Fotó: Centrál Színház/Horváth Judit

„York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át” – mondja Shakespeare III. Richárdja. „Nincs mit tenni” – sóhajt fel Beckett Estragonja, amikor nem tudja felhúzni a cipőjét. Két legendás színházi nyitómondat, egymástól 400 év távolságra, egyiküket sem felejtjük el soha. És akkor jön egy zseniálisan pimasz, magyar létére világhírre szert tevő író, aki színpadra állítja saját alteregóját, és így hangzik első mondata: „Azon gondolkozom, hogy tulajdonképpen milyen nehéz egy színdarabot elkezdeni.”

Molnár Ferenc önironikus aggályát teljes mértékben osztom, csak színdarab helyett cikket mondanák. Közel ötven év alatt több tízezret írtam, és bizony, állíthatom, hogy a legtöbbször éppen a nyitó mondattal bajlódtam. Ha valamilyen kritikát kellett írnom, magamban legalább 5-6 változatot elpróbáltam már az előadás alatt, ahelyett, hogy felhőtlenül élveztem volna a látottakat/hallottakat, mire az elsőt leírtam és a legtöbbször az sem maradt meg. A címről nem beszélek, mert azt többnyire a szerkesztő átírta (szinte kikerülhetetlen szakmai ártalom). Most, hogy már visszavonultam, Párommal együtt hagytam, hogy átitasson bennünket az a békebeli, a férfi és a nő örök kapcsolatát, a színház világát könnyed szeretettel és játékossággal teli humor, amelyben Molnár utolérhetetlen volt, és amiért a színészek is imádják a mai napig a darabjait, mert őt játszani igazi élvezet. És a Játék a kastélyban tele van olyan szituációkkal, amelyekben a színpadi bravúrok szinte tálcán kínálják magukat.

A Centrál Színház új bemutatójának már a főpróbáján felcsattant többször a vastaps egyes jeleneteknél, mert érezhettük, hogy a színészek valósággal lubickolnak a darabban. Amikor Alföldi Róbert kimondja azt a bizonyos első mondatát, egy pillanatra megdermedtem – mintha Márkus László hangján, az ő felejthetetlen hanghordozásával szólalt volna meg. Nyilván, aki látta azt az éppen 40 évvel ezelőtti Madách Színházbeli bemutatót, soha nem felejti el. Aztán egy idő után már csak a minden hájjal megkent írót láttuk, aki nem tud és nem is akar másban gondolkodni, csakis színházban, és ennek köszönhető, hogy megmenti két fiatal szerelmét. És megint csak saját pályám jutott eszembe: nem egyszer, nem kétszer fordult elő velem, hogy az írás nehézségein egy, a környezetemben a valóságban elhangzott szellemes mondat, vagy egy megtörtént szituáció felidézése segített át. Itt az író csap össze a hajnali órákban egy jelenetet, hogy a szerelmesek tisztázhassák a „félreértést”, ő pedig tovább legyezgethesse saját hiúságát.

Alföldi hol szellemesen sziporkázó, hol csupán öntelt és gunyoros, hol szigorú, hol megértő és megbocsátó, nemcsak a hangskálája és gesztusai zseniálisak, hanem a mimikájától is gyakran csattant fel elemi erővel a nevetés. Alakításának egyik csúcspontja, amikor barátaival a felvonásvéget próbálják helyre tenni, és árgus szemekkel figyeli a többiek erőlködését, hogy aztán ledorongolja őket.

 E jutalomjátékban remek partnerei is vannak: László Zsolt megmutathatja karakterének könnyebb oldalait, Schmied Zoltán szerepe szerint pompásan „túljátssza” a móresre tanított hősszerelmes figuráját. Fergeteg hatást váltott ki a közönségben az író nemtelen bosszújával, a francia nemesi nevekkel való küszködése.  Az előadás kacagtató pillanatai Magyar Attila kiváló memóriájú, szolgálatkész, ugyanakkor extravagáns vendégeit méltóságteljesen lenéző lakájának jelenései is. Talán a fiatalok, Puskás Samu és Balla Eszter halványabbak egy árnyalattal a többieknél, igaz, figuráik is még pátyolgatásra szorulnak az „öregek” részéről.

A Játék a kastélyban Puskás Tamás rendezésében közel 100 évvel megszületése után is kellemes görbe tükör mindennapi gyarlóságainkról, miközben arról is szól, hogy egy kis szeretettel, őszinteséggel és találékonysággal enyhíthetünk életünk nehézségein. És minél jobban ráismerünk gondtalan nevetésünk közepette önmagunkra, annál jobb.

Fotó: Centrál Színház/Horváth Judit

A 20. századi amerikai drámákban folyamatosan isznak. Talán még mindig a szesztilalom okozta össznépi frusztráció hatása, igyunk, amíg lehet, amíg valami elmebetegnek eszébe nem jut egy újabb prohibíció. Edward Albee Nem félünk a farkastól című darabja alighanem mindegyiken túltesz. Még vízben is sok, amennyit a színészek a nyílt színen elkortyolnak – vagy még inkább felhajtanak, vedelnek – és, mint egykori túlzott alkoholfogyasztó, belegondoltam, hogy mindez „igaziból” hová vezetne. Elszörnyedtem, hiszen valószínűleg már egyik figura sem tudna magáról, nemhogy képesek lennének ezekre a halálpontosan kiszámított „játszmákra”. Másfelől viszont – ismét csak saját magamon és az akkoriban hasonló állapotban lévő környezetemből leszűrt tapasztalatokból kiindulva – meggyőződésem, egy „normális” ember atomrészegen is „normális” marad, mert a szesz csak azt hozza ki belőle, ami benne van, lehet, hogy nagyon mélyen eltemetve, de ha megszabadul a gátlásaitól, akkor Isten legyen irgalmas mindenkinek körülötte. Talán ezért is van, hogy az alkoholos befolyásoltság a világon mindenütt nem enyhítő, hanem súlyosbító körülmény.

