Bár soha nem voltam a modern technológiák rabja, csupán annyit használom őket, amennyire feltétlenül szükségesek, úgy hozta a sors, hogy újságírói pályafutásom utolsó évtizedében sokat kellett foglalkoznom fejlődésükkel, különösen a mesterséges intelligenciákkal. Sok izgalmas, lenyűgöző és legalább annyi riasztó dolgot olvastam, bizonyos szinten tapasztaltam is velük kapcsolatban. Elég egyfelől az orvostudomány előtt nyíló lehetőségekre, másfelől pedig az olyan helymeghatározó szoftverekre gondolni, amelyek alapján akár az amerikai elnök első számú testőrét is be tudják mérni.

Ezek alapján egyetértek azokkal, akik ma még elképzelhetetlen távlatokat jósolnak az MI-knek, de azokkal is, akik a veszélyeikre figyelmeztetnek arra az esetre, ha a ma az egyik legnagyobb csodának tekintett „gépi tanulás” kicsúszik az emberi ellenőrzés alól és ezáltal döntéshozóvá válhat olyan helyzetekben, amely után egy, akár az emberiség létét meghatározó hiba jóvátehetetlenné válik.

Néhány évtizeddel ezelőtt az önállósuló gépek még a sci-fi tárgykörébe tartoztak – legkedvesebb példám a 2001: Űrodüsszeia „bosszúálló” Hal 9000-e – de a horrorműfaj is szívesen riogatta velük nézőit, olvasóit. Most, amikor már az a tét, hogy mikor éri el, vagy szárnyalja túl az MI a teremtőjét, olyan művek is születhetnek, amelyeknek gépei már köztünk vannak, vagy pedig bármikor itt lehetnek, mert a fejlődés sebességét még megsaccolni sem tudjuk. Hogy saját példámmal éljek: pályám kezdetén, közel 50 évvel ezelőtt még mechanikus írógépen dolgoztunk, szigorúan szerkesztőségi körülmények között, ma pedig úgy is működhet egy médium, hogy munkatársai a világ különböző pontjairól valós időben kommunikálhatnak egymással. Nem is szólva arról, hogy otthonról bármikor belelapozhatok a világ valamennyi jelentős lapjába, mire kimondom, hogy kit vagy mit keresek, az internet már ki is dobja a több százezer, esetleg több millió találatot. Megtudhatunk mindent az adott témában, amit akarunk, és azt is, amit nem.

A mai MI-k egyik legnagyobb előnye (egyben legnagyobb kockázata is), hogy emberi aggyal szinte felfoghatatlan mennyiségű adatot tudnak tárolni, befogadni,  a beléjük táplált algoritmusok alapján értelmezni. Mindezekből folyamatosan és önállóan tanulnak, fejlesztik képességeiket, akár emberi beavatkozás nélkül is.

És így jutunk el Jo Callaghan: Egy szempillantás alatt című krimijéhez, amelynek egyik főszereplője ODA Lock, aki hologramként emberi alakot ölt, emberi módon beszél és a másodpercek tört része alatt néz át mindenféle dossziékat. Ma már megmosolyogtatónak tűnik például a Rex felügyelő joviális Höllerere, aki napokig görnyed egy üggyel összefüggő akták felett. ODA Lockot segéderőként kínálják fel egy tapasztalt főfelügyelőnő, Kat Frank mellé, hogy megoldja több fiatalember eltűnésének rejtélyét, mert megalkotójának meggyőződése, hogy a brit rendőrség módszerei elavultak, ráadásul tele vannak előítéletekkel. Innentől kezdve a nyomozás egyben a „gépi tanulás” és az emberi gondolkodás, a megérzések, ahogy Agatha Christie mondatja Hercule Poirot-val, a „kis szürke agysejtek” összecsapása is, nem beszélve az érzelmekről, az empátiáról, amelyek egy adott helyzetben segíthetnek, de félre is vihetnek. És közben folyik a versenyfutás az idővel, hiszen még azt sem tudják, hogy sorozatgyilkossal, valami elmeháborodott emberrablóval vagy egészen mással van-e dolguk, miként azt sem, hogy van-e összefüggés az eltűntek között, és ha igen, akkor mi az. Lehet-e ennek a vetélkedésnek győztese, felülírhatja-e az emberéleteket egy nyomozó vagy egy MI-tervező személyes presztizse?

