04.01.

Micsoda országban élünk, amikor azon az ünnepen, amelynek nem lenne szabad másról szólnia, mint a szeretetről, a megbocsátásról, az együttérzésről, ugyanúgy folyik a sárdobálás, a gyűlöletkeltés, a háborús hisztéria, mint az év többi napján? Micsoda országban élünk, ahol nem hallgathatjuk meg a Youtube-ról Mascagni Húsvéti kórusát anélkül, hogy előtte ne vágjanak be hazug kormánypropagandát, amelyen még át sem lehet ugrani?

Elment a legkisebb Baradlay. Mivel is emlékezett volna másra a köztv Tordy Gézára, mint ezzel a megunhatatlan filmmel? Nekem a filmszerepei , a knédlis Vándordiák mellett néhány Vígszínházas alakítása maradt meg nagyon mélyen. Remek Willy Loman volt az Ügynök halálában, ő volt Salieri az Amadeusban, és a Pisti a vérzivatarban nagy túlélő Pistipistipistije. Amikor Rómában voltunk a 60-as években, még a Madách társulatával volt ott vendégszereplésen. Édesapám volt a nagykövetségen a kulturális ügyek felelőse, így ő kalauzolta a színészeket szabadidejükben. Sok-sok évvel később éppen egy családi ebédre mentünk a Horgásztanyába, amikor találkoztunk Tordyval, aki 40 év után is jó szívvel emlékezett Édesapámra. Most már odaát beszélgethetnek..

04.02.

Egy őstörténész szabadkőművességről szóló előadás-sorozatáról kapok híradást, amelyből megtudom, hogy az illetőnek attól van akkora hatalma, hogy nagyapja balkézről Habsburg-ivadék volt – így jutott örökösödés jogán Hatvanpusztához – és rokoni kapcsolatban áll a Rócsildokkal is, akik tudvalevőleg a világ urai. Így már minden világos. Akkor már csak a neocár és a KGB családfáját kellene kinyomozni.

Úgy tűnik, mégsem lesz ingyenkonyha a környékünkön, hanem „közösségi tér”, amely fölöttébb tág fogalom a játszóháztól a kocsmáig.  De Húsvét után egy nappal fél tucat hajléktalan várta a vietnami bolt előtt az ünnepi maradékokat. És kaptak. Egyikük a kalács mellé még egy kis pénzt kért kakaóra. És kapott.

04.05.

Ezerrel folyik a megafondiplomácia a NATO és Moszkva között. Szerencsére azt, aki átélt több évtizedes hidegháborút, kubai rakétaválságot, Prágai Tavaszt, lengyel szükségállapotot, dél-koreai géplelövést, 9/11-et, több rendbeli közel- és közép-keleti konfliktusokat, már elég nehéz háborús hisztériával megijeszteni.

Az ingyenes nyomtatott manipulátor felháborodva közli, hogy a főpolgármester közpénzből kampányol. Azért belenéznék a másik fél hiteles – mondom, hiteles – könyvelésébe, hogy honnan szedik az ellenség lejáratása szánt milliárdokat…

04.06.

