Életem egyik büszkesége a könyvtáram, pedig sok-sok költözésem nyomán sokat elveszítettem belőle, az értékteleneken túladtam. Az olvasás négy éves korom óta kísér, és bár soha nem volt olyan időszakom – még a katonaságnál sem, ahol a könyv szinte ördögtől való volt – hogy ne olvastam volna, főleg szépirodalmat. Most, hogy végleg letettem az újságírás lantját – jelen pillanatban nem hiszem, hogy bármi is vissza tudna téríteni a pályára – még több időt szánok arra, hogy ezt a csodás betűrengeteget magamévá tegyem. Sok időre lenne szükségem, talán 25-30 évre is, hogy mindent elolvassak, de nekem nagyon nem sürgős elmenni – feltéve, ha agyam úgy fog működni 90 körül is, mint most. Szüleim génjei erős reménnyel töltenek el.

Tehát falom a könyvtáramat, legtöbbször ötletszerűen, de van, hogy valami csak úgy eszembe jut és rögtön előveszem a vonatkozó, vagy arra asszociáló kötetet.

Most újra Allen Ginsberget olvastam. Idestova 44 éve hallottam őt először élőben az ELTE Bölcsészkarán, ahol költő- és élettársával, Peter Orlovskyval hátborzongatóan szép előadást tartottak, szóval, harmóniummal kísért  énekkel, majd másnap „Apánk”, ahogy Hobo nevezte, a kortárs amerikai irodalomról mesélt hallgatóságának, de előbb feltett egy széket a katedra tetejére és közösen meditáltunk. Hat évvel később már személyesen is megismerkedtem vele Hobo közvetítésével és korai pályám egyik legszebb interjúja született meg vele. Addigra már ronggyá olvastuk és hallgattuk az Üvöltést – hányszor idézzük azóta is fájdalmasan, hogy „Láttam nemzedékem legjobbjait az őrület romjaiban…” a Kaddis-t, amelynek egyetlen párját ismerem a 20.századi világirodalomban, Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című művét, a Leples bitangot, a Ne vénülj meg-et, (Hé, Halál Apa, fiad hazaszáll…). Ő értette meg velem igazán William Blake-et, ő vezetett el Walt Whitmanhez. A Petőfi Csarnok halljában dedikálta nekem vékonyka magyar nyelvű kötetét, életelvével, az AH-hal, amely annyit jelent: a lélegzet maga a költészet. (Ideje lenne már egy nagyobb, átfogóbb életmű-kötet, de úgy látszik, jelenleg nincs egyetlen hazai kiadó, aki vállalná ezt a többszörösen deviáns, minden időben kellemetlen, szókimondó költőt….)

Azon az estén a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán Ginsberg és egyik magyar fordítója-sorstársa, Eörsi István párhuzamosan mondták a Mester Tyúkagyát (Birdbrain), fel sem fogtuk akkor még, mekkora igazság ez a világuralomról. (Szemben a jól ismert konteókkal…). Még egyszer találkoztunk, 1993-ban, akkor Hobo lágymányosi klubjában beszélgettük, majd valamennyien együtt énekeltük a Nemes igazságok evangéliumát (Gospel of Noble Truths).  Azóta is újra meg újra előveszem, hol magyarul, hol angolul. Néhány éve vettem meg a Wait Till I Am Dead című válogatást, amely kiadatlan vagy csak szűk körben publikált verseit tartalmazza. Ennek záró „költeménye” valójában az utolsó beszélgetés az Üvöltés hősével, az akkor már haldokló Carl Solomonnal és egy epilógus.

„Találkozom Carl Solomonnal.

„Milyen az élet odaát?”

„Mint egy elmegyógyintézetben.

Elboldogulsz, ha betartod a szabályokat”.

„Mik ezek a szabályok?”

„Az első szabály: emlékezz arra, hogy halott vagy.

A második szabály: viselkedj úgy, mint egy halott.”

Kérdezem én: van különbség élet és halál között?

08.07.