Nehéz egy krimit úgy ajánlani, hogy az ember ne lője le a fordulatokat. Így csupán annyit árulhatok el, hogy az írónő nem sokkal a covid előtt kezdte el írni regényét, de aztán beleszőtte a pandémia fejleményeit, Kat történetében pedig egy kicsit önmagát, személyes drámáját jeleníti meg. A néha egészen meglepő fordulatok közben képet kapunk napjaink nemcsak a szigetországra jellemző társadalmi feszültségekről, a rasszizmus átkáról, a nők, az egyedülállók megítéléséről, a közösségi média áldásairól és árnyoldalairól, de elgondolkodhatunk a mesterséges intelligenciákat (is) érintő jogi és még inkább etikai kérdésekről, a felgyorsult világ felgyorsított  tudományos kísérleteiről, az oly sokat hangoztatott, de a digitális érában egyre gyakrabban semmibe vett személyiségi adatvédelemről. Mi több, még a filmklasszikus Casablancának is van szerepe a sztoriban. Így első hallásra felmerülhet az emberben, hogy az írónő túl sokat akar markolni, de végül minden a helyére kerül – ha nem is feltétlenül úgy, ahogyan a hagyományos krimikben megszokhattuk.

Ki merem jelenteni: Jo Callaghan: Egy szempillantás alatt című, 350 oldalas könyve, amely a 21.Század Kiadónál jelent meg Kövesdi Miklós igényes fordításában, letehetetlen. És nemcsak a bűnügyi műfaj kedvelőinek, hanem mindenkinek, akit érdekel a már jelen lévő jövőnk.

Valami ösztönös módon őt választottam ki a négy Beatle közül, pedig még szinte semmit sem tudtam róla. Igazából akkor kezdtem őt beazonosítani, amikor már jobban megismertem a dalaikat, és egyre több fotót láttam róla, azokban az években, amikor Yokóval még szerelmük hajnalán tartottak. Lehet, hogy megéreztem: őt is rossz gyereknek és hülyének tartották gyerekkorában, nem tudott és nem akart beilleszkedni a szürke átlagba és aztán az élet őt igazolta. Mert itt hagyott valamit magából, zenében, szövegekben, rajzokban, nonszensz írásokban és olyan gondolatokban, amelyekért érdemes élni. Finnországi éveim alatt John-nak hívattam magamat, és örültem, amikor egy orvosi tévedés miatt egy ideig szemüveget kellett viselnem, mert ezzel is ráhasonlíthattam egy kicsit. Amikor végleg szemüvegessé váltam bő 20 évvel ezelőtt, nem is volt kérdés, hogy kerek szemüvegem lesz, amit addig fogok viselni, amíg egy kicsit is látok vele. A Beatles és az ő dalai mindennapi kenyeremmé váltak, angol nyelvtudásomat pedig legelőször éppen az ő szövegein csiszoltam. Egyike volt azon hőseimnek, akikkel soha nem találkozhattam, de amikor 1993-ban Yokónak a szemébe néztem és kezet fogtam vele, talán átjött valami belém John-ból is. És az sem lehetett véletlen, hogy Életemmel éppen az ő, meg nem ért 51. születésnapján teljesedett be máig tartó szerelmünk.

Amikor nemrégiben Londonban jártunk, szinte folyamatosan láttam, éreztem olyan dolgokat, amelyekre egy Lennon-szöveg volt a válasz a fejemből. Az évtizedek során szinte minden olvastam, láttam, hallottam, amit érdemes volt vele kapcsolatban. Egyetlen könyv hiányzott csupán, második kötete, az A Spaniard In The Works, amelyre rábukkantunk az Abbey Road stúdió ajándékboltjában, és amellyel Életem szintén meglepett születésnapom alkalmából.

