Kevés olyan, a baljós jövőt tisztán látó írója volt a 20. század első felének, mint H. G. Wells. Gondoljunk csak Az időgépre, A világok harcára vagy a Dr. Moreau szigetére – felejtsük most el a filmfeldolgozásokat, csak az eredeti könyvekre koncentráljunk - amelyek egyaránt sötét képet festenek az emberiség sebezhetőségéről és arról, hogy képtelenek levetni évezredes beidegződéseiket, pusztító ösztöneiket. Az igazi király (The King Who Was a King) című filmregényére, amelynek első magyar fordítása alig néhány hónappal az 1929-as angol kiadás után jelent meg, véletlenül bukkantak rá Szüleim egy antikváriumban és én is csak akkor ismertem meg, amikor a hagyatékukat rendeztem.

Azon már meg sem lepődtem, hogy a történet mennyire napjainkról szól. Főhőse egy Amerikában élő munkás fiatalember, aki csak véletlenül tudja meg, hogy valójában száműzött királyi sarj és egy Klavéria nevű kis ország trónjának várományosa lesz, miután az előző uralkodót megölték. Bár a helyiek először jött-ment idegennek tekintik, de végül mégis megkoronázzák, az ország nagytanácsa ugyanis abban bízik, hogy egyszerű báb lesz a kezükben. Ők ugyanis háborúra készülnek a szomszédos Agrávia ellen, amely egy ritka, a modern technikához elengedhetetlen ásvánnyal rendelkezik, és ezért akár egy világháború sem lenne drága számukra. „A mi nemzeti szuverenitásunk előbbre való” – mondja az egyik kardcsörtető és engem kirázott a hideg… Az új király azonban békét akar, és bár a háborús összeesküvők mindent elkövetnek a konfliktus kiprovokálására és a közvélemény ilyen irányú uszítására, titokban tárgyalni kezd Agrávia elnökével, és miután nincs más megoldás a háború megfékezésére, megöleti a nagytanács vezetőjét, ami után a hadsereg és a nép is melléje áll. Az eseményeket először értetlenül fogadó nagyhatalmakat sikerül meggyőzni, és bekövetkezik a világbéke.

A filmregény már csak születésének körülményei és a későbbi események ismeretében félelmetes. Az 1920-as években vagyunk, amikor már érezhető a versailles-i békediktátumokban megfogant újabb nemzetközi feszültség erősödése, Mussolini már a római birodalom feltámasztásáról álmodik, Németországban egyre hangosabbak és erőszakosabbak a nácik. Wells is hivatkozik az Aristide Briand francia és Frank Kellogg amerikai külügyminiszter által 1928-ban aláírt paktumra, amelyhez egy év alatt 54 ország csatlakozott, és amelyben a felek lemondtak a háborúról, mint a nemzetközi politika eszközéről. Ekkor még működött az ENSZ elődje, a Népszövetség. Hogy mennyit értek ezek a nemzetközi megállapodások, sajnos jól tudjuk, és azt is, hogy a II. világháború után az újabb világégést nem az egyetemes békevágy, hanem a nagyhatalmak nukleáris fegyverek általi kölcsönös sakkban tartása akadályozza meg a mai napig. Miközben 1945 óta nem volt egyetlen pillanata sem a Földnek, amikor mindenütt béke lett volna és ma újra együtt kell élnünk Európában a fegyverek zajával és a legaljasabb háborús hisztériakeltésekkel. 

„A világ békéjét csak egy úton lehet biztosítani: az egyetemes emberi értékek nemzetközi szabályozásával, és ha véget akarunk vetni a háborúskodásnak, arra nincs más mód, mint ha megküzdünk azoknak a jelképeknek és kényszerképzeteknek az erejével, amelyek a nacionalizmus szellemét táplálják” – írta Wells a filmregény utószavában és felhívta a figyelmet arra is, hogy „a modern háború úgyszólván kizárólag mészárlás. A lelkek teljes megtörésére van alapítva.” Mindazonáltal valószínűleg tisztában volt azzal, hogy ilyen világ soha nem fog eljönni.

Az írónak nem is voltak illúziói tervezett filmjének sorsát illetően. Úgy vélte, hogy elkészültét nemcsak a politikusok, hanem már a háborús érdekeket szolgáló producerek és cenzorok is megakadályozhatják, és abban sem volt biztos, hogy egy ilyen alkotásnak széles körben lenne sikere, mivel a tömeg „alig gondol és akar egyebet, mint amit mondanak neki”.  Biztosra veszi, hogy az emberek többsége, „akármilyen katasztrófák következzenek is be, a fennálló rend, amelyhez alkalmazkodtak egész életükben, túl fogja élni őket. Összes reflexeik ehhez a rendhez igazodtak és úgy érzik, nem kezdhetnek mindent elölről.” Pedig hol voltunk akkor még az internet és a mesterséges intelligenciák által tökéletesített agymosási technikáktól! H. G. Wells pontosan tudja, hogy a gondolkodó, szabadságvágyó emberek mindig is kisebbségben voltak és lesznek, mégis bennük bízik. Mi sem tehetünk másképpen.

Ahogyan a mitológiai Cassandra és más jósok figyelmeztetéseit sem vették komolyan, úgy az ők 20.-21.századi örökösei sem járnak jobban. Ez a komoly kérdésekkel foglalkozó íróember tragédiája – írja Wells. „Amikor előrelát, bolondos ábrándozónak tekintik, aki mindenféle furcsaságot terjeszt. Annak nevezik sokszor még azok is, akik a szívük mélyén egyetértenek vele. Másnap pedig, mikor a látomása valóra vált, s az állítása beigazolódott, közhelynek tűnik mindaz, ami a mondanivalója volt. Akkor már az egész világ tudja azt, amit ő látott meg előbb és csak kevesen veszik észre, hogy volt azon egyáltalán meglátni való.” És azt már nem írta le, hogy ilyenkor csapatostól jönnek elő azok, akik verik a mellüket: ők tudták, ők már régóta… akkor miért hallgattak?