Rikító ruhás keleti boncok szívükig érő aranykereszttel a nyakukban ommoznak és közben szaporán Nyugat felé hajlonganak.

A bevagonírozás előtt mindenki azt vehette magához, ami számára a legfontosabb: könyvek, plüssállatok, családi fotógyűjtemény, kibontatlan porcelánkészletek, régi, értéktelen pénzek. Még az sem érdekelte az embereket, hogy minden egyes tárgy a saját életterükből vett el egy darabot. A vonat egy kis horgásztó mellett haladt el, amelynek partján a hajdan volt férfiideál sétáltatta vadászkutyáját. A szerelvény váratlanul fékezni kezdett, végül annyira lelassult, hogy aki egy kis bátorságot érzett magában, könnyedén kiugorhatott és még attól sem kellett tartania, hogy utána kap vagy utána lő valaki. Az emberek azonban egy kivétellel mind ragaszkodtak tárgyaikhoz és inkább a bizonytalan úticélt választották.

A hajdan volt férfiideál mintha várta volna a szökevényt, egy útlevelet nyomott a markába és megmutatta neki a horgásztó túlpartján azokat a földszintes házakat, ahol észrevétlenné válhat.

A szökevény, amikor a házakhoz ért, lelassította lépteit, és közben a szeme sarkából vizslatta a kapualjakat. Az egyik végül bizalmat ébresztett benne, és be is nyitott az udvarról nyíló ajtón. Egy ünnepi lakomába csöppent, ahol azonnal hellyel és étellel kínálták, holott senki sem tudta, ki ő, mint ahogyan ő sem ismert senkit. Már mindenki jól lakott, amikor belépett egy idősebb és egy fiatalabb fekete ruhás, szakállas, kalapos férfi, kezükben aranytálakkal, amelyekre tortaszerűen tornyoztak fel sokszínű gyümölcsöket és zöldségeket. A két férfi szó nélkül leült az asztal végére, enni kezdtek, senkit sem kínáltak, de hamarosan az egész asztaltársaság köréjük állt, és néhány perc múlva már csak az üres aranytálak maradtak. fekete ruhás, szakállas, kalapos férfiak fogták a tálat és ugyanolyan szótlanul távoztak, ahogy jöttek.

A szökevény körülnézett és az asztaltársaság tagjaiban felismerni vélte azokat, akikkel egy nappal korábban beszálltak a vagonba, de mintha húsz évet öregedtek volna…

Quasimodo törzsfőnöki elefántcsont botjára támaszkodva kiereszti hangját, hogy beleremegjenek a Templom falai. Gólem önkezével törli le homlokáról a Jelet, mert nem akar többé más akaratából ember lenni.

A labdaszedő felé aranypénzeket dobnak, de ő visszadobja azokat a Bajnoknak, aki minden szerváját elrontja.

A család legbékésebb, legrendszeretőbb tagja papírpohárban kever valamit, majd tőle szokatlan mozdulattal kihajítja az ablakon a 7. emeletről. „Mit dobtál ki?” – kérdezi az apja. „Egy kis folyékony plasztikot” – feleli a fiú magától értetődően. „Megőrültél, fel fog robbanni a ház!”. „Nem, már a levegőben szét fog oszlani a plasztik, mire földet ér a pohár, semmi nem marad belőle”. „És ha a levegő robban fel?” – kérdi sápadtan az apa.

Felszabadulnak a lágerek, tódulnak ki belőle az üldözöttek, csontsoványan, kimerülten, de boldogan. Vannak, akiknek még énekelni is van kedvük. Mintha összebeszéltek volna, mindannyian az ország főterére igyekeznek, ahol úgy tornyosodnak az ünnepi díszbe öltözött épületek és szobrok, mintha soha nem lett volna háború. Már megtelik a tér a felszabadultakkal, amikor ki tudja honnan, megszólal egy hangosbeszélő, amely aznap délutánra mindenkit egy másik térre, egy ismeretlen toronyházba hív, hogy megkaphassák az új élethez szükséges sorszámaikat. Hát soha nem lesz vége?