Láttunk egy alig 20 éves japán filmet az elszakíthatatlan szerelmek boldogtalanságától. Kitano Takesi Bábok című alkotása, amelynek az elején egy ősi bábjáték mutatja be az alaphelyzetet. kikerülhetetlennek látszó sorstragédiák: egy fiatalember karriervágyból elárulja jövendőbelijét, aki öngyilkosságot kísérel meg, és bár túléli, egy-egy világos pillanattól eltekintve önmagába zárkózik. A fiú bűntudatból szó szerint önmagához köti, és együtt indulnak a vakvilágba cseresznyevirágzástól hóolvadásig, míg végül meg nem nyugszanak a halálban; egy fiatalember, aki minden szombaton egy kerti padon ebédel szerelmével, gazdagságra és hatalomra vágyik, ezért jakuza lesz, egy nagyúr bérgyilkosa, mígnem belőle is nagyúr válik. Csak a kerti pad ebédeit nem tudja egyikük sem elfelejteni. A lány 50 évig várja minden szombaton, mire a már haldokló öregember egyszer megérkezik egy utolsó találkozásra, hogy aztán úgy végezze, mint az ő korábbi áldozatai; a könnyelmű popsztár nem veszi észre egy rajongója őszinte szerelmét, aki, miután imádottját autóbaleset éri, önkéntes vakságba menekül. Így találkozhatnak évekkel később, mert az eltorzult arcú, fél szemére megvakult énekesnő nem akarja, hogy egykori hívei így lássák, de egy vak ember az más. Valamennyien tehát sorsuk bábjai, amiből nincsen kiút, mert a döntő pillanatban gyengének vagy felelőtlennek bizonyultak.  E kiúttalanságot mutatja az első pár végtelen útja, a hosszú néma képsorok, a magány csendje. Jó, hogy a mi szerelmünk nem ilyen – mondta Életem Párja. Igen, mert mi elég bátrak voltunk ahhoz, hogy szembe menjünk kijelöltnek látszó sorsunkkal, hittünk egymásban és önmagunkban…

Ott voltunk, közel 70 évesen, ki tudja, lesz-e még ilyen alkalom. Miénk volt a tér, mondta a vezérszónok. Ha ezt a Gyöngyhajú Költőnő hallotta volna… Már 30 évvel ezelőtt is kikérte magának, hogy az ő sorait politikai célokra akarják felhasználni. A telt ház megvolt, de valahogy az a sokat emlegetett karizma nekünk nem jött le. Vagy csak azért, mert pocsék volt a hangosítás? A 100 ezer pluszos sokadalom pedig még mindig nem elég dühös. Az unalomig ismételt „nem hagyjuk”, meg „mondjon le” helyett inkább azt vártam volna, hogy „börtönbe”. Ugyanannyi szótag, ugyanaz a hangsúlyozás, akkor? Ennyi emberrel egy Petőfi világra szóló forradalmat csinált volna. Pláne ennyi fiatallal. Vajon mit vártak ők, és azok, akik direkt erre a tüntetésre jöttek haza külföldről? De Petőfi csak egy volt. Vajon mi lett volna, ha a vezérszónok beszéde végén kiadja a jelszót, hogy foglaljuk el a Karmelitát és a Sándor palotát, vajon elindult volna a nép, vagy akkor is hazament volna békésen? A Körút sarki törökök mindenesetre örülhettek, hosszú sorokban érkeztek oda a résztvevők felüdülni, könnyíteni… Mi egy-egy tiramisura fizettünk be, miután a téren 1400-ért vesztegettek egy darab perecet…

És csoda történt: igaz, két órás késéssel, és az egész teret mutató fotók nélkül, de a közmédia mégiscsak beszámolt az eseményről…Erről egy pontosan 40 évvel ezelőtti esemény jutott eszembe: Kádár János hivatalos látogatásra Párizsba utazott. Első este François Mitterrand francia köztársasági elnök, aki két évvel korábban Budapesten járt, díszvacsorát adott a tiszteletére. Az ilyenkor szokásos pohárköszöntő szövegét előre leadták az MTI-nek, amelytől aztán a többi médiumnak át kellett vennie. A hírügynökség tudósítója a pohárköszöntő elhangzása után feloldotta az „embargót” egyben közölte azt a néhány eltérést, ami elhangzott az előre leadotthoz képest. Ekkor megjelent a szerkesztőségben egy PB-tag, aki három órán keresztül molyolt a mindenki által jóváhagyott Kádár-szövegen és lett éjfél, mire kimehetett.

04.07.

"Ne azt kérdezd, hogy mit tesz érted a haza, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazáért". Kérdés: ki mondta ezt, hol és mikor?

