Hanyas vagy? 56-os? Nem úgy gondoltam, a születési évedet kérdezem. Mi sokszor egész mondatokból sem értjük meg egymást. Talán azért, mert a nagy generáció és a kis generáció két széke között a pad alá estünk? A mi családunkban azt mondták: ellenforradalom, a tiédben azt, hogy forradalom, nagymamám egyszerűen felfordulásnak nevezte, én pedig egyszer az iskolában megpróbáltam párhuzamot vonni a nagy októberivel, de hamar felvilágosítottak hibás nézetemről. Apám, aki végigélte a vészkorszakot, családját, köztünk engem, a három hónapos csecsemőt, levitt a pincébe és azon törte a fejét, hogy elmenekülünk abba a faluba, ahová őt a felszabadulás után levitték feltáplálni több hónapos éhezés után. Az események után egy ideig a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány titkárságán dolgozott, soha nem szégyellte. Apai nagyapám ismeretlen, Apám nevelőapja soha nem jött vissza a munkaszolgálatból. Anyai nagyapámat, aki négy év orosz fogság, majd 20 év franciaországi emigráció után tért haza Magyarországra és vált földműves gazdává, zalai falujában kis híján meglincselték, azt állították, hogy ő vitte oda a kommunizmust. Fél év múlva elege lett és felakasztotta magát háza padlásán, de legalább még láthatott engem. Téged megkereszteltek, engem nem, de azért jutott nekem egy szerető, játékos keresztapa. Szüleim Istent legfeljebb káromkodásokban emlegették, nagyanyám néha este csendesen imádkozott, templomba nem járt, de elmesélte nekem, hogy Krisztus olyan okos ember volt, mint Hruscsov és Petőfin tanított írni-olvasni.
Hanyas vagy? 56-os? Mi lekéstük a Fényes szeleket, Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványát, és a rock and roll születését is. Magát a szót óvodás koromban hallottam először, Rokkendrónak csúfolták az óvónők egyik társamat, aki Rokettinek hívtak, lehet, hogy olasz ősei voltak, és valójában Rochetti volt a neve. Vörös zászlót festettünk, az egyik fiú, Dömötör, addig mázolt, amíg teljesen átázott a papírja. A sarokba állítás, a pofon bemondásra született, tülekedtek az árulkodók, erőszakkal jobbkezest akartam belőlem faragni, bennem pedig párhuzamosan fejlődött ki a nők végtelen szeretete és az ellenük irányuló látens szadizmus, amelyet később egy lány által arcomba dobott macska élménye csak elmélyített. Szerencsére e titkomat csak néhány vállaltan perverz partnerem érezte a saját bőrén. És valahol itt született meg bennem az arctalan közösségek elutasítása, a szabad gondolkodás jogához való ragaszkodás.
Kilenc hónapra születtünk, anyánknak végig volt teje, iskolába is beírattak, s kék volt a füzet fedele.
Hanyas vagy? 56-os? Még iskolába se jártunk, amikor Gagarint fellőtték az űrbe, legfeljebb másodikosok voltunk, amikor megölték Kennedyt. A kettő között ellátogatott a sulinkba Kekkonen elnök. Vastag postairónnal rajzoltuk a betűket az újsághasábokra, aki kifutott a vonalból, már nem kaphatott ötöst. Brumin, Kóbor Mukin, Misimókuson, a mozgókép-szerűen kinyitható mesekönyveken gyakoroltuk az olvasást, hallottuk a történeteket az igazságos Mátyás királyról, a tévéből váltak hőseinkké Robin Hood, Tell Vilmos, majd a Tenkes kapitánya. Te nézhetted az Angyalt? Nekem nem engedték, mégis felnőttem. A moziban rajongtunk Norman Pitkinért, akkor még nem sejtettem, hogy Nemo kapitány egy életen át elkísér, de negyedikes korunkban már beengedtek minket a Kőszívű ember fiaira és a Tizedes meg a többiekre is. Puskást csak egyszer láthattuk az Anglia-Világválogatott meccsen, de mit bántuk, ha rajonghattunk Mészölyért, Farkasért, Albertért, Fenyvesiért, Göröcsért, Benéért. Első osztályos tanítónénink a nagyhangú, de aranyszívű Óriástyúkanyó Editnéni