áldozatai; a könnyelmű popsztár nem veszi észre egy rajongója őszinte szerelmét, aki, miután imádottját autóbaleset éri, önkéntes vakságba menekül. Így találkozhatnak évekkel később, mert az eltorzult arcú, fél szemére megvakult énekesnő nem akarja, hogy egykori hívei így lássák, de egy vak ember az más. Valamennyien tehát sorsuk bábjai, amiből nincsen kiút, mert a döntő pillanatban gyengének vagy felelőtlennek bizonyultak.  E kiúttalanságot mutatja az első pár végtelen útja, a hosszú néma képsorok, a magány csendje. Jó, hogy a mi szerelmünk nem ilyen – mondta Életem Párja. Igen, mert mi elég bátrak voltunk ahhoz, hogy szembe menjünk kijelöltnek látszó sorsunkkal, hittünk egymásban és önmagunkban…

Ott voltunk, közel 70 évesen, ki tudja, lesz-e még ilyen alkalom. Miénk volt a tér, mondta a vezérszónok. Ha ezt a Gyöngyhajú Költőnő hallotta volna… Már 30 évvel ezelőtt is kikérte magának, hogy az ő sorait politikai célokra akarják felhasználni. A telt ház megvolt, de valahogy az a sokat emlegetett karizma nekünk nem jött le. Vagy csak azért, mert pocsék volt a hangosítás? A 100 ezer pluszos sokadalom pedig még mindig nem elég dühös. Az unalomig ismételt „nem hagyjuk”, meg „mondjon le” helyett inkább azt vártam volna, hogy „börtönbe”. Ugyanannyi szótag, ugyanaz a hangsúlyozás, akkor? Ennyi emberrel egy Petőfi világra szóló forradalmat csinált volna. Pláne ennyi fiatallal. Vajon mit vártak ők, és azok, akik direkt erre a tüntetésre jöttek haza külföldről? De Petőfi csak egy volt. Vajon mi lett volna, ha a vezérszónok beszéde végén kiadja a jelszót, hogy foglaljuk el a Karmelitát és a Sándor palotát, vajon elindult volna a nép, vagy akkor is hazament volna békésen? A Körút sarki törökök mindenesetre örülhettek, hosszú sorokban érkeztek oda a résztvevők felüdülni, könnyíteni… Mi egy-egy tiramisura fizettünk be, miután a téren 1400-ért vesztegettek egy darab perecet…

És csoda történt: igaz, két órás késéssel, és az egész teret mutató fotók nélkül, de a közmédia mégiscsak beszámolt az eseményről…Erről egy pontosan 40 évvel ezelőtti esemény jutott eszembe: Kádár János hivatalos látogatásra Párizsba utazott. Első este François Mitterrand francia köztársasági elnök, aki két évvel korábban Budapesten járt, díszvacsorát adott a tiszteletére. Az ilyenkor szokásos pohárköszöntő szövegét előre leadták az MTI-nek, amelytől aztán a többi médiumnak át kellett vennie. A hírügynökség tudósítója a pohárköszöntő elhangzása után feloldotta az „embargót” egyben közölte azt a néhány eltérést, ami elhangzott az előre leadotthoz képest. Ekkor megjelent a szerkesztőségben egy PB-tag, aki három órán keresztül molyolt a mindenki által jóváhagyott Kádár-szövegen és lett éjfél, mire kimehetett.

04.07.

"Ne azt kérdezd, hogy mit tesz érted a haza, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazáért". Kérdés: ki mondta ezt, hol és mikor?

03.20

Lájkvadász hírportál: O.V. elhagyta az országot - így a cím. Aztán a lead lehervasztja a várakozásokat - Brüsszelbe utazott az EU-csúcsra. Itt tart ma az egykor szebb napokat látott magyar média.

És ezek után meg sem lepődöm azon, hogy ha véletlenül belenézek egy közhíradóba, az ott elhangzott nemzetközi vonatkozású híreknek nyomát sem találom a hiteles európai sajtóban, vagy ha igen, akkor nem úgy, nem akkor, nem ott, és nem olyan összefüggésben, mint azt a köznépnek tálalják.

Már nincs hírértéke annak sem, hogy „minden idők legmocskosabb választási kampánya következik.” Már csak azért sem, mert a legmocskosabb választási kampányok gyakorlatilag folyamatosan folynak, amióta a békepárt gyűlöletbeszélőé minden hatalom. Liftreklámunk is tartja ezzel a lépést, megjelent benne baloldali kerületi polgármesterünk gyalázása. Itt biztosan látjuk nap, mint nap. Amikor szóvá tettem a ház közösségi oldalán, az egyik lakótárs, miközben maga is tett egy mocskolódó megjegyzést az egyik ismert ellenzéki politikusnőre, így válaszolt: „A liftnek van másik három oldala még a plafont és a padlót nem számolva, ahová nézni lehet.” A stílus maga az ember – mondta Buffon. Nem a nagy Gigi, minden idők tán legkiválóbb kapusa, hanem a felvilágosodáskori francia természettudós mondta akadémiai székfoglalójában. Persze, lakótársnak igaza van. Belenézhetek a tükörbe is, gyönyörködhetek magamban, vagy vághatok pofákat. Mi több, nem kell tv-t néznem, internetet olvasnom, még az utcán is járhatok behunyt szemmel, hogy ne lássam a mi pénzünkből finanszírozott, újabb és újabb hazug és gyűlölködő óriásplakátokat. El is költözhetünk egy lakatlan görög szigetre vagy egy toszkán hegyi faluba, ahol minden harmadik ember 100 éves és ahová nem kell, hogy eljussanak a nagyvilág hírei….Észrevételemet elküldtem a közös képviselőnek is, ő válaszra sem méltatott…

Az elmúlt napokban többször is megkérdezték tőlem, hogy hol élek? Sajnos tudom, bár néha jó lenne elfelejteni, de valahogy mindig emlékeztetnek rá.

03.21.

Arról, ami Budapest egyik legszebb és legnemesebb hagyományú épületében hetek óta zajlik, nekem a Marx-fivérek pimaszul zseniális filmje, a Botrány az operában jut eszembe. Ennek hősei, Groucho, Chico és Harpo, miután a szűk látókörű impresszáriónak nem kell a szegény, de nagytehetségű tenor és a sztárénekes kidobatja az előadásból riválisa szerelmét is, a legelképesztőbb ötletekkel teszik tönkre a Metropolitan évadnyitóját. Végül a szerelmespár menti meg az előadást és az impresszárió is jobb belátásra tér. Vajon a magyar Operaház fantomjának megjön-e az esze, vagy ostobább és szolgalelkűbb, mint Mr. Gottlieb?

03.22.

A szomszédos szupermarket, szombat 11 óra. Riadt tekintetű, szemüveges fiatalember szerencsétlenkedik a zöldség- és gyümölcspultok között, egy ládát kis híján ráejt a kezemre, meg az előttem lévő mandarinokra. Egy középkorú eladónő ordítja le szegénynek a fejét, aki ettől még jobban elbizonytalanodik, nem is csoda, hiszen egy hete még mindent máshová kellett rakni. Lelki szemeimmel láttam a legfőbb keresztapát, vagy valamelyik stróman-rokonát, amint árufeltöltőként tengeti itt az életét.