Pontos időpont: 2023. december 22. Színtér: a legnépszerűbb közösségi médium. A párbeszéd kiinduló pontja egy hozzászólásom volt ahhoz a témához, hogy megszűnik a középiskolákban a művészettörténet-oktatás.

„Úgy gondolom, hogy minden eddiginél nagyobb lesz a szülők felelőssége. Azért szerencsére még a Rákosi-korszakban, vagy a Kádár-éra keményebb időszakában nevelkedtek közül is sok értelmes, intelligens, művelt ember került ki. Lehet, hogy megint működnie kell a hagyományos "dafkénak", amelyet mi magyarok jól ismerünk és néhányszor már alkalmaztunk történelmünk folyamán. Csak az a szomorú, hogy erre a 21. században kell gondolni.”

Erre jött egy úriember (név, profilkép, ránézésre maximum harmincas) válasza:

„Igen, ezt a mentalitást szoktuk alkalmazni magyarellenes erők ellen, mint amilyen a szadesz is volt. Manapság főleg a brüsszeli agyhalál ellen kell. Veletek már nincs értelme foglalkozni, ti már megbuktatok örökre!!!”

Nem is tudom, miért válaszoltam neki, de valahogy nem bírtam ki, ezért a következőt posztoltam, konkrétan neki címezve:

„Tanítani való ez a propaganda-szöveg, köszönet érte, elteszem az utókornak, ha meg akarja érteni, milyen világot éltünk a 21. század harmadik évtizedében. Ami az "örök" szót illeti: egy valamit jegyezz meg, az "örök" nem emberi fogalom. Pláne nem politikai.”

Erre ő:

„Kinevetni valóan szánalmas vagy. Ti és a végtelenül gőgös magyarellenes szellemi köreitek végleg megbuktak. Ti már sohasem lesztek hatalmon és nem fog kamuhíreket közölni az MTI sem. Az örök a ti esetetekben egyszerűen egy tény, frusztrált, kinevetni való kisbarátom!!!”

„Még annyit, hogy a te mentalitásod egy évezredek óta rendszeresen megörökített, alaposan megénekelt viselkedés-típus. A felsőbbrendűségi tudattal megvert, végtelenül hatalomvágyó ember frusztrált fröcsögésének hívják hatalomvesztes után. Ez vagy te, ezek vagytok ti, hatalomvesztett frusztrált senkik.”

Itt tényleg abba kellett volna hagynom, de valahogy mégsem tudtam túllépni rajta. Mindezt két nappal Karácsony előtt, amely állítólag a szeretet ünnepe.

„Kösz a tartalmas, magvas megjegyzéseket. Csak azért nem vitatkozom Veled, mert a köreid által szintén nem kedvelt Esterházy Péterrel vallom: egy bizonyos szint felett az ember nem megy le egy bizonyos szint alá. Amúgy meg kisbarátod a hóhér, lehet, hogy az apád lehetnék, szerencsére nem, vannak normális fiaim. Még csak annyit, hogy soha nem voltam hatalmi helyzetben, és nem is kívánkozom oda. Ennyit arról, hogy mennyit tudsz az én mentalitásomról. (Másnak a nevében nem nyilatkozom). Ez úton kívánok Neked békés, szeretettel teli Karácsonyt!”

Az úriember először még jókívánságaimat sem fogadta el, és némi szórendcserével az előzőeket ismételte meg, majd ugyanezt egy újabb mutációban előadta egy másik hozzászólónak, aki csupán annyit kérdezett tőlem, hogy miért állok le egy trollal. Majd vélhetően maga is rájött, hogy ő kezd röhejessé válni – vagy szólt neki a megbízója – törölte a nekem szánt utolsó és mások reakciójára írt  összes posztját, és profilját, majd nyomtalanul eltűnt.