volt, akitől megtanultuk, hogy szigorúan is lehet szeretni. Katonatiszt férje éppen a Szovjetunióban tanult, Editnéni pedig megsiratta a leveleit. Vali néni mindenki hófehér hajú nagymamája lett. Később az úttörőcsapat ritkán mosolygó, szögletes jellemű vezetőjét kaptuk meg, aki már felosztotta gyermekvilágunkat jókra és rosszakra, én persze a rosszak közé soroltattam. A tanárnő három évtizeddel később a neonáci párt soraiban bukkant fel. Minket nem érdekelt, ki honnan jött, milyen származású, vallású, volt az osztályban költő, akadémikus, vezérigazgató, cipész és kocsmáros fia, egyikünknek volt amerikai nagybácsija, de a barátságok nem így köttettek. Én aztán diplomatacsalád gyermekeként öt évre Nyugatra mentem, ott telibe kaptam 68-at és az ellenkultúrát, - láttam a Prágai Tavasz leverését, ahogyan a másik oldal látta, osztálytársaim Maót, Dubceket és Svobodát éltették - de a régi haverokkal sem szakadtak el a szálak, találkoztunk minden nyáron, bár az itthoni változásokat csak később fogtam fel igazán. Még hazaértem egy csillebérci úttörőtáborra, de onnan kirúgtak, ekkor rendült meg először a bizalmam a szocialista erkölcsnek nevezett ideálban, cserébe megtapasztaltam a női szépség mibenlétét és túléltem első szerelmi csalódásomat.
Hanyas vagy? 56-os? Mi lemaradtunk a magyar beat hőskoráról, nem járhattunk még sem az E-klubba, se Bosch-ba, de a Tabán, a Bemrockpart, hol meleg volt, nyugalom és fény, már a miénk lett, részesei voltunk a több éves késéssel begyűrűző Woodstock-érzésnek. Nekünk már nem vágta le a hajunkat a rendőrségi fodrász, a felnőttek beletörődtek a miniszoknyába, a trapéznadrágba, a farmerbe, a cicifixnixbe, tanáraink félretették a hivatalos tankönyveket és gondolkodni tanítottak bennünket.
Hanyas vagy? 56-os? A magyar hetvenes évek első felét Hódmezővásárhelyen, a Bethlen Gábor Gimnáziumban, mint Kánaánban éltem meg. Beléptünk a KISZ-be, de többnyire nem hagyott rajtunk mély nyomot. Hogy mázlista vagyok? Tudom, mondták már mások is. Március 15-én honvédelmi gyakorlaton 48-as puskákkal lőttünk, már Kossuth apánk is ezekkel vesztette el a szabadságharcot. Én nem voltam tüntetni, nem kiabáltam, hogy ruszkik haza, és Erdélyt sem követeltem vissza, de a seregben, amikor esténként énekléssel, gitározással lelkesítettük a többieket a bakancspucolásban, gyakran ordítottuk teli torokból: „El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra.” Keveseknek tűnt fel, hogy a jognak asztalánál lopnak.
Miénk volt az Easy Rider, a Zabriskie Point, az Eper és vér, belógtunk a 18 éven felülieknek szóló Szindbádra és a 22-es csapdájára, beleszerettünk a mozivásznakról ránk harangozó mellekre, a ringó csupasz csípőkre, amikor még tabuk voltak számunkra a Vénuszdombi Mesék. És kellett egy csapat, Szeretteim. Szerelmeink csakis Gyöngyhajú lányok és Kék Asszonyok voltak, esetleg Katák. Elképzeltük és óvtuk a békét John Lennonnal, a Ringasd el magaddal ajkunkon haltunk meg mesebeli barikádjainkon. Olvastunk Adyt és Karinthy-t, hallgattuk őket Latinovitstól, adott az Isten éveket, temető helyett fényeket Nagy László hangján, csak férfikoromban ébredtem rá, hogy a Szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából a mi Üvöltésünk. Rajongtunk Márquezért, Hemingway-ért, Rejtő a Delfin-könyvek kiadásában pompásan elfért a matekkönyvben, egymás kezéből kapkodtuk ki az amerikai háborús regényeket – így megy ez – belőlük és a Svejkből készültünk fel a dolgozó nép fegyveres szolgálatára, amit két esztendő vagy alig egy év bohócbalhé aktív tagjaként teljesítettünk. Nem is tudtuk, hogy hiányérzetünknek kellene lennie Szolzsenyicin, Orwell és a Mechanikus narancs miatt.
