Gyerekkorom óta jóban vagyok az orosz irodalommal. A klasszikusoktól a 20. századig, Puskintól Suksinig. A népmesékkel és egy Pinokkió-átdolgozással kezdődött, de bejött Vera Panova bájos gyerekkönyve, a Messzi utca, sőt, néhány polgárháborús kalandregény is. Csapajev, Scsorsz, ha még mondanak ezek a nevek valamit… ez utóbbi hősökről még filmet is láttam, érdekes lenne, hogy ma hogyan hatnak rám, akkor nagyon tetszettek. A mozi számomra ugyanolyan alapélmény, mint az irodalom és az oroszoknál igen gyakran együtt, vagy egymás után jelentkezett.   Aztán egyszer csak feltűnt az első igazán nagy író, Maxim Gorkij, miután láttam az Életem-trilógiából az 1930-as évek végén készült kegyetlenül szép filmet. Le sem tudtam tenni a vaskos kötetet, egy kicsit neki is köszönhetem, hogy az írás lett az életem, először ugyanis én is saját életemet kezdtem papírra vetni tizenéves korom kezdetétől. E zsengém szerencsére elveszett, az írás szeretete azonban megmaradt. Ugyancsak a filmváltozat után jött könyvben a Zord folyó, Vljacseszlav Siskov szibériai regénye a nagyapa bűnétől átok sújtotta családról, amelynek egyes jelenetei szinte macbeth-i horrorra emlékeztettek és durva erotikája sem volt éppen serdületlen ifjaknak való…

Már gimnazista voltam Hódmezővásárhelyen, amikor egy felettem járó, a többség által különcnek tartott lány felhívta a figyelmemet Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijre és A félkegyelműre. „Olvasd el, rólad szól” – mondta Edit, aki engem valami miatt olyan tiszta lelkű naivnak tartott, mint Miskin herceget. Ez a plátóinál is lehetetlenebb vonzalom ajándékozott meg egy újabb, soha nem múló élménnyel. Nem sokkal később megnéztem két filmváltozatot is, Gérard Philipe-pel és Jurij Jakovlevvel, mit tagadjam, ez utóbbi jobban tetszett, pedig nagy rajongója vagyok a tragikus sorsú francia színészzseninek. Valóban szívembe zártam a herceget, de azért együtt éreztem a Bűn és Bűnhődést olvasva Raszkolnyikovval is, mert bár aligha hiszem, hogy képes lennék embert ölni, vannak olyan helyzetek az életben, amikor a gyilkos inkább tekinthető áldozatnak, mint bűnösnek…

Közben Nyikolaj Gogol is beköszönt, többnyire a színház felől: pompásan adta Kállai Ferenc A revizor felfelé hajbókoló, lefelé taposó, alapvetően gyáva polgármesterét, Darvas Iván zsigereiben élte meg és adta tovább Popriscsin tragikomikus figuráját az Egy őrült naplójában, Haumann Péter simulékony, nagystílű szélhámos volt a Holt lelkekben, míg lebuktatója, a szenilisnek hitt grófnő szerepében a rajongva szeretett Dayka Margit parádézott. És nagykorúságom közeledtével érkezett meg igazán Lev Tolsztoj.

Itt is a film volt meg előbb: különösebb nehézség nélkül néztem végig a Háború és béke Szergej Bondarcsuk-féle négyrészes mozieposzát (Talán csak a borogyinói csatajelenet időtartamát sokalltam elsőre, később már azt sem…), és innentől kezdve nem volt nehéz Pierre Bezuhovot a rendezővel azonosítani, már csak azért sem, mert a Szüleim könyvtárában talált kétkötetes mű illusztrációján a megszólalásig hasonlított Bondarcsukra. De ugyanígy nekem Bolkonszkij herceg örökre Vjacseszlav Tyihonov marad (kortársaimnak Stirlitz, a szuperkém is), miként Ljudmilla Szaveljeva Natasa és Oleg Tabakov Nyikolaj Rosztov, bár ő egyet jelent nekem a vándorszínész Mokiszinnel a Ragyogj, ragyogj csillagomból, aki művészi megszállottságában szinte fel sem fogja, hogy élethalálharc folyik a vörösök és a fehérek között… Ahhoz azonban, hogy Tolsztoj több mint ezer oldalas regényét elolvassam, egy meglepő betegség kellett fél évvel 18. születésnapon előtt: tüdőgyulladással kombinált kanyaró. Három hétig a hódmezővásárhelyi kórház lakója voltam, a gyermekosztályon, ahol kaptam egy külön szobát, mert mégis, hogy nézett volna ki egy pelyhedző állú fiatalember a 4-6 éves kicsik között. Máig látom magam előtt áttetsző fehér köpenyében a gyönyörű Ági nővért: nemcsak ő volt rám üdítő hatással, hanem én is őrá a sok síró, hisztiző kicsi mellett. Valószínűleg ott álmodtam meg, hogy egyszer egy gyógyító lesz Életem Párja… Jó előrelátással akkori otthonomból, a Szántó Kovács Kollégiumból jócskán vittem magammal olvasnivalót: Plutarkhosz párhuzamos életrajzait (az is volt vagy 1500 oldal) a Háború és béke négykötetes kiadását, amelyet több mint 40 évvel később, amikor Pataki Béla tanár úr filmet forgatott a Kollégiumról (Cseresnyés emlékezet), újra a kezembe vehettem.