Még az ezredfordulón volt egy hasonló esetem, akkor egy korai internetes portálnál dolgoztam, és egy nick-es hozzászóló folyamatosan bombázott hasonló szövegekkel. Én többször felajánlottam neki, hogy találkozzunk és beszéljük meg egy kávé vagy egy sör mellett a dolgokat, de azt válaszolta, hogy „nincs abban a helyzetben”, hogy találkozzunk.  Lehet, hogy ugyanő volt a mostani kihívóm? Esetleg egy mesterséges unintelligencia?

12.18.

A 20. századi magyar múlt legszörnyűbb éveit bemutató állami múzeum a vészkorszak egyik rettegett jelképével díszített bögréket árusít webshopjában. De van olyan ajándéktárgy is, amelyen e jelkép mellett ott van az ötágú csillag is, az intézmény felfogásának megfelelően, amely  a két jelkép mögötti hatalmak közé egyenlőség-jelet tesz.

Azért kíváncsi lennék, hogy ha végigmennék az Andrássy úton egy vörös csillagos sapkában (olyan 68-as Mao-s stílusban), előállítanának-e? (A másik jelkép viselése fel sem merülhet részemről). Nem fogadok, mert úriember biztosra nem fogad. De említhetném azt az esetet, amikor egy népszerű közösségi médium letiltotta az egyik blogomat, mert a szövegben - pontosan meghatározott történelmi összefüggésben - egy közismert náci köszöntést szó szerint idéztem. A terrorháza vezetői és felettesei amúgy igazából sosem tagadták egyértelműen szimpátiáikat, és ha valaki szóvá tenné komolyabban (van-e olyan bátor ember még ebben a velejéig rohadt és megvásárolt közéletben), akkor biztosan azt mondanák, hogy a világon minden múzeum készít az anyagára épülő relikviákat.

12.19.

A szomszédos nagyáruházban a „hazai szeretem” tej legolcsóbbja 469 forint, 400 alatt csak olyan kapható, mint a török Mehemed, aki sose látott tehenet. Egy kovászos, maximum 35 dekás cipó 529 forint, egy 75 dekás parasztkenyér egy ezres (na jó, 999), a legolcsóbb ehető szeletelt kenyerek (400 gramm) 650-nél kezdődnek, de inkább 800 körül vannak. Tehát már a 100-szoros háromhatvant is túlléptük. Mostanában mintha nem hallanék a különböző árakkal kapcsolatban „lélektani határról”.

Párbeszéd a boltban. A bevásárló kocsi nagyon rugalmasan befogadja a százasokat, az ötveneseket és a húszasokat is. Éppen végzek a kipakolással, amikor egy velem egy korú hölgy megszólít: - Milyen pénze van benne? – Százas – mondom gépiesen, a fene sem emlékszik már. – Akkor ne vegye ki, adok magának egyet – mondja, de közben én már szedem ki rutinmozdulattal az érmét, és kiderül, hogy ezúttal egy húszast tettem be. – Jó kereskedő – jegyzi a hölgy, akinek mutatom, hogy mégsem százas volt….

Ha kilépünk kies, védett otthonunkból, már nemcsak a lelkünk fuldoklik, hanem a testünk is. Házunktól legfeljebb 100 méterre van a szupermarket, a bevásárló csomagom éppen csak kicsit nehezebb az átlagosnál. Jó karban lévő késői hatvanas vagyok, szívem, tüdőm rendben, kondícióm is úgy gondolom, jobb a kortársaim átlagánál, mégis lihegve, kifulladva érek haza. Otthon nem merünk szellőztetni, mert még mindig jobb az éjszakai állott levegő, mint ami kívülről tódulna be. Jó, hogy nem vagyok egy konteós típus, mert azt mondanám, hogy a titkos hatalmak így akarnak minket szándékosan elpusztítani.

Manapság az utcán, buszon, villamoson egyre több olyan emberrel találkozunk, akik magukban beszélnek. És nem a head-set-es telefonálókról beszélek, akikről egy negyven évvel elhunyt, valami csoda folytán feltámadott azt hinné, hogy mind a bolondokházából szabadultak. Ezek a hagyományos motyogók, ordibálók, káromkodók, akiktől mindenki elhúzódik, akikre senki nem mer ránézni és örülnek, ha tovább mennek, vagy leszállnak. És ilyenkor ismét hálát adunk, hogy bennünk és körülöttünk még mindig béke van és remélhetőleg az is marad.

