Negyvennyolc éve annak, hogy demilitarizált övezetnek nyilvánítottam magamat, miután leszereltem egy „harmadik lépcsősnek” is ótvaros garnizonból, ahol randevút adtunk egymásnak Potrien és jutasi őrmesterekkel, Milo géhástisztekkel, Dub hadnagyokkal, politikai tisztnek álcázott Katz tábori lelkészekkel.
De volt szerencsém találkozni Yossarianokkal, Svejkekkel és ügyes Tuskó Hopkinsokkal is.
„Vendégként” még jártam abban az őrtoronyban is, amely, hála hajdani megtisztelő jelenlétednek, mára a világökörség része lett. Azért minden lepusztultsága ellenére a tiszt elvtársurak hétvégenként gyakorta jártak vadászni. Engem ugyan soha nem rendeltek ki hajtónak – nem bíztak bennem – viszont emlékszem egy cigány srácra, aki fantasztikusan hegedült, őt mindig magukkal vitték, hogy bazseváljon a vadászat után bulikon, még akkor is, ha éppen fogdabüntetését töltötte, ami sűrűn megesett vele, mert magasról sz*rt a seregre.

Tehát 48 éve utálom a fegyvereket, még a Starwars-os játékfegyvereket sem látom szívesen az Unokáim kezében. Mert a fegyver számomra egyet jelent az erőszakkal, a halállal, a hatalommal, a hatalommal való visszaéléssel, az erősebb nem létező jogával a gyengébbel, a védtelennel, a kiszolgáltatottal szemben. Mindegy, hogy parancsot vakon teljesítő katonák, vagy kedvtelésből, úri passzióból lövöldöző vadászokról van szó. Azokról, akiknek a legfontosabb a saját köreikben való dicsekvés, hogy „emelhessék lábukat zsákmányuk nyakára” és eszükbe sem jut, ha van nekik egyáltalán, hogy a jó vadászat „megtanít gondolkodni, szabadságszeretetre, jó ízlésre és tiszteletre nevel. Elvezet a természet és a hozzá tartozó jelenségek elmélyült megfigyeléséhez” – ahogyan azt Major Tamás mondja a maga bölcs, cinikus, egyben mélyen megvető iróniájával.

Drága Öreg Medve, egy vallomással tartozom Neked. Még soha nem láttam eddig élőben a Vadászatot, miután az ősbemutatóról ifjú apai teendők miatt lemaradtam és az újabb előadások is valahogy elkerültek.  A lemez persze kezdettől fogva megvan, kívülről fújom a Hajtók dalát – volt idő, amikor úgy éreztem, hogy a „nem jutott jobb neked, ezért vagy mellettem” rólam szól, de ma már szerencsére a régmúlt – a Mesél az erdőt, sokszor ordítottam Veled és a közönséggel együtt, hogy „dögölj meg fattyú” és hasított belém a „Sosem lesz vége”? (Számomra ez a vers a magyar Amerikai ima…). Így most, 40 év után, egy nyugtalan hazában kivívott belső béke állapotában állt össze igazán az egész és vált örökre megbonthatatlanná a szabad vadak/bohócok/bolondok asztaltársasága, Baksa-Soóstól Viszockijig, Petőfitől Pilinszky-n át Kerouacig, Morrisontól Faludy-ig  akik mind, együtt a Te hangodon szólalnak meg, A mesterek,  akiket mindig is tiszteltél, míg nem Magad is Mesterre váltál. Közben a vadászok hol be-, hol kivonulnak, régi és új álarcban, de valahol több ezer éve mégis ugyanazok, ahogyan a hajtók, a szolgák, az áldozatok, az űzöttek, és azok is , akiktől „üres marad a vadász marka..”

 Az Arénában szinte érezni lehetett a visszafojtott lélegzeteket, amikor Gyurka bácsit idézted: „Csak én, csak én fogjam be a pofámat?” Jobbkor el sem hangozhattak volna ezek a szavak. De, amikor csúfságos vészbanyaként idegtépő dobháttérrel, a pimasz Shakespeare-t hívtad segítségül, akkor sem kellett nagy fantázia azokra gondolni, akiknek a hatalomért semmi sem drága. És jól ismerjük a 21.századi skizoid embert is, aki versenyt fut a szimpatikus ördöggel.