A nőfaló, minél tovább nézte kártyalapjait, annál inkább olyan érzése támadt, hogy a dámák hűtlenül elhagyott szeretőire emlékeztetnek, azokra a nőkre, akik jobban szerették őt, mint ahogyan megérdemelte. A pikk dámát azonban sosem osztották le neki.

Az őrültnek nyilvánított költőnek, amikor tudatára ébredt annak, hogy egy ablaktalan fehér szobába zárták, az volt az első gondolata, hogy teleírja a falakat a fejében még meglévő versekkel, csak azt nem tudta még, hogy mivel, mert egy ceruzát sem hagytak meg nála őrei. Aztán körülnézett és az egyik sarokban tollak, kréták, ecsetek, akvarell-, akril és olajfestékek egész készleteit vette észre. Ösztönösen bal kézzel nyúlt az egyik ecsethez, hiszen született balkezes volt, de gonosz óvónői erőszakkal jobbkezessé kényszerítették, és ezért soha nem tanult meg sem szépen írni, sem rajzolni. Most, amikor már senki sem látta, újra megpróbálkozott azóta is ügyesebb balkezével. Nem is gondolkodott az első képen, egy mocskos, csúf arcú hajléktalan volt, aki egyik kedvenc együttese leghíresebb lemezének borítóján szerepelt. Először csak a nyomorult csövest festette le, aztán emlékezetből felidézte az egész képet. Néhány nap múlva már készen állt a tökéletes másolat, miközben fejében megszólalt az ezerszer hallott Zene. A költő leült, élvezte művét, majd újra felvette az ecsetet és belefogott a következő képbe, egy rőzsehordó öregemberbe. És már az első vonások előhívták agyából a hozzá tartozó hangokat és innentől kezdve ezek vezették játszi könnyedséggel festő balkezét…

„Bocs, inkább én, félek, hogy meggyullad a hajam” – utasította el kedves mosollyal a vad loboncú lány a férfit, aki sietett volna neki tüzet adni. A lánglobbanás elfojtásával azonban abban a pillanatban elkéstek.

Egy régi ház felé igyekezett, amely valamikor biztonságot nyújtott neki. A ház ugyanott áll, mint hajdanában, de a kapuját romba döntötte valami, csak törmelékeken átvergődve lehetett bejutni. A költő megpróbált felmászni a kőhalomra, de közben egy félig elszáradt bokor percekre foglyul ejtette, alig tudta magát kifejteni belőle. Végtagjai kiszabadítása közben felborított egy fehér Madonna-szobrot, és csak szeme sarkából mert ránézni, amikor a szobor kinyújtotta az egyik kezét, és összeszedte saját darabjait.

Összeterelték valamennyiüket és közölték velük: választhatnak az öngyilkosság és a kivégzés között. Egyiküket saját szerelme ütötte meg úgy, hogy az nekiesett a falnak, mert nem volt hajlandó választani. Kemény volt a fal, de a férfinak ennél sokkal jobban fájt, hogy az ütötte meg, akiben a legjobban bízott életében. Eközben a költő álmában egy indulót énekelt beazonosíthatatlan nyelven és kezével úgy hadonászott, mintha zászlót vagy kardot lengetne, pedig mindkettő idegen volt minden idegsejtjétől.

A másik lator nem üdvözült. A Megváltó és az első lator ezért a közelében maradtak, hátha mégis meggondolja magát ez a megátalkodott.

Depressziós brooklyni emberünk végre helyet kapott harmadhegedűsként egy kamarazenekarban és pizzicatóval játssza Liszt II. Magyar Rapszódiájából a zongorás kislány témáját.