Olvasom, hogy egyharmadára csökkent a köztévé híradóinak nézettsége. Egy mémen a műsorvezető név szerint köszönti a nézőket. Biztosan ezért megy a főcsatornán naponta reggeltől estig 9 szappanopera, plusz az állandó műsorok, hogy legalább az agyrágógumi híveit odaszegezzék a képernyőhöz.

Ideje lenne a Magyar Közlönyt átnevezni Magyar Közönnyé. Akkor sem lenne nagyobb az abban megjelentek visszhangja, ha az újabb és újabb rendelkezéseket nem az éj leple alatt tennék közzé.

A magát „az utca hangjaként”  hirdető közvélemény-formáló ingyenes lap (Lópici Gáspár, ki vagy a mennyekben…) a mai címoldalán lelkesen számolt be arról, hogy a budapesti karácsonyi vásár az egyik legnépszerűbb Európában. Ezt tapasztaltuk a múlt hét végén, hihetetlen tömegnyomor volt a belvárosban, igaz, magyar szót még az árusoktól is ritkán hallottunk, mert még a magyarokat is külföldiül szólították meg. Nem is csoda, amikor egy marcipános bonbonos doboz 30 ezer, két szem sütemény 4000 forint. De a fővárosnak szóló dicséret mégis meglepő, igaz, az online kiadás címlapja hozta szokásos formáját az első számú városvezető viselt dolgairól….

Ritka megtiszteltetés ért: a Líbiai Forradalom néhai vezetőjének nagyon is mutatós hölgyleszármazottja jelölt be ismerősnek. Lehet, hogy rosszul tettem, hogy izomból töröltem, elvégre felmenőjének iszonyatos vagyona lehetett az olajból, ami miatt eltűrték jelenlétét a világpolitikában 42 éven keresztül, ki tudja, nem akarta-e rám bízni a kezelését, mondjuk 20%-ért. Valószínűleg a dédunokámnak sem kellett volna dolgoznia egész életében….

12.20.

A felcsúti igazmondó ismét végtelen műveltségéről tett tanúságot, amikor a török elnöktől kapott elektromos autót Uriásnak nevezte. Ha a bibliai harcosra gondolunk, az nem igazán nyerő, mert Dávid király megölette, hogy elvehesse feleségét. Ha viszont Heep Uriásra, a hízelgéssel, zsarolással, hamisításokkal karriert csináló ügyvédre, akkor telitalálat. Dickens így ír sok visszataszító hőse egyikéről: „Heep Uriásnak hideg, nedves kezei vannak, az alakból csak úgy árad a kényelmetlen érzés, kígyószerű aljasság. „

12.21.

