Kitört a forradalom. Az emberek az utcára özönlöttek és hangyamódra tömegesen keresték a rég várt szabadságot. A kiürült házakban egymásra találtak az örök szerelmek, amelyek 40-50 év után sem hunytak ki és ott folytatódtak, ahol az idők kezdetén elszakadtak.

A doktornő, aki az első telefonbeszélgetéstől kezdve vonzódott az iszákos költőhöz, azt a terápiás feladatot adta neki, hogy írja le minden nap az italtól a megtisztulásig vezető útját. Az első napokban a költőnek nehezére esett józannak maradni, tehetetlen düh munkált benne a doktornő iránt, és mire eljött az este, írásában szabadon engedte legsötétebb vágyait. E sorok még a tapasztalt doktornőt is szó nélkül hagyták, és ahogyan újra meg újra elolvasta a naplóbejegyzéseket, úgy bukkantak fel az ő testében, lelkében ezek a sötét vágyak. Aztán elérkezett az a pillanat, amikor úgy érezte: mindezt számon kell kérnie az iszákos költőtől, hogy mindketten a tilalmakat megélve szabaduljanak meg  démonjaiktól. A költő csak erre várt…

Egy mindenre képes szuperproducer kitalálta, hogy új változatban forgatja le a bosszúszomjas, végül megtérő és megbocsátó zsidó herceg történetét. Az ő látomásában nem került volna sor a végzetes kocsiversenyre, mert a herceget, mielőtt megküzdött volna hajdani kenyeres pajtásával, egy dzsinn menekíti ki és repíti el egészen a Mindent Látó Szemig. Odáig azonban nem jutott, hogy a herceg e szemen lássa meg anyja és nővére szomorú sorsát, mert a mindenre képes szuperproducert elszabadult lovak taposták halálra.

A szelíden markáns arcú lány, amikor meglátta a medencében ellazuló férfit, hirtelen megkeményítette vonásait, majd beúszott a betolakodó idegen és az ő leszboszi kedvese közé, a víz alatt alig észrevehetően meg is rúgta őt.  A férfinak nem is tűnt fel először az elhárító mozdulat, csak amikor a szelíden markáns arcú visszanézett rá és haragos tekintettel végigmérte őt. A másik lány ugyanis teljesen hidegen hagyta a női nem örök és feltétlen tisztelőjét.

Kispályás futball-világbajnoki elődöntőt játszik egymás ellen a költő hazája és édesanyja szülőföldje. A helyszín egy kiskocsma, a költő csapattársai ismeretlenek, de az ellenfél tele van a múlt csillagaival. Hősünk a rendes játékidőben csatárként jeleskedik, majd amikor a büntetőrúgásokra kerül sor, beáll a kapunak kinevezett kocsmaajtóba.4-4-ig senki nem talál be, a költőn a sor, hogy legyőzze a háromszoros aranylabdást. Miután rájön, hogy mellette nem tudja a szűk hely miatt elrúgni, a panenkázást választja, amire a hajdani világsztár nem számít. Így jut a költő hazája a világbajnoki döntőbe, neki pedig teljesül egy régi gyerekkori álma.

Az élőhalott írástudók társaságának közép-kelet-európai, rabbiktól származó, nőbolond elnöke nagysebességű vonaton érkezik odaadó rosszféle hívével és írástudó társával a találkozó szedett-vedetten fényűző helyszínére, ahol mindenki szót kaphat ismeretségi körükből, aki valaha leírt néhány versnek tekinthető sort. Míg a szervezők a napirenden veszekednek, az elnök és odaadó híve kimennek egy sokat látott, gyakran átnevezett térre, ahol a hideg napsütésben csak általuk ismert kártyajátékba kezdenek.  Rajongók, kibicek és irigyek veszik őket körül és G-L-O-R-I-Át zengenek, egyenesen a Vad Oldalról, ahol minden temetés egy végítélet.

Vajon mi vihet rá egy gyönyörű, törékeny, mesés arcú lányt arra, hogy egyenruhát öltsön és fegyvert viseljen? – tette fel magának a kérdést a vénülő nőbolond, akit mindig taszítottak azok a szebbikneműek, akik katonásdit játszottak. Életében egyszer futott bele egybe, de az első percek után mindketten tudták, hogy találkozásuk tévedés volt.

Soha nem tudott teniszezni, legfeljebb egy kicsit tollasozni. Meg pinpongozni, azt elég jól, balkezes fonákja különösen erős volt. Amikor végre megengedték neki, hogy teniszpályára lépjen, kopott fából készült pingpongütőjével próbálkozott. Persze egyetlen labdát sem tudott átütni a hálón, így hamar elzavarták. Még szerencse, hogy a kosárlabda-csapat befogadta legalább szertárosnak.

A plátói szerelmek örök álmodója azt hitte, hogy vágyainak semmi és senki nem parancsolhat megálljt. Aztán eljött az az álom, amely tilalmasabb volt még gondolatban is mindazoknál, amelyeket lelke mélyén többször is könnyedén áthágott. Eszébe jutott egy japán regény, amelyet valamikor még ifjú korában olvasott, és próbálta elhitetni magával, hogy soha nem lesz az a hibbant vénember, aki belepusztul a teljesülhetetlenbe. És ezzel kissé alábbhagyott mélységes szégyenérzete is.

A város végső stádiumban van, menthetetlen – sürgönyözték a muszáj-megváltónak, hogy feleslegesen ne erőlködjön.

Az egymás mellé kikötött kutyák, amint magukra hagyták őket, egymásnak estek. Az erősebbik torkon ragadta a kisebbiket, a dühödt morgásra és kétségbeesett hörgésre előfutó gazdák tehetetlenül nézték, ahogy kutyáik halálra marják egymást.

Friss holttestekkel teli koporsókkal és életvidám gyászolókkal száguld a kirabolt taxisofőr kamionja. Fedélzetén nem tűri sem a szelfizést, sem pedig a lopást, pedig amikor egy piacon hajtanak keresztül, mindenki számára kéznyújtásra hevernek az illatozó eperrel megrakott ládák. Szabályainak megszegőit veréssel fenyegeti és el lehet róla hinni, hogy szavatartó ember. A halottak közé rejtettek egy titkos menekültet is, akinek kényelmetlen a szemfedő és allergiás a balzsamra is. Őrzője azonban, a Trevi-kút irgalmas nővérnek  öltözött buja fürdőzője igyekszik őt sakkban tartani, ha mással nem, mélyre hajló imádságnak álcázott csókkal. Közben gyászolók és friss özvegyek kölcsönösen kikezdenek egymással. A kirabolt taxisofőr kamionjának úticélja ismeretlen. Az út mentén humanoid állatpárok, továbbá életre keltett képregényhősök és plüssök kacagva szemlélik a baljós menetet.

A költő és Élete Párja egy erdőben sétáltak kéz a kézben. Egy tisztáson egy nagy, sima felületű követ találtak, amelyre az Asszony rögtön rajzolni kezdett életnagyságú falevél-csokrot. Amikor elkészült vele, észrevették, hogy a rajzok életre kelnek és lassan beborítják a környék összes köveit.

Életem egyik büszkesége a könyvtáram, pedig sok-sok költözésem nyomán sokat elveszítettem belőle, az értékteleneken túladtam. Az olvasás négy éves korom óta kísér, és bár soha nem volt olyan időszakom – még a katonaságnál sem, ahol a könyv szinte ördögtől való volt – hogy ne olvastam volna, főleg szépirodalmat. Most, hogy végleg letettem az újságírás lantját – jelen pillanatban nem hiszem, hogy bármi is vissza tudna téríteni a pályára – még több időt szánok arra, hogy ezt a csodás betűrengeteget magamévá tegyem. Sok időre lenne szükségem, talán 25-30 évre is, hogy mindent elolvassak, de nekem nagyon nem sürgős elmenni – feltéve, ha agyam úgy fog működni 90 körül is, mint most. Szüleim génjei erős reménnyel töltenek el.

Tehát falom a könyvtáramat, legtöbbször ötletszerűen, de van, hogy valami csak úgy eszembe jut és rögtön előveszem a vonatkozó, vagy arra asszociáló kötetet.

Most újra Allen Ginsberget olvastam. Idestova 44 éve hallottam őt először élőben az ELTE Bölcsészkarán, ahol költő- és élettársával, Peter Orlovskyval hátborzongatóan szép előadást tartottak, szóval, harmóniummal kísért  énekkel, majd másnap „Apánk”, ahogy Hobo nevezte, a kortárs amerikai irodalomról mesélt hallgatóságának, de előbb feltett egy széket a katedra tetejére és közösen meditáltunk. Hat évvel később már személyesen is megismerkedtem vele Hobo közvetítésével és korai pályám egyik legszebb interjúja született meg vele. Addigra már ronggyá olvastuk és hallgattuk az Üvöltést – hányszor idézzük azóta is fájdalmasan, hogy „Láttam nemzedékem legjobbjait az őrület romjaiban…” a Kaddis-t, amelynek egyetlen párját ismerem a 20.századi világirodalomban, Juhász Ferenc A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából című művét, a Leples bitangot, a Ne vénülj meg-et, (Hé, Halál Apa, fiad hazaszáll…). Ő értette meg velem igazán William Blake-et, ő vezetett el Walt Whitmanhez. A Petőfi Csarnok halljában dedikálta nekem vékonyka magyar nyelvű kötetét, életelvével, az AH-hal, amely annyit jelent: a lélegzet maga a költészet. (Ideje lenne már egy nagyobb, átfogóbb életmű-kötet, de úgy látszik, jelenleg nincs egyetlen hazai kiadó, aki vállalná ezt a többszörösen deviáns, minden időben kellemetlen, szókimondó költőt….)