Kötelező vérvételre küldenek szét több ezer felszólítást, pontos helyszínnel, időponttal. Okáról csak találgatni tud mindenki. Van, aki szerint kifogyott az ország vérkészlete és már nem vonzó az önkéntes véradás. Van, aki szerint egy újabb világjárvány előtt tesztelik, hogy a fejlesztés harmadik stádiumában lévő oltás melyik vércsoportra hogyan hat. És van, aki szerint egy általános DNS-mintavétel kezdetén vagyunk, amely alapján kiszűrik azok, akiknek nincs helye e hazában. A költő is kap egy levelet, nem bánja, mert az utóbbi években rejtélyes tünetek jelentkeznek nála, ideje hát egy alapos kontrollnak, mert még túl sok dolga van ahhoz, hogy itthagyja e földi létet. Megérkezik a megadott helyszínre, elirányítják egy fényes, zajos nagyteremhez, ahol már rengetegen állnak egy hosszú folyosóig nyúló sorban. A világításból, a hangokból hamar rájön, hogy valamikor hosszú éveken át itt dolgozott és ma is pontosan emlékszik mindenkire. És ahogy bekukkant a várakozó fejek felett, meg is látja a régi kollégákat, élőket és holtakat egyaránt. Beáll a sorba, amely pillanatok alatt már mögötte is kígyózik. Sokan már teljesen készen állnak a vérvételre, feltűrt ingujjal. Hősünk is szabaddá akarná tenni a jobb karját – mindig innen ad vért, mivel balkezes – de ráébred, hogy indulás előtt elfelejtett felöltözni, de már késő visszafordulni. Körülötte csak egy valaki teljesen meztelen, mint ő, egy apró termetű, formás lány, aki pontosan ő előtte áll. A költő gyorsan elhessegeti első zavarát és a tolongó sorban próbál hozzásimulni a másik csupasz testhez, hogy összeadhassák erejüket a tömeggel szemben. A lány, akinek az arcát sem látja, érzékeli a férfi érintését és átadja magát neki…

Holdnővér önző fényével elűzte álmunk Testhajnalcsillagát.

A férfi, ahogyan minden héten legalább egyszer, szorgalmasan rótta a hosszokat az uszodában és közben igyekezett nem gondolni semmire, legfeljebb a megtett távot számolta. Aztán feltűnt a medence szélén az az érett nő. Már nem először és ezúttal is abban a fehér tangás bikiniben, amelyből a teltnél egy fokkal teltebb teste szinte kicsattant, de csak annyira, hogy még izgatóbb legyen. A férfi még soha nem látta, hogy bement volna akár egy pillanatra is az úszómedencébe, a szauna, a jacuzzi és a zuhanyzó között ingázott. Macskaléptei, feszes idomai azonban így is magukra vonzotta a tekintetett. Ezen a napon azonban váratlan dolog történt. Amikor a férfi éppen egy kitűzött táv teljesítésének a végére ért, a nő kényelmesen letelepedett a medence peremére, éppen ott, ahol az úszónak meg kellett érintenie a falat. A férfi nem tudott nem a szemébe nézni, de azonnal fordult az újabb hosszokra. Amikor azonban visszaért, a nő még mindig ott ült és újra egymás szemébe néztek. A következő pillanatban a férfi arra ocsúdott fel, hogy az úszómester és a mentősök próbálják újraéleszteni a medencéből kihúzott eszméletlen nőt. A mentősök kérdezgetésére a férfi egy ócska történetet adott elő: a nő megkérdezte tőle, hogy tetszik-e neki, mire a férfi bevallotta, hogy nagyon kívánatosnak tartja, erre a nő azt követelte tőle, hogy itt, most, mindenki előtt csókolja meg, de úgy, hogy ő a parton marad, a férfi azonban nem jöhet ki a vízből. És akkor a férfi csók helyett magával rántotta a felhevült nőt a hideg vízbe, majd, tovább rótta a maga penzumát egyedül…

Feketerigó kering kétségbeesetten feszületek és menórák, könyvespolcot és íróasztalok között. Szédülten nekem ütközik, hagyja, hogy óvatosan a markomba vegyem. Verdeső szárnyai lassan lecsitulnak, szívverése is lenyugszik. Előbb éneke szabadul ki, majd utána repül és csak egy árnyéknyi hangos űrt hagy maga után.

Egyedül egy lakásban, amelynek valamikor minden zugát ismerte. Most azonban, hogy csak a puszta falak maradtak, és már azokat is fehérre meszelték, úgy érezte, hogy soha életében nem járt itt és azt sem tudja, hogy juthat ki innen.

