Rikító ruhás keleti boncok szívükig érő aranykereszttel a nyakukban ommoznak és közben szaporán Nyugat felé hajlonganak.

A bevagonírozás előtt mindenki azt vehette magához, ami számára a legfontosabb: könyvek, plüssállatok, családi fotógyűjtemény, kibontatlan porcelánkészletek, régi, értéktelen pénzek. Még az sem érdekelte az embereket, hogy minden egyes tárgy a saját életterükből vett el egy darabot. A vonat egy kis horgásztó mellett haladt el, amelynek partján a hajdan volt férfiideál sétáltatta vadászkutyáját. A szerelvény váratlanul fékezni kezdett, végül annyira lelassult, hogy aki egy kis bátorságot érzett magában, könnyedén kiugorhatott és még attól sem kellett tartania, hogy utána kap vagy utána lő valaki. Az emberek azonban egy kivétellel mind ragaszkodtak tárgyaikhoz és inkább a bizonytalan úticélt választották.

A hajdan volt férfiideál mintha várta volna a szökevényt, egy útlevelet nyomott a markába és megmutatta neki a horgásztó túlpartján azokat a földszintes házakat, ahol észrevétlenné válhat.

A szökevény, amikor a házakhoz ért, lelassította lépteit, és közben a szeme sarkából vizslatta a kapualjakat. Az egyik végül bizalmat ébresztett benne, és be is nyitott az udvarról nyíló ajtón. Egy ünnepi lakomába csöppent, ahol azonnal hellyel és étellel kínálták, holott senki sem tudta, ki ő, mint ahogyan ő sem ismert senkit. Már mindenki jól lakott, amikor belépett egy idősebb és egy fiatalabb fekete ruhás, szakállas, kalapos férfi, kezükben aranytálakkal, amelyekre tortaszerűen tornyoztak fel sokszínű gyümölcsöket és zöldségeket. A két férfi szó nélkül leült az asztal végére, enni kezdtek, senkit sem kínáltak, de hamarosan az egész asztaltársaság köréjük állt, és néhány perc múlva már csak az üres aranytálak maradtak. fekete ruhás, szakállas, kalapos férfiak fogták a tálat és ugyanolyan szótlanul távoztak, ahogy jöttek.

A szökevény körülnézett és az asztaltársaság tagjaiban felismerni vélte azokat, akikkel egy nappal korábban beszálltak a vagonba, de mintha húsz évet öregedtek volna…

Quasimodo törzsfőnöki elefántcsont botjára támaszkodva kiereszti hangját, hogy beleremegjenek a Templom falai. Gólem önkezével törli le homlokáról a Jelet, mert nem akar többé más akaratából ember lenni.

A labdaszedő felé aranypénzeket dobnak, de ő visszadobja azokat a Bajnoknak, aki minden szerváját elrontja.

A család legbékésebb, legrendszeretőbb tagja papírpohárban kever valamit, majd tőle szokatlan mozdulattal kihajítja az ablakon a 7. emeletről. „Mit dobtál ki?” – kérdezi az apja. „Egy kis folyékony plasztikot” – feleli a fiú magától értetődően. „Megőrültél, fel fog robbanni a ház!”. „Nem, már a levegőben szét fog oszlani a plasztik, mire földet ér a pohár, semmi nem marad belőle”. „És ha a levegő robban fel?” – kérdi sápadtan az apa.

Felszabadulnak a lágerek, tódulnak ki belőle az üldözöttek, csontsoványan, kimerülten, de boldogan. Vannak, akiknek még énekelni is van kedvük. Mintha összebeszéltek volna, mindannyian az ország főterére igyekeznek, ahol úgy tornyosodnak az ünnepi díszbe öltözött épületek és szobrok, mintha soha nem lett volna háború. Már megtelik a tér a felszabadultakkal, amikor ki tudja honnan, megszólal egy hangosbeszélő, amely aznap délutánra mindenkit egy másik térre, egy ismeretlen toronyházba hív, hogy megkaphassák az új élethez szükséges sorszámaikat. Hát soha nem lesz vége?

A nőfaló, minél tovább nézte kártyalapjait, annál inkább olyan érzése támadt, hogy a dámák hűtlenül elhagyott szeretőire emlékeztetnek, azokra a nőkre, akik jobban szerették őt, mint ahogyan megérdemelte. A pikk dámát azonban sosem osztották le neki.