03.23.

A közelünkben lévő Godot Galéria mindig izgalmas élményeket nyújt. Néha elég nyomasztó tárlatokat látunk, mint most az It’s Fine csoport képeit és installációit a „tehetetlenség kiállításán”.  Még egy kiáltványt is közzétettek, idézem: „Nem támogatjuk a valóságnak ellentmondó pozitivitás-kényszer termelését”, majd „követeljük a médiáktól, hogy hagyjanak minket békén a folyamatosan özönlő rossz hírekkel, hatásvadászfelvezetés-híreikkel, hülyeségeikkel és félinformációikkal”. Az egésznek volt egy neopunk „no future” hangulata a bomba-szobroktól a 9/11-es fotómontázsokig, a WC-graffitiktől az istentagadásig. Engem a legjobban az a mű fogott meg, amely egy homokból készült Bábeltornyot ábrázolt és amelyhez elvileg a néző is hozzátehetett, mert volt hozzá egy kis műanyag homokozó lapát. A címe pedig különösen tetszett: „Homokvármegye”.

03.25.

No és azt hogy értsük, hogy lehet, hogy nincsenek is oldalak, csak magyarok vannak? Az utcai harcosból hirtelen Bagarja uram lett, a béke barátja?

03.26.

Napok óta zajlik a lépcsőházban a tacepaózás egy, a közelünkben nyitandó ingyenkonyha miatt. A kezdeti józanabb hangok után már azt kezdik vizsgálni, hogy kinek az érdeke a „hajléktalanokat vonzó” intézmény miatt, ami „biztosan le fogja vinni a ház lakásainak az árát”. A fent említett szupermarketet is megjelölték, mint titkos haszonélvezőt, no és persze Mr. Soros hitközségét, elvégre az ő szociális hálójuk osztaná az ebédet. Helyben vagyunk…

Az emberhez méltó élet kutatására és annak biztosítására kellene azt a rengeteg pénzt fordítani, amely most például az űrkutatásra megy el – mondta egy tekintélyes orvos magánbeszélgetésünkben. És nem az űrkutatás a legnagyobb pazarlás, bár ki tudna elmenekülni egy másik bolygóra, ha beütne az apokalipszis?

Még mindig kiakadok azon, hogy a tv-szinkronokban mekkora hülyeségeket fordítanak. Jó lenne a magyar szövegek íróit felvilágosítani arról, hogy „gyereklány”, ahogyan gyakran a bébiszittert emlegetik, a mi nyelvünkön serdületlen nőnemű gyermeket jelent. Igaz, ez még mindig semmi ahhoz képest, amit egyszer egy francia Maigret-film magyar változatában hallottunk szüleimmel. Állandóan egy „énekmesterről” beszéltek, holott a történetben még csak utalás sem volt semmilyen zenei tevékenységre. Aztán, mint a francia nyelvben jártasak, rájöttünk arra, hogy a „maitre-chanteur-t” fordították így, amely, ha különválasztjuk a két szót, valóban jelenthet énekmestert, egyben azonban zsarolót jelent. Hogy miért pont ezen a napon jutott eszembe?

A sajátos szó- (és jog) értelmezésért állampártkormányunk sem megy a szomszédba. Ezúttal a hatóságoknak a médiára való nyomása elleni EU-határozatot nem szavazták meg, arra való hivatkozással, hogy ez cenzúra. Vagyis elutasítják, hogy a cenzorokat cenzúrázzák. Újabb érdekes egybeesése ez a mai napnak…

Még szerencse, hogy a nap végén felgerjedhetett szittya vérünk egy újabb fantasztikus futballgyőzelem után….

03.27.

A legfőbb nyomtatott ingyenes manipulátor szerint manipulált az a bizonyos hangfelvétel. Nagypéntek közeledtével osztódással szaporodnak a farizeusok.

Rég láttam már az Aranypolgárt – amikor médiaegyetemen tanítottam, minden évben megnéztem, mert úgy gondoltam, enélkül senkinek nem szabadna erre a pályára mennie – de lelki szemeim előtt ott vannak a nyitó képek, a „belépni tilos” táblától, a végtelen gazdagság egy-egy villanása, majd a haldokló nagyúr, aki bár övé volt a fél világ és azt vásárolta meg, amit és akit akart, úgy halt meg kastélya szobájában magányosan, mint egy kivert kutya….

01.21.

Sötét agyú emberek mindig voltak, és lesznek is, a világon mindenütt, akiket a sokszor több ezer éves előítéletek éltetnek. És sajnos világszerte a meccsekre járók egy része csak azért megy ki, hogy kijöjjön belőle az állat. Ezért sem járok 20 éve meccsre, pedig imádom a focit és a stadionok hangulatát. Ettől ebbe még nem kell belenyugodni. Az ilyen esetek sajnos nem fognak megszűnni, de talán azzal, hogy a világ egyik legjobb kapusa így reagált, valami történni fog. Mint ahogyan a futball-huliganizmus is erősen visszaszorult, még ha kellett is hozzá egy Heysel és egy Hillsborough. Az egészben az a felfoghatatlan, hogy manapság már nemcsak a klubok, hanem a válogatottak is "multikulturálisak", bőrszín tekintetében is. Akkor az említettek gyűlölik saját játékosaikat is? Mindenesetre az EB előtt nem akármilyen figyelmeztetés...

01.22.

Villamosra szállok, keresek egy ülést, ahol magam lehetek, de csak valaki mellett vagy valakivel szemben van hely. Végül leülök egy negyvenes, szőke asszonnyal szemben, aki szemérmesen rám mosolyog. Először arra gondolok, talán ismerjük egymást. Aztán ugyanolyan mosollyal megszólít: „Elvehetem mellőlem a táskát, ha jobban szeretne menetirányban ülni”. Megköszönöm kedvességét, de jól lesz így, háttal, alig két megálló. Leszállok, szép napot kívánunk egymásnak. Ennyi volt.

Újdonsült ismerősömmel van két közös ismerősünk: az egyik egy költő, a másik pedig a Daltulajdonos, aki egyik legnépszerűbb dalát éppen a költő egyik versére írta. Újdonsült ismerősöm Egerből származik és annak idején főiskolásként sokszor meghívták a Daltulajdonost nyári táborokba. Én pedig éppen egy Eger-Budapest út során ismerkedtem meg vele. Tele volt a vonat, mindketten kiszorultunk a peronra, és szóba elegyedtünk, én tudtam, ki ő, ő nem tudta, hogy én ki vagyok. Pestig beszélgettünk, „ami a nyelvünkre jött”, a Daltulajdonos megosztotta velem italát és egy életre szóló barátság lett ebből a találkozásból. Ilyen egyszerűen érnek össze emberéletek.

01.23.

Másfél milliárdot kapott egy dunántúli egyházmegye „a magyar szent család” zarándokút fejlesztésére. Vajon hol lakik ez a „szent család?” Csak nem egy 3000-es ékszerdoboz-stadion falujában?