Ötéves korom óta rajongok a fociért. Akkoriban a magyar pályákon Mészöly, Farkas, Albert, Bene, Göröcs, Tichy varázsolt, de hamarosan megismertem, nem utolsósorban a gombfocinak köszönhetően a világsztárokat, Pelétől Facchettiig, 1966-tól pedig végignéztem valamennyi világbajnokságot. Régebben sokféle sportot néztem, jéghokit, vízilabdát, kosárlabdát, teniszt, mára megmaradt a foci, nagy Milan-drukker vagyok, ha csak tehetem, minden meccsüket megnézem. Persze a mai játék már régen nem az, mint 60 évvel ezelőtt, ezzel tisztában vagyok, de mostanában mégis úgy érzem, hogy a kizárólag üzleti alapon gondolkodó, nem mellesleg velejükig korrupt nemzetközi szövetségek, ha a játékosok nem lázadnak fel, rövid időn belül teljesen tönkre fogják tenni. Újabb és újabb kupasorozatokat, tornákat találnak ki, egyre rövidebb a pihenő idő, a legjobbaknak, akikért kimegy a néző a stadionba, vagy akikért a szponzorok reklámokba fektetnek és borsos áron eladják a közvetítések jogát, lassan már rendszeresen hetente kétszer kell pályára lépniük tétmeccseken, olyan időszakban is, amit korábban a felkészülésre, az erőgyűjtésre használtak fel. Egy statisztika szerint a mai sztárjátékosok éves átlagban kétszer annyi időt töltenek a pályán, mint a húsz évvel ezelőttiek, nem csoda a többségüknél a feltűnő formaingadozás, vagy pedig a gyakori sérülés, amelyeknek nagy része izomfáradtságra vezethető vissza. Egyelőre azonban még őket is elvakítják a csillagokat verdeső szerződések, átigazolási összegek. Már-már ott tartunk, hogy az ókori gladiátorok egészségére, erőnlétére jobban vigyáztak, mint manapság a foci világklasszisaira…

Mindig is utáltam mindennemű személyi kultuszt, ez valószínűleg legfőbb gyári hibámból, a megrögzött szabadgondolkodásból, valamint az Istennel való ambivalens viszonyomból fakad. És ugyancsak visszatetszőek számomra azok a járulékos személyi kultuszok, amelyeket mesterségesen táplálnak egy-egy magasabb érdeknek megfelelően. Most éppen a magyar foci jelenlegi legfényesebb csillagán a sor, hogy a nemzet aranyává tegyék, elvégre nem lehet örökre megélni a „leghíresebb magyarból”, akit az ország túlnyomó többsége már koránál fogva is legfeljebb felvételről láthatott, élőben nem. (Én is csak 1981-ben láttam a Népstadionban, amikor 25 év után először hazajött). De vajon mi lesz az ifjú félistenből, ha esetleg mégsem szárnyal olyan magasra, mint ahogyan azt elvárják tőle, netalántán leégünk a jövő nyári EB-n? Akkor ő lesz a bűnbak, akinek a nyakába varrhatják a kudarcot, mert azt jól tudjuk, hogy napjaink személyi kultuszának fő alanya, tárgya és birtokosa soha nem veszíthet…

12.22.

Okostelefonjaink lehallgatnak minket – írja mintegy revelációként egy magyar hírportál. Jó reggelt! Már hat évvel ezelőtt készült egy amerikai tanulmány, amely kimutatta, hogy a helymeghatározó applikációval akár az amerikai elnök főtestőrét is nyomon lehet követni.

Évtizedeken keresztül kellett újságíróként foglalkoznom a különböző ámokfutó gyilkosokkal, Columbine-tól a floridai iskolai mészárlásig, a https://gobolyosnlaszlo.hu/veres-hirek-verszennyes-hirnevek/ című könyvemben két külön fejezetben is foglalkoztam a médiasztárrá vált gonosztevőkkel. Mégis a hideg rázott ki, amikor a prágai Károly egyetemen elkövetett tömeggyilkosság hírével találkoztam. Alig két hét telt el azóta, hogy Prágában jártunk, bejártuk a Karácsonyra készülődő óvárost, élveztük békés, derűs hangulatát, sétáltunk nem messze a tragédia helyszínének közelében is. És megint egy olyan fiatalember volt az elkövető, aki tele volt frusztrációval, állítólag gyűlölte önmagát és az egész világot, mígnem bekattant, megölte az apját, majd diáktársai között végzett vérfürdőt. Elembertelenedett, végsebességen élő, az ember értékét sikerességben mérő világunkban egyre többen lesznek, akik nem bírják majd elviselni, hogy vesztesnek tekintik őket, és meg akarják mutatni, hogy ők is valakik, ha másképp nem, úgy, hogy halottak árán hagynak nyomot maguk után. Ezek az emberek köztük élnek, és nem tudjuk, mikor és hol szakad náluk el a cérna…