Gyöngyi arcát keresem. És megtalálom olyan arcokban, amelyeket ő talált ki, és ott van bennük, mögöttük, maszk nélkül.

Van annak már három és fél évtizede is, amikor a Kurír Hajós utcai szerkesztőségében először találkoztunk. Egy olyan közösségben, amelyben sokan voltunk, akiknek hivatása túl nőtt egy még oly szabad médium keretein, akik a napi munkát alkotásnak, művészetnek tekintették. Ilyen volt Gyöngyi is, aki nemcsak sok nyelven beszélő képeivel, hanem a maga fizikai valóságában is egyedülálló volt.

Bennem örökké úgy fog élni, mint egy valószínűtlenül dús hajú, nyughatatlanul vidám szemű, érzéki szájú, nőies életörömmel teli lány, akivel értettük egymás világát. Aztán hosszú évekre távolkerültünk egymástól, de vele is úgy lehetett újra találkozni, mintha csak előző nap váltunk volna el. Együtt örülhettünk a budakalászi Kós Károly Művelődési Házban Párja, Vértes Gyuri remek rock-fotó kiállításának, amelyet akkor elsodort a covid. Akkor találkoztunk utoljára.

Majd a Szent Margit kórház kertjében üdvözölhettük egymást: én éppen Édesapámat vittem kontrollra, Gyöngyi pedig valami vizsgálaton volt túl és úgy tűnt, minden rendben van.

Amikor jött kiállításának, a Gyöngyi meséjének híre, már készültünk a megnyitóra, de valami közbejött és nem tudtunk elmenni. Csak néhány nappal később tudtuk meg a felfoghatatlant, a visszafordíthatatlant… Éppen aznap, amikor a régi Kurírosokkal három másik eltávozott kollégára, köztük a szintén világjáró fotós Pataky Zsoltra emlékeztünk. Gyöngyi aznap távozott el, amikor tárlatát megnyitották és a jelenlévők együtt próbáltak neki energiát küldeni halálos ágyához.

Azóta másfél hónap telt el, és most tudtuk rászánni magunkat, hogy elinduljunk Budakalászra. Nem éppen ideális körülmények között jutottunk be a kiállító terembe, ahol éppen egy rajzkurzus zajlott, féltucatnyi kezdő alkotóval és modelltárgyakkal, így őket kerülgetve szembesülhettünk Gyöngyi állófilmjeivel. Ezek a képek, amelyekről számos művészettörténeti asszociáció juthat eszünkbe Toulouse-Lautrec-től és Henri Rousseau-tól egészen Robert Mapplethorpe-ig, többségükben olyanok, amely mögé egy egész történetet hozzá lehet képzelni a hétköznapi valóságtól (a dohányzó lány és a hajléktalan) a szürreálisig (a faágon ülő bohóckönnyes lány a ragadozó madárral). Mivel az egyes képeknek nincsen címe, szabad a gazda. Remek játék lehetne és Gyöngyihez méltó egy olyan kötet, amelybe a nézők mindegyikhez azt írnának, ami a látványról eszükbe jut. Persze nekem, aki ismertem őt, több fotón is „megjelent”, a fehér arcú lányokban épp úgy, mint abban, aki egy dinócsontváz és egy szőlőfürt csendéletében létezik. A száguldó vonat kékesszürke gőzében álló nőalak pedig számomra az időtlenség dimenziója. És bár minden fotófestmény szigorúan megkomponált, mégis tele vannak mozgással, a balerina suhogó szoknyájától a leopárdbundás nő felé ugró leopárdig.

Régóta megvan Juhász Ferenc Halott feketerigó című hatalmas méretű könyve. Még sosem mertem nekifogni, de nemrégen megtudtam, hogy a borító portréfotóját Gyöngyi készítette. Lehet, hogy ez lesz az indító ihlet, hogy elolvassam.

Rózsavölgyi Gyöngyi kiállítása március 22-ig látható.

(Külön köszönet a képekért Vértes Györgynek)