Ha Miskin herceg története rólam szólt, akkor Pierre Bezuhov még inkább én voltam/vagyok. Egy ember, aki miközben szüntelenül vágyik arra, hogy elfogadja a környezete és ezért néha olyan dolgokat is tesz, ami igaz akarata ellen való – én csak asztalon táncoltam, az ablakpárkányra nem álltam ki virtusból - valahol megmarad örök kívülállónak és igazi énjét csak nagyon kevesen ismerik. Viselkedése, tettei sokszor már-már komikusak, az idő azonban végül őt igazolja. És enyém az ő végtelen békeszeretete: valószínűleg, ha én egyszer egy csatamezőre kerülnék - utódaimnak se legyen ezeríziglen ilyen élménye - ugyanúgy értetlenül téblábolnék, mint ő, hiszen nem is lehet épp ésszel felfogni, hogy emberek bármilyen „magasabb cél” érdekében halomra gyilkolják egymást. És ha belegondolok, a napóleoni háború különösen abszurd lehetett az orosz elit számára, hiszen köreikben, mint a regényből is kiderül, a „francia műveltség” kötelező volt és még Tolsztoj is elmereng azon, hogy a bimbózó Natasából hogyan áradhat a legmélyebb orosz lélek…

Most kinyitom Szüleim 1955-ös kiadású példányát, hogy idézzem Pierre-t az utolsó fejezetből:

„Csak azt akartam mondani, hogy minden olyan gondolat, amelynek óriási következményei vannak, mindig egyszerű… ha a becstelen emberek kapcsolatba lépnek egymással és nagy erőt alkotnak, akkor a becsületes embereknek is csupán ugyanezt kell tenniük. Olyan egyszerű ez!”

És egy gondolat az epilógusból:

„Az embert, akinek nincsen szabadsága, nem lehet elképzelni másképpen, csak halottnak.”

Fél évvel ezelőtt már hangot adtam némi csalódásomnak az Anna Karenina kapcsán, valahogy a két szál – Annáé és Leviné – nemigen ért számomra össze. Különös módon éppen az 1997-ben Sophie Marceau főszereplésével készült angol filmváltozat után jöttem rá arra, hogy valójában Tolsztoj számára a Levin-szál fontosabb volt, mint Annáé, és a kapocs nem más, minthogy mindketten a társadalmi konvenciókkal, a csontig beivódott hagyományokkal szembe mennek, és egyaránt elutasítással találkoznak.  De ahogy Anna nem talál más megoldást csak a halált, Levin megerősödik istenhitében és az egyszerű dolgozó emberek iránti együttérzésben. Számomra azonban az a mondata a kulcs, hogy „Legnagyobb bűnöm a kétely. Kételkedem mindenben, kétségeim vannak időm nagy részében.”

