Fotó: Centrál Színház/Horváth Judit

„York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át” – mondja Shakespeare III. Richárdja. „Nincs mit tenni” – sóhajt fel Beckett Estragonja, amikor nem tudja felhúzni a cipőjét. Két legendás színházi nyitómondat, egymástól 400 év távolságra, egyiküket sem felejtjük el soha. És akkor jön egy zseniálisan pimasz, magyar létére világhírre szert tevő író, aki színpadra állítja saját alteregóját, és így hangzik első mondata: „Azon gondolkozom, hogy tulajdonképpen milyen nehéz egy színdarabot elkezdeni.”

Molnár Ferenc önironikus aggályát teljes mértékben osztom, csak színdarab helyett cikket mondanák. Közel ötven év alatt több tízezret írtam, és bizony, állíthatom, hogy a legtöbbször éppen a nyitó mondattal bajlódtam. Ha valamilyen kritikát kellett írnom, magamban legalább 5-6 változatot elpróbáltam már az előadás alatt, ahelyett, hogy felhőtlenül élveztem volna a látottakat/hallottakat, mire az elsőt leírtam és a legtöbbször az sem maradt meg. A címről nem beszélek, mert azt többnyire a szerkesztő átírta (szinte kikerülhetetlen szakmai ártalom). Most, hogy már visszavonultam, Párommal együtt hagytam, hogy átitasson bennünket az a békebeli, a férfi és a nő örök kapcsolatát, a színház világát könnyed szeretettel és játékossággal teli humor, amelyben Molnár utolérhetetlen volt, és amiért a színészek is imádják a mai napig a darabjait, mert őt játszani igazi élvezet. És a Játék a kastélyban tele van olyan szituációkkal, amelyekben a színpadi bravúrok szinte tálcán kínálják magukat.

A Centrál Színház új bemutatójának már a főpróbáján felcsattant többször a vastaps egyes jeleneteknél, mert érezhettük, hogy a színészek valósággal lubickolnak a darabban. Amikor Alföldi Róbert kimondja azt a bizonyos első mondatát, egy pillanatra megdermedtem – mintha Márkus László hangján, az ő felejthetetlen hanghordozásával szólalt volna meg. Nyilván, aki látta azt az éppen 40 évvel ezelőtti Madách Színházbeli bemutatót, soha nem felejti el. Aztán egy idő után már csak a minden hájjal megkent írót láttuk, aki nem tud és nem is akar másban gondolkodni, csakis színházban, és ennek köszönhető, hogy megmenti két fiatal szerelmét. És megint csak saját pályám jutott eszembe: nem egyszer, nem kétszer fordult elő velem, hogy az írás nehézségein egy, a környezetemben a valóságban elhangzott szellemes mondat, vagy egy megtörtént szituáció felidézése segített át. Itt az író csap össze a hajnali órákban egy jelenetet, hogy a szerelmesek tisztázhassák a „félreértést”, ő pedig tovább legyezgethesse saját hiúságát.

Alföldi hol szellemesen sziporkázó, hol csupán öntelt és gunyoros, hol szigorú, hol megértő és megbocsátó, nemcsak a hangskálája és gesztusai zseniálisak, hanem a mimikájától is gyakran csattant fel elemi erővel a nevetés. Alakításának egyik csúcspontja, amikor barátaival a felvonásvéget próbálják helyre tenni, és árgus szemekkel figyeli a többiek erőlködését, hogy aztán ledorongolja őket.

 E jutalomjátékban remek partnerei is vannak: László Zsolt megmutathatja karakterének könnyebb oldalait, Schmied Zoltán szerepe szerint pompásan „túljátssza” a móresre tanított hősszerelmes figuráját. Fergeteg hatást váltott ki a közönségben az író nemtelen bosszújával, a francia nemesi nevekkel való küszködése.  Az előadás kacagtató pillanatai Magyar Attila kiváló memóriájú, szolgálatkész, ugyanakkor extravagáns vendégeit méltóságteljesen lenéző lakájának jelenései is. Talán a fiatalok, Puskás Samu és Balla Eszter halványabbak egy árnyalattal a többieknél, igaz, figuráik is még pátyolgatásra szorulnak az „öregek” részéről.