Az őrültnek nyilvánított költőnek, amikor tudatára ébredt annak, hogy egy ablaktalan fehér szobába zárták, az volt az első gondolata, hogy teleírja a falakat a fejében még meglévő versekkel, csak azt nem tudta még, hogy mivel, mert egy ceruzát sem hagytak meg nála őrei. Aztán körülnézett és az egyik sarokban tollak, kréták, ecsetek, akvarell-, akril és olajfestékek egész készleteit vette észre. Ösztönösen bal kézzel nyúlt az egyik ecsethez, hiszen született balkezes volt, de gonosz óvónői erőszakkal jobbkezessé kényszerítették, és ezért soha nem tanult meg sem szépen írni, sem rajzolni. Most, amikor már senki sem látta, újra megpróbálkozott azóta is ügyesebb balkezével. Nem is gondolkodott az első képen, egy mocskos, csúf arcú hajléktalan volt, aki egyik kedvenc együttese leghíresebb lemezének borítóján szerepelt. Először csak a nyomorult csövest festette le, aztán emlékezetből felidézte az egész képet. Néhány nap múlva már készen állt a tökéletes másolat, miközben fejében megszólalt az ezerszer hallott Zene. A költő leült, élvezte művét, majd újra felvette az ecsetet és belefogott a következő képbe, egy rőzsehordó öregemberbe. És már az első vonások előhívták agyából a hozzá tartozó hangokat és innentől kezdve ezek vezették játszi könnyedséggel festő balkezét…

Feleszmél-e kötéltáncos létünk, mielőtt lelép a világtalan mélybe?

Ki lopta el omladozó háztetőnk mestergerendáját, hogy a Vörös Rébék keskeny pallóját általmehesse?

Ki fejti meg a vonatsínek mentén szétszórt, galacsinná gyúrt gyermekrajzokat?

Hol késik a messiás, akiben a folyóparton halálba küldöttek utolsó lélegzetükig bíztak?

Mi marad az ígéret földjéből, ha a Teremtő, mint elkényeztetett gyermek, megunta kedvenc játékát?

Kihalljuk-e még tűzre vetett hegedűink hamis hangjaiból, hogy szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország?

Marad-e arcunk ránk fagyott maszkjaink mögött, amikor éjfélt üt végzetünk órája?

Felriadunk-e egyszer mi, jeltelenek, az öldöklő angyal hívó harsonájára?

Még valamikor az 1990-es évek elején volt egy posztpunk-anarcho-szindikalista együttes, a Máyusi Kalapács. Igen, így írták a nevüket, frontemberük, Rigó Z. Totó, aki mielőtt itt hagyta ezt a nyomorúságos Földet, magát „hiányzó láncszemnek” nevezte, és a koncertek elején régi munkásmozgalmi indulók szavára úgy verte a színpadot, mint hajdan az 1919-es „kalapácsos ember”, bár rajta ruha is volt. Honnan jutott eszembe? Kiadtak egy kazettát, amelynek címadó dala a Csak a gyűlölet volt.  Nem tudom, mennyien emlékeznek még elkeseredetten agresszív előadásaikra, de mostanában gyakran eszembe jutnak.

Mert manapság szinte csak a gyűlölet árad mindenhonnan. Ez a rossz érzés a napokban érte el nálam csúcspontját, éppen egy olyan rendezvény kapcsán, amely éppen az elfogadásra, a toleranciára, és az ezzel ellentétes érzelmek szörnyű következményeire próbál évről évre figyelmeztetni.

Amikor az Élet Menetével végigvonultunk a Dohány utcai Zsinagógától a Keleti pályaudvarig, az élen a 80-100 éves holokauszt-túlélők kocsijával, miközben fiatalok tucatjai énekeltek reményteljes, vidám dalokat, és élvezték, hogy a járókelők fényképezik őket, nem tudtam szabadulni azoknak a plakátoknak a sokaságától, amelyek a júniusi választásokra készülve a másik fél elleni gyűlöletet, megvetést árasztják. Lehetőleg 10-20 méterenként, hogy mindenki láthassa őket. Nem tudom, hányan vagyunk az országban, akik már immunisak minden politikai reklámra, mocskolódásra, de sajnos úgy tűnik, még mindig nem elegen. És jól tudjuk, dr.Goebbels óta, hogy a sulykolt gondolatoknak, jelszavaknak nem kell feltétlenül igaznak lenniük, a lényeg, hogy az emberek igaznak higgyék őket. És ne csapjuk be magunkat azzal, hogy azt állítjuk: az ország 22 évvel ezelőtt szakadt ketté az akkori választások után. Az árkot már a rendszerváltás után elkezdték szélsebesen ásni, felszínre kerültek az addig mesterségesen elnyomott ellenséges érzületek, és ahelyett, hogy – élve a történelmi lehetőséggel – kiépült volna egy élhető demokratikus rendszer, a múlt tisztázásával, a fő mozgatórugó a másik lejáratása, a szekértáborok elkülönülése volt. Még egy európai szintű vitakultúra kiépítésére sem volt igény, és az internet azóta is csak mélyíti a „lentebb stílt”. A Menet másnapján rémülten olvastam a közösségi főportálon, hogy egyes résztvevők megkérdőjelezték mások indítékait, jószándékát…

