Jim elővette legjobbik énjét és végtelen türelemmel lenyalogatta Sinéad testéről összes boldogtalan tetoválását, és kicsókolta belőle valamennyi megvallott és elhagyott hitét.

Sinéad méhében a közös örömünnepen megfogant a pokoli mennyek gyönyörű törvénytelen gyermeke, akiért a lány hálából pikkelyenként szedte le Jimről a Sárkánygyík kísértő árnyékát.

A mindenütt árva John itt hagyta nekem szemüvegét, hogy öregedvén és távollétében is láthassak színről színre. A Kedvet és a Vég körhintájában állva küldte üdvözletét a szikrázó Gyémánt-Egektől egészen a szüretre illatozó Eperföldekig.

Örök ébredésünkre vár terített asztalfővel a Barátok Tora.

Prága, 2023. december 8

11.29.

Régóta tapasztalom, hogy azoknak, akik a különböző műsorújságokban és más ajánlókban meghatározzák a filmek műfaját, súlyos fogalomzavarban szenvednek. Nagy érdeklődéssel kezdtük el nézni a Tiszta szívvel című magyar filmet, amelyet akcióvígjátékként hirdettek meg. Már csak azért is, mert volt két mozgássérült haverom - sajnos már egyikük sem él – és ők belekeveredtek egy bűnügybe, amihez semmi közük nem volt, és az egészből egy abszurdot lehetett volna írni. Hát itt nem erről volt szó.  Szűk félórát bírtunk ki belőle, ilyen tömény erőszakot, ennyi véresen brutális képsort nem sokszor  láttunk és még egy beszólás sem volt benne, amin akár elmosolyodhattunk volna. Elképzeltem, hogy túlképzett műsorösszeállítóink ezek után még a Mechanikus narancsot is akcióvígjátéknak neveznék, mert ott vannak olyan durva jelenetek, amelyek „poénra” vannak véve, persze nagyon kegyetlen, fekete humorral, nem is szólva az eltorzított orosz szavakkal teletűzdelt szövegről. Ezek után  hová tegyük Ötvös Csöpit, Bud Spencert és Terence Hillt, Jackie Chant, a Csupasz pisztolyt, vagy a Beverly Hills-i zsarut?

Akkor lennék igazán elégedett a magyar közélettel, ha a folyton emlegetett szuverenitás helyett inkább az emlegetők szuterrénben való elhelyezése kerülne napirendre. Persze régi igazság, hogy minél nagyobb a zűrzavar akár a jogi fogalmak terén, annál könnyebb benne halászni. Másfelől viszont annak is bizonyítéka a nemzeti önazonosságunkra  folyton-folyvást való emlékeztetés, hogy az említett urakban egyre nő a félelem, mert a szívük mélyén jól tudják, hogy ez a sok hanta egyszer vissza fog ütni és nem kicsit. Most még csak azt vallják be akaratlanul is, ami annak idején a seregben szállóige volt: „Hogy fosni, mint beszarni”.

 Ebben a szellemben hozták létre a kíbernyomozó irodát is, amely egy újabb teljesen felesleges pénzkidobás – a benne lévő csókosoknak persze nem az – a közösségi média ingyen és bérmentve elvégzi azt a munkát.

Volt kollégám felidézte egy FB-posztjában a Huckleberry Finnt, amelyben két, magát királynak és hercegnek beállító szélhámos a legordenárébb trükkökkel eteti a népet. Csakhogy ott a nép, amint arra ő is felhívja a figyelmet, a végén elkapja a két gazembert, és tollba, szurokba forgatva vezeti őket végig az utcákon. 

Már nem csodálkozunk azon, hogy a médiában mindenütt megspórolják az olvasószerkesztőt. Akkor miért csodálkozunk azon, hogy a szomszédos szupermarketben a következő felirat fogad az (automata) pénztáraknál: SZÉP-kártyával alkoholt vásárólni nem lehet. Így, hosszú ó-val. És hogy biztosak legyünk benne, a nagybetűs felirat alatt ugyanezt ugyanígy megismétlik.

Ugyancsak szupermarketes észrevétel: az ingyenes manipulatív lapot korábban a bejárathoz tették ki. Aztán a kasszákhoz került, még mielőtt a számlával a vevő kilép a digitális kapun. Néhány nap múlva áttették a külső rakodó pultokhoz. Ma már ismét a bejáratnál kínálják.

Fiatal nő áll az utcán, fülében zsinór, amely okostelefonjához csatlakozik, a telefon pedig egy laptophoz, így beszélget valakivel egy harmadik személy kórházi ápolásáról. Az alkoholizmus és a drogfüggőség lassan nálunk is háttérbe szorul.

