1998 zaklatott évem volt. Egyfelől elértem egyfajta szakmai csúcsra: megjelent régóta dédelgetett könyvtervem a 68-as évekről (© GNL) Karel barátom azóta is felülmúlhatatlan grafikusi-képszerkesztői közreműködésével (Hatvannyolc! – Mozaikok egy igazi forradalomról), elkészült legjobb zenész cimborám, Török Ádám 50. születésnapjára életrajzi interjúkötete (Fuvolalovag), - szerintem azóta is áldanak minket a Fő utcai Horgásztanya vendéglőben, legalább két tucat rántott borjúlábat és egyéb finomságokat fogyasztottunk ott el - és ennek kapcsán felkértek a Bem-rockpart történetének megírására is (Parttalan rakparty), amelyben megszólaltathattam a legendás alapító Margó nénit, azaz Kuhajda Istvánnét, és a néhány év múlva tragikus véget ért igazgatónőt, Markó Arankát is. És közben ott volt a Kurír, újságírói pályám legkreatívabb korszaka.
Nem voltam „alapító atya”, de már három hónappal az 1990. július 2-i indulás után cikkeket írtam a Lapnak, londoni élményeimet osztottam meg az olvasókkal. 1991. február 1-től lettem állandó belső munkatárs, és egy idő után kivívtam magamnak egy olyan „szabad” státust, amely révén, a belpolitikát kivéve, szinte valamennyi rovatba írhattam, bár kétségtelen, hogy a leggyakrabban a kulturális és a sportoldalakon jelentem meg. Jó néhány kedvenc interjúalanyommal így találkozhattam Jancsó Miklóstól Gigi Buffonig, az Omega-tagoktól Sir Stanley Matthews-ig, de gyakran írtam tv-jegyzeteket, film- és színházi kritikákat, sok zenei tárgyú cikket, kisebb tárcákat, voltak úti naplóim, utcai elmélkedéseim, fantáziám, néha egy-egy szocio-írásom. Mindez belefért a lapba és az én lelkembe, szellemembe is.
Végigjártam négy szerkesztőséget, a Hajós utcát, a Hajnóczy utcát, a Köztársaság teret és végül a Visegrádi utcát. Bár ez utóbbi volt a legközelebb hozzám – alig két villamosmegállónyira – talán a Hajnóczyt szerettem legjobban, lehet, hogy azért, mert félúton volt „TóthPista” és a Szent Jupát étterme között, egy kőhajításnyira az öt perc alatt tíz témát adó Moszkva tértől?
És akkor még nem is szóltam arról, hogy milyen szerkesztőségbe kerültem be. Főszerkesztőnk, Szücs Gábor fantasztikus csapatot hozott össze. Együtt dolgozhattam az interjúkészítés olyan nagymestereivel, mint László Ági és Szegő András, vagy a magyar sajtófotó élő legendájával, Szalay Zolival; tegnap még az ÉS-ben olvastam Szále Laci írásait, másnap pedig rovatvezetőm lett; a zenei témákban osztozhattam a bársonyos hangú, szüntelenül vibráló Baróti Évával, akivel már évek óta rendszeresen együtt voltunk minden jelentős eseményen, de itt indította be az alternatívoknak is teret adó Maximum Rock and Roll rovatot a kiismerhetetlen zseni, Hetesi Péter Pál; élmény volt látni és hallani, ahogyan Szilágyi Béla bulldog szívóssággal oknyomozott egy-egy kényes belpolitikai ügyben, halálra röhögtük magunkat Szántó Péter mikszáthosra vett parlamenti tudósításain, majd a Föld S. Péter vezette Elefánton, amelyet mimózalelkű politikusaink jó néhányszor bepereltek; az azóta is mindenki által csak „piros hajúként” emlegetett Tóth Ildi és Oláh Zoli érzékeny riportjai mellett kedvelt olvasmányok voltak Guba Zoli „kocsmai tudósításai” is; Karácsony Ágival később többször keresztezték útjaink, legutóbb a Rózsavölgyi Irodalmi Szalonban, Bihari Tomival a Népszavánál húztuk együtt az igát, Bányai Gyuri Gábor fiam szakdolgozati konzulense lett; amikor a sportrovatban kollektíven totóztunk, Katona Horváth Jani (KHJ), mint a Bundesliga, Csurka Gergő, mint a Premier League, én pedig mint a Serie A szakértője adtuk a tippeket, aztán vasárnap este a többiek rendszerint közölték velünk, hogy mit csináljunk a tudományunkkal. A csapat egyik legifjabb tagja, Ganczer Gabi, aki egyszer poénból beíratta a totóba, hogy Füst – Milan 1-2, 2, azóta az ausztrál női futball elismert szakembere.