Azon az estén a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán Ginsberg és egyik magyar fordítója-sorstársa, Eörsi István párhuzamosan mondták a Mester Tyúkagyát (Birdbrain), fel sem fogtuk akkor még, mekkora igazság ez a világuralomról. (Szemben a jól ismert konteókkal…). Még egyszer találkoztunk, 1993-ban, akkor Hobo lágymányosi klubjában beszélgettük, majd valamennyien együtt énekeltük a Nemes igazságok evangéliumát (Gospel of Noble Truths).  Azóta is újra meg újra előveszem, hol magyarul, hol angolul. Néhány éve vettem meg a Wait Till I Am Dead című válogatást, amely kiadatlan vagy csak szűk körben publikált verseit tartalmazza. Ennek záró „költeménye” valójában az utolsó beszélgetés az Üvöltés hősével, az akkor már haldokló Carl Solomonnal és egy epilógus.

„Találkozom Carl Solomonnal.

„Milyen az élet odaát?”

„Mint egy elmegyógyintézetben.

Elboldogulsz, ha betartod a szabályokat”.

„Mik ezek a szabályok?”

„Az első szabály: emlékezz arra, hogy halott vagy.

A második szabály: viselkedj úgy, mint egy halott.”

Kérdezem én: van különbség élet és halál között?

Földrengés van a fejemben. A virágok is érzik, mert az asztalon, az ablakpárkányon csak általam láthatóan beleremegnek.

A megöregedett költő egy padon ült, amikor melléje telepedett egy csupa szeplő, nagy szájú, kíváncsian kék szemű,  éppen csak felserdült gyereklány és nevén szólítva megkérdezte tőle, hogy megtalálta-e már önmagát és tudja-e, hogy kicsoda? A költő mesélni kezdett jobbik énjéről és a lány nagy megnyugvással vette tudomásul, hogy nem azonos azzal az iszákos poétával, aki a városszéli kocsmákban egy-egy liter olcsó borért írta műveit. Belé karolt és elindultak egy csendes kertvárosi utcán, ahol egy apró házikóban egy mesebeli, hófehér hajú nagyanyó várta őt frissen illatozó vaníliás-mandulás hókiflivel és szilvalekváros-hájas süteménnyel, a költő kedvenceivel, amelyeket még az ő Nagymamája sütött neki valamikor réges-régen.

A szubnő, mielőtt úgy döntött, hogy családot alapít, felhívta az összes korábbi rabtartóját, hogy megbizonyosodjon:: már nem vonzódik ahhoz a létformához, és nem fél attól sem, hogy másképpen képtelen lesz kielégülni. Az utolsó szám előtt azonban megremegett a keze…

Anya és fia szomorúan néztek körül a csaknem teljesen kiürített lakásban, majd megölelték egymást és azzal vigasztalódtak, hogy ők örökre megmaradnak egymásnak. Békéjüket, amelyben a Fiú Nagyanyja is osztozott, váratlan látogatók zavarták meg, akik, se szó, se beszéd, nekiláttak feltúrni a nagyszoba szekrényét, amelyről azt hitték, hogy semmi nem maradt benne. Több évtizedes dossziék, levelek, számlák, még a hajdani nehéz időket idéző békekölcsön-szelvények is előkerültek, miközben a két látogató, egy férfi és egy nő,  egyre gorombább lett a háziakkal és csak nagy nehezen voltak hajlandók bevallani, hogy az adóhatóságtól jöttek – igazolni persze nem tudták magukat – és az évekkel ezelőtt elhunyt Apát hatalmas tartozásokkal vádolták. „Szégyelljék magukat” – fakadt ki végül a Fiú, aki valósággal bálványozta Apját, aki túlságosan is becsületes és törvénytisztelő volt a mai világhoz, de úgy tűnt, nem hatotta meg az állítólagos ellenőröket, akik egy idő után megunták a kutatást és közölték, hogy három nap múlva, este 10 órakor visszajönnek. A Fiú tettetett udvariassággal lekísérte őket a buszmegállóhoz, de közben átkok özönét zúdította rájuk, amiért így bánnak két idős nővel, akik még a gyászukat sem emésztették meg. Csatlakozott hozzájuk egy harmadik társuk is, akinek azonban egyetlen szavát sem lehetett érteni, olyan részeg volt. Őt a Fiú két erőteljes pofonnal józanította ki, pedig mindig utálta a verekedést. Ekkor a látogatók is összébb húzták magukat, féltek, hogy ők is megkapják a magukét és már szó sem volt a három nap múlva esedékes késői vizitről. A Fiú elégedetten lökdöste fel mindegyiküket az érkező első buszra, majd elindult hazafelé. Egy virágos kertbe keveredett, amely néhány perccel korábban még nem volt ott a házuk előtt és a Fiú nem találta belőle a kiutat….

A szabad motoros az óráját dobta el a sivatag peremén, hogy megszabaduljon egy felesleges tehertől. A költő azokat a kulcsokat szerelte le, amelyek már semmilyen számára nyíló ajtókat nem nyitottak.

Apa és Anya egy ágyban haldokolnak egy kórházban. Anya már megbékélt, Apa még tiltakozik az elmúlás ellen, jajkiáltását egyetlen fiúk képtelen hallgatni. Fájdalmát csak az csillapítja, hogy Anyával az utolsó percekben is együtt vannak, ahogyan 70 éven át és megfoghatják egymás kezét.

Egy zsúfolt nagyteremben a nagyvárosi Indián énekel a tarpai grófné mindenkire végzetet hozó szép szőke lányáról, míg a pisztolygolyónak szaladt zászlós és az elvadult rác fuvaros féltékenységüket legyőzve leisszák magukat Ferkó cigányprímás hegedűszavára.  A költőt szomorúság tölti el, hogy nem veheti át tőle a stafétát, pedig nagyon szeretne ő is énekelni, leginkább az elegáns fekete zakójú vadnyugati hősről, aki már négy napja nem evett, de több mint egy hónapja Párja iránti együttérzésből beteg és teljesen elment a hangja. „Hiszen te nem is énekeltél soha” – jegyzi meg a nála néhány évvel idősebb férfi, pedig éppen ő volt az, akinek a zenekarával a költő életében először színpadra lépett. Talán csak az irigység beszélt belőle, mert sok-sok évvel ezelőtt egy füstölgő autóroncsban lelte halálát, a költő pedig, akinek sokan megjósolták korai végzetét, túlélte őt, és szinte valamennyi egykori bálványát.

A férfi, aki a bujaság bűnében élte le életét, elment egy ünnepi misére, mert bár megrögzött hitetlensége miatt esélye sem volt a gyónásra, abban reménykedett, hogy az általános bűnbocsánatból rá is hullhat néhány morzsa. Vesztére azonban az előtte ülő sorban éppen eléje ült egy fiatal nő, akinek kívánatos tarkója és apró fülei a hely szentsége ellenére valósággal csábították őt. Nem kellett volna neki mást tennie, mint egy kicsit előre hajolnia. Ő mégis inkább a hívők tiszteletét választotta, bár tudta, hogy ez kevés lesz az állítólagos kárhozat elkerüléséhez.

Emberek egy sakktáblán, patt-állásban. Emberek egy kiszáradt méhkaptár alján, kiút nélkül. Betűjátékok értelmetlen szavakból. Ha jól megnézzük, mindegyikből csak egyetlen betű hiányzik, vagy az elejéből vagy a végéből, ennyin múlik az elfogadható megoldás, mint az életben sok minden másban. Levél egy titokzatos, világjáró nőtől, aki ideiglenesen kikötött valahol és követeli egy harminc évvel korábbi csók és a blúza alatti érintések folytatását, mielőtt újra hajóra száll.

Az álmatlanságban szenvedő, megszállottan imponálni akaró taxisofőr kezdő bűnözőket tanít sorsukra valahol, ezerféle zöldben pompázó hegyek között. Majd előre küldi a legnyuszibbat a legsötétebb börtönbe, ahol az egyetlen közös WC-ben vén fogatlan koldusasszonyok és szteroidok nélkül kigyúrt nehézfiúk ultiznak tízfilléres alapon. Két lépésnyi távolságra követi tanítványát, aki feladja őt, de adatait már maga diktálja be az őröknek és önként vonul be a fogda-reterátba. Mielőtt azonban magára hagyja a reménytelenségben a tanítványt, elmond neki egy rövid verset egy fecskefarkú Mercedesről, amely élesen veszi be a kanyart a szerpentinúton és utána soha többé nem látja senki. Követője ebből érti meg, hogy az álmatlanságban szenvedő, megszállottan imponálni akaró taxisofőr egy könnyed mozdulattal átveti magát a három embernyi, szögesdrótos falon, melyen túl az örök szabadság vár rá. Most már csak neki kell kijutnia, és a mélységben kanyargó, lassan alkonyba boruló szerpentin nem is tűnik olyan elérhetetlennek….