Az utóbbi időkben rendre jobbra-balra dőlnek a könyveim a polcokon. Igaz, hogy már nem szorulnak annyira egymáshoz, mint egy évvel ezelőtt, amikor – leendő örököseim helyzetét megkönnyítendő – elkezdtem kiszórni, eladományozni vagy könyvmegállóba vinni azokat a köteteket, amelyek már most feleslegesnek tűnnek. De még nem tudtam rájönni arra, hogy mikor, miért és merre dőlnek. Már gondoltam földrengésekre is, de ahhoz túl gyakori ez a jelenség, hogy mindegyiket valamilyen földmozgásnak tudjam be. Lehet, hogy ott, ahol dőlnek, figyelmeztetni akarnak valamelyik könyvre, hogy mielőbb olvassam el?

11.30.

Megörököltem egy altatót Édesanyámtól, halála előtt néhány hónappal számomra érthetetlen okból négy dobozzal rendelt. Lassan egy éve próbálkozom vele. Hol segít elaludni, hol pedig egyáltalán nem. Még nem jöttem rá, hogy mikor igen, mikor nem. Lehet, hogy csupán egy placebo és minden azon múlik, hogy az Álomtündér mikor tisztel meg a figyelmével, és mikor nem férek be a rendelési idejébe.

A szuperboltban időzavarba is kerültek. Egy hatalmas kosárba csupa Anyák Napjára szánt párnát, törülközőt és egyéb használati tárgyat pakoltak, sok-sok szívecskével és szívhez szóló közhely-mondattal. Ha emlékezetem nem csal, az az ünnep hat hónap múlva lesz. Még megérjük, hogy májusban kiteszik a Mikulás-csomagokat.

Elém került egy írás John Lennon küzdelmes gyerekkoráról, ami ugyan nem mondott nekem különösebben újat, de mégis elgondolkodtatott magamról. Érdekes, hogy szinte semmit sem tudtam még Lennonról, amikor 12 évesen kiválasztottam magamnak a Beatles-ből és ez azóta is tart. Pedig én teljes, szerető családban nőttem fel, nem voltam sem rövidlátó, sem diszlexiás, legfeljebb balkezes, viszont valami, számomra érthetetlen okból az óvodában fekete báránynak számítottam, tán azért, mert ügyetlen voltam, vagy túl lassan ettem, de tán azért, mert a vasfegyelmet akkor sem tűrtem, pedig egykeségem ellenére nem voltam elkényeztetett gyerek. Már akkor kialakult bennem, hogy nem érdekel, mit csinál a többség, nekem megvan a magam útja. És ez így is volt az azóta eltelt 62 évben, és valószínűleg így is lesz, amíg még élek.

12.02.

Vajon minek minősül a folyamatos háborús uszítás egyes médiumok részéről a "szuverenitásvédelem" szempontjából?

Borús, nyirkos decemberi este. A Flórián aluljárójától hazáig az út legfeljebb 300 méter, mégis alig várom, hogy beessek a házunk kapuján. Egyszerűen nem kapok levegőt. Ugyanez a helyzet a Bécsi útnál a villamosmegállótól az Eurocenterig, pedig az még annyi sincsen. Néhány éve az Árpád-hídi feljáró előtt még volt egy oszlop, amely a hőmérséklet mellett a levegőminőséget is jelezte. Aztán egyik napról a másikra leszerelték…

A rendszerváltás óta utálom a tv-reklámokat. Előtte még volt néhány aranyos, Alfonzótól a bontott csirkéig. Korunk tv-reklámjai hangosak, agresszívek és manipulatívak, vagy pedig, főleg a karácsonyi időszakban, elviselhetetlenül negédesek. Most végre született egy szívet melengető két morgós öregemberrel, akik persze tele vannak szeretettel egymás és a világ iránt. Sok-sok nagyszerű színházi és filmes élményt kaptunk tőlük, most, életük alkonyán, több mint nyolc évtized bölcsességét és öniróniáját vitték bele ebbe a kis szerepbe. A Vén Bolond és a Nyikhaj valamit visszahozott a Karácsony meghittségéből, még ha azt egy reklámfilmben tették is.

Valami ösztönös módon őt választottam ki a négy Beatle közül, pedig még szinte semmit sem tudtam róla. Igazából akkor kezdtem őt beazonosítani, amikor már jobban megismertem a dalaikat, és egyre több fotót láttam róla, azokban az években, amikor Yokóval még szerelmük hajnalán tartottak. Lehet, hogy megéreztem: őt is rossz gyereknek és hülyének tartották gyerekkorában, nem tudott és nem akart beilleszkedni a szürke átlagba és aztán az élet őt igazolta. Mert itt hagyott valamit magából, zenében, szövegekben, rajzokban, nonszensz írásokban és olyan gondolatokban, amelyekért érdemes élni. Finnországi éveim alatt John-nak hívattam magamat, és örültem, amikor egy orvosi tévedés miatt egy ideig szemüveget kellett viselnem, mert ezzel is ráhasonlíthattam egy kicsit. Amikor végleg szemüvegessé váltam bő 20 évvel ezelőtt, nem is volt kérdés, hogy kerek szemüvegem lesz, amit addig fogok viselni, amíg egy kicsit is látok vele. A Beatles és az ő dalai mindennapi kenyeremmé váltak, angol nyelvtudásomat pedig legelőször éppen az ő szövegein csiszoltam. Egyike volt azon hőseimnek, akikkel soha nem találkozhattam, de amikor 1993-ban Yokónak a szemébe néztem és kezet fogtam vele, talán átjött valami belém John-ból is. És az sem lehetett véletlen, hogy Életemmel éppen az ő, meg nem ért 51. születésnapján teljesedett be máig tartó szerelmünk.