Sokadszor néztünk meg a Forrest Gumpot. Bár a már klasszikussá vált poénjai ma is ülnek, ahogyan öregszem, egyre inkább a mozi egyik legszebb szerelmi történetének látom, talán csak a Szerelmesfilmmel egyenrangúnak. És most különösen megérintett az a gondolat, hogy mindenkinek van valami rendeltetése az életben. Vagyis van valami, amiért élnie kell. Forrestnek a tiszta, naiv jóságáért, Jenny-nek, hogy kegyetlen élete ellenére egy szép és okos gyereket hagy maga után annak az embernek, aki őt minden körülmények között igaz szívből és önzetlenül szerette, Dan hadnagynak pedig azért, hogy ráébredjen: van más is a hősi halálon túl és a legmélyebb gödörből is lehet kiút. Aznap délután valahogy szóba került a film és Életem felvetette, hogy meg kellene újra nézni. Én pedig vettem a fáradtságot, hogy többszáz VHS-em körül előbányásszam a szekrényből, ismét választ adva  kétkedőknek, hogy nem gyűjtöttem évtizedeken át hiába a mozitörténet legjobb alkotásait.

01.24.

Megszólít a Flórián előtt egy csodálatos barna hajzuhatagos, modern, bár kissé kopottas dzsekis, de összességében ápolt fiatal nő, hogy ki tudnám-e segíteni néhány száz forinttal, élelemre kell neki. Nem tűnik sem alkoholistának, sem hajléktalannak. Adok neki néhány százast, legyen jó napja. Megköszöni, és már megy is tovább, nem emlegeti Istent, nem akar kezet csókolni, semmi. Egy 30 évvel ezelőtti lány jut eszembe, aki a Lehel téri metróaluljáróban szinte letámadta az embereket a lejmolásával, kikerülni alig lehetett, és valahányszor újra találkoztam vele, mindig újabb és újabb cuccokban feszített. Talán kétszer adtam neki, de aztán leráztam, mert taszított az agresszivitása. Néhány perccel később egy idős asszony szólított meg ugyanott, miután elintéztem egy-két dolgot a Flóriánban. Sajnos addigra az én aprókeretem kifogyott. Pedig lehet, hogy ő inkább rászorult, mint a barna hajzuhatagos…

Már jó ideje nem járatunk nyomtatott napilapokat, tavalyelőttig Szüleimnek járt a Népszava, mi már úgy döntöttünk, hogy elég lesz nekünk a magyar médiából az online – még sok is. Igen ám, de amikor eljön az ablakmosás ideje, jól jönnének az újságok, mert a különböző színes reklámlapok erre alkalmatlanok. Mi a megoldás, venni kell néhányat. Emlékeztem, hogy a Magyar Hírlap volt a legszélesebb, gondoltam, veszek néhány példányt. Erre legnagyobb megrökönyödésemre közölték velem, hogy a lap már két éve megszűnt. Égett a pofám, hiszen nem is olyan régen még magam is a médiában dolgoztam…  

És ha már média: egy fáradt délután végén bekapcsolva maradt a köztv híradója, amelyben  fegyveres hatalomátvétel tervét leplezték le – az összeesküvők kevesebben voltak, mint a kínai kommunista párt alapítói azon a bizonyos dzsunkán – és hosszú percekig élezték körmüket a magyarországi látogatást elutasító svéd miniszterelnök 350 fős születésnapi partiját, mint a közpénzherdálás netovábbját. Egy másik hírforrásból pedig megtudhattuk, hogy külügyi főkakadunk többet ér, mint Bástya elvtárs, mert őt legalább meg akarták ölni….

01.26.

Vanda napján az az ötletem támadt, hogy felhívom internetes szolgáltatóm virtuális asszisztensét és megköszöntöm. Így is történt, mire Vanda csak ennyit válaszolt: „Ha jól értem, otthoni műszaki hibát szeretne bejelenteni.”

Nótás kedvű a nemzetünk. De ugye tudjuk, hogy mi lesz a sok nóta vége?

Meghosszabbított határidővel több mint másfél millióan küldték vissza az inzultust - tudhatjuk meg a cs. és kir. médiából. A szóvivőhölgy mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a magyarok 98%-a....Tudtommal Magyarországon nagyjából hét és fél millió szavazásra jogosult állampolgár van. Persze, 1:0-s odds-szal fogadom, hogy a nemzeti rémhírterjesztő intézmények ezt a 98%-ot fogják tízezerrel kommunikálni. Még akkor is, ha néhai első gimis matektanárom (nyugodjon békében, rossz ember volt), azt mondta volna a szóvivőhölgynek: "Lányom, törődj bele, hülye vagy a matematikához". A baj az, hogy ő csak úgy tesz, miközben kis hazánk számos lakosa az általános iskolai alapműveleteknél hiányzott – nemcsak a százalékszámításnál, hanem az összeadás-kivonásnál sem, különben feltűnne nekik, hogy már a január eleji dráguláshoz képest is emelkedtek az árak…

„Nézd, mit tettek az agyammal, Mama,

lerágták, mint egy csirkecsontot,

úgy érzem, félbolond vagyok” –

énekelte több mint 50 évvel ezelőtt Melanie Safka New York-i születésű énekesnő a Look What They’ve Done To My Song-ban a maga karcos-fátyolos hangján, aki 76 évesen távozott az égi Woodstock-ba. Pedig hol voltunk akkor még az univerzális agymosástól….

01.27.

Ismét aludtak a cenzorok a köztv-ben, vagy már annyira elbutultak, hogy fel sem fogják, amit láttak. Levetítettek egy 1978-ban készült „mesejátékot”. A király meztelen című darab szerzője Jevgenyij Svarc orosz drámaíró, aki 1934-ben, a nagy sztálini koncepciós perek kezdetének évében írta ezt a művet Andersen meséi nyomán. Nagyszerű művészeink egész sora, Sinkó, Tahi Tóth, Haumann,  Mensáros, Kibédy ripacskodhattak benne széles jókedvükben, miközben gyönyörködhettünk a hamvasan igéző Udvaros Dorkában.  És közben megdermedhettünk az ostoba, öntelt király és a megélhetési udvaroncok kipusztíthatatlan őstípusain. A mese csúcspontja számomra nem is az, amikor a király megjelenik fanfárok közepette egy szál mosolyban, egy gyerek kimondja az igazságot, majd kitör a lázadás,  hanem amikor minisztere, az „őszinte öregember”, aki addig egy két lábon járó hajbókolás, rájön a szabólegények turpisságára. „A tántoríthatatlan hülyékre épül az egész rendszer. De mi lesz, ha ez a rendszer egyszer megreped és a hülyék gondolkodni kezdenek?” Jevgenyij Svarc egyébként valami csodával határos módon túlélte a sztálini pereket, sőt, még ki is tüntették a Nagy Honvédőben tanúsított bátorságáért, túlélte a Gazdát és ágyban, párnák közt halt meg 1958-ban.

01.30.