30 év után jártam ismét Londonban és az egyik legfeltűnőbb különbség volt, hogy szinte mindenütt kártyás fizetést várnak el, és csak mutatóban van egy-egy készpénzes pénztár. Szállodánkban például még egy üveg ásványvizet sem lehetett cash-ért kapni, de a csúcsot a Greenwich-i park vitte el, ahol egy nyilvános WC-ben a 20 pennys belépőt is csak kártyával tudtuk leperkálni. Ugyanakkor találkoztunk pozitív példával is: a Marks & Spencer élelmiszerosztályán, ahol van kártyás és kápés fizetés is, a megvásárolt árucikkeket csak a pénztárnál kell „beszkennelni”, ha valamit darabra veszünk, maga a pénztárgép kódolja be. Nem úgy, mint „kedvenc” óbudai szupermarketünkben, ahol minden egyes árucikket külön le kell mérni, kódolni az újra felhasználható zacskóval együtt, majd a pénztárnál kezdődik az egész elölről, és akkor még nem szóltam a rendszeres géphibákról. Azért nem véletlen, hogy az angolszászoktól jön a „time is money” kifejezés, mi pedig Pató Pál úrtól származtatjuk magunkat, mondván, „hej, ráérünk arra még”.

A Londonban töltött 9 nap alatt folyamatosan médiatávolban voltunk, még a Facebookot sem néztük meg és csodálatosan éreztük magunkat. Ezt az „elszakadást” itthon is rendszeressé kellene tenni lelki egészségi állapotunk érdekében.

08.08.

Több mint egy hónapja hiánycikk a három vérnyomás-gyógyszerem közül kettő. És tökéletesen megvagyok nélküle, még jó is, mert nem megyek 100 alá, amitől kellemesen kóvályogni szoktam, mintha spicces lennék. A végén még meghálálja a szervezetem a hiánygazdaságot és arra is rámutat, hogy még az elkerülhetetlennél is többször mérgezzük feleslegesen önmagunkat.

08.10.

900 grammos joghurt, látszólag olcsó, csak 570 forint. De egyre hígabb, és a lassan már csak 2/3-a van tele a doboznak. Ügyes….

Látok egy autórendszámot az utcánkban: NER-668. Nem lenne jobb a 666? Elvégre van Nagy Fenevadunk, akihez képes Aleister Crowley kiscserkész volt…

08.11.

Szorgos, dolgos, loncsos, lompos és bozontos népünket jobban érdekli egy sokszorosan személyiségzavaros, magamutogató celeb házasságának tönkremenetele, mint az, hogy kilopják a szemét és közben még folyamatosan hülyének is nézik. De még azt sem lepne meg, ha a hölgy a hatalom embere lenne, akire most éppen ráosztották az ügyeletes gumicsont szerepét.

Politikai portáloktól továbbra is távol tartom magamat, semmi hiányérzetem nincsen, de így sem tudom elkerülni, hogy ne találkozzam a mindennapos gyűlöletbeszéddel, ha csak ránézek a szomszédos boltunkban kipakolt ingyenesre, vagy kiszedem a színes, kéretlen szórólapot a levélládából. Tesznek érte rendesen, hogy ne feledjem, hová jöttem haza.

08.12.

Újra és újra előveszem egyik kedvenc költőmet, William Blake-et. Londonban sajnos éppen zárva volt az ő metszeteinek kiállítása a Tate Britainban, de Életemtől megkaptam születésnapomra az Ártatlanság és a tapasztalat dalainak a szerző színes rajzaival illusztrált kiadását. Ebben találtam egy verset, amit most magyarul idéznék, Kardos László fordításában:

„Emberszívű az Irgalom,

A Jóság – földi test,

A Szeretet menny-föld-arcot ölt

S a Béke – földi mezt.

Mert, aki bármely ég alatt

Fohászkodik, szegény,

Égi-földi formátokat

Imádja, négy erény.

Zsidó, Török? Pogány? Szeresd

Az ember-alakot!

Hol Béke s Irgalom lakik,

Az Isten lakik ott.”