A Rákóczi úti haladva próbáltam megfigyelni a járókelők arcát, volt, akiről leolvastam, hogy tudja, mi ez a menet, volt, aki számára egy látványosság volt, amit megoszthat ismerőseivel, voltak, akik furcsán néztek, de igazán ellenséges tekintettel nem találkoztam,  vagy nem akartam találkozni.

Odaértünk a Keleti pályaudvarhoz, ahonnan a halálba vittek félmillió embert. Lehet, hogy innen vitték a Budapestről behívott munkaszolgálatosokat is, köztük Édesapám nevelőapját, aki soha nem tért vissza keleti frontról. Aztán a pályaudvar előtti placcon az Élők és túlélők fotókiállítás szereplői között felfedeztem egy kedves ismerőst, két éve eltávozott Édesapám  ma is élő és 90 felett is aktív barátját, akivel háborús árvákként együtt töltötték legszebb ifjúi éveiket Sztehlo Gábor Gaudiopolisában. Édesapám diplomata lett, Bandi bácsi, vagy ahogy egymás közt hívták, Sicke, fizikus és a Sztehlo-gyerekek fáradhatatlan krónikása. Ők és sorstársaik a vészkorszak után egy életre szóló leckét kaptak és vittek tovább emberségből, a másik ember tiszteletéből és megbecsüléséből, az előítéletek elvetéséből. E lecke határozta meg az én életemet, és ezt adom át gyermekeimnek, unokáimnak. És eszerint élünk nagy szeretetben Párommal, akivel 23 évvel ezelőtt éppen a Keleti pályaudvar közelében lévő, ma már nem létező könyvesbolt előtt döntöttük el sorsunkat abban a pillanatban, hogy megláttuk egymást.

Talán mégiscsak van más is, nemcsak a gyűlölet.

Az idő egyre eszeveszettebben rohan, de vannak napok, amikor kedvünkért lelassít, hogy megéljük, amit megérdemlünk. Testben, lélekben, szellemben és gyakran úton. Amíg mehetünk, amíg már napokkal, hetekkel az indulás előtt érezzük magunkon a zabla szorítását és amíg még napokkal, hetekkel, néha hónapokkal hazatértünk után is ott járunk, ahol beteljesült egy újabb vágyunk.

Ezúttal Prágában.

A Gólem volt az első mesterséges intelligencia. Löw rabbi ma informatikus fejlesztő mérnök lenne, és a teremtményének homlokára írt „igazság” jelet PIN kódnak hívnák, amihez csak ő férne hozzá. Egyedül ő lenne jogosult arra, hogy AI Golemet életre szólítsa és utasításokat adjon neki. Ha hiányzik a kód egyik betűje, a lény tetszhalott állapotban marad.
Csakhogy már az első Gólem is minden ébredés után tanult valamit, és egy szép napon önálló életre kelt, szembefordult alkotójával, majd pusztítani kezdte, ami az útjába került, és megsemmisülése után is félelmet keltett, mert senki nem tudta, milyen erő lakozik a hamvaiban. Ma fakacatokat és süteményt ruháznak fel a nevével, de azért jó lesz vele vigyázni, mert utódai előbb-utóbb maguktól is képesek lesznek helyreállítani az élet-halál urának tartott varázsszót.

De vajon amikor Ladislav Saloun elkészítette bő 100 évvel ezelőtt a Rabbi szobrát, miért egy rá kúszó meztelen lányalakban ábrázolta a halált?