Vannak, akik már nem hajtanak Veled.  Bendzsinek, Dódinak legyen könnyű a föld, de Te soha nem maradsz méltó társak nélkül. Amikor felhangzott, hogy „Fegyver dörög vagy épp aratnak?”, azt hittem, rosszul hallok, de e Szilárd támasz mellett a többiek hallatán sem volt egy cseppnyi hiányérzetünk sem. Magyarország csavargók rongyaiba, majd a szintén önazonos csíkos pólóba öltözött legrosszabb énekesének pedig most is elhittük minden szavát.

Azt mondtad, nem gondoltad volna, hogy a Vadászat 40 év után is aktuális lesz. Nem vagy ezzel egyedül. De attól tartok, hiú remény arra várni, amikor már „csak egy letűnt kor dokumentumaként” hallgatjuk mi és utódaink. Sajnos az „isták” listája végtelen (nem is lett volna helye itt egy korábbi poénodnak mokány muzsikus barátunkról), a „rossz kis törpe hősök” is köztünk maradnak (az egyiket láttuk is közelről a küzdőtéren, egy kopasz biztonságis személyében, aki valósággal letepert egy nőt, mert az nem az engedélyezett útvonalon akart felmenni a felsőbb szintre…), kegyelmes lábakat nyaldosó kutyák, az éhes zöld-sárga sárkánykák, és sokaknak lenne szüksége olyan kijózanító pofonra, amelytől szinte valamennyien megtántorodtunk: „Mindenki a Parlamentbe igyekszik/
Ahol a Paraziták Parádéján a Patkány a prímás.” 

És valóban bolondnak és nevetségesnek kell lennünk ahhoz, hogy emberek maradjunk?

Több mint három évtizede annak, hogy a bécsi Práterben kirázott a hideg, amikor Mick Jagger a Ruby Tuesday utolsó refrénje előtt hátralépett a mikrofontól és a közönség egyként énekelt helyette. És ugyanezt éreztük most, amikor a ráadásban a Viharban születtem középső versszakait a hallgatóság zengte. Ilyen pillanatokért érdemes a színpadon és a színpad előtt állni, amikor egy dal egy vagy több generáció életérzésévé, vagy akár egy múltat és jövendőt megbűnhődött nép történelmi tudatának mindenki számára érthető megfogalmazásává válik. És benne van az a hatalmas szeretet Irántad, ami mellett már az a bizonyos végtermék, amellyel olyan nagy hévvel dobálják egymást az emberek, semmivé válik.

A koncert éjszakáján nemigen tudtam aludni, elővettem a Tőled kapott Hobo Sapienst, hogy átolvassam még egyszer az egész eredeti szövegkönyvet. Másnap Életem Párjával vidékre utaztunk, vonattal. Indulás előtt ő vetette fel, hogy jó lenne újra elővenni Faludy Villon-átköltéseit. (A vele való személyes találkozást is Neked köszönhetem, akárcsak „apánkat”,  Allen Ginsberget. Még a 2000-es években elmentünk egy könyvnapi dedikációra, amelyre Életem még rétest is sütött Gyurka bácsinak, aki nagy örömmel fogadta az ajándékot).  Könyvtáramban a költészet kitüntetett helyen van, gyorsan megtaláltam a kis zöld kötetet és magunkkal vittük az útra. Szerelmem hangosan olvasta fel az első verset, a Ballada a senki fiárólt, amelynek versszakzáró sora előtt önkéntelenül kibukott belőlem, hogy „egy-két-há-négy, Megáldva és leköpve mindenütt”. Ez már csak így marad meg bennünk. Játssz, amíg élsz!

Kedves Megjelentek, Családtagok, Barátok, Bem-rockpartiak!

Egy olyan muzsikusról beszélek, aki soha nem törekedett arra, hogy saját emlékművét építgesse.

Egy olyan emberről beszélek, akinek nemcsak egy dalszöveg, hanem lételeme volt az, hogy „kell a barátság”.