Az ötös számú újnyilas nem tagadja meg magát, amikor saját családi traumájáról ír néhai nyilas, majd ávós nagyapja leleplezése kapcsán. Végkövetkeztetése ugyanaz, mint bármi másban, mi szerint háború folyik a nemzetállam hívei és a nemzetárulók között. Egyetértek azokkal, akik szerint a nagyapák, apák bűnei miatt nem terhelheti felelősség a gyermekeket, unokákat, de ha az utód, ha egyelőre csak szavakban, de felmenőihez hasonló eszméket hangoztat évek óta, mégiscsak elgondolkodik az ember az alma és a fája közti távolságról…

Az egyik patinás, hajdan szebb napokat látott magyar hírportál napok óta háborús rettegést próbál kelteni. Ha alaposabban megnézzük az idézett német forrást, rájövünk, hogy egy olyan hírhedt bulvárlapra hivatkozik, amelynek székházát annak idején a 68-as nyugatnémet diákok felgyújtották, mint "hazugsággyárat", és ezt a lapot állította pellengérre Heinrich Böll a Katharina Blum elveszett tisztessége című regényében, amelyből Volker Schlöndorff és Margarethe von Trotta készített megrázó filmet. A budaörsi Latinovits színházban jelenleg is játsszák a belőle készült darabot Máté Gábor rendezésében. Érdemes lenne a portál dolgozóival megismertetni ezt a művet…

Régóta vagyok nagy tisztelője Sri Chinmoy-nak – ezt megint csak zenerajongásomnak köszönhetem, hiszen olyanoknak volt spirituális mestere és ihletője, mint John Coltrane, Mahavishnu John McLaughlin vagy Carlos Santana – sokat tanultam tőle a belső békét illetően – nem ártott volna többet is -  Életem Párja természetgyógyászként gyakorta ajánlotta bölcsességeit a hozzá fordulókhoz és különös vizuális meditációkba vezetnek gyermeki egyszerűségű rajzai, festményei. Váratlan meglepetés volt számunkra látni ezeket a sok színű, mozgalmasságukban is harmóniát sugárzó képeket egy budapesti kardiológiai klinikán, mintegy feloldva a betegek, a várakozók fehér köpeny-, fehér fal-félelmeit. „Képzeld el egy könnyek nélküli világ szépségét” – olvashattuk az egyik kép alatt a Mester gyakran idézett gondolatát. Ha körülnézünk egyre békétlenebb külső világunkban, képzeletünk is megfagy, de ha legalább önmagunkkal megbékélünk és lelkünk érzékelői ráállnak az élet szépségeire, azokra a dolgokra, amikért érdemes élni, azokra az emberekre, akikkel jó egy térben és időben élni, már nem vagyunk itt hiába….

01.09.

Milyen jó, hogy már visszavonultam az újságírói pályától és nem kell nekrológokat (sem) írnom. Így az új év elején lenne dolgom bőven. Elment az a Nemecsek, akinek soha nem írták kisbetűvel a nevét, pedig látszólag szerényen meghúzódott sötét szemüvege és dobjai mögött a Mini első nagy formációjában, de ha eljöttek az ő percei, akkor aztán rászabadította a poklot a bőrökre. És elment a Színész, akinél tökéletesebben senki sem tudta adni a fanyar eleganciájú, a zajos világot elnézően lenéző úriembert. Tragikus sors jutott neki: 17 éves volt, amikor hipochondriába beleőrült apja véget vetett az életének, és el kellett temetnie fiát, minden idők egyik legnagyobb vízilabdázóját, a háromszoros olimpiai bajnokot. Még láthattam-hallhattam apját, Tibort, gúnyoros orrhangjával, emlegettük is mostanság, hogy „elmúltak az ünnepek, de nem múlt el a bájgli…”. És sokszor szurkoltam a tv előtt fiának, a balkezes csodának, aki ellen, ha jó napja volt, nem találtak ellenszert a medencében.  Közelről csak egyszer láttam, amikor családjával ebédelt az Eurocenterben. Az idősebb Tibor 52 évet élt, unokája csak 47-et. Ha Miklóst kell felidéznem, akkor két színházi szerep jut eszembe: Az úrhatnám polgár, amikor felsőbbrendűségének teljes tudatában lévő filozófusként oktatja a kőbunkó Mr. Jourdaint. Kettősüket Kállai Ferenccel  maga Moliére is megirigyelhette volna; a másik pedig a Mirandolina, amelyben nőgyűlölő Ripafratta lovagként esik végül áldozatul az ellenállhatatlan és rafinált Udvaros Dorottyának. No és ő hozta a leghitelesebben a rejtői figurát igazi Levinként A három testőr Afrikában filmadaptációjában. Apja a betegség-tudatot nem tudta elviselni, ő pedig fia elvesztését. Pedig még decemberben néztem, hogy mikor lehet jegyet kapni a Hárman a padon előadására, amelyről mindenki áradozott. Erről most már végleg lekéstünk…

Láttunk egy, az 1960-as évek végén játszódó amerikai filmet olyan kedvencekkel, mint Shirley MacLaine, Marcello Mastroianni és Kathy Bates. A romantikus-szatirikus film végén az olasz katolikus férfit és az amerikai zsidó nőt egy rabbi és egy pap együtt adja össze, a két vallás hagyományainak teljes semmibe vételével – ugyanis mindkét „szent ember” hippi. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha mindenki csak tisztelné a saját és mások identitását, de nem válna azok és az ebből fakadó meg nem értés, intolerancia foglyává…

01.11.

Lassan másfél éve lesz, hogy Szüleim örökre elhagyták otthonukat, ahol 50 évet éltek együtt a közös 70-ből. Immár csak egy fura mosolyú plüssmackó, Döme emlékeztet rájuk, meg néhány bútor, köztük egy ágy, amely gyerekkorom óta megvan. Dömével azóta is üdvözöljük egymást, ahogyan azt a Szüleim tették vele, lassan megszokja a magányt, de azért látszik rajta a szomorúság. Édesapám és Édesanyám egyaránt hosszú életet kapott a sorstól, 89, illetve 91 évet, lehet, hogy még mindig élnének, ha lelkiismeretlen háziorvosuk nem tömi őket agyon felesleges gyógyszerekkel. Minden látszat ellenére azért valószínűleg hallgattak rám, amikor utolsó éveikben többször szóvá tettem, hogy talán a gyógyszerek fele is elég lenne. Így is több zsák, nagy részt lejárt orvosságot vittem vissza haláluk után a patikába, csak néhány dobozzal vettünk magunkhoz azokból, amelyekről úgy gondoltuk: még jól jöhetnek nekünk. Így történt, hogy a napokban bontottam fel az utolsót abból a négy doboz altatóból, amit Édesanyám Apám halála után íratott fel. Előzőleg egyszer megkérdezte, hogy szerinte mennyit kellene neki bevennie, hogy örökre elaludjon, de miután közöltem vele, hogy ilyesmiben ne számítson rám és senkire se a családban, nem hozta elő többé a témát. Most, az utolsó doboz felbontásakor villant belém, hogy talán mégsem tett le az öngyilkosságról és be akarta biztosítani magát arra az esetre, ha túl sokáig élne Kenyeres Pajtása nélkül. A sors ebben is kegyes volt hozzá: alig három és fél hónap múlva úgy ment utána, hogy egy esés után kórházba került, a már akkor is alig 38 kilós asszonyból kiment minden erő és átaludta magát a halálba.