A rettegés azonban korántsem a Gólemben testesült meg, hanem abban a közel 80 ezer névben, amelyet folyamatosan olvasnak fel a Pinkas-zsinagógában, csak időnként szakítja meg egy-egy káddis. Olyan ez, mint amikor egy halomba dobált cipőket, szemüvegeket, játékbabákat látunk, lehetetlen szabadulni egy bűntől, amiért akkor is szégyelljük magukat, még ha nem is volt, már csak korunk miatt sem, közvetlen közünk hozzá. Elválaszthatatlanná válik tőle a behavazott régi temető, pedig ott többszáz évvel ezelőtt elhunytak nyugszanak. Életem hóból gyúr egy kavicsot, én is követem példáját, letesszük e mementókat egy-egy ismeretlen sírkőre.
Hanuka bejövetelének napja van.

Két Prágai Diákról tudok. Az egyik még valamikor a 19. század első felében élt, ha élt, valahol fél úton Faust és Dorian Gray között. Amikor már nem volt egy vasa sem, engedett az Ördög kísértésének, aki egy tekintélyes összegért megvásárolta a tükörképét. Baldouin hiába élhetett ezután fényűző életet, a tükörképe egyik bűnt, a másik után követte el. Így nem maradt más választása, mint lelőni a mását – vagyis önmagát.
Conrad Veidt és Werner Krauss még egyszer eljátszották a Dr. Caligari baljós kettősét. Veidt, magyar zsidó felesége mellett kitartva, Angliába, majd Amerikába emigrált a nácik elől és csupa gonosz figurát tett emlékezetessé Dzsafaar hercegtől Strasser őrnagyig. Krauss viszont lepaktált a nácikkal és a legsötétebb antiszemita filmekben szerepelt.
A másik prágai diákot 1969. január 16-án ismerte meg a világ, miután a Szent Vencel téren, Csehország védőszentjének szobránál felgyújtotta magát, ahogyan a vietnami háború ellen tiltakozó buddhista szerzetesek. Az alig húszéves Jan Palach így akarta felrázni honfitársait a Varsói Szerződés 1968 augusztusi katonai beavatkozása, a „Prágai Tavasz” eltiprása okozta apátiából. Akkoriban Olaszországban éltünk, és a helyi tv, mint az egész akkori nyugati média, vezető helyen számolt be Palach önfeláldozásáról, haláláról, egészen temetéséig, amelyen 750 ezer ember vett részt. Már alkonyodott azon a délutánon, amikor elénk bukkant a Vltava partján John Hejduk két kőtömbje, amelyekből hosszú tüskék (lándzsák) állnak ki, és amelyek az Öngyilkosok házai címet viselik és a Diák emlékét őrzik. Jan Palach nem élt és nem halt meg hiába…

Amikor a békebeli dekadencia és a 60-as évek tudattágítása találkozik. Abszint és cannabis – hirdetik számtalan kis boltban. Egyszer volt szerencsénk megkóstolni Baudelaire és Rimbaud kedvenc italát egy elegáns francia üzleti vacsorán, de nem rohadt ronggyá két öklünk tőle a zsebünkben, így ezúttal is kihagytuk. Inkább kacérkodtunk a mágikus fűvel, még egy olyan teát is kínáltak egy minimarketben, amelyre a „white widow” nevet írták – éppen 20 éve szívtunk ilyent Amsterdamban a The Doors nevű café shopban – végül a polcon hagytuk, nem bízva a magyar hatóságok nagyvonalúságában. Azért hazafelé a duty free-ben vettünk egy állítólag cannabisos fekete csokit, finom volt, de semmilyen kívánt és nem kívánt mellékhatással nem járt. Pedig még túl edzettnek sem vagyunk mondhatók e téren. Néhány nappal később egyik szintén nagy utazó kollégám árulja el, hogy 25 éve próbálják eladni a csehek ezt a nagy kamut, de még mindig bejön.