A fotósok közül két szép, különleges látásmódú hölgyhöz, Bege Nórához és Szegő Erikához fűznek emlékezetes munkák, nagyszerű koncerteken voltunk a jazz-rajongó Kallus Gyurival, azaz Lusival, aztán 1993-ban megjelent egy lakli, csupaideg fiatalember, akivel a következő öt évben állandó párost alkottunk, mi vittük egyebek között a Szigetet. Hegedűs Ákos/morpho ma már nemzetközileg elismert fotográfus, több közös könyvünk is született, jelenleg Amsterdamban él, de ha csak néhány napra hazaugrik, mindig találkozunk és onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk.
Egy tv-jegyzet kapcsán ismerkedtem meg az akkor még beíróként dolgozó Kajcsos Zsönivel, aki előbb riporter-, majd élettársam lett, de ma is előttem van a parányi szépség Takács Krisztike és a finom lelkű, kicsit titokzatos Papp Ildi. Sajnos neki kegyetlenül rövidre szabta életét a sors, miként a Hölgykurír két szerkesztőjének, V. Polgár Jucinak és Zentai Mariskának is.
A Kurír 1998-ban már túl volt a zenitjén, sokan távoztak az alapítók közül (többen sajnos már addigra örökre elmentek, mint Kardos G. Gyuri, Varjas Edu, a „piaci hírnök” és sztorikirály T.Szabó Ervin, vagy két kiváló belpolos, Iván Pista és Cseri Pista – ők ketten alig 37 évesen hagyták itt a földi létet), de azért még mindig remek dolgokat lehetett művelni a rendszerváltás utáni egyetlen „intelligens bulvárlapjában”.
Ekkorra viszont a magánéletem már romokban hevert, tehetetlenségem értelemetlen önpusztításba fordult, szó szerint belebetegedtem, bár odáig soha nem jutottam el, hogy ez a munkában is visszavetett volna, sőt, voltak hónapok, amikor leginkább a munka éltetett. De azért úgy éreztem, külső segítséget kell kérnem egy általam a mai napig nagyra becsült pszichológustól, dr. Valkay Zsuzsannától, az ország egyik legnevesebb addiktológusától.
Éppen aznap, 1998. szeptember 30-án délután is nála jártam. Szabad munkatársi státusommal (vissza)élve ezekben a hónapokban többnyire csak annyi időt töltöttem a Visegrádi utcában, amennyit az aznapi írásaim igényeltek. Valahogy nem vágytam nagy társaságra, valószínűleg ez is hiba volt, az egyedüllét nem jó tanácsadó…Aznap délelőtt, bár még csak szerda volt, más dolgom nem lévén, megírtam egy jó kis olasz focis cikket a következő hétfői sportmellékletbe, aztán irány a pesthidegkúti rendelő. Még a tömeges mobiltelefon kora előtt voltunk, nekem amúgy is későn, csak 2006-ban lett…
Délután fél 5 körül értem haza, és láttam, hogy villog az üzenetrögzítőm. Visszahallgattam és megállt bennem az ütő: Vincze Attila sportos kollégám volt: „Gyere be gyorsan a szerkesztőségbe, megszűnt a Kurír”.
Azonnal visszahívtam Vinyót, de addigra már kiürült második otthonunk. Másnap délelőtt 10-re hívta össze Szücs Gábor a társaságot, hogy próbáljuk menteni a menthetőt.
Aligha kell mondani, hogy ez a nap életem egyik mélypontja volt, pedig nem is éltem át ott a helyszínen azt a sokkot, amit a többiek. Persze azóta sokszor hallottam a hiteles történetet és a láttam fotókat is, amelyek aztán, ha jól tudom, valami díjat is hoztak gátlástalan szerzőjének. Pedig a viharfelhők már augusztustól gyülekeztek felettünk, amikor az új kormány leváltotta a korábban államilag megmentett Postabank éléről Princz Gábort. Princzet nem mindig szerettük, de azért mégis elég megbízható kenyéradó gazdánknak bizonyult közel nyolc éven át. A tavaszi választások idején terjedt az a folyosói pletyka, mely szerint a Nagyfőnök a szélsőjobboldali „nemzeti” pártot kivéve minden parlamenti pártnak adott egy kis „támogatást”, „biztos, ami biztos” alapon. Azt azonban jól tudjuk, hogy a hála nem politikai kategória…
Hivatalos indoklás szerint azért kellett bezárni a Kurírt, mert „veszteséget” hozott, a Postabank média-portfóliójának. Valójában azonban az volt a bűnünk, hogy több cikk is megjelent a belügyminiszter és ama bizonyos német „bombagyáros” kapcsolatairól, (akit néhány éve be is pereltek „rágalmazásért”) és az a kör már akkor is nehezen viselte a kritikát, még kevésbé a leleplezési szándékot. És ezek elfojtásában már akkor sem voltak gátlásaik. Tehát szinte pontosan ugyanaz történt, mint 18 évvel később a Népszabadság esetében, amelyet az új pártállam egyik főideológusának viselt dolgai miatt végeztek ki, ugyanolyan brutálisan, egyik napról a másikra, mint bennünket. De említhetném a Klubrádió, a 168 óra és más, nem „udvarhű” médiumok eseteit, a közmédia és népszerű online felületek megszállását is…Mára e téren is a „tudomásulvételek országa” lettünk, és mindez azon a szerdán kezdődött.