01.12.

Amikor az 1980-as években megjelent a videó és a VHS-kazetta, elhatároztam, hogy begyűjtöm a filmtörténet legfontosabb alkotásait. Előzőleg, az ELTE nagyszerű filmklubjában gyakorlatilag végignéztem minden maradandót a Lumiére-filmektől egészen az újhullámokig, Chaplintől Bergmanig, Hitchcock-tól Jancsóig.  A mai napig az igazi mozi szerelmese vagyok. Akkoriban úgy gondoltam, hogy ha majd megöregszem, nyugdíjas leszek és sok időm lesz, előveszem ezeket a csodálatos alkotásokat. Mostanra jött el ez az idő és mivel napjaink filmjei közül egyre kevesebb a nézhető, különösen azok, amelyeket a tv-ben adnak, elővesszük mesebeli archívumomat, amelyen ugyan gyermekeim mosolyognak – már maga a videó és a VHS is kövületnek számít – és eltöltünk velük egy-egy tartalmas estét. Szerencsére a kazetták többségének nem fogott az idő, a filmeken pedig még annyira sem. Ha belegondolok, hogy Charlie Chaplin csaknem 100 éve, 1928-ban készítette a minap látott Cirkuszt, ezt az egyszerre romantikus, szomorkás és fergeteges poénokkal teli némafilmet, amelyben a gesztusok, tekintetek, testtartások többet mondtak minden szónál…és mégis megérint, meghat és nevettet, mi több, emberségre is tanít. Erre is jó egy bolondos gyűjtő szenvedély…

01.13.

Egy nagypéldányszámú bulvárlap tudósított a szoboravatóról, amelyen én mondtam beszédet. Idézett is tőlem, kár, hogy az idézet köszönőviszonyban sem volt sem az elhangzottakkal, sem az én felfogásommal. Valamikor, anyagi kényszerből, 10 hónapig dolgoztam ennél a lapnál, már akkor is ugyanilyen gátlástalanul hazudtak és hamisítottak. Mégis veszik a lapot 30 éve. Talán ezért is szálltam ki a magyar médiából.

Megnéztünk egy 1970-ben készült, négy epizódból álló magyar tv-filmet, amelynek nemcsak az volt az érdekessége, hogy beidéztek a Pink Floyd Ummagummájából és a Colosseum Valentyne Suite-jéből,  hanem az, hogy olyan sci-fi novellákat dolgoztak fel, amelyek napjaink mesterséges intelligencia-kérdéseit feszegetik. Az egyikben például egy humanoid robotnő olyan tanulékony, hogy ellesi gazdája szexuális hevességét és a végén ölelés címén összeroppantja. A másikban egy fűzfapoéta úgy csinál karriert, hogy megvesz egy „verzifikátort”, amelynek csak a vers címét, témáját, formáját és néhány rímet kell megadni és megírja helyette a költeményt – 70 évvel később már az írók, újságírók féltik megélhetésüket a ChatGPT-től…Az utolsóban pedig már maguk az emberek sem tudják biztosan, hogy ki az ember, vagy ki az android, akiknek a vesztét éppen az okozhatja, ha maguk hoznak létre egy túl tökéletes humanoidot, amelynek érzelmei vannak. Néhány éve még hazugsággal vádolták azt a Szilíciumvölgy-beli fejlesztőt, aki azt állította, hogy a mesterséges intelligencia már érzelmekre képes, de az ellenkezőjét sem bizonyította be senki…

01.16.

A napelempályázat első beadási napján összeomlott az állami informatikai rendszer. Gyakorolnak a választásokra…

Amikor a magyar médiában folyó megállás nélküli, naponta durvuló háborús uszításról és félelemkeltésről olvasok, amelyek egy része nem más, mint egy szövegkörnyezetből önkényesen kiragadott idézet,  (egy másik oka a visszavonulásomnak), mindig eszembe jut a bizonyos körök által emlegetett „háttérhatalmak”. De talán jobb is, ha nem tudjuk, hogy kik ezek, annak azért örülnék, ha egyszer őket halálra rémíteni valaki…

Hírlik, hogy folytatni akarják a Szomszédokat, amely fennállásának 13 éve alatt minden naivsága ellenére egyfajta korképe volt Magyarországnak, de állítólag legfelsőbb szintű politikai döntés kellene hozzá. Nehogy véletlenül megint betöltse azt a szelepet, mint annak idején, és egy szelepnél sosem lehet tudni, hogy a gőzkieresztés helyett nem generál-e még nagyobb gőzt…Amúgy meg mit folytatnának Taki bácsi, Lenke néni, Etus, Virág doktor, Böhm bácsi és Kutya úr, Sümeghy Oszkár és Lillácska, vagy éppen Dénes bácsi és Oli úr nélkül?

01.18.

A minap a Műcsarnokban összefutottunk kiváló színészünkkel, akinek neve összeforrt Örkény István munkásságával. Néhány éve az Óbudai Társaskörben tartott egy remek előadást az egypercesekből és rögtön eszembe jutottak olyan klasszikusok, mint a „magyarni” szó nemzetközivé válása, természetesen a „hozott szalonnából egérírtást vállal doktor Varsányiné”. Tegnap óta egy újabb egyperces jár az eszemben, ebből idéznék néhány sort:

"– Kezét csókolom. Lehet itt felfújható gumimatracot bérelni?

– Mit mond?

– Rossz helyen járok? Pedig azt mondták, hogy ebben a zöld bódéban van a Belkereskedelmi Minisztérium strandlerakata.

– Ez itt a Belkereskedelmi Minisztérium strandlerakata. De mi csak nyugszékeket, vízisít és felfújható gumimatracot adunk bérbe.

– Nagyszerű. Nekünk két gumimatracra lenne szükségünk.

– Egy szavát sem értem. Sprechen Sie deutsch? "

Kezdem magamat úgy érezni, mint Örkény kabinosa. Próbálok néhány tárgyat eladni, már a hirdetésbe beleírom, hogy futárszolgálattal és bankszámla-kérelemmel kíméljenek meg, erre minden másfeledik potenciális vevő ezt a megoldást kínálja, és ha emlékeztetem a hirdetésben foglaltakra, újra megismétli. Szerencsére általában előbb feladják, mint az akadékoskodó strandvendég…

Fotó: Benke Rita

01.02.

Lehet hit nélkül élni, de nem érdemes – teljes mértékben egyetértek ezzel. Csakhogy hit sokféle van és nem kell, hogy feltétlenül Istenhez kötődjön. Az Újév első revelációja számomra az volt, hogy végre kaptam egy kulcsot „istentelenségemhez”. Ez pedig egy prédikációban elhangzott mondat volt: „Kétezer évvel ezelőtt Isten belépett a történelembe.” Mint történész, ezt a gondolatot nem tudom értelmezni, annak ellenére, hogy nem vitatom Jézus Krisztus létezését, számos tanítását minden ember számára követendőnek vagy legalábbis megfontolandónak tartom. Isten történelem-alakító szerepét pedig már azért sem tudom elfogadni, mert ennek semmi nyoma nincs, és valószínűleg nem is lesz, hiszen, ha valóban igazságos, ahogy tanítják, akkor sok minden meg sem történhetett volna az emberiséggel, vagy pedig a bűnösök valóban elnyerték volna méltó büntetésüket. Aztán a másik kérdés: az emberiség története mai tudásunk szerint 300 ezer éves, bár lehet, hogy ennél is több, Isten viszont állítólag az idők kezdete óta létezik, sőt, ő maga az idő. Akkor mire várt 298 ezer évig? Mindenesetre köszönet Z. atyának, legalább egy kérdéssel kevesebb foglalkoztat hátralévő éveimben.