Gyerekkorom egyik kedves könyve volt a Lassie hazatér és nagyon megragadott engem az a visszatérő jelenet, amikor a hűséges skót juhászban megszólalt az időérzéke: „Itt az idő, hogy…itt az idő, hogy…”. Mennie kellett a gazdájáért az iskola elé. Nem hittem volna, hogy néhány évtizeddel később bennem is megszólal ez a belső óra, szombat este felé, még akkor is, ha nem terveztem elmenni otthonról. „Itt az idő, hogy indulj a Bem-rockpartra”. És akkor az agyamban már éreztem is azt a semmihez sem hasonlítható sűrű levegőt, amelynek jellegzetessége megmaradt még akkor is, amikor már kitiltották onnan a dohányzókat.

Igyekeztem mindig előbb érkezni, mint a buli kezdése. Azok közé tartoztam, akiknek szabad bejárása volt az öltözőbe, és évtizedeken át megvolt annak a rituáléja, ahogyan Török Ádámmal megöleltük egymást, megittunk valamit, és még mielőtt hangolni kezdett volna, gyorsan megbeszéltük a világ folyását. De ugyanezt a szeretetet kaptam a sok-sok Mini- és RABBocska-tagtól, Závodi Janótól Papp Gyuszkóig, Németh Karcsikától Mukiig és szegény Fülesig. Valamiképpen hozzájuk tartoztam, miként magához az egész Bem-rockparthoz, azokhoz, akikkel szinte csak itt, vagy a Tabánban, Badacsonyban, később a Zichy-kastélyban, Pakson, az óbudai Globe Royalban találkoztunk. Sokszor egymás nevét sem tudtuk, van, akinek a mai napig csak a becenevére emlékszem, mégis tudtunk minden lényegeset a másikról. Így születtek komoly barátságok, néha könnyednek látszó, mégis súlyos szerelmek.  Ez a közösség egy kicsit olyan volt, mint Amerikában a Deadhead-ek, a Grateful Dead hívei, akik mindenhová követték a bandát és együtt lélegeztek velük. És nem volt két egyforma koncert, még azok a dalok is, amelyek vérünkké váltak, a Gőzhajó, a Kereszteslovag, a Vissza a városba, a Kell a barátság, vagy a sokáig „tiltott gyümölcs” Este a székelyeknél, minden este másképpen szólaltak meg. És miután a legbensőbb kör még osztozott a bandával a lecsendesülésben vagy éppen valami zajosabb ünneplésben, feltöltődött szívvel-lélekkel indultunk el haza az éjszakában, amíg az a bizonyos belső óra meg nem szólalt újra.

És Ádám nemcsak azzal újult meg állandóan, hogy újabb és újabb formációkkal állt színpadra, és minden érkező zenész beoltotta a maga karakterét a Mini-hangba, hanem autodidaktaként ő maga is folyamatosan tanult, hallgatta a kortársakat, a fiatalokat. Amikor Budapestre látogatott egy-egy nagy rock, vagy jazz-ikon, szinte soha nem hagyta ki a koncertjeiket, gyermeki kíváncsisággal és őszinte alázattal hallgatta őket. Emlékszem, milyen meghatottan mesélte, hogy 1994-ben a Bem-rockparton próbált a Diáksziget-Eurowoodstock-i fellépése előtt a Jethro Tull és ő közelről nézhette egyik nagy tanítómesterét, Ian Andersont, aki nem mellesleg maga sem iskolában tanult fuvolázni.

Talán arra volt a legbüszkébb, hogy néhány évvel ezelőtt az amerikai fuvolisták szövetsége beválasztotta őt minden idők legnagyobb rock-fuvolásai közé és hogy a Kereszteslovagot beszavazták a legmaradandóbb magyar rock-dalok listájába.

Így lett a „ordibáló rockerből”, ahogy önmagát gyakran emlegette, a magyar progresszív rock rendíthetetlen hirdetője, de bennem szólnak elektronikus szólókísérletei, a RABB örömzenéje, és végül eljutott a művészi beteljesedésig Kézdy Lucával és Papp Gyuszkóval a Nyitott kapu Bartók költői világára című remekművel.  Miközben kitartott a Bem rockpart utolsó leheletéig, amikor a bezárás előtt már csak a Mini léphetett fel évente kétszer rendes hangosítással. Ádi azonban ekkor sem, sőt, súlyos betegsége után sem adta fel. „Csináljuk, ameddig lehet” – mondta még tavaly januárban, amikor 75. születésnapja alkalmából adta nekem utolsó interjúját.