A titok háttal állt neki, feltűzött mahagóni hajával és a férfi gondolatban lerajzolt egy háromszöget a rózsaszín fülcimpák vége és a negyedik nyakcsigolya között, hogy aztán ujja hegyével megérintse annak izgató mértani középpontját. Észre sem vette, hogy egy áthatolhatatlan üvegfal áll közéjük, amelyet se áttörni, sem odébb helyezni nem lehet.

A csónak partot ért, miután bejártuk egy tengeröböl összes barlangját, ahol ember még sem úszva, sem száraz lábban nem járt. Magamra maradtam mélykék gondolataimmal a lármás kikötőben és csak annyit tudtam, hogy mindig dél felé kell haladnom a tengerparton, városokon, falvakon keresztül, hogy rátaláljak szeretteimre. Nem törődtem azzal, hogy mennyit kell mennem, elvégre itt a földön végtelen utak nincsenek. Már amennyiben itt a földön vagyok.

Csak a rossz hír a hír – vélték a farizeusok és ezért mindent elkövettek, hogy elveszejtsék Jézust és tanítvány

Kitört a forradalom. Az emberek az utcára özönlöttek és hangyamódra tömegesen keresték a rég várt szabadságot. A kiürült házakban egymásra találtak az örök szerelmek, amelyek 40-50 év után sem hunytak ki és ott folytatódtak, ahol az idők kezdetén elszakadtak.

A doktornő, aki az első telefonbeszélgetéstől kezdve vonzódott az iszákos költőhöz, azt a terápiás feladatot adta neki, hogy írja le minden nap az italtól a megtisztulásig vezető útját. Az első napokban a költőnek nehezére esett józannak maradni, tehetetlen düh munkált benne a doktornő iránt, és mire eljött az este, írásában szabadon engedte legsötétebb vágyait. E sorok még a tapasztalt doktornőt is szó nélkül hagyták, és ahogyan újra meg újra elolvasta a naplóbejegyzéseket, úgy bukkantak fel az ő testében, lelkében ezek a sötét vágyak. Aztán elérkezett az a pillanat, amikor úgy érezte: mindezt számon kell kérnie az iszákos költőtől, hogy mindketten a tilalmakat megélve szabaduljanak meg  démonjaiktól. A költő csak erre várt…

Egy mindenre képes szuperproducer kitalálta, hogy új változatban forgatja le a bosszúszomjas, végül megtérő és megbocsátó zsidó herceg történetét. Az ő látomásában nem került volna sor a végzetes kocsiversenyre, mert a herceget, mielőtt megküzdött volna hajdani kenyeres pajtásával, egy dzsinn menekíti ki és repíti el egészen a Mindent Látó Szemig. Odáig azonban nem jutott, hogy a herceg e szemen lássa meg anyja és nővére szomorú sorsát, mert a mindenre képes szuperproducert elszabadult lovak taposták halálra.

A szelíden markáns arcú lány, amikor meglátta a medencében ellazuló férfit, hirtelen megkeményítette vonásait, majd beúszott a betolakodó idegen és az ő leszboszi kedvese közé, a víz alatt alig észrevehetően meg is rúgta őt.  A férfinak nem is tűnt fel először az elhárító mozdulat, csak amikor a szelíden markáns arcú visszanézett rá és haragos tekintettel végigmérte őt. A másik lány ugyanis teljesen hidegen hagyta a női nem örök és feltétlen tisztelőjét.

Kispályás futball-világbajnoki elődöntőt játszik egymás ellen a költő hazája és édesanyja szülőföldje. A helyszín egy kiskocsma, a költő csapattársai ismeretlenek, de az ellenfél tele van a múlt csillagaival. Hősünk a rendes játékidőben csatárként jeleskedik, majd amikor a büntetőrúgásokra kerül sor, beáll a kapunak kinevezett kocsmaajtóba.4-4-ig senki nem talál be, a költőn a sor, hogy legyőzze a háromszoros aranylabdást. Miután rájön, hogy mellette nem tudja a szűk hely miatt elrúgni, a panenkázást választja, amire a hajdani világsztár nem számít. Így jut a költő hazája a világbajnoki döntőbe, neki pedig teljesül egy régi gyerekkori álma.