Amikor meglátok egy fotót egy rég nem látott barátról, ismerősről, mindig megdöbbenek, hogy mennyire megöregedett. Aztán benézek a tükörbe, ahol saját apámat látom, és ránézek a kezemre. Kezdek úgy járni, mint Antoine, amikor rájön, hogy nemcsak Désiré öregedett meg az elszállt és a sok-sok év múlva visszatérő Alizra várva, hanem ő maga is.

Újév napján a köztv leadta A Noszty fiú esete Tóth Marival klasszikus, 1960-as feldolgozását. Mint Mikszáth számos műve, ez is erősen áthallásos, hiszen az urambátyámos világ, amelyben a legnagyobb gazembereket is kimossák, ha az ő kutyájuk kölyke, a regény megjelenése óta eltelt 115 évben  sem tűnt el.  De lehet, hogy azt üzenik vele, hogy jöhetnek időnként ilyen kellemetlen pofonok, de azért „elég nagy a világ, van még elég hozomány”, tehát minden marad a régiben és akinek ez nem tetszik, mehet az országból, ahová akar. Mindezt egy olyan napon, amikor sok helyütt felcsendül a Himnusz mellett a Szózat is, amely a lelkünkre köti: „A nagy világon e kívül nincsen számodra hely”. Persze azóta jól tudjuk, hogy Vörösmarty nagyot tévedett, mert a hazaszeretet, mint minden más szeretet is, csak akkor ér valamit, ha nem csupán egyirányú….

01.03.

„Valaki megőrült az Űrben,

Valamely Nap járja bolondját.

Valaki mindent összezavart

S üstökösök jövését mondják”

-írta Ady Endre 1910-ben A csodák esztendeje című versében.

Kedvenc (?) szupermarketünkben már 1400 forint egy kiló cukkini, a fél kiló termesztett csiperke gomba 900 forint, félzsíros túróból negyedkiló 44%-os árengedménnyel 500 forint, 10 dkg sonka 520 forint, a 450 grammos magyar tejföl 700 forint. A mag nélküli szőlőt most már Indiából hozzák, nem Olaszországból és 400 forinttal drágábban. Az egyik hűtőpult tele szilveszterre szánt több kilós virslicsomagokkal, az egyik polc tele pezsgővel, pedig az ünnep előtt 400 forinttal olcsóbbért adták. „Rezsicsökkentés” – jegyzi meg az egyik vevő. Hát igen, hogy mi tartozik a rezsihez, csak könyvelés és statisztika kérdése.

Mindeközben – olvasom – néhány kiváltságos vigalmi negyeddé alakította szilveszter éjszakáján az Operaház tetejét. Jó, hogy nem akartak a tető peremén egyensúlyozni, mint a hajdani léha orosz nemesifjak. De azért a Fantom feljöhetett volna értük….

01.06.

Napról napra olvasunk újabb híreket arról, hogy miként butítják tovább az országot, és hogy mennyire hódít az igénytelenség a kultúrában. Ehhez képest Budapest színházaiban valamire való előadásra hónapokra előre lehet jegyet kapni, és a színházak tele vannak fiatalokkal. És ugyanezt tapasztaljuk a múzeumokban is. Nincsen tehát minden veszve, ez az ország átélt már rosszabb időszakokat is.

De vajon hogyan lehetséges, hogy lehívok egy olasz lapot, és annak a sarkában – ugyanúgy, mint a youtube-on, témától függetlenül – megjelenik az a videó, amely azt állítja, hogy a magyar baloldal nem akarja, hogy a magyar emberek elmondják a véleményüket? Az csupán apró nüansz, hogy éppen e hirdetés megrendelői nem kíváncsiak ránk, csak úgy tesznek és azt hiszik, hogy a magyar emberek ezt nem veszik észre. Sok esetben sajnos jól hiszik.

Lassan krónikussá váló álmatlanságom eredménye: elértem a gyémánt nagymesteri fokozatot a Klondike játékban. Van-e ezek után tovább?

01.08.

Rövid időn belül kétszer is meglebegtette előttünk a média a nemzeti mézesmadzagot. Az első esetben egy vatikáni turisztikai magazint néztek hitelt érdemlő forrásnak, mely szerint hazánk szülötte a pápai trón legesélyesebb várományosa, holott még ez a lap is csupán az ABC-sorrend szerint sorolta fel a „papabiléket”. Aztán egy kicsit komolyabbnak tekintett lap arról elmélkedett, hogy az Európa Tanács más tisztségre pályázó elnöke helyét örökös miniszterelnökünk venné át, hiszen éppen akkor kerülne ránk a sor az EU soros elnökségében. Persze, ha végigolvassuk a cikket, kiderül, hogy ez legfeljebb egy „ügyvezetői” elnökség lenne, mert a 27-eknek kell megválasztani az igazi elnököt, és nem valószínű, hogy a Brüsszel bevételéről álmodozó utcai harcos lenne az első számú jelöltjük. Előbb válik valóra ama bizonyos agyaras éhes erdei vad álma a frissen lehullott makkról…Én könnyen beszélek, mert már gimnazista koromban történelemtanárom, az áldott emlékű Farkas Ferenc tanár úr felhívta a figyelmemet a forráskritika fontosságára. Ezt csak tovább erősítették bennem az egyetemen a történelem szakon, valamint a Magyar Távirati Iroda külpolitikai főszerkesztőségében.

Megnéztünk egy régi Belmondo-filmet, az Egy válás meglepetéseit, amely a francia forradalom idején játszódik. Réges-régen láttam már, jobbra emlékeztem, elég nagy blődli, Bébellel azért el lehet adni. Ellenben remekül mutatja be, hogy forradalom, köztársaság ide, monarchia, nemesség oda, sans-culotte-ok és huhogók amoda, senkit nem érdekel semmi más, csak a hatalom…

Január 2-től megindult hivatalosan az üvegváltás. Egy héttel később boltunkban kiírták: „Üzemen kívül”. Ügyes...

Három napon belül két focilegenda ment el: Mario Jorge Lobo Zagallo, az 1958-as brazil világbajnok csapat balszélsője, utolsó még életben lévő tagja, aki 1970-ben minden idők legszebben játszó aranymezeseivel nyerte el végleg a Rimet Kupát és Franz Beckenbauer, a futballtörténelem legnagyszerűbb irányító söprögetője, aki a nyugatnémet válogatottal és a Bayern Münchennel mindent megnyert, amit lehetett. Ketten abból a korból, amikor a foci még nemes játék volt. Mindketten megvoltak gombfociban, de a Császárt még sokszor láttam a pályán, egyszer még élőben is, a Népstadionban, egy Újpest-Bayern BEK-meccsen. Tavaly egy hasonló kaliberű világklasszist, Sir Bobby Charltont vesztettük el. Lassan mi is utánuk megyünk és akkor ki emlékszik majd ezekre a vérbeli úriemberekre napjaink felturbózott gladiátorai között?