Az ő alakját viszi tovább Tolsztoj a Feltámadásban, Nyehljudov herceg alakjában. Nem állíthatom, hogy olvastam teljes egészében a művet, Szüleim könyvei között találtam egy 1912-es magyar fordítást (egy időben sokat jártunk antikváriumba, együtt is, külön is…), de ez, mint hamarosan rájöttem, csupán egy kb. felére rövidített változat.  Nyehjludovban az elnyomottak, a testi-lelki kizsákmányoltak miatti bűntudat olyan fokra jut, hogy mindenáron meg akarja védeni a száműzetésből azt a nőt, akinek romlásáért magát tartja felelősnek, kész elkísérni őt még Szibériába is.  Dacol az igazságszolgáltatással, a korrupt hivatalnokokkal, még feleségül is venné Katyusát, de egykori áldozatáról szinte lepereg minden jóság, mintha nem is értené, mit akar tőle és egy szintén száműzött „forradalmárba” lesz szerelmes. De ugyanígy értetlenség fogadja a herceget, aki felosztaná birtokát a parasztok között, ők azonban képtelenek élni a lehetőséggel, mivel számukra felfoghatatlan, hogy Nyehljudovnak semmi haszna ebből, csupán a lelkiismeretére hallgat.  Tolsztoj, túl a hetvenen, mikorra a léha nőbolondból kiábrándult öregember lett, tulajdonképpen saját vezeklését írta meg, Nyehljudovot és Tolsztojt egyaránt bolondnak tartotta környezete, az írót, amikor evangéliumi alapon kezdte istent keresni, a pravoszláv egyház kiközösítette. E könyv kapcsán nekünk, akik nagyapáinkkal, apáinkkal átéltük a 20.századot, az a kérdés merül fel, hogy egyáltalán hogyan lehet még istenben hinni, miért ölik meg vagy teszik lehetetlenné azokat az embereket, akik jót akarnak tenni embertársaikkal? Lehetséges-e, érdemes-e az emberiséget megváltani? Lehet, hogy a feltámadás nem lesz más, mint az a pillanat, amikor az emberiség jobbik része felébred tetszhalott állapotából, amelybe saját magát süllyesztette? És kell-e bárkit a saját akarata ellenére megváltani? Vagy csak „mentsük el őket” jobb időkre?

„Keressétek Isten országát. A többi megadatik nektek” – olvassa Nyehljudov a Feltámadás végén Máté Evangéliumát. És ha összevetjük az „Isten országa a ti lelketekben vagyon” tanítással, akkor máris eljutunk önmagunkhoz, az egy életen át tartó útkereséshez. És akkor már érdemes volt barátságot kötni Miskin herceggel, Pierre Bezuhovval, Konsztantin Levinnel, és Dmitrij Nyehljudovval.

Még valamikor az 1990-es évek elején volt egy posztpunk-anarcho-szindikalista együttes, a Máyusi Kalapács. Igen, így írták a nevüket, frontemberük, Rigó Z. Totó, aki mielőtt itt hagyta ezt a nyomorúságos Földet, magát „hiányzó láncszemnek” nevezte, és a koncertek elején régi munkásmozgalmi indulók szavára úgy verte a színpadot, mint hajdan az 1919-es „kalapácsos ember”, bár rajta ruha is volt. Honnan jutott eszembe? Kiadtak egy kazettát, amelynek címadó dala a Csak a gyűlölet volt.  Nem tudom, mennyien emlékeznek még elkeseredetten agresszív előadásaikra, de mostanában gyakran eszembe jutnak.

Mert manapság szinte csak a gyűlölet árad mindenhonnan. Ez a rossz érzés a napokban érte el nálam csúcspontját, éppen egy olyan rendezvény kapcsán, amely éppen az elfogadásra, a toleranciára, és az ezzel ellentétes érzelmek szörnyű következményeire próbál évről évre figyelmeztetni.

Amikor az Élet Menetével végigvonultunk a Dohány utcai Zsinagógától a Keleti pályaudvarig, az élen a 80-100 éves holokauszt-túlélők kocsijával, miközben fiatalok tucatjai énekeltek reményteljes, vidám dalokat, és élvezték, hogy a járókelők fényképezik őket, nem tudtam szabadulni azoknak a plakátoknak a sokaságától, amelyek a júniusi választásokra készülve a másik fél elleni gyűlöletet, megvetést árasztják. Lehetőleg 10-20 méterenként, hogy mindenki láthassa őket. Nem tudom, hányan vagyunk az országban, akik már immunisak minden politikai reklámra, mocskolódásra, de sajnos úgy tűnik, még mindig nem elegen. És jól tudjuk, dr.Goebbels óta, hogy a sulykolt gondolatoknak, jelszavaknak nem kell feltétlenül igaznak lenniük, a lényeg, hogy az emberek igaznak higgyék őket. És ne csapjuk be magunkat azzal, hogy azt állítjuk: az ország 22 évvel ezelőtt szakadt ketté az akkori választások után. Az árkot már a rendszerváltás után elkezdték szélsebesen ásni, felszínre kerültek az addig mesterségesen elnyomott ellenséges érzületek, és ahelyett, hogy – élve a történelmi lehetőséggel – kiépült volna egy élhető demokratikus rendszer, a múlt tisztázásával, a fő mozgatórugó a másik lejáratása, a szekértáborok elkülönülése volt. Még egy európai szintű vitakultúra kiépítésére sem volt igény, és az internet azóta is csak mélyíti a „lentebb stílt”. A Menet másnapján rémülten olvastam a közösségi főportálon, hogy egyes résztvevők megkérdőjelezték mások indítékait, jószándékát…

A Rákóczi úti haladva próbáltam megfigyelni a járókelők arcát, volt, akiről leolvastam, hogy tudja, mi ez a menet, volt, aki számára egy látványosság volt, amit megoszthat ismerőseivel, voltak, akik furcsán néztek, de igazán ellenséges tekintettel nem találkoztam,  vagy nem akartam találkozni.