Bár az 1970-es évek magyar néphadseregében az olvasás nem számított erénynek, e szenvedélyemről ott sem voltam hajlandó lemondani. Akkor, egy őrszolgálat pihenő szakaszában olvastam el Franz Kafka horror-novelláját, Az átváltozást. Ha már perverzek a körülmények, legyenek teljesen azok, attól nem kellett tartani, hogy főbe lövöm magam tőle. Tizenöt évvel később láttam egy ugyancsak dermesztő feldolgozását Brüsszelben egy helyi mozgásszínháztól. Most, utunk előtt újra elővettem ezt az írást és újra iszonyodva tettem le. Soha nem tudtam igazán elképzelni, hogy milyen és mekkora lehetett az a szörnyűséges féreg, amellyé Gregor Samsa vált, de ennek nincs is jelentősége. A novella valójában a mindent felülíró emberi önzés allegóriája. Nem kevésbé volt abszurd prágai Kafka-élményünk. Senki nem tudta megmondani, hogy pontosan hol van a nevezetes „lyukas hasú” szobra, pedig valószínűleg ott volt a közelünkben, egy 500 méteres sugarú körben. Így meg kellett elégednünk az íróról elnevezett téren felállított acélinstallációval, amelynek tükrében kizökkentünk térből és időből és – sok egyéb mellett – lesz miért visszatérni a száztornyúba.

A seregben Svejk a tilalmi lista élén állt, megelőzve Rejtőt és az amerikai háborús regényeket, de én még bevonulás előtt felkészültem mindezekből.  Így aztán nem volt nehéz felismernem az általuk megírt örök pedálokat és sunnyogókat, a rafináltakat és ügyeskedőket, a balekokat és a magukat hülyének tettető túlélőket. Gondoltuk, hogy egyik vacsoránkat a Kehelyben töltjük el, Ferencjóska legyek által leszart portréja alatt, bár még este 6-kor sem volt vége a háborúnak. Csakhogy ez az intézmény valahogy kiesett útvonalainkból, de egyet sem búsultunk: szállásunkhoz közel belefutottunk az U Sadlu nevű tavernába. Mintha a középkorba cseppentünk volna vissza, éppen csak két kézzel kellett volna falni a „hagyományos kétszemélyes cseh tálat”, amiből öt ember is jól lakott volna és mivel nem vagyunk sörivók, ötéves, aranyszínű slivovicével locsoltuk meg. A joviális főúrnak (egyedül volt) a szeme se rebbent, csomagolt, másnap szállodai szobánkban fejeztük be a lakomát.   

A bőségtál után, hogy ne teli hassal feküdjünk le, tettünk egy sétát a környék kis utcáiban. Már két nappal korábban felfedeztünk egy hangulatos teret, öt fiatal platánnal alkotott körrel. Az ünnepre meghitt fényekkel díszítették fel őket, olyanok, mint megannyi menóra gyertyagyújtás után.

Mi a közös Alphons Muchában, Ivan Lendlben és Pierce Brosnanban? A szecesszió mesterének, a 20. századi plakátművészet egyik megteremtőjének alkotásait az egykor világelső, Amerikában élő teniszcsillag gyűjtötte össze, majd nemrégiben eladta egy honfitársának, hogy azt hazájában is kiállíthassák. Így született meg az a multimediális kiállítás, amelyen Mucha művei megelevenednek, még a Mester egyik önarcképe, amely a hajdani James Bond hangján szólítja meg a látogatókat. Én sokáig idegenkedtem a „boldog békeidők” művészetétől, Életem szerettette meg velem Klimtet és Muchát és ez a szeretet most a prágai történelmi városházán teljessé vált. Talán az évszakokat mesés nőalakokban megjelenítő sorozatok fogtak meg a legjobban, talán azért is, mert Életem legújabb pasztellképein szintén női arcok sugározzák a Tavasz, a Nyár, az Ősz és a Tél auráját. Olyannyira átmentünk abba a dimenzióba, hogy azon sem lepődtem volna meg, ha - miközben a szintén a századelőt idéző kávéházban álomba illő süteményeinket esszük egy kis grog kíséretében-, maga Alphons Mucha is átvonult volna a színen…

Amikor utazunk, számomra az élmény része, hogy magammal viszek egy könyvet, leginkább verseskötetet az illető nép egyik szerzőjétől. Prágához Jaroslav Seifertet választottam, a 20. század egyik legszebb, egész életét betöltő szerelmi lírája az övé. Még a 80-as években vettem meg a Talán rózsát hozok című kötetét, amely nem sokkal halála után jelent meg. Ebből idézek:

„Kezem, amíg nem fogta át

kebled, kitárta üresen.

Csak hidd el, megőrjít a vágy,

hogy szemed mosolygós legyen”

(Ferencz Győző fordítása).