George, Martha, Nick és Honey számára mégis úgy tűnik, az alkoholizmus nemcsak állapot, hanem ürügy arra, hogy élve felboncolják egymást és saját magukat. Poharuk, üvegjeik mögé rejtőzve adják ki legféltettebb titkaikat, saját tehetetlenségüket, csődtömeg életüket, egyre durvábban adagolva a kölcsönös megalázásokat. Mert ezek nélkül még elviselhetetlenebb lenne a létük. És ki tudja, hogy az egyes „játszmákban”, amelyekben mindig az hozza a „szabályokat”, aki elkezdi, mennyi az igazság és mennyi a fantázia, ami egy inkvizítornak is becsületére válna. Ez a nagy kérdés akkor merül fel a nézőben, amikor George előadja a születésnapra hazavárt fiúk halálhírét, Martha összeomlik és csak ezután válik világossá, hogy az asszony nem gyermeke elvesztésébe őrül kishíján bele, hanem abba, hogy férje „elrontotta” az ő játszmáját, amely a soha nem létezett fiúról, a család büszkeségéről szólt. Ezek után ki tudja, hogy George valóban írt e regényt, hogy Honey valóban álterhességével vetette-e el magát Nick-kel, aki apjától „Isten pénzét” örökölte, hogy Martha valóban imádja-e rektor apját, vagy őt is gyűlöli a „nagy jövő előtt álló” George-dzsal való házassága miatt. „Nem félünk a farkastól, nem esz meg, csak megkóstol” – dalolgatja George, de miután kettesben maradnak Marthával, az asszony csak annyit ismételget: „De én félek”. Albee azzal magyarázta annak idején a címet, hogy a három kismalac e dalból merít magának bátorságot, holott rettegnek az ordastól, de egy kis hamis illúzió mindig jól jön. És Martha éppen ettől fél: most, hogy a „játszmák” mindent a felszínre hoztak, mi marad nekik? 

Talán még egyetemista voltam, amikor láttam Mike Nichols 1966-os filmremekművét, akkor úgy éreztem, hogy a Richard Burton-Elisabeth Taylor kettősnél és a fiatalokat játszó George Segal-Sandy Dennis párosnál tökéletesebben nem játszhatják el ezt az iszonyú tragikomédiát. Burtonék, mint szinte valamennyi közös filmjükben, szinte saját életük egy szeletét tették közszemlére.

A Centrál Színház előadása azonban felülírta ezt az élményt.

Nem premierről, még csak nem is viszonylag új előadásról van szó, hiszen 2016 márciusában került először színre. Akkor és az azt követő években azonban, ha nem is tudatosan, „kikerültük”, nem ilyen színházi estével akartuk amúgy is nyomott hangulatunkat tetézni.  Most is szinte véletlenül futottunk bele, de úgy éreztük: a két főszereplővel nem tévedhetünk.

Amikor e sorokat írom, már eltelt egy teljes nap, és még mindig a hatása alatt vagyunk.

Básti Juli és Rudolf Péter pályafutását a kezdetektől követem, tudom, hogy bármilyen figurává át tudnak lényegülni, még olyanokká is, amelyek látszólag idegenek tőlük. Idézzük csak fel a Sztálin menyasszonya fogyatékos lányát, vagy az 1945 dölyfös, ám végtelenül gyáva falusi jegyzőjét, miközben mindketten jártasak Shakespeare-ben, Csehovban, klasszikus és modern vígjátékokban és abszurdokban egyaránt. És mégis Életem Párjával, aki nem ismerte a darabot, lélegzetvisszafojtva figyeltük, ahogyan kivetkőznek önmagukból, ahogyan a sudár, izgalmas szépségű Juliból a szemünk láttára lesz egy agresszív, közönséges, de lelke mélyéig sebzett Martha, ahogyan a rokonszenves, egészséges derűt sugárzó Rudi magára ölti a frusztrációit cinizmusba, kis stílű, de annál gyilkosabb élű gonoszságokba fojtó George alakját (Schmied Zoltán Nick-je és Pálfi Kata Honey-je állja velük szemben a sarat, ami önmagában nem kis teljesítmény). A gyerek-jelenet volt az, ahol Életemnél elszakadt a cérna, hosszú percekig sírt, tán még akkor is, amikor rájött, hogy valójában miről van szó.

A függöny legördülésétől hazáig meg sem szólaltunk... nekem a csendben az jutott eszembe, hogy hazatérve ki kéne nyitni a bárszekrényt, de aztán arra gondoltam, hogy mégse: örüljünk annak, hogy a mi életünk értelme a szeretet, a harmónia, egymás megbecsülése, nincsenek lelkünk szekrényeiben csontvázak, amelyek bármikor kihullhatnak. Lehet, hogy egy korty Sógorom isteni pálinkájából oldotta volna a bennünk lévő feszültséget, de mégsem tettük. Magához az élményhez sem lett volna méltó. Mert nekünk az együtt töltött 20 év után sem kell félnünk a farkastól. És legyen így mindazoknál, akiket szeretünk és akik szeretnek minket.