Odaértünk a Keleti pályaudvarhoz, ahonnan a halálba vittek félmillió embert. Lehet, hogy innen vitték a Budapestről behívott munkaszolgálatosokat is, köztük Édesapám nevelőapját, aki soha nem tért vissza keleti frontról. Aztán a pályaudvar előtti placcon az Élők és túlélők fotókiállítás szereplői között felfedeztem egy kedves ismerőst, két éve eltávozott Édesapám  ma is élő és 90 felett is aktív barátját, akivel háborús árvákként együtt töltötték legszebb ifjúi éveiket Sztehlo Gábor Gaudiopolisában. Édesapám diplomata lett, Bandi bácsi, vagy ahogy egymás közt hívták, Sicke, fizikus és a Sztehlo-gyerekek fáradhatatlan krónikása. Ők és sorstársaik a vészkorszak után egy életre szóló leckét kaptak és vittek tovább emberségből, a másik ember tiszteletéből és megbecsüléséből, az előítéletek elvetéséből. E lecke határozta meg az én életemet, és ezt adom át gyermekeimnek, unokáimnak. És eszerint élünk nagy szeretetben Párommal, akivel 23 évvel ezelőtt éppen a Keleti pályaudvar közelében lévő, ma már nem létező könyvesbolt előtt döntöttük el sorsunkat abban a pillanatban, hogy megláttuk egymást.

Talán mégiscsak van más is, nemcsak a gyűlölet.

Kitört a forradalom. Az emberek az utcára özönlöttek és hangyamódra tömegesen keresték a rég várt szabadságot. A kiürült házakban egymásra találtak az örök szerelmek, amelyek 40-50 év után sem hunytak ki és ott folytatódtak, ahol az idők kezdetén elszakadtak.

A doktornő, aki az első telefonbeszélgetéstől kezdve vonzódott az iszákos költőhöz, azt a terápiás feladatot adta neki, hogy írja le minden nap az italtól a megtisztulásig vezető útját. Az első napokban a költőnek nehezére esett józannak maradni, tehetetlen düh munkált benne a doktornő iránt, és mire eljött az este, írásában szabadon engedte legsötétebb vágyait. E sorok még a tapasztalt doktornőt is szó nélkül hagyták, és ahogyan újra meg újra elolvasta a naplóbejegyzéseket, úgy bukkantak fel az ő testében, lelkében ezek a sötét vágyak. Aztán elérkezett az a pillanat, amikor úgy érezte: mindezt számon kell kérnie az iszákos költőtől, hogy mindketten a tilalmakat megélve szabaduljanak meg  démonjaiktól. A költő csak erre várt…

Egy mindenre képes szuperproducer kitalálta, hogy új változatban forgatja le a bosszúszomjas, végül megtérő és megbocsátó zsidó herceg történetét. Az ő látomásában nem került volna sor a végzetes kocsiversenyre, mert a herceget, mielőtt megküzdött volna hajdani kenyeres pajtásával, egy dzsinn menekíti ki és repíti el egészen a Mindent Látó Szemig. Odáig azonban nem jutott, hogy a herceg e szemen lássa meg anyja és nővére szomorú sorsát, mert a mindenre képes szuperproducert elszabadult lovak taposták halálra.

A szelíden markáns arcú lány, amikor meglátta a medencében ellazuló férfit, hirtelen megkeményítette vonásait, majd beúszott a betolakodó idegen és az ő leszboszi kedvese közé, a víz alatt alig észrevehetően meg is rúgta őt.  A férfinak nem is tűnt fel először az elhárító mozdulat, csak amikor a szelíden markáns arcú visszanézett rá és haragos tekintettel végigmérte őt. A másik lány ugyanis teljesen hidegen hagyta a női nem örök és feltétlen tisztelőjét.