A szerelem és halál elválaszthatatlan kettőssége jelenik meg öregkori verseiben, azokban az éveiben, amelyeket én is ilyen érzékenyen szeretnék megérni. És van két másik közös vonásunk: én is imádom Mozartot és a suhanó szép női lábakat…

A Zene a legjobb – mondta Frank Zappa, aki élete utolsó turnéján meglátogatta a Vasfüggönytől megszabadult országokat. Prágában is járt, ahol nagy kultusza volt a Velvet Undergrounddal együtt. Zappát és Lou Reedet maga Vacláv Hável elnök hívta meg, mint „a nyugti kultúra nagyköveteit”. Mi is rajongtunk diákkorunkban a cseh jazz-rockért, Radim Hladikért, Martin Kratochvillért, Jiri Stivinért. A Cseh Zene Házában mégsem az ő felidézésük a legizgalmasabb, hanem – a számtalan gyönyörű régi hangszer mellett – egy stúdió, amelynek a közepén egy theremin áll. Véletlenül jövök rá, hogy az, amikor túl közel megyek hozzá és megszólal. Próbálok néhány „vezénylő” mozdulatot tenni, ahogyan Jimmy Page-től láttam, Életem azonban valóságos hangvarázslatot ad elő, úgy érzem, a különleges hangszerlény szinte alázatosan engedelmeskedik neki és teljes összhang születik néhány pillanat alatt közöttük.

Az óváros főtere.
Karácsonyi kirakodó vásár, a téli délutánt betölti a fűszeres forralt bor, másutt a pecsenyék és a sült kolbászok illata, de van kürtőskalács és lángos is. Ez utóbbi szinte magyarul írva, csak épp az „s”-nek van egy kis cseh ékezete. A tér egyik sarkán egy étteremre leszek figyelmes: Lippert. Mintha már hallottam volna ezt a nevet. Hát persze, Krúdy Gyula/Szindbád mesél róla az Isten veletek, boldog Vendelinek című novellájában és Huszárik Zoltán filmjének ínycsiklandó jelenetében: miközben a szomorú pincér balszerencsés magánéletét, a Patience nevű állhatatlan nővel való találkozását meséli, a 103 nőt szerető vendég tobzódik az étlap kínálatában, és megemlíti, hogy a Lippert-féle vendéglőbe járt vadnyulat enni, mivel maga a tulajdonos volt a vadász. És a végén bevallja, hogy Vendelin után ő lett Patience második férje, de őt is elhagyta…

Utolsó esténken benézünk a közelünkben álló kis barokk Szent József templomba. Éppen mise van, a prédikációba csöppenünk bele, amiből persze nem értünk semmit, de azért a hagyományos katolikus rituálét tudjuk nagyjából követni. Feltűnik, hogy itt nincs „hiszekegy”, és az áldozás után néhány percig teljes a csend, van egy kis idő a valódi spirituális elmélyülésre. A szentbeszéd közben bejön egy hajléktalan, két nagy táskával, úgy tűnik, inkább melegedni jött. Amikor elhangzik az „Úr békéje legyen veletek”, a jelenlévők kezet nyújtanak egymásnak – nálunk ez már a covid óta nem szokás – majd a csöves felpattan a helyéről, és mindenkivel kezet fog…A templom egyik oldalkápolnájában meglátok egy díszes piros palástba öltöztetett gyermek Jézust. Bambino di Praga. Nem tudok nem gondolni Bohumil Hrabalra és karrierjüket elmegyógyintézetben végző szélhámosaira…

„De ott a magasban gyönyörű lehetett…” – ábrándozott a Sörgyári capriccio poétikus doktora, miután a huszonötöt érdemlő, égetni való asszonyszemély lejött a kéményből és huncut mosollyal összekente korommal a derék férfiú arcát. Bár pontban este hétkor odaértünk az asztrológiai órához, már túl sötét volt ahhoz, hogy lássuk a kis nyíláson megjelenő apostolokat. Kárpótlásul viszont felmentünk a torony tetejére és elénk tárult az egész, karácsony előtti fényekben úszó Prága az óváros forgatagától egészen a sokféle színben pompázó Várig.

Az idő egyre eszeveszettebben rohan, de vannak napok, amikor kedvünkért lelassít, hogy megéljük, amit megérdemlünk. Testben, lélekben, szellemben és gyakran úton. Amíg mehetünk, amíg már napokkal, hetekkel az indulás előtt érezzük magunkon a zabla szorítását és amíg még napokkal, hetekkel, néha hónapokkal hazatértünk után is ott járunk, ahol beteljesült egy újabb vágyunk.

Ezúttal Prágában.

Fotók: Benke Rita, GNL