Egész életemben tiszteltem Szüleim tudását, szellemi igényességüket, amelyet úgy tápláltak belém kisgyerek korom óta, hogy észre sem vettem és véremmé vált. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy örökölhettem nyelvtudásomat, aminek az egész újságírói karrieremet köszönhetem és abban is, hogy hagyták, hogy a magam útját járjam, még akkor is, ha az rögösebb volt, mint amit korábban közösen elterveztünk.

Ugyancsak nagy tisztelettel éltem meg Szüleim idős éveit, amikor még 80 felett is mindent megtettek szellemi frissességük ébren tartására és a sors kegyeltje vagyok, hogy nem kellett részese lennem semmiféle mentális leépülésüknek, és családunk sem került olyan választás elé, hogy saját életünket áldozzuk-e fel az ő jóllétükért, vagy pedig bízzuk sorsukat „szakszerű” gondozókra. Remélem, az örökkévaló a mi gyermekeinket is meg fogja kímélni ilyen élménytől és ilyen döntéstől.  És amikor Szüleim halála után eljött a „titkos” fiókok, naplók feltárása, ért néhány meglepetés, amelyek arra utaltak, hogy nemcsak választott hivatásukban, hanem más területen is megállták volna a helyüket. De vannak olyan emlékek, amelyeknek megnyitásához még mindig nem érzem elérkezettnek az időt. De lehet, hogy nem is lesz rájuk szükségem. Miközben azon töprengek, hogy a demencia, vagy kevésbé tudományosan az őrültség nem lehet-e a következménye annak, hogy valakinek folyamatosan jár az agya, még akkor is, amikor erre már sem a munka, sem más kötelezettség nem hajtja? Teszem mindezt annak ellenére, hogy tudomásom szerint komolyabb agyi leépülésre felmenőim között még oldalágon sem volt példa. Ugyanakkor el tudom képzelni, hogy egy matematikai képlet levezetésébe akár bele is lehet őrülni, talán azért is, mert számomra ez a tudomány mindig is a misztikumok sorába tartozott.

Mindezek az Egy bizonyítás körvonalai című kamaradráma előadása után jutottak eszembe. Évekkel ezelőtt láttuk a David Auburn darabjából készült filmet, amely Anthony Hopkins és Gwyneth Paltrow alakítása miatt maradt emlékezetes, de korántsem volt olyan szívszorító élmény, mint a Centrál Színház bemutatója, Puskás Tamás rendezésében. És ez a négy szereplő teljes összhangban való átélésének volt köszönhető. Nem sokszor éreztük, hogy egy darab már a nyilvános főpróbán is ennyire egyben lenne, és a végén láthatóan a színészeket is meglepte a hosszan tartó vastaps.

Szász Júlia Cathy-jének kisugárzása az első pillanattól kezdve rabul ejti a nézőt. Gyönyörűen átható tekintete, amelyben egyszerre látunk erőt, elszántságot, odaadást és félelmeket érzékeny testbeszédével párosulva egy olyan embert jelenít meg, aki tisztában van saját értékeivel, nőiségével, amely ezúttal szellemi síkon hívja ki a férfiakat, miközben úgy próbálja élhetővé tenni apjának az elborult éveket, hogy lemond saját kiteljesedéséről is. Ő maga is védelemre szorulna, de olyanra, amely nem korlátozná az ő szabadságvágyát. Agresszívnak tűnő stílusával, „mocskos szájával” éppen ezt a bizonytalanságot próbálja leplezni.  

Balla Eszter az anyáskodó nővér, Claire szerepében szintén telitalálat, a maga módján mindig jót akar, csak éppen nem érti meg húga indítékait. Puskás Dávid életörömmel teli, de saját korlátaival tisztában lévő Tomjának meg kell küzdenie egykori professzorának legendájával, és még akkor is valami csodában bízik, amikor rájön, hogy a mester jegyzetfüzetei csupán az elmebaj dokumentumai. Talán ezért is kételkedik Cathy zseniális felfedezésében, kockára téve születő szerelmüket, a köztük kialakult bizalmat. És végül Horváth Lajos Ottó professzora amolyan „csendes őrült”, aki világos pillanataiban tudja ugyan, hogy ő már „nem csinál semmit”, de azért nem szűnő buzgalommal és precizitással folytatja feljegyzéseit, amelyek az állapotát tükröző naplókként maradnak utána. Azzal azonban aligha van tisztában, hogy tehetséges lánya mekkora áldozatot hoz érte. E figurának van a legkevesebb jelenése, már a nyitó képben tudjuk, hogy meghalt, mégis ott lebeg megfejthetetlen kísértetként a többiek felett, akkor is, ha nem látjuk.