„És megint jönnek a jó napok,
mert én mindig a régi maradok.
Fogadj újra el, és őszintébb leszel”

Személyes kapcsolatunk úgy kezdődött, hogy egy, az óbudai házunk közelében lévő dühöngőben focizott a haverjaival, és egy kirepült labdát visszarúgtam neki. Aztán azon kevesek egyike lett, akivel egy riport csak a találkozásunk töredékét tette ki, a többi olyan sztorizgatás, múltidézés és világmegváltás volt, ami csak kettőnkre tartozott, országunk állapotától a női szépség dicséretéig. Mert egy húron pendültünk, mindketten voltunk fent és lent, de velünk született szabadságunkat sosem adtuk fel.

Török Ádám, ahogy ő mondta magáról, „megmaradt félnótás hippinek”, nem készült arra, hogy szobrot kapjon, és talán a szilárd anyag helyett jobb lett volna, ha hangokból önthették volna ki.  

Az agyamban meg is született egy gondolat: mi lenne, hogy ha valaki ránéz, akkor az a Mini-dal szólalna meg belőle, amelyet az illető a legjobban szeret? Vagy bennünk enélkül is megszólal, úgy, ahogyan azt a fekete ruhás, fekete szemüveges muzsikus megfújja?

Ámmer Gergő alkotása csupa lebegés, mint a fuvola hangja. Élete örök virágjában ábrázolja Ádit, amikor valósággal szárnyalt, eggyé vált hangszerével, zenéjével és hallgatóságával is. „Adom a bluest, kapom a bluest” – énekelte számtalanszor, és ez a kölcsönhatás az utolsó koncertekig megmaradt.  „Úgy éreztem, van még néhány hang a zsákomban, és szerettem volna még tovább zenélni. És úgy tűnik, ha vannak is még kisebb-nagyobb gondok, sikerül” – mondta nekem alig egy éve, miközben a régi, jól bevált rántott borjúláb helyett, amely szinte már kihozta magát nekünk a Horgásztanyában,  spenótos tapast majszoltunk a Pata Negrában. Egyikünk sem gondolta, hogy most utoljára. És néhány nappal ezelőtt tudtam meg, hogy az ős-Mini újabb tagja lépett át egy másik dimenzióba. Doxa, Czipó Tibi, Füles, Kunu Lacika  és Gazdag Viktor után  Nemecsek is már odaát rakja össze dobcuccát és várja a Főnök jeladását..

Amikor Életem Párjával megtudtuk, hogy Ádit álmában érte a halál, a végtelen szomorúság közepette az volt az első gondolatunk, hogy talán nem kellett volna magát a végsőkig hajszolnia. Aztán meg arra gondoltunk, hogy egy ember élete akkor teljes, ha adhat valamit másoknak önmagából. Talán, ha kicsit lassít,  tovább maradhat. De a lassító Ádi már nem ő lett volna. Azt azonban elárulhatom, hogy az ő váratlan elmúlása vezetett minket arra az elhatározásra, hogy mindketten visszavonulunk választott hivatásunktól, és bár nem zárkózunk be elefántcsonttoronyba, másképpen, nyugodtabb körülmények között visszük és adjuk tovább, amit magunkból fontosnak tartunk.

Ez a szobor a Bem-rockpartot is felidézi azoknak a nemzedékeknek, akik itt nőttek fel, akik felejthetetlen órákat töltöttek e Monarchia-beli falak között és egy különleges „kommuna” tagjai voltak, akiknek olyan otthona volt itt, mint a Pál utcai fiúknak az „Édes Grund”.  

Én hiszek abban, hogy egy épület kövei megőrzik mindazt, amit láttak és hallottak. Bármi is lesz a jövőben az Andrássy-palota sorsa, valahol mindig ott fognak lebegni benne a Fuvolalovag dallamai.

Fotó: Benke Rita