A Játék a kastélyban Puskás Tamás rendezésében közel 100 évvel megszületése után is kellemes görbe tükör mindennapi gyarlóságainkról, miközben arról is szól, hogy egy kis szeretettel, őszinteséggel és találékonysággal enyhíthetünk életünk nehézségein. És minél jobban ráismerünk gondtalan nevetésünk közepette önmagunkra, annál jobb.

Fotó. Centrál Színház

„Én még láttam a régit” – mondja egy régi Kuríros kollégám, amikor Az ügynök halála főpróbáján összefutunk a Centrál Színház előterében. „Tordy-val a Vígben?” – kérdezem. „Nem, még Timárral”. Persze, ő még láthatta, hiszen 15 évvel idősebb nálam. Nekem arról az előadásról csak Keleti Éva legendás fotója van meg, amint az élettől búcsúzó színész próbálgatja, hogy elbírja-e a kellék-bőröndöket. Annál élénkebben él bennem az 1987-ben – Úristen, már annak is 37 éve! – bemutatott változat, amelyben Willy Lomant Tordy Géza, feleségét, Lindát Halász Judit, Biffet Hegedűs D. Géza, Happy-t pedig Kaszás Attila alakította. No és Dustin Hoffman, és John Malkovich ,mint a „tékozló fiú”. Most, Alföldi Róbert rendezésében Stohl Andrásra, Balsai Mónira, Fehér Tiborra és Szécsi Bencére vártak ezek a szó szerint kegyetlen szerepek.

Arthur Miller darabja éppen 75 éves, de a 21. században is írhatták volna. A siker hirdetése és a kudarc rejtegetése, a valóság megszépítése, a végletekig vitt önámítás sosem volt olyan tömeges társadalmi jelenség, mint napjainkban. És nemcsak a mai „utazó” ügynökök, a multilevel marketing rabszolgái hisznek szinte vallásos buzgalommal abban, amit tesznek, még akkor is, ha nem jutnak ötről a hatra, de a közösségi médiától a tv-reklámokig minden azt hirdeti: akkor vagy valaki, ha sikeres vagy, és ha fogyasztasz. Willy Loman azt szajkózza, hogy „a megjelenés a fontos”, ma úgy mondhatnánk, a látszat, a tényszerű valóság egyre kevesebbeket érdekel, meg kell felelni az elvárásoknak, még ha azok számunkra lehetetlenek is. Ahogyan Biff sem azért egy „senki” az apja szemében, mert a lószart lapátolja egy tanyán, hanem azért, mert nem sikerült arra az útra lépnie, amit az apa kiszemelt neki. Holott Willy Lomanban, ha volt is valaha sikeres utazó ügynök, kezdettől fogva ott volt a kisebbségi érzés a bátyjával szemben: a gyémántmilliomos Bennek éppen az volt a szerencséje, hogy „északra” tartó apjukkal ellentétben volt bátorsága „délre” menni. Az egyik legnagyobb bűn az én szememben egy szülő részéről, ha saját frusztrációit, meg nem valósult álmait zúdítja gyermekére. Így lesznek egyaránt „átlagos senkik”, ahogy Biff az apja fejéhez vágja a nyers igazságot. És lehet-e észérvekkel megmagyarázni, hogy Loman, mintegy „büszkeségből” nem fogadja el a szomszédja által ajánlott munkát, közben pedig rendszeresen kölcsönért kuncsorog nála, hogy a család meg ne tudja, holott valójában legalábbis sejtik, hogy egy ideje már egy centet sem keres a portékáival és szóba sem állnak vele?