…

1998 zaklatott évem volt. Egyfelől elértem egyfajta szakmai csúcsra: megjelent régóta dédelgetett könyvtervem a 68-as évekről (© GNL) Karel barátom azóta is felülmúlhatatlan grafikusi-képszerkesztői közreműködésével (Hatvannyolc! – Mozaikok egy igazi forradalomról), elkészült legjobb zenész cimborám, Török Ádám 50. születésnapjára életrajzi interjúkötete (Fuvolalovag), - szerintem azóta is áldanak minket a Fő utcai Horgásztanya vendéglőben, legalább két tucat rántott borjúlábat és egyéb finomságokat fogyasztottunk ott el - és ennek kapcsán felkértek a Bem-rockpart történetének megírására is (Parttalan rakparty), amelyben megszólaltathattam a legendás alapító Margó nénit, azaz Kuhajda Istvánnét, és a néhány év múlva tragikus véget ért igazgatónőt, Markó Arankát is.  És közben ott volt a Kurír, újságírói pályám legkreatívabb korszaka.

Nem voltam „alapító atya”, de már három hónappal az 1990. július 2-i indulás után cikkeket írtam a Lapnak, londoni élményeimet osztottam meg az olvasókkal. 1991. február 1-től lettem állandó belső munkatárs, és egy idő után kivívtam magamnak egy olyan „szabad” státust, amely révén, a belpolitikát kivéve, szinte valamennyi rovatba írhattam, bár kétségtelen, hogy a leggyakrabban a kulturális és a sportoldalakon jelentem meg. Jó néhány kedvenc interjúalanyommal így találkozhattam Jancsó Miklóstól Gigi Buffonig, az Omega-tagoktól Sir Stanley Matthews-ig, de gyakran írtam tv-jegyzeteket, film- és színházi kritikákat, sok zenei tárgyú cikket, kisebb tárcákat, voltak úti naplóim, utcai elmélkedéseim, fantáziám, néha egy-egy szocio-írásom. Mindez belefért a lapba és az én lelkembe, szellemembe is.

Végigjártam négy szerkesztőséget, a Hajós utcát, a Hajnóczy utcát, a Köztársaság teret és végül a Visegrádi utcát. Bár ez utóbbi volt a legközelebb hozzám – alig két villamosmegállónyira – talán a Hajnóczyt szerettem legjobban, lehet, hogy azért, mert félúton volt „TóthPista” és a Szent Jupát étterme között, egy kőhajításnyira az öt perc alatt tíz témát adó Moszkva tértől?

És akkor még nem is szóltam arról, hogy milyen szerkesztőségbe kerültem be. Főszerkesztőnk, Szücs Gábor fantasztikus csapatot hozott össze. Együtt dolgozhattam az interjúkészítés olyan nagymestereivel, mint László Ági és Szegő András, vagy a magyar sajtófotó élő legendájával, Szalay Zolival; tegnap még az ÉS-ben olvastam Szále Laci írásait, másnap pedig rovatvezetőm lett; a zenei témákban osztozhattam a bársonyos hangú, szüntelenül vibráló Baróti Évával, akivel már évek óta rendszeresen együtt voltunk minden jelentős eseményen, de itt indította be az alternatívoknak is teret adó Maximum Rock and Roll rovatot a kiismerhetetlen zseni, Hetesi Péter Pál; élmény volt látni és hallani, ahogyan Szilágyi Béla bulldog szívóssággal oknyomozott egy-egy kényes belpolitikai ügyben, halálra röhögtük magunkat Szántó Péter mikszáthosra vett parlamenti tudósításain, majd a Föld S. Péter vezette Elefánton, amelyet mimózalelkű politikusaink jó néhányszor bepereltek; az azóta is mindenki által csak „piros hajúként” emlegetett Tóth Ildi és Oláh Zoli érzékeny riportjai mellett kedvelt olvasmányok voltak Guba Zoli „kocsmai tudósításai” is; Karácsony Ágival később többször keresztezték útjaink, legutóbb a Rózsavölgyi Irodalmi Szalonban, Bihari Tomival a Népszavánál húztuk együtt az igát, Bányai Gyuri Gábor fiam szakdolgozati konzulense lett; amikor a sportrovatban kollektíven totóztunk, Katona Horváth Jani (KHJ), mint a Bundesliga, Csurka Gergő, mint a Premier League, én pedig mint a Serie A szakértője adtuk a tippeket, aztán vasárnap este a többiek rendszerint közölték velünk, hogy mit csináljunk a tudományunkkal. A csapat egyik legifjabb tagja, Ganczer Gabi, aki egyszer poénból beíratta a totóba, hogy Füst – Milan 1-2, 2,  azóta az ausztrál női futball elismert szakembere.

A fotósok közül két szép, különleges látásmódú hölgyhöz, Bege Nórához és Szegő Erikához fűznek emlékezetes munkák, nagyszerű koncerteken voltunk a jazz-rajongó Kallus Gyurival, azaz Lusival, aztán 1993-ban megjelent egy lakli, csupaideg fiatalember, akivel a következő öt évben állandó párost alkottunk, mi vittük egyebek között a Szigetet. Hegedűs Ákos/morpho ma már nemzetközileg elismert fotográfus, több közös könyvünk is született, jelenleg Amsterdamban él, de ha csak néhány napra hazaugrik, mindig találkozunk és onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk.  

Egy tv-jegyzet kapcsán ismerkedtem meg az akkor még beíróként dolgozó Kajcsos Zsönivel, aki előbb riporter-, majd élettársam lett, de ma is előttem van a parányi szépség Takács Krisztike és a finom lelkű, kicsit titokzatos Papp Ildi. Sajnos neki kegyetlenül rövidre szabta életét a sors, miként a Hölgykurír két szerkesztőjének, V. Polgár Jucinak és Zentai Mariskának is.  

A Kurír 1998-ban már túl volt a zenitjén, sokan távoztak az alapítók közül (többen sajnos már addigra örökre  elmentek, mint Kardos G. Gyuri, Varjas Edu, a „piaci hírnök” és sztorikirály T.Szabó Ervin, vagy két kiváló belpolos, Iván Pista és Cseri Pista – ők ketten alig 37 évesen hagyták itt a földi létet), de azért még mindig remek dolgokat lehetett művelni a rendszerváltás utáni egyetlen „intelligens bulvárlapjában”.

 Ekkorra viszont a magánéletem már romokban hevert, tehetetlenségem értelemetlen önpusztításba fordult, szó szerint belebetegedtem, bár odáig soha nem jutottam el, hogy ez a munkában is visszavetett volna, sőt, voltak hónapok, amikor leginkább a munka éltetett. De azért úgy éreztem, külső segítséget kell kérnem egy általam a mai napig nagyra becsült pszichológustól, dr. Valkay Zsuzsannától, az ország egyik legnevesebb addiktológusától.