Ha egy utazásról fotók, filmek készülnek, nemcsak emlékeket őrzünk meg, hanem rácsodálkozhatunk olyasmikre is, amelyekre akkor, talán időhiányban, vagy az élmények sűrűségében nem figyeltünk fel eléggé, de a tudatalattinkban mégis nyomot hagyott.  A londoni Tate Modern ilyen: egyszerűen befogadhatatlan elsőre, de ha leülepszenek a látottak, utólag sok minden előjön. Ilyen nekem például Max Ernst Celebes című műve, amellyel 1921-ben már megfestette a fasizmus és minden 20.-21.századi önkényuralom előképét, és Cildo Mereiles brazil „neokonkrét” művész 2001-es Babel című installációja, amely egy egyszerre szóló rádiókból álló torony. Ennél jobban aligha ábrázolhatta napjaink hangszennyezését, amikor senki sem ért semmit, senki nem hall meg semmit, ami fontos lenne, miközben valósággal rettegünk attól, hogy néhány percig csend vegyen bennünket körül.

08.13.

Két nappal Nagyboldogasszony napja előtt – nekem már örökre Ferragosto, kánikulával és kiürült Rómával – plébániánk vasárnap délelőtti miséjén megszólalt a 18. századból eredeztetett Boldogasszony Anyánk himnusz. Nagy Patrónánk ide vagy oda, attól tartok, hogy rég elfeledkezett már szegény magyarokról. Jut eszembe: a vallási tolerancia maximális híve vagyok nem hívőként is, de azért legalábbis mérsékelten elegáns, hogy a vezérlőnek mondott éppen a „keresztény Magyarország legfőbb védőszentjének” ünnepére hív meg egy muszlim kormányfőt. Vajon a Szent István napi körmenetet is együtt nézik?

Az önagymosás, vagy az „idomulás” netovábbja: „Az infláció kapott egy gyomrost, és földre rogyott” – mondta a kormányszóvivőhölgy. Éppen csak a hangját nem változtatta meg. Most ez a verklilemez, addig nyomják, amíg a nép elhiszi, és hajlandó nem észrevenni, hogy egyre kevesebbet ér a pénze. 

Néhány napon belül Margit-hídról ketten is a Dunába vetették magukat: egy milliárdos és egy balett-táncos.  

„S nincs ellenállása a viharnak –

Széttörni e varázsgyűrűt.

Nincs hatalma földi karnak –

Mire az óra egyet üt:

Üres a híd. – Csend mindenütt”

-írta Arany János 1877-ben a Hídavatásban.     

08.14.

Belenéztünk a Római vakációba, onnan, hogy a hercegnő az újságírónál alszik. Mert Róma és a szerelem nekünk is Örök, és valahányszor csak képen, filmen meglátjuk a Várost, átmelegszik a szívünk. És mert 70 év óta a Centro Storico mit sem változott, ugyanezeken az utcákon jártunk mi is, nem is egyszer. Pedig valójában a film egyfelől nem más, mint A királyasszony lovagjának meséje annak tragikus végkifejlete nélkül. No és a férfi főhős véletlenül a Via Murgottában lakik, a Piazza di Spagna és a Trevi-kút között. Ott, ahol Federico Fellini és Giulietta Masina. És láss csodát, a Maestro, hét évvel azután, hogy William Wyler egy olyan újságírót és fotóst mutat be, akikben a szerelem és a tisztesség felülkerekedik a szenzációhajhászáson, megalkotja Paparazzo fogalommá vált figuráját az Édes életben, aki még barátja felpofozását és a gyászt is képes bulvárcímlappá silányítani….     

08.15.

Három napos úri muri lesz a szentistvánnapi, mulatozás, eszem-iszom, parasztvakítás égen-földön, a nemzeti énekesek ünnepi koncertjétől a szentjobb-körmenetig, miközben ünnepeljük ezeregyszáz éves balsorsunkat, meg az új kenyeret, amiből egyre kevesebbeknek jut. Vajon alszik-e még a szikra, amely felgyújtja és porig égeti az udvarházunkat?