Fotó: József Attila Színház

Azt, hogy normális vagy-e vagy sem, a társadalom dönti el. Pontosabban azok, akik a mindenkori társadalom nevében felállítják annak kereteit, szabályait, és amelyekhez a mindenkori társadalom nagy többsége saját jól felfogott érdekében, sőt, sokszor azon túl is, engedelmesen igazodik. Különösen, ha a döntéshozók el tudják hitetni, hogy jót tesznek velük.
Lehet, hogy egy idő után rájönnek, hogy az a jó nem is olyan jó, de – lustaságból, kényelemből, félelemből, megfelelési kényszerből, rájuk erőltetett bűntudatból legfeljebb a privát morgásig jutnak el. Aki nem így tesz, az magára vessen. Lehet ellenszegülni, kihívni a sorsot magunk ellen, esetleg mások szemének felnyitásával is próbálkozni, de a döntő pillanatokban senkire sem számíthatunk. Ha szerencsénk van, utólag akár szentté vagy hőssé is avathatnak bennünket, amikor már nekünk úgyis mindegy.

Vajon miért oly kedves az íróknak több mint két évszázada az elmegyógyintézet, mint környezet? Talán mert éppen e zárt intézményekben jönnek ki a legélesebben a társadalom hatalmi játszmái, látszólag védtelen, akaratukat vesztett emberekkel szemben. Az sem véletlen, hogy számtalan olyan rendszert tudunk - és régebbről, mint a sztálinizmus vagy a hitleráj – amely szívesen kötözte kényszerzubbonyba a „másképp gondolkodókat”, éppen azért, mert ők pontosan látták, hogy a „kinti” világ a legnagyobb őrültek háza, amelyben közveszélyesek uralkodnak. És a világ azóta sem változott, az igazi „szabad embereket” sehol nem szeretik, főleg nem azokat, akik ezt még hirdetik is.

Ezért egyszerre megdöbbentő és kellemetlen élmény Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című regénye és annak bármelyik adaptációja, Milos Forman filmjétől az elmúlt közel öt évtized számos magyar színházi bemutatójáig, mert – anélkül, hogy egyetlen mondattal kellene „aktualizálni” – elevenünkbe talál. Mi vagyunk Harding, Martini és a többiek, akik önként vonulunk be a sárga házba és azt hisszük, hogy onnan bármikor távozhatunk. Utáljuk ugyan a Főnéni és az ápolók zsarnokságát, egymás közt még meg is jegyezzük, de aztán tovább kussolunk, miközben nap mint nap bevesszük, amivel megetetnek minket. Egy olyan „született bajkeverő”, mint MacMurphy, aki megrögzött szerencsejátékosként a saját életét teszi kockára, hogy felrázza ezeket a szánalmas lényeket, csak veszíthet. De ő legalább megpróbálja és mégsem pusztul el hiába, mert a némaságba zárkózott Indiánból végül kihozza az elemi erejű szabadságvágyat.

A József Attila Színház Funter Frigyes rendezte előadásán Chajnóczky Balázs túláradó energiájú MacMurphy-je igazi „alfahím”, csak éppen a farkascsorda hiányzik mögüle. Egyszerre munkál benne a végtelen életszeretet és féktelen düh az életellenes, értelmetlen rend ellen. Amikor színen van, vibrál a levegő, a végén pedig halljuk e vibrálás eltűnését. Ellenfele, Fehér Anna Miss Rachedje, egyszerre uralkodó típusú anya és a szabályok megszállottja, éppen attól félelmetes, hogy látszólag nincsen benne semmi ördögien gonosz, visszafogottsága még azt is sugallhatja, hogy ez a „rendpártiság” az ő keresztje.
Fila Balázsé Bromden főnök hálásan hálátlan szerepe, hiszen néma jeleneteiben egy-egy gesztusa is elegendő ahhoz, hogy mélyen átérezzük mindazt a fájdalmát, amelyet apjának méltatlan halála, törzsének pusztulása táplál benne.
Az ápoltak közül a legszínesebb figura a „betegbizottság elnöke”, Harding (Blazsovszky Ákos), de emlékezetes Billy Bibbitként Horváth Sebestyén Sándor is, aki ki tudja kerülni a dadogós, anyakomplexumos figura kínálta túlzásokat.  
Újréti László pontos jellemrajzot készít a pipogya, önálló vélemény nélküli főorvosról, különösen az „értekezlet” jelenetében. Itt egyébként a maszkos orvosokat ugyanazok a színészek alakítják, akik a betegeket. Ezt akár úgy is érthetjük, hogy bárkiből lehetnek „orvosok” és „ápoltak”, attól függően, hogy az adott esetben jó vagy rossz helyen voltak. 

És még két gondolat a normalitásról. Milos Formannak is nyilván más volt a véleménye erről, hiszen a Száll a kakukk után képes volt felborítani a Hair eredeti dramaturgiáját azért, hogy egy MacMurphy-hez hasonló, csak jóval szelídebb „deviánst” állított a középpontba Berger személyében, aki, miután belátja, hogy Bukowski törvénytisztelete reménytelen, öntudatlanul is feláldozza magát.
Egy sokoldalú művész Barátom pedig egyszer azt mondta nekem: „Számomra az a normális ember, aki nem árt másoknak”. Az ő épelméjűségét is sokan megkérdőjelezték, miként az enyémet is, de nála szabadabb emberrel még nem találkoztam Magyarországon…

Bedobozoljuk, majd miszlikbe aprítjuk adatvédelmi paranoiánkat, pedig még Őrnagyunk sincsen.

A megöregedett Medve álmában új hazát választott, mint világcsavargó költő példaképe, pedig magyarul álmodik, magyarul fél. Ott, az isten háta mögött még egyszer fogadta fiatalabb, de már szintén megöregedett barátját, felfedte olyan titkait, amelyeket ő maga sem tudott magáról, hiszen sosem jutott el odáig, hogy átnézze a történelmi emlékezet róla készült dossziéit. Ezek lapozása közben az utolsó pillanatban indult el a szigetre telepített repülőtérre, de az öreg Medve ragaszkodott hozzá, hogy a duty free-ben vegyen neki két plüsskutyát, valamint két három ágú korbácsot, amelyeknek használatát fiatalabb barátjára bízta. Már búcsút intettek egymásnak, amikor az utazó, aki 125 repülőgép-felszállással dicsekedett, rutinmozdulattal mellénye belső zsebéhez nyúlt, ahol útlevelét és beszálló kártyáját, valamint telefonját tartotta, de csak az üres zsebet tapogatta. És elkezdett foglalkozni a gondolattal, hogy ő is új hazát választ, pedig magyarul álmodik és magyarul fél.  

A púpos ministráns ritmustalanul rázza csengőjét. A kántor átkomponálja a Gloriát, amitől nemcsak a hívek zavarodnak meg, hanem ő maga is, mert félelmetes falsokat fog az orgonán. Az Isten kegyelmében kételkedők belülről fáznak a jéghideg templomban. Pedig nem is kellene más, csak hogy felharsanjon a G-L-O-R-I-A….

Vincent otthagyta bakancsát a postaládák alatt egy üres Tokaji Édes Szamorodni üveg kíséretében. Egy óra múlva valaki mindent elvitt.

A költő harminc évet ment vissza saját életében, egy kocsmában felszedett egy bolondos nőt, ahogyan akkortájt többször is megtette, majd felment vele szülei kiürített lakásába, hogy a gyerekkorából megmaradt heverőn keféljenek egy egészségeset. Csakhogy a két idősík nem volt hajlandó összemosódni.

Katonai hadoszlop foglalja el a Scrabble-tábla függőleges középső sorát. Egyetlen értelmes emberi szót sem lehet hozzájuk csatlakoztatni, mert a harcosok mindannyian ugyanazt a senki által nem ismert betűtípust képviselik. A játékosok megpróbálják a táblát függőlegesen felállítani, hátha akkor  felbomlik a hadoszlop, de valami mágneses erő fenntartja őket, míg az értelmes, emberi szavak betűi mind lepotyognak körülöttük.

A költő az első sorban ült A Mélyfolyókmagashegyek Királynőjének koncertjén, és az járt az eszében, mi lenne, ha a Csúzliszájú megjelenne és megint eljátszanák azt a nyíltszíni szexet, mint hajdan a jótékonysági világbulin. Szinte végig sem gondolta, amikor megjelent a megidézett, de nem egyedül, hanem a Kapcarongy-kövek mind egy szálig kockás skótszoknyában, hogy vokálozzanak a Királynőnek. A szünetben a költő észrevette, hogy a színpad szélén is vannak ülőhelyek és az egyik éppen üresen maradt egy magas, szőke amerikai katonatiszt mellett, akiben kedvenc háborús filmje legundorítóbb figurájának szédületes alakítóját vélte felismerni. Rögtön felszaladt a színpadra, autogramot kért tőle, mire a színész bevallotta: azért jár a gyűlölt géhástiszt ruhájában, mert ez volt élete legkedvesebb szerepe.  Innentől együtt élvezték végig a Mélyfolyókmagashegyek Királynőjének és a Kapcarongy-köveknek blues-zal teljes előadását, majd udvarias búcsút vettek egymástól. A költő még várt a színpadi fények kihunyása után, szerette volna még közelebbről látni a Királynőt, akinek imádta rekedt, buja hangját, de még sosem találkoztak. Egyszer csak egy oldallépcsőn megjelent, és a költő meglepve fedezte fel mellette elsőszülött fiát. „Egy csinos magyar fiút kértem kísérőnek” – árulta el 18 éven felülieknek szóló mosollyal a Királynő, majd egy-egy cuppanós puszit nyomott apa és fia fejére.  