Amikor nemrégiben Londonban jártunk, szinte folyamatosan láttam, éreztem olyan dolgokat, amelyekre egy Lennon-szöveg volt a válasz a fejemből. Az évtizedek során szinte minden olvastam, láttam, hallottam, amit érdemes volt vele kapcsolatban. Egyetlen könyv hiányzott csupán, második kötete, az A Spaniard In The Works, amelyre rábukkantunk az Abbey Road stúdió ajándékboltjában, és amellyel Életem szintén meglepett születésnapom alkalmából.

A könyv 1965 júniusában jelent meg, akkor John Lennon 25 éves volt, abszolút világsztár, mai kifejezéssel azt mondhatnánk, hogy „influencer”, hiszen minden tettére, szavára, külső megjelenésének változásaira azonnal milliók figyeltek fel. Miközben az öt világrész bármely pontján lépett fel a Beatles, sikítozó rajongók tömegei fogadták őket a koncerteken és azon kívül is, és ebben a légkörben kellett folyamatosan mélyíteni zenéjüket, Lennon már egy évvel korábban kiadott egy gonoszul röhögtető, karikatúrákkal illusztrált könyvet, In His Own Write címmel. Ennek folytatása lett az A Spaniard, amely még angol anyanyelvűeknek is kemény megpróbáltatás, hiszen nem csupán a folyamatos nyelvi csavarokban van a humora, hanem megértéséhez komoly társadalmi-politikai, sőt vallási ismeretekre is szükség van. Lefordítása, vagy akár más nyelvre való átültetése gyakorlatilag reménytelen vállalkozás. Nemcsak apránként érdemes olvasni, hanem hangosan is, a szövegösszefüggések felfedezéséért és a humor erősebb hatásáért. A korabeli kritikusok sem intézték el azzal, hogy „egy popsztár ráérő idejében könyveket dob össze”, hanem nagyra értékelték nyelvi leleményeit, volt, aki egyenesen Lewis Carroll utódának tekintette, mások pedig később ebben a kötetben vélték felfedezni az olyan szürreális szövegeinek csíráit, mint a Lucy In The Sky With Diamonds, a Being For The Benefit of Mr.Kite, és mindenekelőtt az I Am The Walrus.

A címadó novella egy skóciai nemeshez kocsisnak szerződő vendégmunkás nem is olyan abszurd története, akit mellesleg Jesusnek hívnak.  A We must Not Forget The General Erection annak a politikusnak, Harold Wilsonnak a választási („állasztási”) győzelmét figurázza ki az egész brit parlamenti bagázzsal együtt, aki felterjesztette a Beatles-t a Member of British Empire (MBE) rendre. Az Our Dead a gyermeki hálátlanság költeménye, a The Singular Experience of Miss Anne Buffiece egy Sherlock Holmes-sztori paródiája, amelyben megjelenik Hasfelmetsző Jack (Jack The Ripper, itt Jack the Nipple, azaz Mellbimbó Jack). De a Monty Pythonhoz méltó az Araminta Ditch is, amelyben egy nő 80 éven keresztül vihog és amikor végül belehal a vihogásba, a szomszédai sem tudnak már neki örülni, mert előzőleg mind elpusztultak tőle…

Nála Hófehérke (Snow White) Horkoló Feleség (Snore Wife), a testamentum here (testicle) Isten (God) pedig Griff. Az utolsó írásban (I Believe, Boot...) egy újabb idegen és egy tiszteletes a bűn és a megbocsátás mibenlétéről, Isten alkalmasságából tv-kamerák előtt vitatkoznak, közben Szent Alfréd evangéliumára hivatkoznak – ez volt a neve Lennon apjának, aki születésekor elhagyta az anyját és csak akkor bukkant fel újra, amikor a fia már sztár volt – végül a „tartsd oda a másik orcádat” elv alapján jóízűen felpofozzák egymást, mert azt hiszik, hogy már nincsenek adásban…

John Lennon, ez a nagyszájú, hatalmat, tekintélyt nem ismerő, a lelke mélyén azonban félénk, sebezhető ember egész életében azért küzdött, hogy önmaga lehessen, míg nem jött egy elmebeteg, aki megszabadította tőle az elmebeteg világot. Értünk halt meg, akiknek nincsen nagyobb vágyunk a külső-belső békénél és az akarat szabadságánál. Vajon megérdemeljük-e még őt?