Kispályás futball-világbajnoki elődöntőt játszik egymás ellen a költő hazája és édesanyja szülőföldje. A helyszín egy kiskocsma, a költő csapattársai ismeretlenek, de az ellenfél tele van a múlt csillagaival. Hősünk a rendes játékidőben csatárként jeleskedik, majd amikor a büntetőrúgásokra kerül sor, beáll a kapunak kinevezett kocsmaajtóba.4-4-ig senki nem talál be, a költőn a sor, hogy legyőzze a háromszoros aranylabdást. Miután rájön, hogy mellette nem tudja a szűk hely miatt elrúgni, a panenkázást választja, amire a hajdani világsztár nem számít. Így jut a költő hazája a világbajnoki döntőbe, neki pedig teljesül egy régi gyerekkori álma.

Az élőhalott írástudók társaságának közép-kelet-európai, rabbiktól származó, nőbolond elnöke nagysebességű vonaton érkezik odaadó rosszféle hívével és írástudó társával a találkozó szedett-vedetten fényűző helyszínére, ahol mindenki szót kaphat ismeretségi körükből, aki valaha leírt néhány versnek tekinthető sort. Míg a szervezők a napirenden veszekednek, az elnök és odaadó híve kimennek egy sokat látott, gyakran átnevezett térre, ahol a hideg napsütésben csak általuk ismert kártyajátékba kezdenek.  Rajongók, kibicek és irigyek veszik őket körül és G-L-O-R-I-Át zengenek, egyenesen a Vad Oldalról, ahol minden temetés egy végítélet.

Vajon mi vihet rá egy gyönyörű, törékeny, mesés arcú lányt arra, hogy egyenruhát öltsön és fegyvert viseljen? – tette fel magának a kérdést a vénülő nőbolond, akit mindig taszítottak azok a szebbikneműek, akik katonásdit játszottak. Életében egyszer futott bele egybe, de az első percek után mindketten tudták, hogy találkozásuk tévedés volt.

Soha nem tudott teniszezni, legfeljebb egy kicsit tollasozni. Meg pinpongozni, azt elég jól, balkezes fonákja különösen erős volt. Amikor végre megengedték neki, hogy teniszpályára lépjen, kopott fából készült pingpongütőjével próbálkozott. Persze egyetlen labdát sem tudott átütni a hálón, így hamar elzavarták. Még szerencse, hogy a kosárlabda-csapat befogadta legalább szertárosnak.

A plátói szerelmek örök álmodója azt hitte, hogy vágyainak semmi és senki nem parancsolhat megálljt. Aztán eljött az az álom, amely tilalmasabb volt még gondolatban is mindazoknál, amelyeket lelke mélyén többször is könnyedén áthágott. Eszébe jutott egy japán regény, amelyet valamikor még ifjú korában olvasott, és próbálta elhitetni magával, hogy soha nem lesz az a hibbant vénember, aki belepusztul a teljesülhetetlenbe. És ezzel kissé alábbhagyott mélységes szégyenérzete is.

A város végső stádiumban van, menthetetlen – sürgönyözték a muszáj-megváltónak, hogy feleslegesen ne erőlködjön.

Az egymás mellé kikötött kutyák, amint magukra hagyták őket, egymásnak estek. Az erősebbik torkon ragadta a kisebbiket, a dühödt morgásra és kétségbeesett hörgésre előfutó gazdák tehetetlenül nézték, ahogy kutyáik halálra marják egymást.

Friss holttestekkel teli koporsókkal és életvidám gyászolókkal száguld a kirabolt taxisofőr kamionja. Fedélzetén nem tűri sem a szelfizést, sem pedig a lopást, pedig amikor egy piacon hajtanak keresztül, mindenki számára kéznyújtásra hevernek az illatozó eperrel megrakott ládák. Szabályainak megszegőit veréssel fenyegeti és el lehet róla hinni, hogy szavatartó ember. A halottak közé rejtettek egy titkos menekültet is, akinek kényelmetlen a szemfedő és allergiás a balzsamra is. Őrzője azonban, a Trevi-kút irgalmas nővérnek  öltözött buja fürdőzője igyekszik őt sakkban tartani, ha mással nem, mélyre hajló imádságnak álcázott csókkal. Közben gyászolók és friss özvegyek kölcsönösen kikezdenek egymással. A kirabolt taxisofőr kamionjának úticélja ismeretlen. Az út mentén humanoid állatpárok, továbbá életre keltett képregényhősök és plüssök kacagva szemlélik a baljós menetet.

A költő és Élete Párja egy erdőben sétáltak kéz a kézben. Egy tisztáson egy nagy, sima felületű követ találtak, amelyre az Asszony rögtön rajzolni kezdett életnagyságú falevél-csokrot. Amikor elkészült vele, észrevették, hogy a rajzok életre kelnek és lassan beborítják a környék összes köveit.