Éppen aznap, 1998. szeptember 30-án délután is nála jártam. Szabad munkatársi státusommal (vissza)élve ezekben a hónapokban többnyire csak annyi időt töltöttem a Visegrádi utcában, amennyit az aznapi írásaim igényeltek. Valahogy nem vágytam nagy társaságra, valószínűleg ez is hiba volt, az egyedüllét nem jó tanácsadó…Aznap délelőtt, bár még csak szerda volt, más dolgom nem lévén, megírtam egy jó kis olasz focis cikket a következő hétfői sportmellékletbe, aztán irány a pesthidegkúti rendelő. Még a tömeges mobiltelefon kora előtt voltunk, nekem amúgy is későn, csak 2006-ban lett…

Délután fél 5 körül értem haza, és láttam, hogy villog az üzenetrögzítőm. Visszahallgattam és megállt bennem az ütő: Vincze Attila sportos kollégám volt: „Gyere be gyorsan a szerkesztőségbe, megszűnt a Kurír”.

Azonnal visszahívtam Vinyót, de addigra már kiürült második otthonunk. Másnap délelőtt 10-re hívta össze Szücs Gábor a társaságot, hogy próbáljuk menteni a menthetőt.

Aligha kell mondani, hogy ez a nap életem egyik mélypontja volt, pedig nem is éltem át ott a helyszínen azt a sokkot, amit a többiek. Persze azóta sokszor hallottam a hiteles történetet és a láttam fotókat is, amelyek aztán, ha jól tudom, valami díjat is hoztak gátlástalan szerzőjének. Pedig a viharfelhők már augusztustól gyülekeztek felettünk, amikor az új kormány leváltotta a korábban államilag megmentett Postabank éléről Princz Gábort. Princzet nem mindig szerettük, de azért mégis elég megbízható kenyéradó gazdánknak bizonyult közel nyolc éven át. A tavaszi választások idején terjedt az a folyosói pletyka, mely szerint a Nagyfőnök a szélsőjobboldali „nemzeti” pártot kivéve minden parlamenti pártnak adott egy kis „támogatást”, „biztos, ami biztos” alapon. Azt azonban jól tudjuk, hogy a hála nem politikai kategória…

Hivatalos indoklás szerint azért kellett bezárni a Kurírt, mert „veszteséget” hozott, a Postabank média-portfóliójának. Valójában azonban  az volt a bűnünk, hogy több cikk is megjelent a belügyminiszter és ama bizonyos német „bombagyáros” kapcsolatairól, (akit néhány éve  be is pereltek „rágalmazásért”) és az a kör már akkor is nehezen viselte a kritikát, még kevésbé a leleplezési szándékot. És ezek elfojtásában már akkor sem voltak gátlásaik. Tehát szinte pontosan ugyanaz történt, mint 18 évvel később a Népszabadság esetében, amelyet az új pártállam egyik főideológusának viselt dolgai miatt végeztek ki, ugyanolyan brutálisan, egyik napról a másikra, mint bennünket. De említhetném a Klubrádió, a 168 óra és más, nem „udvarhű” médiumok eseteit, a közmédia és népszerű online felületek megszállását is…Mára e téren is a „tudomásulvételek országa” lettünk, és mindez azon a szerdán kezdődött.

Másnap egy emberként ott voltunk a szerkesztőségben. Nagy taps fogadta Gábort. Aznapra egy négyoldalas kis lap jelezte, hogy még élünk. Főnökünk minden követ megmozgatott, hogy életbe lehessen tartani a lapot, aki tehette, mozgósította saját köreit, hátha lehet valami erős befektetőt találni. De sem a közvélemény, sem az üzleti világ, sem az újságíró társadalom nem álltak ki a Kurír mellett. Mi több, még a magukat liberálisnak tartó politikusokra sem számíthattunk. Nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, hogy ez volt az első tőrdöfés a rendszerváltással kivívott sajtószabadságba, a szakma egy része nyilván csak azt vette észre, hogy egy lappal, esetleg egy konkurenssel kevesebb lesz az újságos standokon.

A Kurír felszámolásának hátterét Főszerkesztőnk írta le a 20. évfordulón, sajnos, túlságosan is tanulságos. https://merce.hu/2018/09/30/a-kurir-sztori-ma-20-eve-hallgattatta-el-az-elso-lapot-a-fidesz/ A magam részéről jó néhány sztorit összegyűjtöttem ezekből az évekből, egy részük be is került a Hírértékek könyve című „szakmai önéletírásomba”, Ákos barátom is rendszeresen felidézi kalandjait online Kép-regényében https://www.morphoto.hu/hu/morphoblog/ , de egy igazi nagy Kurír-könyv még mindig várat magára. És közben egyre kevesebben leszünk…

Akkor, 1998 őszén nem maradt más vigaszunk, mint az, hogy kilenc év alatt történelmet írtunk, és nyomot hagytunk a rendszerváltás utáni magyar sajtóban. És furcsa (?) módon azóta is mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a Kurír létét, örökségét elhallgassák. A most felnövő, médiapályára készülő nemzedék szinte semmit sem tud róla, vagy amit tud, azt is rosszul, elferdítve. Úgy látszik, még az emlékétől is félnek egy olyan széles orientációjú, a komoly tényfeltárástól sem visszariadó, ráadásul jól olvasható, szórakoztató, az olvasót tisztelő laptól, mint amilyen a Kurír volt. Mi, akik őrzünk bekötött példányokat, vagy legalább saját cikkeinket eltettük házi archívumunkba, kicsit olyanok vagyunk, mint a Fahrenheit 451 átnevelő táborának lakói, akik megtanulnak egy-egy könyvet, hogy ne merülhessenek feledésbe…És ha már a régi lapszámok szóba kerültek: néha előveszem egyiket-másikat és meglátom benne hajdan médiasztár közéleti személyiségek nevét, akikre ma már szinte senki nem emlékszik…

Utolsó szerkesztőségünk épülete azóta kormányhivatal lett. Jó, hogy nem hintették be sóval…

Nem tudom, hogy Gábor komolyan hitte-e vagy csak lelket akart verni belénk azzal, hogy azt mondta: „két kézzel fognak kapkodni utánatok”, de ez egyáltalán nem így volt. Én a szerencsésebbek közé tartoztam, mert viszonylag hamar munkát kaptam a Blikknél, ahol akkor éppen a Kurír egykori „rettegett” főszerkesztő-helyettese, Müller Tibor töltött be hasonló funkciót. Persze ordító volt a különbség a két lap szellemisége, stílusa, színvonala és nem utolsósorban tisztessége között. Mivel én bíztam abban, hogy valamit vissza lehet hozni, amit a Kurírral elvesztettünk, 10 hónap után kirúgtak. Ekkor visszatértem nevelőegyesületembe, az MTI-be, ahol egészen 2009-ig dolgoztam. „Létszámleépítés” címen küldtek el – a legjobbkor. Arra hivatkoztak, hogy mint „sokoldalú ember” biztosan könnyen találok magamnak munkát.…De ez már egy másik, hosszú és kacskaringós személyes történet.