A darab másfél óra szünet nélküli feszültség, és bár a végén Cathy talán eljut a belső megnyugvásig, mégsem emlékszem katartikus zárójelenetre, vagy utolsó mondatra. Talán éppen ez az, amiért az előadás napokkal később sem hagy nyugodni.

Egy dologban azonban biztos vagyok. A tudomány- és a művészettörténet számos olyan zsenit ismer, akik főművüket 30 éves koruk előtt alkották meg, mégsem hiszek Tomnak, aki többször is felemlegeti, hogy 28 éves korban elindul a szellemi hanyatlás, és ha valaki addig nem hozott létre semmi maradandót, az már nem is fog. A maradandóság megítélését rábízom a „hálás” utókorra, de a szellemi hanyatlás időpontja ellen 69 évesen is határozottan tiltakozom.

Fotó: Sárosi Zoltán, Centrál Színház

Fotó. Centrál Színház

„Én még láttam a régit” – mondja egy régi Kuríros kollégám, amikor Az ügynök halála főpróbáján összefutunk a Centrál Színház előterében. „Tordy-val a Vígben?” – kérdezem. „Nem, még Timárral”. Persze, ő még láthatta, hiszen 15 évvel idősebb nálam. Nekem arról az előadásról csak Keleti Éva legendás fotója van meg, amint az élettől búcsúzó színész próbálgatja, hogy elbírja-e a kellék-bőröndöket. Annál élénkebben él bennem az 1987-ben – Úristen, már annak is 37 éve! – bemutatott változat, amelyben Willy Lomant Tordy Géza, feleségét, Lindát Halász Judit, Biffet Hegedűs D. Géza, Happy-t pedig Kaszás Attila alakította. No és Dustin Hoffman, és John Malkovich ,mint a „tékozló fiú”. Most, Alföldi Róbert rendezésében Stohl Andrásra, Balsai Mónira, Fehér Tiborra és Szécsi Bencére vártak ezek a szó szerint kegyetlen szerepek.

Arthur Miller darabja éppen 75 éves, de a 21. században is írhatták volna. A siker hirdetése és a kudarc rejtegetése, a valóság megszépítése, a végletekig vitt önámítás sosem volt olyan tömeges társadalmi jelenség, mint napjainkban. És nemcsak a mai „utazó” ügynökök, a multilevel marketing rabszolgái hisznek szinte vallásos buzgalommal abban, amit tesznek, még akkor is, ha nem jutnak ötről a hatra, de a közösségi médiától a tv-reklámokig minden azt hirdeti: akkor vagy valaki, ha sikeres vagy, és ha fogyasztasz. Willy Loman azt szajkózza, hogy „a megjelenés a fontos”, ma úgy mondhatnánk, a látszat, a tényszerű valóság egyre kevesebbeket érdekel, meg kell felelni az elvárásoknak, még ha azok számunkra lehetetlenek is. Ahogyan Biff sem azért egy „senki” az apja szemében, mert a lószart lapátolja egy tanyán, hanem azért, mert nem sikerült arra az útra lépnie, amit az apa kiszemelt neki. Holott Willy Lomanban, ha volt is valaha sikeres utazó ügynök, kezdettől fogva ott volt a kisebbségi érzés a bátyjával szemben: a gyémántmilliomos Bennek éppen az volt a szerencséje, hogy „északra” tartó apjukkal ellentétben volt bátorsága „délre” menni. Az egyik legnagyobb bűn az én szememben egy szülő részéről, ha saját frusztrációit, meg nem valósult álmait zúdítja gyermekére. Így lesznek egyaránt „átlagos senkik”, ahogy Biff az apja fejéhez vágja a nyers igazságot. És lehet-e észérvekkel megmagyarázni, hogy Loman, mintegy „büszkeségből” nem fogadja el a szomszédja által ajánlott munkát, közben pedig rendszeresen kölcsönért kuncsorog nála, hogy a család meg ne tudja, holott valójában legalábbis sejtik, hogy egy ideje már egy centet sem keres a portékáival és szóba sem állnak vele?