Akinek két jó keze, esetleg jó torka és két jó füle volt, zenekart alapított. Nyomtuk a Beatlest, a Stones-t, a Kredencet, a merészebbek még Zepet és Purple-t is. Már nem szorultunk rá Csekére is Luxira, de a lemez- és magnószalag-cserebere közösségi életformánk volt.
Hanyas vagy? 56-os? Még szűkek voltak az egyetemi keretek, de legalább ingyen tanulhattunk. Nekem 19,5 pontom volt a húszból a felvételin és szabad bölcsészként ittam tovább élvezettel a tudás feneketlen kútjából. És második otthonunkká vált az Egyetemi Színpad: követtük útjukon Jánost és Tamást, osztoztunk Antoine és Désiré, majd Vízi és Ecsédi sorsában. Te talán táncházba jártál, én csak a nézőtérről hallgattam, hogy hol jártál az éjjel, cönögemadár és izzik a galagonya ruhája. Csütörtök délutánonként és esténként végignéztük a mozi teljes történetét, szerelmesek lehettünk Lillian Gish szomorúan ártatlan szemeibe, fázósan fürödtünk Anita Ekberggel a Trevi-kútban és borotvaéles látást kaptunk egy sosem volt kutyától. Eközben felsőkáderek gyermekei a Rémy Martinben és az Anna bárban szidták a rendszert.
A jegyüzérek is sorban álltak a színházi pénztár előtt a Marat-Sade-hoz, borzongtunk a Kakukkfészken, az Equuson, a Marión, röhögtünk a Koldusoperán, a Vérzivataron és a Tangón, pedig magunkon röhögtünk. És a nemzetközi helyzet egyre csak fokozódott, mígnem Washingtonban egy kiszolgált westernszínész lett az elnök, Moszkvában pedig tort ült a gerontokrácia. A Szent Koronával egyidőben nem érkezett meg a másik irányból Kun Béla kalapja, de kötelékben repkedtek szájról szájra a Brezsnyev-viccek – a legsúlyosabb amerikai szankció: nem adnak hozzá több alkatrészt – és a Népstadionban 80 ezer néző előtt úgy megvertük az oroszt, mint szódás a lovát. A mezőtúri őrtornyok éjszakájában géppisztoly-sorozattal üdvözöltük Tonó, Dudi, Pisti és társai olimpiai bajnokságát. Tizenhat órát repültünk Havannába a VIT-re, hogy még egyszer, utoljára megéljenezzük a két Comandantét, és példát mutattunk a világ ifjúproletárjainak egyesülésére Dulceával, Leonorával és a többi éjfekete, mulatt és mesztic gyönyörűséggel. Kár letagadnod, Te is velünk voltál, mint oly sokan mások…
Hanyas vagy? 56-os? A 70-es évek vége felé álltunk munkába. Úgy nőttünk fel, hogy egy életre választunk szakmát, és talán első munkahelyünkről megyünk nyugdíjba. És abban is a biztosak voltunk, különösen Helsinki után, ahol megerősítették az európai határok sérthetetlenségét, hogy a kétpólusú világ örök. Pedig történelmi tanulmányainkból is tudhattuk volna, hogy az idők előrehaladtával a nagy birodalmak egyre rövidebb ideig állnak fenn, de ahogyan az egész emberiség, mi is iskolát kerültünk a történelem tanítómesterénél. Már nem lelkesedtünk, hogy veled vagyunk, Vietnam, amikor megszállták Kambodzsát és elűzték a népírtó Pol Potot, nem értettük az Afganisztán körül kialakult helyzetet, megúsztuk Lengyelországot és a koreai gép lelövése után sem tört ki a harmadik világháború, amit akkor senki sem mert kiejteni a száján. A megmerényelt Wojtyla pápa és az internált Walesa (a franciáknak csak Walewska) hangfogós hősök voltak e tájon. Lemaradtunk a Los Angeles-i olimpiáról, mert Amerikában percenként megölnek egy embert és verik a négereket. Amúgy jól elvoltunk a magunk kisjóléti társadalmában, fogalmunk sem volt ennek áráról, csak keveseknek hiányzott a Szabadság. Akarod, hogy felsoroljam őket név szerint? Aztán jött Gorbi, akiről a majdnemvilágsztár együttes hízelgő slágert is harsogott, Tavaszi széllel vizet árasztott a parlamentünkkel szemező Higany Frédi, a Moszkva térig járó 56-os busz azonban tiltott gyümölcs maradt. Fura módon néhány évvel korábban átcsúszott a cenzúrán „az oly hosszú volt a 23 év”, pedig csak utána kellett volna számolniuk. Az alternatívok ellenben csak szájhagyomány és sokszorosan másolt kazetták útján terjedtek.
