11.29.

Régóta tapasztalom, hogy azoknak, akik a különböző műsorújságokban és más ajánlókban meghatározzák a filmek műfaját, súlyos fogalomzavarban szenvednek. Nagy érdeklődéssel kezdtük el nézni a Tiszta szívvel című magyar filmet, amelyet akcióvígjátékként hirdettek meg. Már csak azért is, mert volt két mozgássérült haverom - sajnos már egyikük sem él – és ők belekeveredtek egy bűnügybe, amihez semmi közük nem volt, és az egészből egy abszurdot lehetett volna írni. Hát itt nem erről volt szó.  Szűk félórát bírtunk ki belőle, ilyen tömény erőszakot, ennyi véresen brutális képsort nem sokszor  láttunk és még egy beszólás sem volt benne, amin akár elmosolyodhattunk volna. Elképzeltem, hogy túlképzett műsorösszeállítóink ezek után még a Mechanikus narancsot is akcióvígjátéknak neveznék, mert ott vannak olyan durva jelenetek, amelyek „poénra” vannak véve, persze nagyon kegyetlen, fekete humorral, nem is szólva az eltorzított orosz szavakkal teletűzdelt szövegről. Ezek után  hová tegyük Ötvös Csöpit, Bud Spencert és Terence Hillt, Jackie Chant, a Csupasz pisztolyt, vagy a Beverly Hills-i zsarut?

Akkor lennék igazán elégedett a magyar közélettel, ha a folyton emlegetett szuverenitás helyett inkább az emlegetők szuterrénben való elhelyezése kerülne napirendre. Persze régi igazság, hogy minél nagyobb a zűrzavar akár a jogi fogalmak terén, annál könnyebb benne halászni. Másfelől viszont annak is bizonyítéka a nemzeti önazonosságunkra  folyton-folyvást való emlékeztetés, hogy az említett urakban egyre nő a félelem, mert a szívük mélyén jól tudják, hogy ez a sok hanta egyszer vissza fog ütni és nem kicsit. Most még csak azt vallják be akaratlanul is, ami annak idején a seregben szállóige volt: „Hogy fosni, mint beszarni”.

 Ebben a szellemben hozták létre a kíbernyomozó irodát is, amely egy újabb teljesen felesleges pénzkidobás – a benne lévő csókosoknak persze nem az – a közösségi média ingyen és bérmentve elvégzi azt a munkát.

Volt kollégám felidézte egy FB-posztjában a Huckleberry Finnt, amelyben két, magát királynak és hercegnek beállító szélhámos a legordenárébb trükkökkel eteti a népet. Csakhogy ott a nép, amint arra ő is felhívja a figyelmet, a végén elkapja a két gazembert, és tollba, szurokba forgatva vezeti őket végig az utcákon. 

Már nem csodálkozunk azon, hogy a médiában mindenütt megspórolják az olvasószerkesztőt. Akkor miért csodálkozunk azon, hogy a szomszédos szupermarketben a következő felirat fogad az (automata) pénztáraknál: SZÉP-kártyával alkoholt vásárólni nem lehet. Így, hosszú ó-val. És hogy biztosak legyünk benne, a nagybetűs felirat alatt ugyanezt ugyanígy megismétlik.

Ugyancsak szupermarketes észrevétel: az ingyenes manipulatív lapot korábban a bejárathoz tették ki. Aztán a kasszákhoz került, még mielőtt a számlával a vevő kilép a digitális kapun. Néhány nap múlva áttették a külső rakodó pultokhoz. Ma már ismét a bejáratnál kínálják.

Fiatal nő áll az utcán, fülében zsinór, amely okostelefonjához csatlakozik, a telefon pedig egy laptophoz, így beszélget valakivel egy harmadik személy kórházi ápolásáról. Az alkoholizmus és a drogfüggőség lassan nálunk is háttérbe szorul.