A fiú 11 éves volt, amikor egy vele egykorú lány macskát dobot az arcába és hajszálon múlt, hogy a szeme ép maradt. Ez volt a harmadik trauma, a gyűlölködő tekintetű óvónő pofonja, majd a kulcscsomóját dobáló tanárnő után, amelyek nyomán látens szadizmus alakult ki benne a nők után, miközben egész életében rajongott a másik nemért, és már idős férfi lett, mire megszabadult ettől a démonjától. Aztán egy délután azt álmodta, hogy egy fiatal nő egy kölyökmacskát dobott az arcába, és az ártatlan állat ösztönösen végigkarmolta a fejét.

Egy táguló falú terembe vonultak be a költő valaha volt tanárai, osztálytársai, az élen néhai osztályfőnöke férjével. A férfi részvétét nyilvánította neki, holott valójában ő halt meg előbb és osztályfőnöke, aki még hetven felett is mutatós nő volt, az ő elvesztésébe halt bele.

A Szülők kihalt otthonában generációk feletti klubok nyitnak. A fellépőknek még csak játszaniuk sem kell, elég, ha meghallják a falakban őrzött zenéket, és verseket, hogy azok mindenki örömére megszólaljanak.

Az iszákos testőrt, miután kiürítette szívébe utolsó üvegét, egy óriás almához láncolva lőtték ki az űrbe. A detonáció helyén hatalmas csiliszósz folt maradt.

A költő és az elgázolt fiú együtt árulják nyitott végű életüket, de becsületüket megtartják maguknak. Valaki poháralátétekké aprított egy réges-régi falvédő perzsaszőnyeget.

A búskomor ember pénz és iratok nélkül sétált ki a házból, pedig aznap rengeteg dolga lett volna, elindult toronyiránt, mígnem egy pályaudvarra érkezett, és felszállt az első vonatra. Csak azután tért magához alvajáró állapotából, amikor a vonat elindult és megtudta, hogy egy kedvenc városa felé tart. Amikor megérkezett, rögtön azt nézte, hogy mikor indul vissza vonat, mert nem szerette semmilyen dolgát elhalasztani, de közben úgy érezte, ha már itt van, felhívja itt élő barátait, ki tudja, találkozhat-e még velük valaha.

„Piros és zöld láb a szurdokban” – mondta álmában a Férfi, de azt nem árulta el, kinek a lába és hol van az a meredély.

Az öregedő üvegtörő sosem volt punk, mégis előbb egy régi jénai edény vált ketté kezében, majd teáskannának alátétje és egy lázmérő, végül a kamra polcáról vert le egy őrölt csilivel teli kis üveget. Néha úgy érezte, hogy mozdulatai nem érzik a tárgyak közti távolságot, elvétette az ajtófélfát, vagy amikor kivett valamit a szekrényből, vagy amikor asztalt terített, gyakran összekoccantotta őket. Rettegett minden leépüléstől és ezeket rossz jelként élte meg, de még hitt Élete megnyugtató szavaiban és nem utolsósorban végtelen szeretetében.

Párducok őrzik a betondzsungel almáskertjét. A költő végre szemébe nézhet gyerekkori szerelmének, a félelmetesen doromboló Bagirának, aki pillantásaik kereszteződésétől átváltozhat álmai napfény-talpú fekete nőjévé.

Fotó: Centrál Színház/Horváth Judit

A 20. századi amerikai drámákban folyamatosan isznak. Talán még mindig a szesztilalom okozta össznépi frusztráció hatása, igyunk, amíg lehet, amíg valami elmebetegnek eszébe nem jut egy újabb prohibíció. Edward Albee Nem félünk a farkastól című darabja alighanem mindegyiken túltesz. Még vízben is sok, amennyit a színészek a nyílt színen elkortyolnak – vagy még inkább felhajtanak, vedelnek – és, mint egykori túlzott alkoholfogyasztó, belegondoltam, hogy mindez „igaziból” hová vezetne. Elszörnyedtem, hiszen valószínűleg már egyik figura sem tudna magáról, nemhogy képesek lennének ezekre a halálpontosan kiszámított „játszmákra”. Másfelől viszont – ismét csak saját magamon és az akkoriban hasonló állapotban lévő környezetemből leszűrt tapasztalatokból kiindulva – meggyőződésem, egy „normális” ember atomrészegen is „normális” marad, mert a szesz csak azt hozza ki belőle, ami benne van, lehet, hogy nagyon mélyen eltemetve, de ha megszabadul a gátlásaitól, akkor Isten legyen irgalmas mindenkinek körülötte. Talán ezért is van, hogy az alkoholos befolyásoltság a világon mindenütt nem enyhítő, hanem súlyosbító körülmény.

George, Martha, Nick és Honey számára mégis úgy tűnik, az alkoholizmus nemcsak állapot, hanem ürügy arra, hogy élve felboncolják egymást és saját magukat. Poharuk, üvegjeik mögé rejtőzve adják ki legféltettebb titkaikat, saját tehetetlenségüket, csődtömeg életüket, egyre durvábban adagolva a kölcsönös megalázásokat. Mert ezek nélkül még elviselhetetlenebb lenne a létük. És ki tudja, hogy az egyes „játszmákban”, amelyekben mindig az hozza a „szabályokat”, aki elkezdi, mennyi az igazság és mennyi a fantázia, ami egy inkvizítornak is becsületére válna. Ez a nagy kérdés akkor merül fel a nézőben, amikor George előadja a születésnapra hazavárt fiúk halálhírét, Martha összeomlik és csak ezután válik világossá, hogy az asszony nem gyermeke elvesztésébe őrül kishíján bele, hanem abba, hogy férje „elrontotta” az ő játszmáját, amely a soha nem létezett fiúról, a család büszkeségéről szólt. Ezek után ki tudja, hogy George valóban írt e regényt, hogy Honey valóban álterhességével vetette-e el magát Nick-kel, aki apjától „Isten pénzét” örökölte, hogy Martha valóban imádja-e rektor apját, vagy őt is gyűlöli a „nagy jövő előtt álló” George-dzsal való házassága miatt. „Nem félünk a farkastól, nem esz meg, csak megkóstol” – dalolgatja George, de miután kettesben maradnak Marthával, az asszony csak annyit ismételget: „De én félek”. Albee azzal magyarázta annak idején a címet, hogy a három kismalac e dalból merít magának bátorságot, holott rettegnek az ordastól, de egy kis hamis illúzió mindig jól jön. És Martha éppen ettől fél: most, hogy a „játszmák” mindent a felszínre hoztak, mi marad nekik? 

Talán még egyetemista voltam, amikor láttam Mike Nichols 1966-os filmremekművét, akkor úgy éreztem, hogy a Richard Burton-Elisabeth Taylor kettősnél és a fiatalokat játszó George Segal-Sandy Dennis párosnál tökéletesebben nem játszhatják el ezt az iszonyú tragikomédiát. Burtonék, mint szinte valamennyi közös filmjükben, szinte saját életük egy szeletét tették közszemlére.

A Centrál Színház előadása azonban felülírta ezt az élményt.

Nem premierről, még csak nem is viszonylag új előadásról van szó, hiszen 2016 márciusában került először színre. Akkor és az azt követő években azonban, ha nem is tudatosan, „kikerültük”, nem ilyen színházi estével akartuk amúgy is nyomott hangulatunkat tetézni.  Most is szinte véletlenül futottunk bele, de úgy éreztük: a két főszereplővel nem tévedhetünk.

Amikor e sorokat írom, már eltelt egy teljes nap, és még mindig a hatása alatt vagyunk.

Básti Juli és Rudolf Péter pályafutását a kezdetektől követem, tudom, hogy bármilyen figurává át tudnak lényegülni, még olyanokká is, amelyek látszólag idegenek tőlük. Idézzük csak fel a Sztálin menyasszonya fogyatékos lányát, vagy az 1945 dölyfös, ám végtelenül gyáva falusi jegyzőjét, miközben mindketten jártasak Shakespeare-ben, Csehovban, klasszikus és modern vígjátékokban és abszurdokban egyaránt. És mégis Életem Párjával, aki nem ismerte a darabot, lélegzetvisszafojtva figyeltük, ahogyan kivetkőznek önmagukból, ahogyan a sudár, izgalmas szépségű Juliból a szemünk láttára lesz egy agresszív, közönséges, de lelke mélyéig sebzett Martha, ahogyan a rokonszenves, egészséges derűt sugárzó Rudi magára ölti a frusztrációit cinizmusba, kis stílű, de annál gyilkosabb élű gonoszságokba fojtó George alakját (Schmied Zoltán Nick-je és Pálfi Kata Honey-je állja velük szemben a sarat, ami önmagában nem kis teljesítmény). A gyerek-jelenet volt az, ahol Életemnél elszakadt a cérna, hosszú percekig sírt, tán még akkor is, amikor rájött, hogy valójában miről van szó.