Másnap egy emberként ott voltunk a szerkesztőségben. Nagy taps fogadta Gábort. Aznapra egy négyoldalas kis lap jelezte, hogy még élünk. Főnökünk minden követ megmozgatott, hogy életbe lehessen tartani a lapot, aki tehette, mozgósította saját köreit, hátha lehet valami erős befektetőt találni. De sem a közvélemény, sem az üzleti világ, sem az újságíró társadalom nem álltak ki a Kurír mellett. Mi több, még a magukat liberálisnak tartó politikusokra sem számíthattunk. Nem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, hogy ez volt az első tőrdöfés a rendszerváltással kivívott sajtószabadságba, a szakma egy része nyilván csak azt vette észre, hogy egy lappal, esetleg egy konkurenssel kevesebb lesz az újságos standokon.
A Kurír felszámolásának hátterét Főszerkesztőnk írta le a 20. évfordulón, sajnos, túlságosan is tanulságos. https://merce.hu/2018/09/30/a-kurir-sztori-ma-20-eve-hallgattatta-el-az-elso-lapot-a-fidesz/ A magam részéről jó néhány sztorit összegyűjtöttem ezekből az évekből, egy részük be is került a Hírértékek könyve című „szakmai önéletírásomba”, Ákos barátom is rendszeresen felidézi kalandjait online Kép-regényében https://www.morphoto.hu/hu/morphoblog/ , de egy igazi nagy Kurír-könyv még mindig várat magára. És közben egyre kevesebben leszünk…
Akkor, 1998 őszén nem maradt más vigaszunk, mint az, hogy kilenc év alatt történelmet írtunk, és nyomot hagytunk a rendszerváltás utáni magyar sajtóban. És furcsa (?) módon azóta is mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a Kurír létét, örökségét elhallgassák. A most felnövő, médiapályára készülő nemzedék szinte semmit sem tud róla, vagy amit tud, azt is rosszul, elferdítve. Úgy látszik, még az emlékétől is félnek egy olyan széles orientációjú, a komoly tényfeltárástól sem visszariadó, ráadásul jól olvasható, szórakoztató, az olvasót tisztelő laptól, mint amilyen a Kurír volt. Mi, akik őrzünk bekötött példányokat, vagy legalább saját cikkeinket eltettük házi archívumunkba, kicsit olyanok vagyunk, mint a Fahrenheit 451 átnevelő táborának lakói, akik megtanulnak egy-egy könyvet, hogy ne merülhessenek feledésbe…És ha már a régi lapszámok szóba kerültek: néha előveszem egyiket-másikat és meglátom benne hajdan médiasztár közéleti személyiségek nevét, akikre ma már szinte senki nem emlékszik…
Utolsó szerkesztőségünk épülete azóta kormányhivatal lett. Jó, hogy nem hintették be sóval…
Nem tudom, hogy Gábor komolyan hitte-e vagy csak lelket akart verni belénk azzal, hogy azt mondta: „két kézzel fognak kapkodni utánatok”, de ez egyáltalán nem így volt. Én a szerencsésebbek közé tartoztam, mert viszonylag hamar munkát kaptam a Blikknél, ahol akkor éppen a Kurír egykori „rettegett” főszerkesztő-helyettese, Müller Tibor töltött be hasonló funkciót. Persze ordító volt a különbség a két lap szellemisége, stílusa, színvonala és nem utolsósorban tisztessége között. Mivel én bíztam abban, hogy valamit vissza lehet hozni, amit a Kurírral elvesztettünk, 10 hónap után kirúgtak. Ekkor visszatértem nevelőegyesületembe, az MTI-be, ahol egészen 2009-ig dolgoztam. „Létszámleépítés” címen küldtek el – a legjobbkor. Arra hivatkoztak, hogy mint „sokoldalú ember” biztosan könnyen találok magamnak munkát.…De ez már egy másik, hosszú és kacskaringós személyes történet.