Az élőhalott írástudók társaságának közép-kelet-európai, rabbiktól származó, nőbolond elnöke nagysebességű vonaton érkezik odaadó rosszféle hívével és írástudó társával a találkozó szedett-vedetten fényűző helyszínére, ahol mindenki szót kaphat ismeretségi körükből, aki valaha leírt néhány versnek tekinthető sort. Míg a szervezők a napirenden veszekednek, az elnök és odaadó híve kimennek egy sokat látott, gyakran átnevezett térre, ahol a hideg napsütésben csak általuk ismert kártyajátékba kezdenek.  Rajongók, kibicek és irigyek veszik őket körül és G-L-O-R-I-Át zengenek, egyenesen a Vad Oldalról, ahol minden temetés egy végítélet.

Vajon mi vihet rá egy gyönyörű, törékeny, mesés arcú lányt arra, hogy egyenruhát öltsön és fegyvert viseljen? – tette fel magának a kérdést a vénülő nőbolond, akit mindig taszítottak azok a szebbikneműek, akik katonásdit játszottak. Életében egyszer futott bele egybe, de az első percek után mindketten tudták, hogy találkozásuk tévedés volt.

Soha nem tudott teniszezni, legfeljebb egy kicsit tollasozni. Meg pinpongozni, azt elég jól, balkezes fonákja különösen erős volt. Amikor végre megengedték neki, hogy teniszpályára lépjen, kopott fából készült pingpongütőjével próbálkozott. Persze egyetlen labdát sem tudott átütni a hálón, így hamar elzavarták. Még szerencse, hogy a kosárlabda-csapat befogadta legalább szertárosnak.

A plátói szerelmek örök álmodója azt hitte, hogy vágyainak semmi és senki nem parancsolhat megálljt. Aztán eljött az az álom, amely tilalmasabb volt még gondolatban is mindazoknál, amelyeket lelke mélyén többször is könnyedén áthágott. Eszébe jutott egy japán regény, amelyet valamikor még ifjú korában olvasott, és próbálta elhitetni magával, hogy soha nem lesz az a hibbant vénember, aki belepusztul a teljesülhetetlenbe. És ezzel kissé alábbhagyott mélységes szégyenérzete is.

A város végső stádiumban van, menthetetlen – sürgönyözték a muszáj-megváltónak, hogy feleslegesen ne erőlködjön.

Az egymás mellé kikötött kutyák, amint magukra hagyták őket, egymásnak estek. Az erősebbik torkon ragadta a kisebbiket, a dühödt morgásra és kétségbeesett hörgésre előfutó gazdák tehetetlenül nézték, ahogy kutyáik halálra marják egymást.

Friss holttestekkel teli koporsókkal és életvidám gyászolókkal száguld a kirabolt taxisofőr kamionja. Fedélzetén nem tűri sem a szelfizést, sem pedig a lopást, pedig amikor egy piacon hajtanak keresztül, mindenki számára kéznyújtásra hevernek az illatozó eperrel megrakott ládák. Szabályainak megszegőit veréssel fenyegeti és el lehet róla hinni, hogy szavatartó ember. A halottak közé rejtettek egy titkos menekültet is, akinek kényelmetlen a szemfedő és allergiás a balzsamra is. Őrzője azonban, a Trevi-kút irgalmas nővérnek  öltözött buja fürdőzője igyekszik őt sakkban tartani, ha mással nem, mélyre hajló imádságnak álcázott csókkal. Közben gyászolók és friss özvegyek kölcsönösen kikezdenek egymással. A kirabolt taxisofőr kamionjának úticélja ismeretlen. Az út mentén humanoid állatpárok, továbbá életre keltett képregényhősök és plüssök kacagva szemlélik a baljós menetet.

A költő és Élete Párja egy erdőben sétáltak kéz a kézben. Egy tisztáson egy nagy, sima felületű követ találtak, amelyre az Asszony rögtön rajzolni kezdett életnagyságú falevél-csokrot. Amikor elkészült vele, észrevették, hogy a rajzok életre kelnek és lassan beborítják a környék összes köveit.