A „másképp gondolkodók” – micsoda marhaság, hiszen nincs két ember, aki egyformán gondolkodna, amennyiben gondolkodnak – még csak szűk körben mondhatták ki, hogy Kádárnak mennie kell. Én ott voltam fordítóként azon a kongresszuson, ahol elhangzottak az utolsó nagy ígéretek és a résztvevők azt hihették, vagy úgy tettek, mintha elhinnék, hogy minden rendben van. Aztán felgyorsultak az események: előbb az oroszok kullogtak haza szégyenszemre Afganisztánból, kitermelve maguk után a világ legsötétebb terrorszervezetét, kimondták a Berlini Fal halálos ítéletét, újra éledt a prágai tavasz, megmozdult a föld a Kárpátok Géniusza alatt, a lengyel választópolgárok a Délidőre készültek, Budapesten pedig a telt házas Népstadionban követelték rock-szóra, hogy „emberi jogokat, most!”.
Hanyas vagy? 56-os? Elértük a krisztusinak mondott kort, és addigra születési évünk történései előbb „októberi sajnálatos események” lettek, majd „népfelkés”, végül forradalom és szabadságharc”. És akkor újratemettek, eltemettek és kikiáltottak. Kint voltál? Én egyiken sem, mindhármat csak a tévéből követtem. Az elsőnél és a harmadiknál féltem. Az elsőnél azért, ahogyan és akik újratemettek, a harmadiknál azért, ahogyan és akik kikiáltottak. Addigra megtelt a damaszkuszi út forradalmárokkal, ellenzékiekkel, a rendszert belülről bomlasztókkal, mint egykor a partizánokkal és antifasisztákkal. A múlt tisztázása helyett inkább sunnyogtunk, szekértáboroztunk, kirekesztettünk, a szabadságszeretőnek mondott népet újabb szakadékokkal osztottuk meg, hogy aztán legyen, aki uralkodjon rajtunk. És csak gyűltek a születésük pillanatában elveszett illúziók, de tapsoltunk az illuzionistáknak, akik kilopták a fél szemünket. És egyre kevesebbeknek tűnt fel, hogy a jognak asztalánál megint lopnak, lettünk játékai mindenféle szélnek, azt sem bánjuk, ha holnap a szellem napvilágát roppantják ránk a kétszer gyávák, azt sem, hogy megint hányan elrohantak és nem épp a rohadtak….maradunk itt vagy egyszer majd továbbmegyünk?
Hanyas vagy? 56-os? Ma már egész mondatokból sem értjük meg egymást. Pedig lassan örülhetünk mi, akik megértük a 21.század harmadik évtizedét, egyre kevesebben leszünk. Ha másból nem, abból észrevesszük az idő múlását, hogy egymás után mennek el még megmaradt példaképeink, akikre felnéztünk, bálványaink, akikért rajongtunk. Már nem hallgatjuk kedvenc zenéinket az egykor felszabadítónak hitt hangerőn és féltjük utódainkat a levegő, fény-, zaj- és hírszennyezéstől. Azt mondják, a halálunk percében lepereg előttünk egész életünk. Vajon melyik lesz az a pillanatunk, amelyről elmondhatjuk, ezért érdemes volt élni? És lesznek-e olyan pillanataink, amelyek megmaradnak belőlünk az utánunk következőkben?
(A szerző köszönetet mond nem múló jelenlétükért mindazoknak, akiknek szavait kölcsön vette. Idézőjelek nélkül, mert benne élnek.)