Az utóbbi időkben rendre jobbra-balra dőlnek a könyveim a polcokon. Igaz, hogy már nem szorulnak annyira egymáshoz, mint egy évvel ezelőtt, amikor – leendő örököseim helyzetét megkönnyítendő – elkezdtem kiszórni, eladományozni vagy könyvmegállóba vinni azokat a köteteket, amelyek már most feleslegesnek tűnnek. De még nem tudtam rájönni arra, hogy mikor, miért és merre dőlnek. Már gondoltam földrengésekre is, de ahhoz túl gyakori ez a jelenség, hogy mindegyiket valamilyen földmozgásnak tudjam be. Lehet, hogy ott, ahol dőlnek, figyelmeztetni akarnak valamelyik könyvre, hogy mielőbb olvassam el?

11.30.

Megörököltem egy altatót Édesanyámtól, halála előtt néhány hónappal számomra érthetetlen okból négy dobozzal rendelt. Lassan egy éve próbálkozom vele. Hol segít elaludni, hol pedig egyáltalán nem. Még nem jöttem rá, hogy mikor igen, mikor nem. Lehet, hogy csupán egy placebo és minden azon múlik, hogy az Álomtündér mikor tisztel meg a figyelmével, és mikor nem férek be a rendelési idejébe.

A szuperboltban időzavarba is kerültek. Egy hatalmas kosárba csupa Anyák Napjára szánt párnát, törülközőt és egyéb használati tárgyat pakoltak, sok-sok szívecskével és szívhez szóló közhely-mondattal. Ha emlékezetem nem csal, az az ünnep hat hónap múlva lesz. Még megérjük, hogy májusban kiteszik a Mikulás-csomagokat.

Elém került egy írás John Lennon küzdelmes gyerekkoráról, ami ugyan nem mondott nekem különösebben újat, de mégis elgondolkodtatott magamról. Érdekes, hogy szinte semmit sem tudtam még Lennonról, amikor 12 évesen kiválasztottam magamnak a Beatles-ből és ez azóta is tart. Pedig én teljes, szerető családban nőttem fel, nem voltam sem rövidlátó, sem diszlexiás, legfeljebb balkezes, viszont valami, számomra érthetetlen okból az óvodában fekete báránynak számítottam, tán azért, mert ügyetlen voltam, vagy túl lassan ettem, de tán azért, mert a vasfegyelmet akkor sem tűrtem, pedig egykeségem ellenére nem voltam elkényeztetett gyerek. Már akkor kialakult bennem, hogy nem érdekel, mit csinál a többség, nekem megvan a magam útja. És ez így is volt az azóta eltelt 62 évben, és valószínűleg így is lesz, amíg még élek.

12.02.

Vajon minek minősül a folyamatos háborús uszítás egyes médiumok részéről a "szuverenitásvédelem" szempontjából?

Borús, nyirkos decemberi este. A Flórián aluljárójától hazáig az út legfeljebb 300 méter, mégis alig várom, hogy beessek a házunk kapuján. Egyszerűen nem kapok levegőt. Ugyanez a helyzet a Bécsi útnál a villamosmegállótól az Eurocenterig, pedig az még annyi sincsen. Néhány éve az Árpád-hídi feljáró előtt még volt egy oszlop, amely a hőmérséklet mellett a levegőminőséget is jelezte. Aztán egyik napról a másikra leszerelték…

A rendszerváltás óta utálom a tv-reklámokat. Előtte még volt néhány aranyos, Alfonzótól a bontott csirkéig. Korunk tv-reklámjai hangosak, agresszívek és manipulatívak, vagy pedig, főleg a karácsonyi időszakban, elviselhetetlenül negédesek. Most végre született egy szívet melengető két morgós öregemberrel, akik persze tele vannak szeretettel egymás és a világ iránt. Sok-sok nagyszerű színházi és filmes élményt kaptunk tőlük, most, életük alkonyán, több mint nyolc évtized bölcsességét és öniróniáját vitték bele ebbe a kis szerepbe. A Vén Bolond és a Nyikhaj valamit visszahozott a Karácsony meghittségéből, még ha azt egy reklámfilmben tették is.