A darab egyik legiszonyúbb jelenete, amikor Lomant főnöke végleg lapátra teszi. Mit számít a múlt, mit számít, hogy ő a keresztapja. Az üzlet az üzlet. Hányan élték át kortársaim közül – nem Amerikában, itt, Magyarországon – hogy egyik napról a másikra elvesztettek biztosnak hitt állásokat, sokszor indoklás nélkül, és az sem ritka, hogy a „döntéshozó” arra sem méltatja a kirúgottat, hogy személyesen közölje vele…

Linda mindjárt az elején azt veti szemére férjének, hogy képtelen megállni, pihenni, kikapcsolni. Ma már többgenerációs probléma, az orvosi addiktológiai szakirodalomban is tekintélyes helyet foglal el a „munka-alkoholizmus”. Erre is, akár a többi függőségre, mindig lehet valami okot találni, legtöbbször anyagit – család eltartása, gyerekek taníttatása, hitelek stb. – de egyre többen vannak, akik akkor sem tudnak megállni, ha ezek az okok már nem állnak fenn és közben úgy telik el az életük, hogy elfelejtenek élni. Willy Loman a családjáért hajtja magát, csakhogy ez hiábavaló önpusztítás, mert ez a pálya véget ért számára.  Ő is tudja, de nem hajlandó ezt elfogadni, ezért utasítja el Charley jószándékú ajánlatát. Megmarad elrettentő példának.

Egy szó, mint száz, Az ügynök halálát nem kell „modernizálni”. Az még elfogadható, hogy az eredeti darabot meghúzták egy másfél órás „egyfelvonásosra”, egész jelenetek maradtak ki belőle, néhány mellékszereplővel együtt, de teljesen feleslegeseknek érzem a modern kor eszközeit (laptop, mobiltelefon) és a napjainkra való verbális utalásokat.  A dúsgazdag Ben is csak mint egy „interaktív tv-műsor” tűnik fel – ezt még fel lehet fogni egyfajta képzeletbeli beszélgetés megjelenítéseként - de Loman internetes szexét végképp nem tudom hová tenni. Nincs ellenemre színházban sem a helyén való durva beszéd – emlékszem, még a 80-as években mekkora felhördülés volt a Katona József Színházban Spiró György Csirkefejének előadásán, amikor az első szó ez volt: b… meg – de itt elhangzó folyamatos trágárkodás nemhogy erősítené, hanem gyöngíti a tartalmat. Loman és Biff szinte csak ordítva tudnak egymással beszélni, holott, ha időnként kicsit halkabb lenne az előadás, a néző is jobban átérezné azokat az elfojtott érzelmeket, amelyeket kikáromkodni sem lehet. Itt jegyezném meg, hogy egyes szövegrészek nyomán nevetés, kuncogás hangzott a nézőtérről, váltottak, ez láthatóan a színészeket is zavarta, pedig egy pillanatnyi nevetnivaló sincsen a darabban. Nem értem azt sem, hogy a rendező miért nem bízott az eredeti befejezésben, amikor Linda kimondja: „Szabadok vagyunk”, miért kellett még szállítómunkások jövés-menésével szánkba rágni, hogy az apa halálával tért vissza a család a fogyasztói társadalomba.

Stohl Andrásnak vannak nagyszerű pillanatai. Mindjárt a nyitó jelenet, amikor egyedül ül a színen és legalább egy percig némán néz maga elé. A további monológok mellett a Charley-val való találkozásokban, valamint a kirúgás jelenetében emlékezetes, a leghátborzongatóbb pedig akkor, amikor hangosan élteti saját magát – nem lepett volna meg, ha a közönség vele együtt harsogja, hogy „Willy Loman!” – a fiaival való párbajokban viszont a kevesebb több lett volna. Ugyanez vonatkozik Fehér Tibor Biffjére és Szécsi Bence Happy-jére: túljátsszák a szerepüket. Balsai Móni Lindája viszont pontosan annyi, amennyi kell: neki minden pillanatban elhisszük, hogy élete másból sem áll, minthogy békét teremtsen a családban a belőle áradó őszinte szeretettel és józansággal.   

Az ügynök halála Centrál Színházi főpróbáján voltunk. Egyszer egy színésztől hallottam: jobb lenne, ha a kritikusok az ötödik előadás után írnának az új darabokról, nem a főpróba, vagy a premier után, mert akkorra áll igazán össze. Ezen a lassan 200 éves sajtóhagyományon elég nehéz lenne változtatni, így viszont a művészek a bírálatokat akár az előadás javára is fordíthatják.  A tehetségükön nem fog múlni.