A függöny legördülésétől hazáig meg sem szólaltunk... nekem a csendben az jutott eszembe, hogy hazatérve ki kéne nyitni a bárszekrényt, de aztán arra gondoltam, hogy mégse: örüljünk annak, hogy a mi életünk értelme a szeretet, a harmónia, egymás megbecsülése, nincsenek lelkünk szekrényeiben csontvázak, amelyek bármikor kihullhatnak. Lehet, hogy egy korty Sógorom isteni pálinkájából oldotta volna a bennünk lévő feszültséget, de mégsem tettük. Magához az élményhez sem lett volna méltó. Mert nekünk az együtt töltött 20 év után sem kell félnünk a farkastól. És legyen így mindazoknál, akiket szeretünk és akik szeretnek minket.

Nincs olyan ember, aki, amikor lezár egy szakaszt az életében, ne érezne valamilyen hiányérzetet. Bár egyetértek azokkal a bölcsekkel, akik azt mondják: az út végén azt nézd, amit véghez vittél és ne azt, amit nem, azért maradtak néhányan újságírói bakancslistámon, akikkel nem sikerült interjút készítenem. Közéjük tartozik az elmúlt több mint fél évszázad egyik legnagyobb magyar filmrendező egyénisége, Makk Károly.

Pedig vele már majdnem összejött. Egy kedves Kolléganőm, Baróti Éva, aki portréfilmet is forgatott róla, egy óbudai filmklub-est után, ahol a Megszállottak című alkotását vetítették, be is mutatott a 90 éves Tanár úrnak, de akkor nem volt idő a beszélgetésre és többé nem találkoztunk.  Hallottam viszont, hogy megjelent önéletírása, és mivel Édesapám is nagy tisztelője volt, ráadásul többször is találkozott vele annak idején párizsi diplomáciai kiküldetése idején, megvettem neki ezt a könyvet. Hogy végül elolvasta-e vagy sem, nem tudom, de amikor Szüleim halála után felszámoltam könyvtárukat, a Szeretni kell azok közé tartozott, amelyeket elhoztam elárvult otthonukból. Most jött el az idő, hogy elolvassam e memoárt, amely egyszerre volt számomra élmény és csalódás.

Élmény, hiszen valamennyi jelentős filmjét láttam a Liliomfitól (amit már kezdek unni, hiszen nincs olyan hónap, hogy ne adná le többször is valamelyik tv-csatorna és ha már belefut az ember, nem lehet otthagyni…) egészen az Egy hét Pesten és Budánig. Izgalmas pályát futott be az a rendező, akinek legelső filmjét mindjárt betiltották (Az Úttörők címűt, mert az utcagyerekek rokonszenvesebbek voltak benne, mint az ifjú kommunista kispajtások). Remek korrajzokkal szolgál a felszabadulástól a rendszerváltásig, helyreteszi a művészet és a politika viszonyát, külön színfolt több évtizedes kapcsolata a „rettegett” hírű Aczél Györggyel, a kádári kultúrpolitika mindenható fejével, párbeszédeikből szinte le lehet szűrni az éppen aktuális légkört, azt, hogy a legfőbb vezetésnek milyen „gondot” okoztak olyan „56-os” írók, mint Déry Tibor vagy Örkény István és hogyan lehetett ezeken mégis túllépni.   Az Azok a hatvanas évek című fejezetének elején olyan tökéletes képet fest a „konszolidáció” éveiről, amely tán még egyetlen történésznek sem sikerült:

„Ránézve egy Noé bárkája, azzal a különbséggel, hogy neki csak a keleti szél jár, amely nagy erővel segíti őt egy irányba. A kapitány okos, jó hajós, a keleti szelet csak úgy használja, hogy legyen lehetősége szinte észrevétlen kormánymozdulatokkal – akár az orvul, nem a reprezentatív kormányt elfordítva, hanem egy, a hátsó kormánylapát fogója mellé ültetett megbízható emberének egy csipővakarásnyi mozdulatával – az irányt korrigálni… Itt a fedélzeten a védőernyő, alája beférünk mindannyian. Igaz, hogy a téglalap alakú ernyő oldalán áznak az utasok, még akkor is, ha a kifelé állók behúzzák a hasukat… Hosszú spárgaszárakat kötünk a színes, még nem élő léggömb-embriókra, mélyet lélegzünk, és már repülnek is az ismert táncrend szerint, játszva a levegővel, játszva egymással, bennünket társsá fogadva. Minél több meleg levegőt kapnak tőlünk, annál nagyobbak lesznek, de annyival közelebb is kerülnek a kipukkadáshoz… Siklik a hajó – az irány rendben – a kormányzás azzal a kis csalafintasággal működik. Ha valaki a magasból nézi, egy vidám menyegző, vagy akár keresztelő is lehetne, ahogy fújják a duzzadó vitorlák felé igyekvő léggömböket, melyeket komoly kezek szorítanak és tartják, fékezik a zsinórját… Ha közben ezek a kis táncoló színes gömböcskék játékos kedvüknek eleget téve mégis magasabbra kívánkoznak – meg kell tőlük vonni a levegőt. Hogyan? Ez az illetékesek rutinmunkája. Egy jel a nagy erőtől, egy másik jel a mi kapitányunktól, és ezek a mi kis színes hőseink már le is vannak vezényelve a fedélzetre…”

Betekinthetünk a Makk-filmek kulisszatitkaiba, legendás színészekről kapunk karcolatportrékat Darvas Ivántól Dayka Margitig, Pécsi Sándortól Psota Irénig. És máris ott vagyunk a Tanár úr lételemeinél, a Nőknél. Bár ifjú korában sem volt „szépfiú”, mindig körüldongták az izgalmasabbnál izgalmasabb nők. Négyszer nősült, kétszer vett el színésznőt, miközben reménytelenül szerelmes volt Törőcsik Mariba és Marina Vlady-ba. Ahogyan leírja nagy reményekkel várt kirándulását Törőcsikkel az Elveszett paradicsom forgatása idején, szinte látjuk e csodálatos művésznő utánozhatatlan, hamiskás mosolyát, amely egyszerre kihívó és távolságtartó, de a rendező úgy mutatja be az orosz-francia világsztárt, mintha plátói szerelmük egy hajszálnyira lett volna a beteljesüléstól. Nem csoda, hogy mélyen hallgat arról, ahogyan Psotával elbánt, de a közös munkák során csakis „a drága Irénként” emlegeti, és lelki szemeink előtt látjuk, ahogyan Psota szinte kiverekszi magának a Ház a sziklák alatt-ban a púpos Tera szerepét, vagy ahogyan Madámmá lényegül át az Egy erkölcsös éjszakában. Makk becsületére legyen mondva, hogy minden nőről a legnagyobb tisztelet hangján beszél és kerüli az intimitásokat.

Akadnak viszont gyenge pontjai is a könyvnek. Makk részletesen beszámol különböző fesztiválélményeiről, különösen Cannes-ról beszél szívesen, és sosem mulasztja el felidézni az olyankor Párizsban töltött napokat. A harmadik után már sok belőlük. Megtudjuk, hogy mennyire fontos volt számára, talán a körülmények miatt is, a Szerelem és a Macskajáték elkészülte, de például egy fél mondattal elintézi az Egy nap Pesten és Budánt, pedig kíváncsi lettem volna arra, hogy milyen volt újra együtt dolgozni Darvassal és Törőcsikkel közel 40 év után, miként csak utal utolsó filmjére, az Így, ahogy vagytokra, amely lehet, hogy egyszer még kortörténeti dokumentum lesz a rendszerváltás utáni Magyarországról. Még ennyi sem jut annak a jutalomjátéknak, amelyet a 90-es években Jancsó Miklóssal és Sándor Pállal alkottak Szeressük egymást, gyerekek címmel. Ha létrejött volna az az interjú, én ezekre biztosan rákérdeztem volna. Közben hosszú oldalakat szentel egyes meg nem valósult külföldi terveinek. Különös, hogy azt a rendezőt, akinek legjobb alkotásaiban nincs egy felesleges kocka, önéletírásában mennyire elhagyta az arányérzéke. És vajon hogyan képzelte a kiadó, hogy egy filmes karriert egyetlen fotó, filmsnitt, vagy forgatási jelenet nélkül jelentessen meg? Vagy arra gondoltak, hogy akik megveszik, azoknak úgyis ott van a fejükben kitörölhetetlenül az összes képsor?