A könyv 1965 júniusában jelent meg, akkor John Lennon 25 éves volt, abszolút világsztár, mai kifejezéssel azt mondhatnánk, hogy „influencer”, hiszen minden tettére, szavára, külső megjelenésének változásaira azonnal milliók figyeltek fel. Miközben az öt világrész bármely pontján lépett fel a Beatles, sikítozó rajongók tömegei fogadták őket a koncerteken és azon kívül is, és ebben a légkörben kellett folyamatosan mélyíteni zenéjüket, Lennon már egy évvel korábban kiadott egy gonoszul röhögtető, karikatúrákkal illusztrált könyvet, In His Own Write címmel. Ennek folytatása lett az A Spaniard, amely még angol anyanyelvűeknek is kemény megpróbáltatás, hiszen nem csupán a folyamatos nyelvi csavarokban van a humora, hanem megértéséhez komoly társadalmi-politikai, sőt vallási ismeretekre is szükség van. Lefordítása, vagy akár más nyelvre való átültetése gyakorlatilag reménytelen vállalkozás. Nemcsak apránként érdemes olvasni, hanem hangosan is, a szövegösszefüggések felfedezéséért és a humor erősebb hatásáért. A korabeli kritikusok sem intézték el azzal, hogy „egy popsztár ráérő idejében könyveket dob össze”, hanem nagyra értékelték nyelvi leleményeit, volt, aki egyenesen Lewis Carroll utódának tekintette, mások pedig később ebben a kötetben vélték felfedezni az olyan szürreális szövegeinek csíráit, mint a Lucy In The Sky With Diamonds, a Being For The Benefit of Mr.Kite, és mindenekelőtt az I Am The Walrus.

A címadó novella egy skóciai nemeshez kocsisnak szerződő vendégmunkás nem is olyan abszurd története, akit mellesleg Jesusnek hívnak.  A We must Not Forget The General Erection annak a politikusnak, Harold Wilsonnak a választási („állasztási”) győzelmét figurázza ki az egész brit parlamenti bagázzsal együtt, aki felterjesztette a Beatles-t a Member of British Empire (MBE) rendre. Az Our Dead a gyermeki hálátlanság költeménye, a The Singular Experience of Miss Anne Buffiece egy Sherlock Holmes-sztori paródiája, amelyben megjelenik Hasfelmetsző Jack (Jack The Ripper, itt Jack the Nipple, azaz Mellbimbó Jack). De a Monty Pythonhoz méltó az Araminta Ditch is, amelyben egy nő 80 éven keresztül vihog és amikor végül belehal a vihogásba, a szomszédai sem tudnak már neki örülni, mert előzőleg mind elpusztultak tőle…

Nála Hófehérke (Snow White) Horkoló Feleség (Snore Wife), a testamentum here (testicle) Isten (God) pedig Griff. Az utolsó írásban (I Believe, Boot...) egy újabb idegen és egy tiszteletes a bűn és a megbocsátás mibenlétéről, Isten alkalmasságából tv-kamerák előtt vitatkoznak, közben Szent Alfréd evangéliumára hivatkoznak – ez volt a neve Lennon apjának, aki születésekor elhagyta az anyját és csak akkor bukkant fel újra, amikor a fia már sztár volt – végül a „tartsd oda a másik orcádat” elv alapján jóízűen felpofozzák egymást, mert azt hiszik, hogy már nincsenek adásban…

John Lennon, ez a nagyszájú, hatalmat, tekintélyt nem ismerő, a lelke mélyén azonban félénk, sebezhető ember egész életében azért küzdött, hogy önmaga lehessen, míg nem jött egy elmebeteg, aki megszabadította tőle az elmebeteg világot. Értünk halt meg, akiknek nincsen nagyobb vágyunk a külső-belső békénél és az akarat szabadságánál. Vajon megérdemeljük-e még őt?