Immár több mint egy éve, hogy Szüleim elmentek. Előbb Édesapám távozott egy csendes, napfényes júniusi napon, majd Édesanyám, aki 70 éven át volt a társa, követte őt egy hasonlóan csendes, napsütéses októberi délelőttön. Mindkettejükhöz kegyes volt a sors, hiszen Apámnak 28, Anyámnak 40 napot kellett még élnie egyaránt végzetes balesetük után, és míg Apám utolsó napjára ma is iszonyodva gondolok, Anyám békésen átaludta magát odaátra, és amikor utoljára láttuk, bár már nem reagált semmire, valami földön túli derű ült ki az arcára.

Már évekkel korábban lelkünkre kötötték, hogy szórjuk szét a hamvaikat. Így is történt, hogy a Család jelenlétében a Duna fogadta be földi maradványaikat. Amikor a dédunokák utánuk dobtak egy-egy szál szellőrózsát, az egyik virág elindult lefelé a folyón, a másik viszont elakadt egy kőben. Ekkor hirtelen az első virág visszafordult e sekély öbölhöz. Még itt sem hagyták el egymást.

Anyám halálának napján Életemmel újra kimentünk ugyanoda, aznap különösen alacsony volt a Duna. Most is hullámokba vetettünk két szál virágot, azok azonban nem akartak eltávolodni a parttól. Talán nekünk akartak üzenni valamit.

Szüleimnek hosszú, tartalmas, gazdag életük volt – ahogyan ezt Apám mondta, amikor utoljára kórházba került. Ő a 90. évében távozott el, Anyám már a 92.-ben volt. Apám előre látta, hogy ő fog elmenni előbb. Még akkor sem gondoltam arra, hogy egyszer elveszthetem őket, ahogyan egyre idősödtek és ahogy testben egyre kisebbek, gyengébbek lettek, talán azért sem, mert szellemük tisztaságát az utolsó pillanatig megőrizték. És talán azért sem, mert azzal, hogy az ő gyerekük voltam, engem is megőriztek fiatalnak. Aztán, amikor Apám örökre lehunyta a szemét, tudtam, hogy csupán idő kérdése, hogy Anyám utána menjen, és az ő elvesztésének elviselése azért volt könnyebb, ha lehet egyáltalán ilyent kimondani, mert tudtam, hogy egy másik dimenzióban újra együtt vannak. Lehet, hogy ezt akarta Anyám is közölni velünk derűs arcával utolsó óráiban.  De amikor benyitok elhagyott otthonukba, még mindig nehezemre esik elképzelni azt, nincsenek és hogy én is elmúltam már 67 éves.

Hosszú, tartalmas, gazdag életük volt, és itt hagyták nekünk a hűség, a tisztesség, az egymás iránti szeretet és  tisztelet, a tudásvágy példáját. Nem voltak szentek, Apámban éles ellentétben éltek hirtelen haragjai sikeres diplomata életművével, Anyám meleg szívénél csak önfejűsége volt nagyobb. De hét évtizedes együttlétükkel megmutatták, hogy mik a fontos dolgok az életben és mi az, ami megmarad az élőkben.

Ha valamit örökre megtanultam ebben a több mint egy évben, az, hogy közel sincsen akkora jelentősége a tárgyaknak, mint amekkorát hajlamosak vagyunk tulajdonítani nekik. Amikor nekiláttunk feltárni az árván maradt lakást, magunk is megdöbbentünk, hogy két olyan ember is, akik nem voltak sem feleslegesen költekezők, sem pedig felhalmozók, mennyi mindent tudnak összegyűjteni hosszú évek alatt, ami elmúlásukkal értékét, értelmét veszti. És ez még a fennmaradt családi fotókra, levelekre is érvényes. Kezdetben még törekedtem arra, hogy ez utóbbiakból próbáljak mindent megőrizni, aztán amikor belefutottam ismétlődő képekbe, vagy olyanokba, amelyek még a családi legendáriumok alapján sem mondtak nekem semmit, rájöttem: csak azok maradjanak, amelyek valóban hozzátesznek valamit életünkhöz, történetünkhöz, minden egyébtől meg kell szabadulni.

Ugyanígy jártunk a könyvtárukkal is. Ha az összes kötetet megőrizzük, amiről valami eszembe jutott a Szülőkről, alighanem új lakásba kellett volna költöznünk. És közben Életem Párjával arra is rájöttünk, hogy mi mennyi felesleges holmit őrizgetünk és egy nagy levegőt véve nekiálltunk saját otthonunkban is rendet csinálni, mielőtt még múzeummá kellene nyilvánítanunk, hogy lomok, terhek helyett olyasmiket hagyjunk magunk után, amelyek nemcsak anyagiakban, hanem lélekben is gazdagítják az utánunk következőket.

Halottak napja körül mindig elmegyünk a devecseri temetőbe, hogy Életem szeretteiről is megemlékezzünk. És vannak mindkettőnknek más veszteségeink is, hajdani jó barátaink, akiket csak magunkban tudunk felidézni. Sajnos az idő múlásával ők is egyre többen lesznek és mi örülünk, hogy még itt vagyunk, épségben, egészségben, teli tervekkel, megbecsüljük az életet és köszönetet mondunk érte annak, akiben hiszünk, vagy akinek sejtjük létezését.  És reméljük, hogy ha egyszer majd nem leszünk, gyermekeink, unokáink ugyanúgy mesélik a régi történeteket, emlegetik családi szállóigévé vált mondatainkat, az együtt töltött éveket, napokat, órákat, a hozzánk kötődő ízeket és színeket, mint ahogy azt mi tesszük az előttünk jártakkal, hogy halálukban is élők maradjanak.