A napokban a köztv újra műsorra tűzi néhány filmjét vasárnap, kései főműsoridőben. Úgysem találják ki, melyikkel kezdték…

Ugyanazon a könyvespolcon ötlöttek szemembe Jack Kerouac könyvei. Az úton természetesen régóta megvolt - sok évvel ezelőtt ismertem egy kedves, érzékeny lelkű fiatal lányt, aki hímzett zsákjában mindig magával hordta ezt a könyvet  -    néhány éve elolvastam magyarul az „eredeti tekercset” is - a nagy kihívás azonban az maradt, hogy angolul olvassam annak az amerikai „beat” (vagy még inkább „bebop”) írónak a műveit, aki nélkül nem születhetett volna meg a 60-as évek életérzése, nem lett volna rock-költészet, nem lett volna Bob Dylan, Lou Reed és Jim Morrison és tán az Easy Rider sem készül el. Legjobb barátja, költőtársa, Allen Ginsberg egyik budapesti beszélgetésünk során hívta fel a figyelmemet arra, hogy Kerouacot „látni és hallani” kell ahhoz, hogy megértsük. Én magam is rájöttem arra, hogy nem az a szerző, akit csak úgy „elő lehet kapni”, ha éppen van öt percem olvasni, szerencsére visszavonulásom óta nem kell önmagamtól rabolni az időt erre a nemes tevékenységre. Így mertem elővenni különleges szerelmes regényét, a The Subterraneans-t, amely számomra érthetetlenül magyarul Senkiháziak címen jelent meg a 2000-es évek elején és nem voltam rest egy-egy mondatot újra olvasni, sőt, hogy a szavak erejét, zenéjét élvezzem, időnként félhangosan, hogy legalább magam halljam ezt a spontán, ritmikus prózát.

„A legjobban az maradt meg belőle, hogy mindig szerelemből írt. Azért rajongtunk mindketten Charlie Parkerért, mert úgy, olyan ritmusban tudta fújni a szaxofonját, ahogyan az emberek az utcasarkon beszélnek. A zene és a beszéd ritmusa összeolvadt számunkra” – mondta Kerouacról Ginsberg, és kézfogásunkkor vele is átéltem a „közvetítő” érintést, ahogyan Yoko Onónál John Lennon, Noel Reddingnél Jimi Hendrix, vagy Steve Croppernél Otis Redding felé.

Régóta meggyőződésem, hogy azok a minden skatulyán felül emelkedő zsenik, akiknek az életét szűkre szabta a sors, azért voltak képesek gyakran olyan életművet létrehozni, amelyhez két élet is kevés lenne, mert tudták, érezték, hogy nincs sok idejük, és ezért mindent belezsúfoltak abba a néhány évtizedbe. Kezdhetnénk a sort Petőfi Sándorral, folytathatnánk Vincent Van Gogh-gal és Ady Endrével, és elmehetnénk egészen John Coltrane-ig. Jack Kerouac is közéjük tartozott, a The Subterraneans több mint 100 oldalát alig három nap és három éjszaka alatt írta meg, és ez még akkor is pokoli teljesítmény, ha ő maga volt könyvének hőse, Leo, és félig fekete, félig cherokee indián szerelmében, Mardouban is egyik kedvesét, Alene Lee-t mintázta meg, aki később más alakokban is megjelent az író műveiben. Még akkor is, ha a többi figurán sem kellett sokat gondolkodnia, hiszen közöttük élt, és az „éjszaka élő földalattiak” között felbukkannak – persze álneveken - a beat-nemzedék legjobbjai, Ginsberg, William S. Borroughs, Gregory Corso és Neal Cassady, az Úton főhőse, aki az „eredeti tekercsben” még saját nevén szerepel, majd az 1957-es változatban ő lesz Dean Moriarty. Az ő világukban „nincsenek szabályok, csak vágyak és szenvedélyek”.

Az író Leo és Mardou szerelmüket a végtelen érzékiség, az ital, a drogok, a zene, a jazz-klubok körforgásában élik meg San Franciscóban, amely már az 1950-es években is a legszabadabb légkörű városnak számított. A fiatalember egy időre még családja „déli gondolkodású” tagjaival is konfliktusba kerül a faji előítéletek miatt.  Mint nagyravágyó író és irodalmi rajongó, egyik ihletett pillanatában úgy látja magukat, mint Baudelaire-t és félvér szerelmét, rajong a lányban rejtőző gyermekért, épp úgy, mint sötét bőréért, amellyel csodálatos kontrasztot alkotnak keze és lába gyöngyház-körmei.

„Ezt a lányt kerestem, hogy belezúgjak, mintha nem lenne épp elég bajom, vagy más régi románcok nem tanították volna meg nekem a fájdalom üzenetét” – írja Kerouac, aki szerint az ember akkor jön rá, hogy kezd megőrülni, amikor „a lélek elhallgat és testében semmi sem történik.” Mardout valójában Frisco és Berkeley „különös, aszkéta értelmiségei” érdeklik, és nem egy olyan paranoiás fickó, mint Leo, és mivel tíz évvel fiatalabb nála, nem látja meg az ő erényeit, amelyek „régen belefulladtak az évek óta tartó drogozásba és halálvágyba…”, de „az ember mindig azok után fut, akiknek nem kell”. Közben rájön arra, hogy valójában mindketten önmagukat keresik és démonjaiktól szabadulnának, csak ez éppen együtt nem megy. „Nincsen más szerelem, csak a most szerelme”.

A ragaszkodás, a féltékenység és a hűtlenség hullámvasútja azonban végül oda vezet, hogy Leo megretten e „se vele, se nélküle” kapcsolattól, a szakítást azonban, amelyet szinte azonnal megbán, csak úgy viseli el, hogy mintegy bűntudatból, nekilát megírni a történetet.

„Két tűz voltunk, amelyek összeolvadva és összeütközve a szenvedély poklát teremtették meg… Vakmerőek voltunk és gyönyörűek, mint a hullócsillagok az éjszakai égen… Az éjszaka ritmusa susogott a lelkünkben, és arra késztetett minket, hogy adjuk meg magunkat a pillanatnak… A sötétségben megtaláltuk a fényt, a káoszban megtaláltuk a szépséget… Minden lélegzet egy szimfónia, minden érintés egy felismerés volt… A mélyben, ahol áll az idő, egymás karjában megtaláltuk az örökkévalóságot”.  

Aki mindezeket a mondatokat leírta, arról elhisszük, hogy élete az érzékelés, a tapasztalás, az utazásért való utazás volt. De ebbe hamar bele lehet pusztulni, ahogyan ezt Jack Kerouac is tette, alig 47 évesen. Sirassuk, vagy irigyeljük? Eldönthetetlen…

A költő egy mesés öbölben ébredt fel, ahol a tenger árnyalatai a haragos kékes-szürkétől a derűs türkízig terjedtek a napfény és a felhők váltakozásában. Nem tudta, hogyan került oda, csak sejtette, hogy az öblön túl a Csendes-óceán van, ahová mindig vágyott, de eddig még a közelébe sem jutott. Egy dús fűvel benőtt sziklán feküdt, alatta jókedvű emberek jártak-keltek. „Mi ez a hely?” – kiáltott le nekik, válaszoltak, de csak annyit értett, hogy „beach”, ezt maga is gondolta, de ezzel nem volt kisegítve.

Amikor felocsúdott a tenger gyönyörétől, belé hasított: nemcsak azt nem tudja, hogy hol van, de azt sem, hogy hová lett a holmija, ruhái, iratai, pénze, telefonja. Elindult toronyiránt, hátha eljut egy településre, ahol útba igazítják egy kikötő, egy repülőtér felé, bár abba sem volt biztos, hogy mivel érkezett ide. Végül felbukkant egy benzinkút, mellette egy szokásos kis bevásárló központtal, ahol egy asztal mögött néhány barátságos fiatalember ült. A költő elmondta, hogy jutott el idáig, hogy semmije sincsen és segítséget kér. Az egyik fiatalember kezébe nyomott egy nagy szatyrot tele a tengeren túliak kedvenc ételével és italával, amelyekkel hősünk soha nem élt, de most elfogadta, mintegy túlélő csomagot. Arról azonban egy szó sem esett, hogy hol van, még egy térképet sem kapott, és már elindult tovább toronyiránt, amikor eszébe jutott: fel kellett volna hívatni a telefonját, hátha a helymeghatározóból kiderül, hogy hol hagyta. Visszafordult volna, de már sehol nem látta a benzinkutat, sem pedig a kis bevásárló központot, még a tenger is eltűnt, csak egy egyenes, kihalt út állt előtte.

A plébánia iszákos koldusa két marékkal szórta az ezüstpénzeket a miséről kitóduló hívek elé, akik rávetették magukat az áldatlan kincsekre, és csak a földharc közben vették észre, hogy mindegyiket kettévágták, és egyik félérme sem ér semmit a másik fele nélkül. És nem lehetett bármelyiket összepárosítani, mert mindegyiket máskor, máshol, más arcképpel és más nyelven verték.