A darab egyik legiszonyúbb jelenete, amikor Lomant főnöke végleg lapátra teszi. Mit számít a múlt, mit számít, hogy ő a keresztapja. Az üzlet az üzlet. Hányan élték át kortársaim közül – nem Amerikában, itt, Magyarországon – hogy egyik napról a másikra elvesztettek biztosnak hitt állásokat, sokszor indoklás nélkül, és az sem ritka, hogy a „döntéshozó” arra sem méltatja a kirúgottat, hogy személyesen közölje vele…

Linda mindjárt az elején azt veti szemére férjének, hogy képtelen megállni, pihenni, kikapcsolni. Ma már többgenerációs probléma, az orvosi addiktológiai szakirodalomban is tekintélyes helyet foglal el a „munka-alkoholizmus”. Erre is, akár a többi függőségre, mindig lehet valami okot találni, legtöbbször anyagit – család eltartása, gyerekek taníttatása, hitelek stb. – de egyre többen vannak, akik akkor sem tudnak megállni, ha ezek az okok már nem állnak fenn és közben úgy telik el az életük, hogy elfelejtenek élni. Willy Loman a családjáért hajtja magát, csakhogy ez hiábavaló önpusztítás, mert ez a pálya véget ért számára.  Ő is tudja, de nem hajlandó ezt elfogadni, ezért utasítja el Charley jószándékú ajánlatát. Megmarad elrettentő példának.

Egy szó, mint száz, Az ügynök halálát nem kell „modernizálni”. Az még elfogadható, hogy az eredeti darabot meghúzták egy másfél órás „egyfelvonásosra”, egész jelenetek maradtak ki belőle, néhány mellékszereplővel együtt, de teljesen feleslegeseknek érzem a modern kor eszközeit (laptop, mobiltelefon) és a napjainkra való verbális utalásokat.  A dúsgazdag Ben is csak mint egy „interaktív tv-műsor” tűnik fel – ezt még fel lehet fogni egyfajta képzeletbeli beszélgetés megjelenítéseként - de Loman internetes szexét végképp nem tudom hová tenni. Nincs ellenemre színházban sem a helyén való durva beszéd – emlékszem, még a 80-as években mekkora felhördülés volt a Katona József Színházban Spiró György Csirkefejének előadásán, amikor az első szó ez volt: b… meg – de itt elhangzó folyamatos trágárkodás nemhogy erősítené, hanem gyöngíti a tartalmat. Loman és Biff szinte csak ordítva tudnak egymással beszélni, holott, ha időnként kicsit halkabb lenne az előadás, a néző is jobban átérezné azokat az elfojtott érzelmeket, amelyeket kikáromkodni sem lehet. Itt jegyezném meg, hogy egyes szövegrészek nyomán nevetés, kuncogás hangzott a nézőtérről, váltottak, ez láthatóan a színészeket is zavarta, pedig egy pillanatnyi nevetnivaló sincsen a darabban. Nem értem azt sem, hogy a rendező miért nem bízott az eredeti befejezésben, amikor Linda kimondja: „Szabadok vagyunk”, miért kellett még szállítómunkások jövés-menésével szánkba rágni, hogy az apa halálával tért vissza a család a fogyasztói társadalomba.

Stohl Andrásnak vannak nagyszerű pillanatai. Mindjárt a nyitó jelenet, amikor egyedül ül a színen és legalább egy percig némán néz maga elé. A további monológok mellett a Charley-val való találkozásokban, valamint a kirúgás jelenetében emlékezetes, a leghátborzongatóbb pedig akkor, amikor hangosan élteti saját magát – nem lepett volna meg, ha a közönség vele együtt harsogja, hogy „Willy Loman!” – a fiaival való párbajokban viszont a kevesebb több lett volna. Ugyanez vonatkozik Fehér Tibor Biffjére és Szécsi Bence Happy-jére: túljátsszák a szerepüket. Balsai Móni Lindája viszont pontosan annyi, amennyi kell: neki minden pillanatban elhisszük, hogy élete másból sem áll, minthogy békét teremtsen a családban a belőle áradó őszinte szeretettel és józansággal.   

Az ügynök halála Centrál Színházi főpróbáján voltunk. Egyszer egy színésztől hallottam: jobb lenne, ha a kritikusok az ötödik előadás után írnának az új darabokról, nem a főpróba, vagy a premier után, mert akkorra áll igazán össze. Ezen a lassan 200 éves sajtóhagyományon elég nehéz lenne változtatni, így viszont a művészek a bírálatokat akár az előadás javára is fordíthatják.  A tehetségükön nem fog múlni.