A Kapcarongy-kövek, a Csúzliszájú, a Múmiajelölt, a Szőke Lepke, a Nagy Hallgatag és Lóképű egy külvárosi metróaluljáróban készülődtek első lemezfelvételükre. Egy ismeretlen közép-európai rajongójuk is csatlakozott hozzájuk, mert ott akart lenni a történelmi pillanatban, amelyről még senki nem tudott. Súlyos kopogással bicegett oda a féllábú Mennydörgés és kérte a rajongót: beszéljen a Kapcarongy-kövekkel, hogy legalább egy háttérvokál-lehetőséget adjanak neki. Ez lehetetlen kívánság lett volna, hiszen ha csak suttog, hangja akkor is elnyomta volna a többieket. Az öt fiatalember mégis lelkesen fogadta őt, azt hitték, egyenesen a Mississippi Deltából érkezett, és egyike a tanítómestereiknek. A stúdiószalagok azonban már az indulás pillanatában elszakadtak a Zene erejétől és csak a külvárosi metróaluljáró falai őrizték meg ezt a lassú blues-t.

A férfi és a színésznő, akik között minden vágy beteljesületlen maradt, egyetlen éjszakára újra fiatal testet öltöttek, holott mindketten tudták, hogy már túl vannak életük nagyobbik felén, de szemtől szembe, félszavakkal betöltötték az űrt, amelyet évtizedeken át egymásban hagytak.

A késeléses gyilkosság vádja megdőlni látszott, amikor az ügyvéd felhívta a figyelmet a vádlott balkezességére. Az ügyész szerint azonban a tettet jobb kézzel, hátrafelé nyúlva, mintegy svédcsavarral is elkövethette.

Az Eperajkú Lány közel 50 évvel később jött rá, hogy nem a város legmenőbb srácát szerette, hanem annak a legjobb barátját, de ekkor már csak egy virtuális csókban reménykedhetett, mert a kegyetlen téridő immár örökre elválasztotta őket egymástól.  

A szabadgondolkodás történelem-tanára élete utolsó órájára meghívta hosszú pályafutásának legkedvesebb tanítványait, majd „éljen az anarchia’” felkiáltással fél kézzel szétdobálta a katedrát és a padokat, majd diákjaival együtt belevágott egy büdös lábú rock and rollba.

Egyetemes ünnepre érkezett egy égföldi városba a költő, ahol templomok, zsinagógák, mecsetek és buddhista kolostorok nyíltak egymásba és olvasztották egybe imádságaikat. Itt kellett volna találkoznia azokkal, akik csak a Békében, a Szeretetben és az a Zenében hittek. A találkozó pontos helyét azonban elfelejtette, és ahogyan körbe-körbe járta a szentély-utcákat egyre jobban eltévedt. Végül egy több ezer éves katakomba bejáratához ért, ahol egy földön túli lány nyújtotta felé a kezét, mintha öröktől fogva ismerte volna őt. Fehér bőrénél csak glóriás arany haja vakított jobban. „Te hozod el nekem a Gyermeket, akire valamennyien várunk” – mondta a lány a költőnek, aki valósággal megrémült e küldetéstől, hiszen rögtön ráébredt, bár férfivágyai még idősödvén is éltek benne, hogy ezúttal nem egy folytatás és következmények nélküli néhány órás együttlét vár rá. Kétségbeesetten keresett tekintetével a romok között egy másik férfit, hogy átruházhassa rá a parancsot, de a glóriás aranyhajú ellentmondást nem tűrően őt akarta. Kézen fogta őt, és elindultak egy kibombázott gangos ház felé, amelyet véletlenül vagy akarattal ott felejtettek a szentélyutcák között, és a költő úgy érezte, hogy a lába alatt valamikor az Édenkert virágozhatott és hogy ők lehetnek az utolsó emberpár…  

Valahol a távolban megfogant egy rég várt magzat, világra jöttének helye és ideje még titok.

Kép: Benke Rita

Az év végi ünnepek sem tántorítottak el olvasási szenvedélyemtől, hiszen ki tudja, meddig olvashatok még és annyi mindent jó lenne, túl az újra olvasandókon. És ezúttal sem maradtam élmények híján.

Még prágai utunkhoz kötődve folytattam Franz Kafka novelláinak kötetét, így jutottam el A fegyencgyarmaton című horrorhoz, amelyet, ha valakinek elég erős a vizuális képzelőereje, nem kis erőfeszítés kell ahhoz, hogy rosszullét nélkül végig olvassa. Még azokat is próbára teszi, akik szemében banalizálódtak az emberiség által több ezer év alatt kitalált kínzási és kivégzési módszerek. Talán ilyen iszonyat akkor fogott el utoljára, amikor a Peter Brook rendezte Marat-Sade filmben a baljós figurákra szakosodott Patrick Magee, mint Sade márki hosszasan meséli el XV. Lajos merénylője, Robert Damiens kínhalálát. (Ez volt az a nyilvános kivégzés, amely után Giacomo Casanova a világon elsőként emelt szót a halálbüntetések ellen). Kafka persze nem lenne Kafka, ha – túl azon, hogy az elítélt nem tudja, mi a bűne és védekezni sincs lehetősége a bíróság előtt – nem játszana el azzal a gondolattal, hogy bármikor lehet a bíróból vagy akár a hóhérból is áldozat, ha rosszkor van rossz helyen.

Ehhez képest Charles Dickens Karácsonyi éneke már-már hollywood-i érzelmességű történet. Ezzel a sokszor, sokféleképpen feldolgozott művel még gyerekkoromban találkoztam egy tv-filmben, amelyben Pécsi Sándor alakította nagyszerűen a szívtelen öreg uzsorást, majd néhány év múlva el is olvastam, de akkor nem tett rám olyan mély benyomást, mint a film. Most, túl a hatvanon Scrooge számomra inkább szerencsétlen, mint gyűlöletes figura, hiszen, mint a szellemidézésekből kiderül, gyerekkori nyomorúságáért, elhagyatottságáért próbál bosszút állni a világon azzal, hogy rögeszméje lesz a pénz és amikor jómódba kerül, többé más nem érdekli. Csak éppen azt nem veszi észre, hogy ezáltal ugyanolyan magányos és szeretetlen maradt, mint amilyen gyerekkorában volt. Lassan tárul fel előtte egész sivár élete, és az utolsó, néma szellem mutatja meg előtte a végzetét: úgy tűnik el a világból, mintha nem is létezett volna, senkinek sem fog hiányozni. Ezek az élmények vezetik oda, hogy élete hátralevő idejében csupa jót tegyen az emberekkel. Szép, megható a történet, az a gondolat, hogy még egy ilyen rideg, gonosz embernek is van lelkiismerete, csak kell valaki, vagy valami, ami felébreszti benne. Nem véletlen, hogy a kisregény 180 éve folyamatos siker, hogy maga Dickens is több száz felolvasó estet tartott belőle annak idején. Scrooge-okból van éppen elég napjainkban is, a viktoriánus korszak sokszorosa. Csak éppen a szellemekből van hiány. De minden romantikus naivitása ellenére érdemes ma is kézbe venni a Karácsonyi éneket, ha másért nem, azért, hogy elgondolkodjunk azon: értelmes, emberi életet élünk-e, és hagyunk-e magunk után olyan nyomot, amelyre az utódok szeretettel és tisztelettel emlékeznek majd.

Szüleim hagyatékából maradt egy Csehov-összes, régi biblia-papíron közel 6000 oldal apró betűs nyomtatás. A novelláit veszem elő időről időre, többnyire két nagyobb olvasmány között, és mindig eszembe jut, hogy a nagy orosz író drámáit vígjátékoknak nevezte, hiszen gyakran valóban megmosolyogtató, máskor egyszerűen nevetséges az a testi-lelki tunyaság, tehetetlenség, amelyben hősei élnek. A novellákban pedig tökéletes pontossággal írja le a kisvárosi-falusi élet figuráit a szabályok rabjaként élő hivatalnoktól a vándorprédikátoron át a szegény tolvajig, a szinte eseménytelen történetekben valósággal láthatóvá válnak az esendő emberek, akiknek ábrázolása nem nélkülözi a hol szeretetteljes, hol a kegyetlen humort. Most éppen az 1887-es évnél tartok. A titok című novella például akár egy 20.századi abszurd is lenne, egy mindenütt felbukkanó aláírásról, amelyről végül kiderül, hogy egy sokfelé járó küldöncé, aki, ha elé kerül egy névjegyzék, vagy egy vendéglista, nem bírja ki, hogy ne írja alá. A sorsjegy akár napjainkban is játszódhatna: egy házaspár egy napig abban a hiszemben él, hogy nagy nyeremény üti a markukat, mindketten álmodozni kezdenek, új életet kezdenének, miközben egyre utálatosabbnak látják egymást, és a hirtelen jött pénztől várnák a másiktól való megszabadulást. Mondani sem kell, hogy a sorsjegy számát félrenézték…

Életemtől Karácsonyra nagy meglepetést kaptam: egy általam eddig nem ismert fiatal dalszerző, költő verseit, amelynek már a címe is meghökkentő: Féyn. Szendrői Csabáról megtudtam, hogy a harmincas éveinek közepén jár és az Elefánt együttes frontembere, amelyről eddig még nem hallottam, pedig egy Youtube-on látott koncertfelvétel és néhány klipjük látogatottsága alapján elég jelentős táboruk lehet. (Be kell vallanom, hogy a magyar pop/rock világ fejleményeit az ezredforduló óta nem követem). Ez a kis kötet azonban – Csaba harmadik könyve – nagyon megfogott. Már a borítója is tetszik: Rebák Tamás címképe arra utal, hogy bármit is mondott Einstein, Isten nagyon is szerencsejátékos. A versek pedig amolyan „szabad ötletek jegyzékeként” állnak össze, hol hagyományosabb formákban, hol szinte odavetett sorokként, találomra kipattant gondolatokként, ahogyan például Jim Morrison művelte, mégis kerek egészet képeznek: egy, az ifjúság és az érett férfikor közötti mezsgyén  egyensúlyozó írástudóét, aki belső monológban kérdez és válaszolni próbál életről, halálról, Istenről, földi létről, a költészet korlátlanságáról vagy lehetetlenségéről -  egyszerre pimasz humorral és véresen komolyan. És gyakran van az olvasónak olyan érzése, hogy hiszen ezek a gondolatok bárkiben megszülethetnének, csak nem mindenki képes azokat kimondani, vagy általában szavakba önteni.

 Melyik kétkedő énünkben nem merült fel, hogy „Az Isten az ember nélkül kinek adhatna kegyelmet. Ha mi nem látnánk a művét és nem haragudnánk és nem lennénk hálásak neki, mondd, honnan tudhatnánk, hogy létezik.” Vagy meg lehet-e fogalmazni eképp az örökkévalóságot? „Gyerek még az idő/Most egy mózeskosárban vízre teszem/Nevelje fel az óceán.” Az elmúlást megragadni, akár a sajátunkat, akár a másét, a legsúlyosabb feladatok egyike, de talán segíthetnek az ilyen mondatok: „egy elhagyott bezárt lakat/-próbálj meg lélegezni-/szétpattan egy pillanat alatt.” 

Az egész alig 69 oldalas A6-os méretű könyvet egyetlen lendülettel is végig lehet olvasni, de csak úgy érdemes, ha néhány nappal később újra elővesszük, és elölről kezdjük, vagy szemezgetünk belőle. És tesszük fel tovább Szendrői Csabával, vagy az ő ösztönzésére a kérdéseket: valóban tőlünk függ a megélt idő sebessége, és mi lesz azután, hogy mindennek vége….

Az újságíró szokásával ellentétben késésben volt, egy holokausztról szóló film forgatására igyekezett, leintette az első taxit, amelyben két idősödő férfi ült. Ikertestvéreknek látszottak. Az újságíró örömmel ismerte fel az egyikben a számára oly kedves színészt, a kiváló versmondót és Júdás alakítóját egy passióban, a szappanopera morgós, de aranyszívű doktorát, az Élet Menetének egyik hazai alapítóját és az öröm kölcsönös volt. A színész maga is szerepelt a filmben, és útközben saját túlélési élményeiről mesélt. Neki is munkaszolgálatban pusztult el az apja, mint az újságíró nagyapja.

A forgatás az első híd körforgalmánál zajlott, ott építettek fel egy pályaudvart, ahol bevagonírozzák a deportáltakat. Amikor kiszálltak, az eddig hallgató ikertestvér elnevette magát, levette parókáját, és megrótta az újságírót, hogy 60 évi barátság után nem ismerte fel. És ott állt előtte a sokleleményű ügyvéd, aki valójában egyáltalán nem hasonlított a színészhez, ráadásul kétszer akkora volt, mint ő.

Az újságíró követte barátait, sebtében elvállalt egy statisztaszerepet is a nagy tömegjelenetben. Már éppen leállították a kamerákat, amikor megjelent egy nárcisztikus mosolyú idegen producer, aki azt javasolta, hogy a gyermekek gázkamra-jelenetét musicalben adják elő, olyan stílusban, mint a Zene hangjai. Az újságíró, a színész és az ügyvéd döbbenten néztek egymásra, de még nagyobb iszonyattal figyelték, ahogyan a szereplők egyre szorosabb, egyre fenyegetőbb gyűrűt fonnak a nárcisztikus mosolyú idegen producer köré…

Babaarcú bikinis termékenység-istennő lebegett el az uszodában a költő mellett, majd súlyos termetét meghazudtolva könnyedén lépett ki valószínűtlenül kicsi lábain a medencéből. Domborulatai a Grande Maestrót is lenyűgözték volna, bőrén egyetlen ránc, vagy hájnyom sem látszott. A költő képzeletében Ginának hívták, és a középiskolában Gigabájnak csúfolták, de ő túltette magát ezen, mert tudta, hogy egyszer lesz valaki, aki felismeri az ő nem mindennapi szépségét.

Eljött a nagy találkozás napja a lángbőrű, sudáran is buja testű festőnővel, aki a Tahiti Remetétől és a Vámostól fogantatott aktönarcképein jáspisszemekkel követi a nézőt. És megjelent egy ördögszínekbe öltözött Madonna-arcú nő, akinek áldott méhének gyümölcse.

A költőnek sok-sok év után ismét kedve támadt gitározni és énekelni. Mivel már nagyon régóta nem pengette a húrokat, úgy gondolta, hogy az odesszai-minnesotai bárd hatvan évvel ezelőtti békedalával kezdi. Leült hangszerével egy belvárosi téren egy gimnázium és egy templom közötti buszmegállóban, és nem jutottak eszébe az akkordok. Egy hajléktalan ült le mellé, aki megmutatta neki azt a néhány fogást. Akkor meg a szöveg esett ki az emlékezetéből. Jött egy másik hajléktalan és felidézte neki a sorokat. Végre nekikezdhetett a dalnak, de ekkor a szemközti ház ablakában megjelent teljes létszámban őfelsége kvartettje és egy több szólamú dalt adtak elő csak úgy a capella a maguk összetéveszthetetlen stílusában. A költő nem adta fel, járta a várost a piacoktól a templomokig, de amint belekezdett a dalba, valami erős ének, vagy ordenáré zene mindig elnyomta. Végül egy parkban ült le, ahol hajléktalanok aludtak a gyenge őszi napfényben. Gondolta, majd halkan játszik, halkan énekel, de amint elkezdte az első sort, csak hamis hangok jöttek ki a torkán. Feladta. Szomorúan hazament, kinyitotta hűtőszekrénye fagyasztóját, mert úgy rémlett, még valamikor iszákos korában ott felejtett egy üveg vodkát. A fagyasztóból azonban csak megdermedt hangjegyek potyogtak ki kopogva a lába elé.

Az élete virágjában lévő Pirkadat Doktornő és az öregedő Szindbád meglátták egymást egy nagy üvegfalon keresztül, és az asszony rögtön elhatározta, hogy megünneplik plátói szerelmük tizedik évfordulóját. Mivel azonban mindketten hűségesek voltak Életük Párjához, titkukat ezután is megőrizték. A korai téli naplementekor találkoztak, egy szót sem szóltak, csak tekintetük beszélt, majd kézen fogva elindultak, csak ők tudták, melyik háztetőt választják, ahonnan magukénak mondhatták az egész várost. Amikor felértek, kitárták kabátjukat, amely alatt csak meztelen lelkük lapult, hogy még tisztábbra mossa őket az év első hóesése.

Az igazmondó politikus magasított cipőben járja az utcákat, rikkancsként kínálja programját, de a járókelők rá se hederítenek. Egy békés otthon éjszakai csendjét olasz neorealista perpatvar veri fel, de csak a falak visszhangja szól. Egy házibuliban, miután kifogytak a zenékből, az egyik vendég a Kalinkát kezdi ordítani egy másik vendég harmonika-kíséretével, a társaság bohóca azonban ráveszi, hogy kornyikálása közben mindenféle akrobatikus tánclépéseket mutasson be, így aztán hamarosan elhallgat és restelkedve meghúzza magát egy sarokban. A Nagy Vizsgálóbírónő magáévá teszi a köztes lét hajléktalan-szállóján az összes gyanúsítottat, a magukat bűntelennek vallók nem kis irigységére, de őket feltartóztatja felhúzott fogínnyel Rex felügyelő.  

Újra forgatták az együgyűen bölcs futóbolond történetét, de ezúttal a költő hazájában. Mivel tudták róla, hogy igencsak jártas annak a korszaknak a zenéjében, őt kérték fel, hogy válassza ki a legjellemzőbb dalokat, nem törődve az eredeti változattal. Bár a költő nem értette, hogy miért van erre szükség, vállalta a feladatot. A hajdan volt egyetemi színpadon, diákok körében nézte a már elkészült új felvételeket, és agyában megszólaltak a beköszöntő Vízöntő-korszak dallamai. Ekkor lépett be a terembe a Gyöngyhajú Asszony ifjúsága teljes tündöklésében, de a költőn kívül senki sem ismerte őt fel. A Gyöngyhajú azonnal hősünkhöz sietett, leült mellé, megfogták egymás kezét és szinte egymásnak adták a dalok címeit és szövegét, hol angolul, hol magyarul. Ahogyan ezeket kimondták, már a többiek is ott hallották a vágatlan filmjelenetek alatt és még meglepődni is elfelejtettek. Ekkor a Gyöngyhajú átadott a költőnek egy kulcsot, amelyre az ő nevét vésték. „Mindent nyit, csak a zárat ne keresd” – mondta a maga éteri hangján, és úgy tűnt el, mintha soha nem is lett volna ott.

Kép: GNL